Ecce nova facio omnia
Íme, megújítok mindeneket (Jel 21,5)
Íme, újjáalkotok mindent. (Római fordítás)

 

A Szentírásnak központjában áll ez a mondat: Ecce nova facio omnia: Íme, mindent megújítok.

Ezt az igét mondja Isten a próféta által, az ő apostola által és az egész Szentírás végén mintegy záradékként, a Titkos jelenések könyvében. -
 

Először az Ószövetségben hangzott el a szó. Isten népe és Isten állama összeomlott. A választott nép bűnei miatt pogányok támadtak rájuk, városaikat feldúlták, a szent templomot lerombolták, a vezetőket és a nép javát Babilonba hurcolták. A nép romjai a földön hevertek, vagy mint Izaiás mondja: Libanon cédrusait kidöntötték. -

E kétségbeesetten szomorú helyzetben és e romok fölött mondja ki először az Úr ezt az igét: Íme mindent megújítok. -

Mikor úgy látszik, hogy Isten haragjának tüzében minden elpusztult, megtudjuk, hogy ennek a látszólagos naplementének végső és igazi értelme egy még világosabb és még ragyogóbb napfölkelte. -

Ami összeomlik, elavult régi, ami felemelkedik, hallatlanul új. B (Iz 43,19, ahol a próféta által az Úr megígéri, hogy megismétli az Egyiptomból való kivonulás csodáit, sőt azoknál még nagyobbakat fog művelni.)
 

Másodszor már az Újszövetségben hangzott el ez a szó. Szent Pál igehirdetésében. -

Itt már más a helyzet. Nem egy régi szövetség összeomlása lesz egy kimondhatatlanul új szövetségnek kiinduló pontja; hanem maga az újszövetség úgy jelenik meg, mint egy nagy összeomlás, egy hallatlan vereség. Krisztus keresztjén „valami új valósul meg”. Mikor látszólag győzött a Gonosz az Igaz fölött, mikor Júdás az Urat elárulta, mikor az első apostol az Urat megtagadta, mikor a többiek elfutottak, mikor az egész nép, mely Őt követte, a „feszítsd meg Őt”-et kiáltotta. -

Az újszövetség kapujában ott áll az összeomlás, melyen át az új bevonul.

„a régiek elmúltak; íme minden újjá lett” (2Kor 5,17)
 

Harmadszor a Titkos jelenések könyvében hangzik el e szó. -

Itt a végső dolgokat írja le a nagy látnok. A régi ég és régi föld az égből szálló hét csapásban leég és a nagy Babilont szurok és kénkő pusztítja el. Isten haragja tombol az egész világon. De aztán utoljára hangzik el a Szentírásban ez a szó: Ecce nova facio omnia. Íme, újjáalakítok mindent (Jel 21,5).

Mikor az egész teremtés Isten haragjának színtere és egyetlen nagy pusztító tűzvésznek látszik, a megújulás biztató szava hangzik el. - A végső nagy világégés egyetlen értelme a jubiláló megújulás: az új ég és új föld, az új város és az új paradicsom, melyben maga az Isten a Templom és maga az Isten a Nap. -

„És templomot nem láték abban, mert az Úr, a mindenható annak temploma, és a Bárány.” „És a városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy abban világítsanak, mert Istennek fényessége világítja meg azt, és szövétneke a Bárány”. (Jel 21,22-23).

Az újszövetség kezdetén elhangzott: „Ecce nova facio omnia” és az utolsó napon elhangzó „Ecce nova facio omnia” között áll a mi időnk, a mi egész történelmünk.

Ezért e szavak törvénye alatt állunk. -

Mit jelent ez? - Valahányszor Isten haragjának tüzében egy korszak leáldozik, valahányszor úgy tűnik fel, hogy a hét csapás zúdul le az égből - akkor mindennek szükségképpen egy értelme van: Ecce nova facio omnia. -

Így volt ez a görög-római antik világ alkonyán, a keresztény középkor végén, és így van most is, mikor a „keresztény Nyugat” összeomlását állapíthatjuk meg. -

Mikor Isten egy egész korszakot, egy egész népet, egy egész földrészt látszólag hidegen és részvétlenül összeomlani enged, akkor ennek csak egy értelme van, az Ő Teremtő akarata, mellyel a régi romjain újat akar. -

Amint az egész világot semmiből teremtette, amint minket a bűn elkárhozottságának semmijéből váltott meg, úgy mindig a semmiből újítja meg az ő világát. A réginek leáldozásából jön az újnak felemelkedése, a semmiből a teljesség, a régi ég és régi föld leégéséből az új ég és új föld. B Izaiás próféta ennek a megújulásnak gondolatával vigasztalta népét: Consolamini, consolamini, popule meus, vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem. Így minden időben, főleg a mi időnkben is ugyanez a szózat hangzik felénk:

Vigasztalódjál ..., mert abban a tűzben, amely látszólag téged elemészt és elpusztít, mind jobban megnyilvánul az én teremtő erőm, s így az én haragom tüzében mindinkább megtapasztalod az én teremtő szeretetem tüzét. -

Ecce nova facio omnia. -

Számunkra a legfontosabb az a megújulás, amely Krisztus keresztjén történt. -

Már a megtestesüléssel megkezdődött a „Nova facio omnia”, mert valami egészen új jelent meg a földön: maga az Isten. De Krisztus halálának kellett eljönnie, hogy a köztünk megjelent örök élet „éltető lélekké” váljon (1Kor 15).

Az a hatalmas összeomlás, amelyben a templom kárpitja meghasadt, a föld megremegett, a sírok megnyíltak, az volt a „nova facio omnia” kezdete. Mikor maga az Istenember kiált fel: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, akkor jött Isten legközelebb az emberhez, mert egyszülött fiát áldozta fel, hogy a tőle távollévő embereket új és örök szövetségben magához kapcsolja. -

Mikor Krisztust meggyilkolták, akkor született meg az új Krisztus, a titokzatos Krisztus, melynek teste az Egyház, tagjai pedig a keresztények. -

Az új, ami megszületett, az Egyház mint Krisztus teste, az emberiség, mint Krisztus népe, a világ, mint Krisztus kozmosza, az ember, mint homo novus „Új ember”, aki Isten hasonlatosságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény (Ef 4,24).

Az új emberekből álló Isten országa, az Egyházban tovább élő Krisztus az egész világtörténelem végső értelme. -

A történelem folyamán, főleg az Egyház életében számtalanszor előfordult, hogy a szent hagyományok által felépített épületek összeomlottak, megszentelt intézmények szétszóródtak, de minden megrázkódtatásból és minden katasztrófából megújultan került ki az az egyetlen szükséges lelki intézmény, melyben a feltámadottnak élete folytatódik a földön. -

Mindjárt a kereszténység bölcsőjében ott volt az ádáz küzdelem a zsidózó keresztényekkel szemben. - Ezek a vallásos életet nem tudták másként elképzelni, mint a körülmetélkedés és a mózesi törvények keretében. Szörnyű katasztrófát láttak abban, hogy Szent Pál hívei nem tartották be ezeket a törvényeket. Az ádáz küzdelem vége az lett, hogy az Egyház kiszorult a zsinagógából, de épp ez a végleges szakadás tette őt alkalmassá arra, hogy a római-hellén pogányok vallása legyen. -

Azután jött a hatalmas római birodalom évszázados keresztényüldözése, melyből lelkileg megújulva és megerősödve került ki az Egyház. Mint Aranyszájú Szent János mondja: „A farkasok addig falták a bárányokat, míg maguk is bárányokká váltak.

Mikor a milánói edictum után az Egyház berendezkedett a római birodalomban és elkényelmesedett, megindult a népek vándorlása. A római birodalom bukása nemcsak az elpolgáriasodott és elkényelmesedett keresztényeket rendítette meg, hanem annyira összeomlott minden, hogy még a nagy szellemek is a világ végét várták. De a barbárok, mikor lerombolták a római birodalom falait, egyúttal utat nyitottak az Egyháznak a népek felé, s így lett a katasztrófából megújult Egyház a barbárok vallása is.

A hitújítás idején az Ecclesia dilacerata, a szétszaggatott Egyház nagy belső reformon és belső megújuláson ment át. -

A pápai állam bukásánál is meghúzták a vészharangot az Egyház felett, pedig ez is csak a pápaság és az Egyház lelki hatalmának és tekintélyének felemelkedése volt. -

Így jutunk el a mi korunkhoz, amikor a „Keresztény Nyugat”-ba vetett ábrándunkban csalódtunk. - Szomorúan tapasztaljuk, hogy az Egyház mindenütt csatákat vesztett a közéletben, és most teljes visszavonulásban van majdnem minden területen. -

1. Az Egyház elvesztette politikai befolyását. -

2. Elvesztette kulturális jelentőségét iskolákban, tudományban, művészetben, sajtóban, filmben, színházban, rádióban, televízióban...

3. Elvesztette jelentőségét a karitatív területen is, elvesztette intézményeit, kórházait, szegény-gondozását, stb...
Aki akár a „Keresztény Nyugaton” is az Egyház evilági működésére tekint, azt hiheti, hogy teljes a csőd, teljes a visszavonulás. -

4. A mi helyzetünkben még az is hozzájárul, hogy egy magát kereszténynek valló, de sokszor éppen nem keresztény elvek szerint cselekvő rendszer után, egy homlokegyenest ellenkező rendszerben ébredtünk fel, melyben a „régi jó időket” visszasíró öregek, csak a rosszat, sőt a gonoszság megtestesülését látják (bár abszolút rossz nincs). Az elfogulatlanok azonban észreveszik, hogy ez a kereszténytelen rendszer sok olyat is megvalósított, amit a keresztényeknek kellett volna megvalósítaniuk. Ez azonban még nagyobb botrányt okoz, mert kézzelfoghatóbban „bizonyítja az Egyház csődjét”. -

De az előbb mondottak alapján ebben a látszólagos csődben, a keresztény nyugatnak katasztrofális elkereszténytelenedésében is meg kell látnunk a megújulásnak egy új fázisát, s ha a romok és a pusztulás fölött könnyet is ejtünk, meg kell hallanunk a vigasztaló isteni szavakat: Ecce nova facio omnia. -

Mindenek előtt az Egyház sohasem kapott megbízatást politikai tisztségek betöltésére és az apostolok meg azok utódai sohasem kaptak ígéretet arra, hogy akár az Egyház mint olyan, akár a klérus a történelem folyamán politikai jelentőséggel fog rendelkezni. Sőt, azt kell mondanunk, hogy az Egyház lényegénél fogva antiklerikális (ha klerikalizmusnak a papság politikai befolyását nevezzük), hisz Jézus kimondotta: Az én országom nem a világból való. És mikor a világ hatalmasságairól beszélt, akkor apostolait és tanítványait szembeállította azokkal. -

Igaz, hogy a papok között is lehetnek pályatévesztett emberek, akik későn döbbennek rá, hogy nem az ige hirdetésére van hivatásuk és a politikában akarják érvényesíteni tehetségüket (vagy tehetségük hiányában ott akarnak érvényesülni), de ezt nem egyházi küldetésükből és papi tisztjükből kifolyólag teszik, hanem mint konkrét történeti személyek. Az is előfordult, (főleg a középkorban), hogy egyházi és világi tisztségek valami personalis unioban összekapcsolódtak, de ez sem az Egyház lényegéből következett, hanem bizonyos országok és bizonyos korok történelmi erőinek hatására kialakult helyzet, melyben a keresztény élet akkor és ott, így valósult meg. -

Ha azokat az intézményeket és kultúrterületeket nézzük, amelyeket „az Egyház elveszített”, azt látjuk, hogy azoknak létesítésére, vezetésére, betöltésére, nem az Egyház mint olyan kapott megbízást. Csak a történelmi fejlődés folyamán került az Egyház és a klérus ezekben vezető szerephez. Ezt a szerepet most nagyobb részt az állam vette át, vagy világviszonylatban egy államok feletti, vagy államok közötti, de az Egyháztól független intézmény: ENSZ, Vöröskereszt, Nemzetközi kulturális, sport, szakszervezeti, stb. intézmények. -

Amint sehol sincs megírva, hogy ilyen intézményeket az Egyháznak mint olyannak kell vezetnie, az sincs megírva, hogy ilyen intézményekben a keresztények (nem mint az Egyház képviselői, hanem mint az egész emberiség ügyét szívükön viselő emberek) nem fejthetik ki az ő kulturális, emberbaráti, stb. tevékenységüket. -

Ne sajnáljuk a kórházat, ha az államnak jobb eszközei és nagyobb lehetőségei vannak, azoknak ellátására. -

Ne sajnáljuk a „caritas”-mozgalmat se, ha az állam megszünteti a munkanélküliséget és gondoskodik az öregekről és betegekről, s főleg ha gondoskodik a sokgyermekes családokról és az árvákról. -

Igaz, a szeretet a mi főparancsunk, de ezt nemcsak betegápolással és alamizsnával lehet gyakorolni. Az élet minden helye számtalan alkalmat nyújt erre. Ki kell gyógyulnunk abból az önámításból, hogy a szeretet csak olyan mellékkötelesség, melynek eleget teszünk az időnkénti alamizsnálkodással, amikor pl. a pénteken becsöngető koldusnak pár fillért nyomunk a markába, vagy „karitatív” intézményekben való „társadalmi” munkánkkal, ahol szereplésünk sokszor fontosabbnak látszik, mint az, hogy valóban valami jót is tegyünk. Vegyük már egyszer észre, hogy a szeretet területe sokkal szélesebb és átfogóbb. Ott van nemcsak a családi tűzhelynél, hanem a munkahelyen is, sőt ott van az utcán, a villamoson, a KÖZÉRT-ben, szóval mindenütt, ahol csak emberekkel találkozom. Hisz nemcsak a szegényeket, nyomorgókat, elesetteket kell szeretnünk, hanem minden felebarátunkat, főleg azt, aki most és itt van mellettem. -

A legnagyobb botrány természetesen a lelkek elidegenedése, a tömegek aposztáziája, az a lassú elkereszténytelenedési folyamat, amelynek végén egyszer csak rádöbbenünk, hogy a katolicizmus ott, ahol azelőtt államvallás, majd privilegizált vallás volt, lassan és szinte észrevétlenül kisebbségbe szorult és szociológiailag nem más, mint szekta. (Ennek a kisebbségbe való szorulásnak üdvtörténeti szükségszerűségét K. Rahner bőven kifejti. Mi itt erre nem térhetünk ki (lásd. Magnum Mysterium).

Hogy kit terhel felelősség ezért az állapotért, erre most nem felelünk (egy kicsit mindnyájan felelősek vagyunk). Hanem ezt a tényt elemezzük és a belőle származó feladatunkat. A kisebbségi állapot azt jelenti, hogy a keresztények (mindenütt a világon) nem keresztények között élnek, mégpedig olyan államban, kultúrában, gazdasági-politikai rendszerben, tudományos, művészeti környezetben, melyet nem keresztény elvek irányítanak és melyet nem is keresztények képviselnek. -

Ezt a tényt megállapítva, a katakomba-kereszténység és a keresztényüldözések korának romantikája helyett reálisan vizsgáljuk meg helyzetünket és új helyzetünkben az új feladatokat. -

Az a nem keresztény környezet vidékenként változó. A kölcsönös szívélyesség és udvariasság, az elzárkózás, a békés egymás mellett élés, az ellenszenv, vagy ellenségeskedés lehet a viszony. De minden esetre a nem keresztény környezet megtámadja a keresztény hitet és keresztény életet. Az új helyzetre azonban nem az „üldözés” szót használnám, hanem a szorongattatás. Az Egyház a közélettől visszavonult és a „közélet” sokféleképpen szorongatja a keresztény egyéneket. -

Ez a nem keresztény környezet állandóan szorongatja és számbelileg le is morzsolja a keresztényeket. De magának ennek a helyzetnek is megvannak a maga előnyei. -
 

1) A kereszténység valódi és önálló lesz. -

A keresztény múltban az emberek a hitet csak örökölték atyáiktól és ezt a hitet sokszor csak a szokás, a hagyomány, a közvélemény tartotta fenn. Most mindenkinek önállóan meg kell hódítania a kereszténységet. Nem a vallásos környezetbe való beleszületés, hanem felelősségteljes döntés különbözteti meg a keresztényt a nem kereszténytől. Az evangélium lényegében van, hogy az embert döntés elé állítja. Ez a döntés most önállóbb és igazibb lesz, mert nem lehet a közvéleménynek, szokásnak, a divatnak terméke, hanem az egyénnek felelősségteljes választása és vállalása. B

Régen csak szokásból jártak sokan templomba és a környezet hatására végezték el a húsvéti áldozást, ma már mindenki teljesen egyéni döntéssel vállalja ezeket a vallásos kötelességeket. -

A szokás és a divat a templomi esküvőnél, keresztelésnél, egyházi temetésnél még egy kicsit tovább tart, de lassan ez is le fog morzsolódni, és pl. templomi esküvőre csak azok mennek, akiknek nem a menyasszonyi ruha és a felvirágzott autókon való felvonulás a fontos, hanem az, hogy a házasság szentségének kegyelmeiben részesüljenek.

Lehullik az, ami nem volt valódi, ami nem igazi hitből fakad, csak megszokásból, hiúságból, de ami megmarad, az igazi lesz és keresztény. -
 

2) A kereszténység edzettebb és mélyebb lesz. -

A kisebbségben élő keresztények hitét és erkölcsét a nem keresztény világ állandóan fenyegeti. Elsősorban úgy, hogy a társadalmi, polgári, állami életben számtalanszor összeütközésbe kerül keresztény elveivel, helyesebben újra és újra döntés elé van állítva, hogy magatartását hitéhez szabja, elveihez a nehézségekben és fenyegető helyzetekben is hű maradjon. -

De talán nagyobb az a fenyegetés, mely a másik oldalról éri a hitét, főleg ha az valami helytelen apológián alapult. Látja, hogy a nem keresztény világ az ő társadalmi, kulturális nevelő erőivel és intézményekkel komoly eredményeket is tud felmutatni... Ezek a sikerek talán pillanatnyilag elszédítik... de ha mélyebbre tekint, észreveszi, hogy az ilyen eredmények, melyeket valami helytelen apológia és túlzó „keresztény propaganda” a múltban a kereszténységhez kapcsolt, egyáltalán nem a kereszténység lényegéhez és hivatásához tartoznak, hanem az evilági emberi történelem természetes erőinek nemes kifejlesztései is lehetnek. (Mert teljesen téves nézet az, hogy a kereszténység minden evilági problémára zsebében hordja a receptet, mint ahogy az sem igaz, hogy mindenütt, ahol nem az Egyház, vagy nem a klérus uralkodik, ott mindig csak romlás és pusztulás lehet az eredmény).
 

3) A kereszténység vallásosabb jelleget ölt.

Ebből aztán az is következik, hogy végre a keresztények is észreveszik a kereszténység lényegét. A kisebbségben lévő Egyház szükségképpen közvetlenül vallásos jelleget ölt. A kereszténységnek a közélettől való visszaszorulása azt eredményezi, hogy a kereszténység éppen az ő sajátos területére van utalva, még akkor is, ha nem erőszakkal zárják be a templomokba és sekrestyékbe. -

Természetesen az Egyháznak megvannak minden kultúrterületen a maga elvei. De ezekből az elvekből sohasem lehet egyértelműen levezetni, hogy milyen államformának, milyen gazdasági rendszernek kell lennie, milyen kultúriránynak kell uralkodnia, milyen művészi stílusban kell a szépet kifejeznie. -

A keresztény elveket nem a „kereszténység”, hanem a keresztény emberek valósítják meg, akiknek van bátorságuk a történelmi felelősségnek emberi vállalására és nem mint keresztények, hanem mint korukat megértő emberek, mernek új utakon elindulni, és konkrét indítványokat tenni. A konkrét terv és program mindig szintézis a keresztény elvekből és a történelmi erőknek, meg a kor helyzetének emberi megítéléséből, azért sohasem lehet egy államformát, egy rendszert, egy politikai, kulturális irányt a keresztény rendszernek, politikának, iránynak nevezni és azt, aki ezt támadja, kereszténytelennek minősíteni. -

A kisebbségi Egyház ugyanazokat az elveket képviseli, mint amelyeket a privilegizált, vagy államvallás korában hirdetett, de most nem lehet hangadó a kultúrterületeken, ahol már nem egy és ugyanazon tömegegyház emberei működnek, hanem kevés keresztény a sok nem keresztény között. -

Épp ezért az Egyháznak, mint olyannak, kultúra-irányító tevékenysége teljesen háttérbe szorul és mintegy rákényszerül arra, hogy sajátos területén minél tökéletesebbet alkosson. -
 

4) Az Egyház mindinkább a laikusok egyháza lesz, (mint az ősegyházban). -

A kisebbségi egyházban a laikusok nemcsak az Egyház gondoskodásának tárgya lesznek, hanem mint aktív tagok, az Egyház hordozójának érzik majd magukat. Így lassan még a keresztények is kigyógyulnak abból a téves nézetből, mely az Egyházat a klérussal azonosítja, és így a kereszténységet a klérussal azonosított Egyházzal szembeállítsa. -

Természetesen az Egyházban mindig meg lesz a papság intézménye, mely a Jézustól kapott hatalmat méltatlanul birtokolja. S ebből a szempontból különbözik a laikusoktól. De a nem keresztény társadalomban a klérusnak nem lesz privilegizált helyzete, és már nem úgy jelenik meg, mint közösség, vagy annak többsége, vallását képviselő rend és „kaszt”. (Sőt talán a papság mint külön állás és hivatal is megszűnik...) Ezért a kereszténységet a nem keresztények felé nem a papság, hanem a laikus keresztények fogják képviselni, akik nem vonulnak gettóba, hanem a legkülönbözőbb kultúrterületen és a legváltozatosabb munkahelyeken együtt dolgoznak a nem keresztényekkel a közös emberi célokért. Kereszténységüknél fogva nem támaszthatnak igényt semmiféle előjogokra, nem is képviselik az Egyháznak (mint annak a társadalmi jelenségnek, melyhez ők is tartoznak!), „érdekeit”, keresztény mivoltukból csak kétszeres felelősséget éreznek az emberi feladatok komoly vállalására és állapotbeli kötelességeik hűséges teljesítésére.

(Ennek egyik következménye lesz az is, hogy az izgatott „antiklerikalizmus” megszűnik, mert ennek csak ott van helye, ahol klerikalizmus, vagy annak veszélye áll fenn.)

Más szóval az Egyház társadalmi és politikai jelentőségének megszűnése, csak megerősíti az Egyháznak vallásos jellegét.

Még több szempontot lehetne kiemelni és még néhány előnyt lehetne felsorolni, melyek az Egyháznak jelenlegi látszólag katasztrofális jellegéből következnek. De e pár gondolat is elég arra, hogy bizalommal tekintsünk a jelen megrázkódtatásokban érlelődő megújulásra.

Amit Isten a történelmi erők által elpusztítani enged, az csak lényegtelen és mindez azért történik, hogy annál szebb és értékesebb legyen az az új, mely romokból és pusztulásból felépül. -

Az Egyház most hasonlít a rózsatőhöz, melyez a kertész alaposan megnyesegetett. Olyan, mint egy száraz bot, melyen a rügyek alig látszanak. Igaz, nemcsak vadhajtásokat nyesett le, de amit lenyesett, azt azért tette, hogy minden életerő a beoltott új rügybe áradjon és az új hajtás annál életerősebb és szebb legyen. -

A kívülállók csak száraz rózsatőt látják, mely látszólag mindent elvesztett. De mi tudjuk, és itt-ott látjuk is, hogy a kis rügyekben a legszebb jövő ígérete érlelődik.