Hitünk alapvető tanítása, hogy életünk célját, beteljesedését és boldogságát az Istennel való személyes szeretet-kapcsolatban érjük el. E személyes szeretet-kapcsolatnak a titkát sokféle képben, hasonlatban és szimbólumban próbálja a szentírás és a szenthagyomány megvilágítani. Szól arról, hogy kapcsolatunk Istennel olyan, mint a szolgának egy jóságos úrhoz való viszonya, vagy mint a gyermeknek a szerető atyjához való viszonya, vagy mint a hitvesnek a hűséges hitvestársához való szeretetviszonya. De a szentírásban és szenthagyományban azt is megtaláljuk, hogy az Istenhez kapcsolódó személyes viszonyunk lényegében egy baráti szeretetviszony. Sajnos ezt a tényt, sem a teológiában, sem a katekézisünkben nem hangsúlyozzuk eléggé.⁽¹⁾ Pedig a mai ember számára talán ez a legvonzóbb és ezáltal a leghatásosabb kifejezési mód. Az e téren mutatkozó hiányosság oka lehet az a félelem, hogy a baráti szeretetviszonyban élők éppen a barátság által, mintegy egyenrangú felek lesznek és ezt az embernek a jó Istenre való kapcsolatára alkalmazva veszélyesnek érezzük.⁽²⁾ Úgyszintén probléma az Istennel és emberrel való baráti elkötelezettség látszólagos kettőssége és lehetséges konfliktusa.

Jelen tanulmányunk ezekre a problémákra próbál választ keresni az újabb lélektani és lelkiségi vizsgálódás fényében. Először azonban idézzük fel a hagyományos felfogást a barátságról. Az emberi barátsággal kezdjük, mert az Istenhez kapcsolódó barátságunkat az emberi barátságról alkotott jelentéstartalom fényében tudjuk csak igazán értelmezni.
 

I. BARÁTSÁG AZ EMBEREKKEL

1. Meghatározása

A Révai Nagy Lexikon a barátságot így határozza meg: „A lelkek összhangján alapuló kölcsönös bizalmas viszony olyanok között, kik melléktekintetek nélkül becsülik egymást, egymás örömében, bánatában teljes önzetlenséggel részt vesznek s egymásért bármilyen áldozatra készek.”⁽³⁾

A görög kultúrában a barátságot először egészen általánosan, mint a természet egy alapvető princípiumát fogják fel, melynek jelenlétében bizonyos dolgok egymást vonzzák, és melynek hiányában egymást taszítják. A fő kérdés számukra az, hogy vajon a barátság az ellentétek, vagy pedig a hasonló tulajdonságok vonzása? Szokratész a barátságot a személyek közötti viszonyra szűkítette, és a barátok szerzését a művészetek egyikének tartotta. Mind Platon, mind Arisztotelész írásaiban szó van a barátságról. Az ő iskoláikat nem annyira a mester-tanítvány, hanem inkább a barát-barát viszony jellemzi. Arisztotelész a barátságnak három fajtáját különbözteti meg:

Minden barátság bizonyos életközösséget jelent. Ezért örülnek a barátok egymás jelenlétének, ezért osztják meg gondolataikat, felfogásukat, örömüket és bánatukat egymással. Cicero szerint a barátság abból fakad, hogy az ember társas lény. Ha valaki egyik embertársában rátalál valakire, akinek akarata, ízlése és vonzalma megegyezik sajátjával, megszületik a barátság. Igazi barátság csak jó emberek között létezhet, mert csak azoknál találjuk meg azt az önzetlenséget, lojalitást és rendetlen szenvedélyektől való szabadságot, mely a barátságot fenntartja. Éppen ezért az igazi barátság ritka.

Az egyházatyák és teológusok a görög és római bölcselők befolyása alatt állnak, mikor a barátságról írnak, de számukra az ember-ember közötti baráti viszony a felebaráti szeretetbe olvad bele.
 

2. A barátság lélektani jellemzői

3. Erkölcsi és metafizikai szempontjai

A barátság jó és nagy érték az ember életében. Ezt már az ószövetségi szentírás is tanítja:

Ugyanakkor, bizonyos körülmények között, a barátság lehet káros, közösséget megosztó és perverz.

Talán itt kell megemlítenünk a barátságnak azt a formáját, melyet lelki írók – elsősorban szerzetesi közösségeket tartva szem előtt – partikuláris barátságnak hívnak, és egyértelműen elítélnek. Ez a személyek közötti, másokat kizáró kapcsolat, melyben az érzelmi vonzalom uralkodik. Jellemzői, a kizárólagosság mellett, a féltékenység, álmodozás és az érzelmi vonzalom gyakori kifejezése még akkor is, ha az nem megfelelő. Az ilyen kapcsolatok a szerzetesi közösségekben az általános testvéri szeretet szellemét aláássák.

Aquinói Szent Tamás a barátságot a szeretet egyik fajtájának tartja (amor amicitiae), melynek lényeges eleme a másik személy felé áradó
jó-akarat. Mint ilyen, a természetes, emberi szeretetnek a legmagasabb formája, mely szemben áll az érzéki szeretettel (amor concupiscentiae).⁽⁴⁾

Hasznos lesz itt röviden felsorolni azokat a szavakat, melyeket a szentírás a szeretet szóra használ. Az ószövetségben a héber āhab, és e szó rokon szavai jelölik a szeretetet. Az āhab jelentése általános és sokrétű: jelölheti személytelen, jó vagy rossz dolgok szeretetét, elvont fogalmak vagy elvek szeretetét, két személy között fennálló szexuális vágyat vagy szerelmet; szülői vagy gyermeki szeretetet, hitvesi elkötelezettséget a szeretetben, és a Yahveh és Izrael között fennálló szeretet-szövetséget. Az újszövetségben két külön szó, és ezek rokonszavai, találhatók a szeretetre: philia és agapē. (A profán görög nyelvben használatos volt még az erōs szó is, mely a szenvedélyes, szexuális szeretetet jelölte, de ez nem szerepel az újszövetségben.)

A philia elsősorban jelenti a baráti szeretetet, de a szinoptikusok használják e szót a családi szeretet-kapcsolatoknál is, pl. mikor Jézus nagyobb szeretetet kíván tanítványaitól, mint amit ők szüleiknek vagy gyermekeiknek adnak (vö. Mt 10,37). Az agapē a speciális keresztény szeretetet jelöli, melyet a Szentlélek gyújt szívünkben, átformálva természetes, emberi szeretetünket, és azt istenivé teszi. Ez tesz bennünket kedvessé (charis) Isten előtt, és ezért e szeretet Istennek különös adománya (charisma). E szeretet magasabbrendű, mint a nyelvek adománya, a tudomány, vagy a vértanúság. (vö. 1. Kor 13, 1-13) A latin fordítás az agapē-t a caritas szóval adja vissza. Megjegyzendő, hogy János evangelista nem mindig tesz különbséget agapān és philein között.
 

4. C. S. Lewis a barátságról

A híres anglikán író, C.S. Lewis (l898-l963) a négy szeretetről írt könyvében (The Four Loves, Fontana, London 1969), külön fejezetet szentel a barátságnak (philia – amicitia). Elöljáróban megjegyzi, hogy a mai korban mostoha lett a szeretetnek ez a fajtája. Régen az emberi szeretet legboldogabb és legkielégítőbb formájának tartották, az emberi élet koronájának; most pedig sokan mellékesnek, elhanyagolhatónak, olyan valaminek, ami csak az ember maradék, fölösleges szabadidejének kitöltésére szolgál. Ennek a ténynek a magyarázására négy okot sorol fel:

C. S. Lewis a barátság következő jellegzetességét hangsúlyozza:

5. A barátságról alkotott hagyományos felfogás kritikája.

A fentebb röviden ismertetett hagyományos felfogás kétségtelenül sok alapvető és értékes igazságot tartalmaz a barátságról. De van egy nagy gyengéje: olyan valóságrendet tételez fel, mely inkább sztatikus (nyugalmi), mint dinamikus (változó, fejlődő). Ebben a sztatikus világszemléletben a barátság egy változatlan, ideális értékként jelenik meg, melyet csak kevesen birtokolnak. A barátság azonban, valójában nem ilyen rideg absztrakció, hanem mindennapos misztérium. Személyi fejlődésünk szinte minden szakaszán megtalálható, mert annak egyik legfontosabb eszköze. Más a barátság a gyermekek, a tizenévesek, a felnőttek, a házastársak és az idősek között. Más a barátság az egyneműek és a különneműek között. A szexuális tényezőt, mely a személyiségnek egyik benső meghatározója, nem lehet semmilyen barátságból kiküszöbölni, éppenúgy, mint a gyermek-szülői kapcsolatból sem.⁽⁶⁾

A barátság egy élő, személyes kapcsolat, mely állandó önátadásra, elfogadásra, állandó nyíltságra és bizalomra késztet; mely erősödhet, gyengülhet, kríziseken mehet át, meghalhat és új életre támadhat. A valóságos életben gyakran egészen benső, utánozhatatlan egyedi vonások és igények, sőt még fogyatékosságok is közvetíthetik és táplálhatják a barátságot. Mindenesetre elengedhetetlenül szükséges a barátság fennmaradásához és kifejlődéséhez a kölcsönös bizalom és ennek következménye, az őszinteség. A barátoknak nem kell egymás előtt álarcot hordaniuk. Egymás társaságában otthon érzik magukat. Meg merik mondani egymásnak, amit igaznak éreznek. De tudják, hogy az „igazsággal” támadni, bántani, sőt ölni is lehet, ha az tapintat nélkül történik. A barátság, ellentétben a szerelemmel, nem vakít, hanem a jóakaratú szeretet légkörében megteremti azt a bensőséges szeretet-kapcsolatot, melyben az ember el tudja fogadni az igazságot és önmagát. A barátság szabad elkötelezettséggel jár, annak minden fejlődési szakaszában. Ez az elkötelezettség a bizalom és őszinteség hűségében nyilvánul meg leginkább.

Ha az előző kritikát elfogadjuk, akkor érthetővé válik, hogy a mai lelki irodalom a barátságról szólva, annak nemcsak jellemző vonásait, hanem fejlődési szakaszait is megpróbálja leírni. Paula Ripple például, könyvében a barátság fázisait az évszakokhoz hasonlítva, 4 időszakra osztja:⁽⁷⁾

a) A barátság tavasza. Jellemzi az új élet frissessége. A barátok megosztják egymással múltjukat, felfedezik egymás adományait és gyengéit. Ez rendszerint könnyen megy, mert tudatosan vagy tudattalanul átélik, hogy az egymás iránti bizalomban és szeretetnek bensőségében növekednek. Ritkán veszik észre a barátok e szakaszban, hogy éppen az őszinte bizalom és önvallomás által sebezhetővé teszik magukat. Az új barátságot könnyű fenntartani, mert még nem jött el a megpróbáltatás ideje; nincs még konfliktus, elhidegülés vagy bukás.
 
Paula Ripple az Énekek Énekének következő soraival jellemzi a barátságnak ezt a szakaszát, megjegyezve, hogy a tavasz szépsége és a barátság növekedésének spontaneitása arra hívja fel a barátokat, hogy a barátságuk minden későbbi fázisában is őrizzenek meg valamit a barátság ezen első szakaszából:

b) A barátság nyara. A nyár a meleg, érlelő, napsugaras napok évszaka. A barátság e szakaszára szintén ez jellemző: az első szakasz friss szépségét felváltja egy nyugodt öntudat, hogy a barátság már kevésbé törékeny. Belső biztonság, lassúbb, de gyümölcsözőbb kommunikáció, állandó hálaadás napjai ezek. A barátság lassan éretté válik, képes elviselni a barátságban felbukkanó ellentéteket és konfliktusokat. Viszont, ezzel ellentétben az is lehetséges, hogy ilyenkor feltámad az önzés, a féltékenység, a birtoklásvágy és a szexualitás olyan fokon, hogy a barátság zátonyra fut.

c) A barátság ősze. A nyári évszakot szinte észrevétlenül felváltja az ősz és annak előre nem látható klímája. A barátságnál is ez történik: mintha a baráti viszonyban a növekedés megállna; a barátság múlt szakaszaira való emlékezés még megszínezi a jelent, éppúgy mint az ősz a fák hulló leveleit, de mindinkább előrevetíti magát a magányosság. A barátok már kezdik látni, hogy az emberi magány érzését a barátságuk sem tudja teljesen feloldani. Mindjobban észreveszik baráti szeretet-viszonyuk korlátait. Képesek-e elviselni kapcsolatuk ezen új szakaszának „szegénységét”? Ez a döntő kérdés. Ki tudnak-e tartani egymás iránti bizalomban, hűségben, támogatásban, akkor is, ha ez a kapcsolat már nem ad olyan sokat, mint az előző szakaszokban, és emberileg nincs is remény arra, hogy többet adjon.

d) A barátság tele. A tél a nyugalom évszaka. Az élet „alszik” a hótakaró alatt. Ugyanakkor az élet látszólagos „halála” rendkívül fontos szakasz: ekkor gyűjt erőt a természet a tavaszi újrakezdésre. A barátságban is vannak ilyen „téli” szakaszok, melyek (új)ébredésre várnak. A nyugodt visszapillantás, a szilárd elkötelezettség és reményteli várakozás napjai ezek. Csak azok nevezhetők igaz barátoknak, akik tudják vállalni az egymástól való látszólagos „eltávozás” tapasztalatait; akik tudnak „meghalni” egymásért, vállalva önző énjük halálát. Jól írja Eugene Kennedy a pszichológia professzora Chicagóban:

A barátság különféle szakaszai más és más kívánalmakkal lépnek fel. Ezért történik meg, hogy vannak olyan személyek, akik könnyen kezdenek barátkozni, de a barátaikat nem tudják megtartani. A barátság tavaszát, s talán nyarát is, szeretik, de annak őszét és telét nem tudják elfogadni. Valójában nem tudják, hogy mi a teljes, érett barátság. Igaz, hogy az igaz barátok nem számolgatják a barátság árát, de ez nem jelenti, hogy azt nem kell megfizetni. A barátság a szeretet iskolája. Csak azok tudják végigjárni, akik hajlandók reálisan elfogadni önmagukat és embertársaikat; akik bizalmukat nem szűkmarkúan mérik és hűségesen kitartanak egymás mellett, vállalva e hűség minden áldozatát; akik nem élnek vissza a barátsággal és nem próbálják barátjukat irreális körülmények közé állítani. A barátság fejlődésében vannak különös jelentősséggel bíró időszakok, de nincsenek kényelmes rövidítések. Így bontakozik ki lassan a barátság teljes szépsége, melyről Kardos Klára így ír:

II. BARÁTSÁG ISTENNEL

1. A biblikus teológia tanúsága

A keresztény hit egyik jellemzője, hogy Isten nemcsak atyai szeretetet, hanem baráti szeretetet is ajánl fel az embernek. A megtestesülés titkában jelenik meg leginkább Istennek emberbaráti szeretete. Szent Pál a Tituszhoz írt levelében erre utal, mikor kijelenti: „Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket.”(Tit 3,4) A magyar „emberszeretet” nem adja vissza az eredeti görög philantrōpia teljes értelmét. Ahogy már előzőleg utaltunk erre, a philein és a belőle képzett philia elsősorban jelenti a baráti szeretetet, amely által egy személy egy másik személynek olyan szeretet-kapcsolatot ajánl fel, melyben egyenlő-rangú kapcsolatba kerülnek. Ezt pontosabban úgy is kifejezhetnénk, hogy a szeretet egységesítő ereje áttöri a két személy között fennálló rangbeli és egyéb különbségeket, s a szabadon felajánlott és szabadon elfogadott baráti szeretet-kapcsolat megteremti annak lehetőségét, hogy a barátok legbensőbb, személyes értékeiket közösen birtokolják. Természetesen, mikor Isten felajánlja ezt a baráti szeretetet, nem szűnik meg Isten lenni, az ember pedig továbbra is megmarad embernek, de Isten jósága (chrēstotēs) folytán az ember isteni természetben részesül, a megtestesülés titka által pedig az Isten ember-természetet vesz fel, mely a baráti kapcsolatnak új, végtelen perspektíváit nyitja meg számunkra. Nyilvánvaló az is, hogy egy baráti szeretet-kapcsolatban csak az Istené lehet a kezdeményezés (vö. 1 Jn 4,10), de ezt a baráti szeretetet nem elfogadni, nem viszonozni valamilyen hamis „alázatosságból”, vagy alaptalan félelemből, hálátlanság és kishitűség lenne. Ne gondoljuk azonban azt sem, hogy az a barátság, melyet Isten felkínál, valamilyen „olcsó” kegyelem. Isten irántunk való szeretetében sokkal többet ad, mint amennyit mi képesek vagyunk neki visszaadni, de sokat kíván: teljes önmagunkat. Mint igazi, hűséges barát, azonban ő sem támaszt irreális követelményeket velünk szemben. Önmagunk teljes átadását rendesen csak hosszú fejlődési folyamatban kívánja. Gyengeségünkben maga siet segítségünkre Szentlelke kiáradásával, hogy megvigasztalja szívünket, megerősítse akaratunkat és elvezessen bennünket a teljes igazságra. (Vö. Jn 14,16;16,13) A Szentlélek kiáradása és bennünk lakása szoros kapcsolatban van az Istennel való barátságunk titkával. Ezért imádkozza az Egyház:

Amint már említettük, az újszövetségi szentírás külön szót, az agapē-t használja az Isten által megnemesített, megistenített szeretetre. Ez a szeretet „nem féltékeny”, „nem kérkedik”, „nem is kevély”, „nem tapintatlan”, „nem keresi a maga javát”. (vö. 1 Cor 13,4-5) Mennyire más ez, mint a féltékeny, kérkedő, kevély, tapintatlan és önző szeretetünk. Az isteni és emberi szeret ellentéte nyilvánvaló, mégis az előbbi nem rombolja le az utóbbit, hanem feltételezi és kiteljesíti. Isten szeretetének, az Ő barátságának elfogadása azt jelenti, hogy lassan, talán hosszas kerülőkkel, felnövünk az Ő szeretetéhez. Ez a növekedés, hosszú, fárasztó fejlődési folyamat, mely sokszor kríziseken és bukásokon vezet keresztül. Dráma, a szónak igazi értelmében. Minél előbbre van valaki ebben a „kaland”-ban, annál többet veszíthet, mert a halál pillanatáig jelen van a mindent jelentő Isteni Barát elvesztésének lehetősége.
 

2. A szenthagyomány tanítása

A II. Vatikáni Zsinat határozataiban egy helyen kifejezetten tanítja, hogy Isten, mint barátaihoz szól az emberekhez:

Az igazságot, hogy a megigazult ember Isten barátja és házanépe, az Egyház zsinataiban tanította. (Vö. Denzinger 803) Az egyházatyák úgyanígy vélekedtek. Nagy Szent Gergely pl. így ír:

Amikor a szenthagyomány az Isten-ember barátságáról szól, sokszor utal az Úr Jézus búcsúbeszédében elhangzott szavakra: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam az Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Jézus által és Jézusban maga az Isten ajánl barátságot az embernek az önközlés és szeretet bensőségében. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Az evangélium e soráról Varga László S.J. így elmélkedik:

3. Az istenbarátság és emberbarátság konfliktusa?