Isten először a szellemi világot teremtette meg, népszerűen szólva az angyalok világát. Ezt prófétai könyvekből és a Jelenések Könyvéből következtetjük. Második lépésként pedig az anyagi világot. Ekkor kezdődik az idő, ami a változások egymásutániságát tételezi fel. Ezért kezdődik úgy a Biblia hogy "kezdetben ...". Harmadik lépésként teremtette az embert, összekötő kapocsként a tisztán szellemi és anyagi világ közt. Testünkkel beletartozunk a 93 elemből álló anyag világba. A Times Magazin alapján a csillagok fiai vagyunk, mert a testünk ugyanabból az anyagból áll, mint a csillagoké. Ugyanakkor van egy részünk, amit léleknek vagy szellemnek nevezünk, ami fölébe emel a tisztán anyagi világnak. Az ember tehát egy sajátos jelenség, hogy Piere Teilhard De Chardin neves jezsuita antropológus kifejezésével éljünk. Egyik híres tanulmánya "Az Emberi Jelenség" fő gondolata az, hogy földünk bioszféráján kívül - ami az életet lehetővé teszi és eddigi vizsgálataink alapján csak a földünknek van meg - van egy láthatatlan nooszférája is (noo - értelem, görög). Ez a nooszféra az emberi öntudat ugyanúgy a fejlődés törvényének van alávetve, amíg el nem éri a csúcspontot, az omegapontot, a tökéletes krisztusi ember kialakítását.

Szent Ágoston szemléltetésével élve Isten az élő világ magvait bele helyezte az anyagba, s ahogyan a magban potenciálisan benne van már az egész növény, úgy bontakoztatta ki ezeket a fejlődés. Ugyanígy az embernek a krisztusi ember tökéletességére kell fejlődnie. A bibliai teremtéstörténetben feltűnhet, hogy a növény és állatvilág létrehozásakor a teremtő ezt a kifejezést használja: "hozzon elő a föld ...". Ez a kifejezés összeegyeztethető a fejlődés elméletével. Az ember teremtésekor viszont azt mondja: "alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra".

A teremtőt úgy kell felfognunk mint test nélküli örök szellemi, mindentől független (abszolut) legfőbb értelem és akarat. Ez a teológia mai megfogalmazása a teremtőről. Az ember hasonlósága tehát csak az értelemre és az akaratra vonatkozhat. A szentírásban azt is megtaláljuk a maga egyszerű, de mély értelmű kifejezésével, hogy Isten az ember orrába lehelte az élet leheletét. A régi emberek megfigyelése, hogyha az orron keresztül áramlik a levegő, akkor az ember él. A szentírás ezzel azt akarja mondani, hogy Isten magából beleadott valamit az emberbe. Az ember ezáltal lett az élőlényből személlyé.

Mit értünk személy alatt? A személyiség egy vonatkoztatási központot jelent. Az ember képes önmagára vonatkoztatni a dolgokat. Én látok, Én értek, Én akarok. Sőt képes önmagára reflektálni és úgy határozza meg önmagát: Én vagyok. Hasonlóan mint ahogy Isten Mózes kérésére határozta meg önmagát: az aki Van (Jahve). Ez a legfőbb tulajdonsága Istennek. Ő az, aki igazán van. Minden másnak a létezése csak esetleges (kontingens), lehet hogy egy darabig van, majd megint nincs. Ezért a legnagyobb káromlás Isten ellen az ateizmus (istentagadás), mert igazán csak Ő Van.

Az embert tehát a reflektáló képessége emeli az állatok fölé. Egy állat nem valószínű, hogy azon töprengene: ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok és miért születtem állatnak? De mi meg tudjuk tenni. Miért vagyok én? Mi az értelme az életemnek? Az állatoknál tehát hiányzik az én központúság, a személyiség. Ezért mondta Wunt a híres német filozófus: amelyik pillanatban a lovam kimondja hogy én, ugyanabban a pillanatban leszállok róla és megemelem a kalapom előtte (személyi tisztelet). Adynak is igaza van mikor azt mondja:

Vagyok mint minden ember,
Felség, titok,
Északfok, idegenség,
Lidérces messzi fény.

Az emberi személyiség is bizonyos fokig misztérium, mint maga az Isten, annak megfelelően, ahogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.

Az én tudat szintén fejlődésnek van alávetve. 2-3 éves gyereknél megfigyelhető, hogy néha harmadik személyben beszél önmagáról: Lacika éhes, Pityuka álmos. De hamarosan rájön arra, hogy ő más mint a körülötte lévő világ. Magam is jól emlékszem arra a pillanatra - kb. 16 éves lehettem - mikor egy hídon való átmenetelem alatt rájöttem létezésem megdöbbentő valóságára. Milyen érdekes ez: Én vagyok. Annyira előttem van az a pillanat hogy megálltam a hídon, percekig ott álltam és csodálkoztam magamon. Szókrátesz szerint a bölcselkedés (filozófálás) kezdete a csodálkozás.

Az embernek a két fő képessége az értelem és a szabad akarat, amint Isten meghatározásánál volt a független (abszolút) értelem és független akarat. A szabad akarat szintén fejlődésnek van alávetve. Az értelem növekedésével a felelőssége is növekszik az embernek. A felelőség viszont feltételezi a szabad akaratot. A keresztény felfogás szerint Isten szabadon teremtette az embert és ezt a szabadságát megadta az embernek is, mert a maga képére teremtette. Az embernek ez a szabadsága szintén teremtő (kreatív) jellegű. Nemcsak a jó és rossz közti szabad választást jelenti, nemcsak az isteni parancsok és törvények elfogadására vagy elvetésére vonatkozik, hanem saját életének szabad formálására. Isten nem azt várja, hogy a szabadságunkat arra használjuk, hogy a törvényeit figyelve engedelmeskedjünk vagy se, hanem vele együtt alakítsuk az életünket, persze mindig figyelemmel a törvényeire. Szent Ágoston ezt tömören így fogalmazta: szeress, azután tégy amit akarsz. Ha van benned Isten és ember szeretet, akkor nem fontos a törvényeket figyelni, mert a szeretet megmondja, hogy mit kell tenned. A törvények amúgy sem tudnak minden esetre előírást adni. Az én helyzetem (szituációm) dönti el, hogy mi a helyes. Ez persze visszaélésre is adhat alkalmat.

A felelőség érzet minden egészségesen fejlődő emberben kifejlődik, ami feltételezi a szabad akaratot, különben nincs értelme a jutalmazásnak vagy a büntetésnek. Ez egyben a szabad akaratot tagadók dilemmája, amit úgy próbálnak feloldani, hogy minél több mentő körülményt kutatnak fel és ezzel nevetségessé teszik az igazságszolgáltatást. Mert ha a környezet, a körülmények, a társadalom, a családi nevelés, az öröklési tényezők felelősek az ember tetteiért, akkor nincs kit büntetni, legfeljebb csak szidni, vagy okolni lehet valamit.

Mi keresztények nem tagadjuk e tényezők befolyását, amik csökkenthetik, vagy meg is szüntethetik a felelősséget, de ezeket a kényszerítő körülményeket esetenként kell felülvizsgálni és mértékét eldönteni.

Erről jut eszembe az egyházi "válás". Azt mondják az Egyház manapság jó pénzért elválaszt. Ez egy bírói folyamat, az esetet meg kell vizsgálni, tanúkat kihallgatni, ami időt és fáradságot vesz igénybe, s aminek a végén megállapítják, hogy a házasság kényszer vagy érvénytelenítő feltétel alatt jött-e létre vagy sem. Minden házasságkötés egyben szerződés is és ha a házasság lényegét érintő kizáró feltételről van szó - pl. nem lesz gyerek - akkor ez érvényteleníti az Egyház felfogása szerint a házasságot. A szülők sokszor a fiatal lányukat belekényszerítik a házasságba, amikor a lány még nincs tisztába a rá váró felelőséggel. A régi és a mai gyakorlat közti különbség, hogy régen csak akkor tekintették semmisnek a házasságot ha 100%-os biztonsággal bizonyítható volt a kizáró ok, most pedig ha megvan az erkölcsi valószínűsége már kimondják a semmisséget. Az eljárás helyességén persze lehet vitatkozni.

Az átlagos értelmi képességgel rendelkező egyén tehát felelős a tetteiért, ez az érettségének a bizonyítéka. Természetes, hogy a 7-, 17-, 27 éves ember felelősége különböző fokú az életkorának megfelelően. Sajnos az uralkodó materialista erkölcstan úgy tekint az emberre, mint a fejlődésben magasabb fokra jutott állatra. Értelmét és akaratát ösztöneinek magasabb és kifinomultabb formáinak tekinti, az un. erkölcsöt pedig a társadalmi együttélés megegyezésen alapuló magatartásának mondja, amit a tagjaitól elvár. Ez a Russo féle elgondolás. A törvényt a törvényhozók hozzák a társadalom igényeinek és lehetőségeinek figyelembevételével. Ugyanakkor szabadelvűnek (liberálisnak) nevezik magukat, vagyis teljes szabadságot akarnak engedni, hozzátéve: amíg mások érdekét, vagy a fennálló törvényeket nem sérti. Ez mind nagyon szépen hangzik. Azonban minden tettünk jó vagy rossz hatással lehet a környezetünkre. A teljes szabadság szabadosságra, vagy öntörvénykezésbe torkollhat.

A katolikus teológia azt tanítja, hogy az emberi szabad akarat az eredeti bűn által súlyosan megsérült, ami öröklődött. Azonban annak ellenére, hogy megsérült, nem szűnt meg és gyógyítható az isteni kegyelem révén. Ezzel szemben viszont a hitvédő Luther Márton szerint ez teljesen tönkrement. Szerinte az ember őmagától képtelen az Istennek tetsző jó cselekedetre. Hasonlata szerint az ember olyan mint a paripa, amelyre hol az Isten, hol az ördög ül fel és oda irányítja ahova akarja. Ezt a mentséget manapság is halljuk: az ördög mondta, hogy ezt tegyem; vagyis áthárítom a felelőséget. Ez a felfogás sokaknak tetszett: az ördög valamiféleképpen hatalmába kerítette őket. De miért kerítette őket a hatalmába; ezen lehetne elmélkedni. Részemről hiszek az ördögi megszállottságban, a sátán megszállhat embereket, de egy bűnös élet után. Azért nem tetszett nekem a "megszállott" című film, mert egy olyan fiatal lány mint aki a filmen szerepelt nem követhetett el még olyan súlyos bűnt, hogy úgy megszállja az ördög.

A luteri felfogás szerint a kegyelem azt jelenti, hogy a mennyei atya beszámítja nekünk Jézus érdemeit, ami palástként takar be minket. Az ember tehát ezutánis rosszrahajló marad, de az isteni kegyelem eltakarja ezt. A katolikus felfogás szerint viszont az isteni kegyelemnek gyógyító ereje van. A kegyelem a hittel egyesülve érdem szerző jócselekedeteket képes végrehajtani, vagyis a rossz tetteiért felelőséggel tartozik.

Ahogy a bűn okozta az ősszülők akaratának a sérülését, úgy okozza a keresztség után a miénket is. Ezért fontos a keresztség után a bűnbánat szentsége. A zsinatnak - sajnos, akarata ellenére - egyik rossz következménye volt, hogy az emberek nem mennek gyónni. Miért menjek gyónni, kérdezik. Nem öltem, nem loptam stb., mit gyónjak meg? A bűnbánat szentsége a lélek számára orvosság, amit érdemes gyakran szedni, hogy elkerüljük a nagyobb bűnbeesést. Ezért ajánlja az Egyház a papjainak és híveinek a gyakori gyónást. Magam havonta gyónok, a pápa kéthetenként megy gyónni. Ezzel gyakoroljuk az alázatosságot is, ami az Istennek tetszik, mert Jézus alapján aki megalázza magát, azt felmagasztalják. Mikor Jézus megjelent az apostoloknak, húsvéti ajándékként rájuk lehelt és azt mondta: vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok a bűneit, meg lesznek bocsátva. Ez adja meg a lelki békét. S addig nem lesz béke a világon, amíg az ember nem él békében Istennel, embertársaival és önmagával. Sok ember haragszik önmagára és gyűlöli önmagát. Az öngyilkosságnak is ez az egyik oka. Voltak olyan szentek, akik naponta gyóntak. Először magam is mosolyogtam ezen, de az volt az ő elgondolásuk, hogy ez olyan mint az orvosság; beteg vagyok, hajlamos vagyok valamilyen bűnre, akkor szednem kell az orvosságot (ha nem is naponta háromszor, de egyszer).

Sajnos az anyagelvű (materialista) és szabadfelfogású (liberális) nézetek, valamint a velük rokon luteri felfogás hibája, hogy gyengíti a bűntudatot, amivel együtt gyengül a felelősségérzet. Ennek gyümölcsét láthatjuk az elrettentő bűntényekben a kommunista erkölcstől megfertőzött népeknél, ahol csak az a bűn, ami a párt érdekeit sérti, minden más egység megengedett.

Márpedig a lélek úgy van megalkotva, hogy ösztönösen kívánja a megsértett erkölcsi rend helyreállítását. Ezt érzékelteti Dosztojevszkij híres "bűn és bűnhődés" regénye. Sokszor ez az oka az önként vállalt szigorú vezeklésnek és az önbüntetés legvégső formájának az öngyilkosságnak is, amiben nemcsak egy kétségbeeséstől való szabadulás-, hanem egy önbüntetés is van. A Pillangó kisasszonyban Cso Cso Szán azt mondja a magánszámában (monológjában) "ha nem tudtál becsületesen élni, tudj becsületesen meghalni", vagyis önmagát akarja büntetni. Humorosabban, de jól érzékelteti ezt az igazságot az egyszerű anya esete, akinek a fiacskája rossz fát tett a tűzre és a jó anya - aki nem hitt a testi fenyítésben - egy erkölcsi prédikációba kezdett. A gyerek azonban ezt meglehetősen unta és azt mondta: anyu adj inkább egy pofont és hagy mehessek játszani.

Az anyagelvű (materialista) erkölcstan másik tévedése a józan derűlátás (racionalista optimizmus). Szókratésznek is ez volt a tévedése, és Pelágiusz révén felbukkant a kereszténységben is, aki ellen Szent Ágoston keményen harcolt. Pelágiusz tagadta az eredeti bűnt és azt állította, hogy az emberi természet jó, csupán nevelésre, ápolásra szorul. Ahogy Russo is mondta: az emberi természet jó, csak természetes életmódot kell élnünk, akkor rendben lesz minden. Ezekszerint ha a fiatalokat kora ifjúságuktól kezdve értelmileg arra neveljük, hogy mi a jó és mi a helyes, akkor azt fogják követni. Így van ez? Sajnos nem.

Maga Szent Pál is panaszkodik: gyönyörködöm Isten törvényeiben a belső ember szerint, de más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt Isten törvényével és ez rabbá tesz engem (a bűn törvénye), és felkiált: ó én szerencsétlen ki szabadít meg engem a halálnak tőrétől (a bűn romlást és halált okozhat), és hozzáteszi: a mi urunk Jézus Krisztus kegyelme.

Young a híres pszichológus is kimutatta, hogy az emberben egy örökletes bűntudat van. Ez valószínűleg leszármazás útján jött az első emberpártól. Ennek a gyógyítása nem megy egyszerre. A csodás megtérések gyors gyógyítások, de a legtöbb ember életében ez egy állandó folyamat. Az embernek állandóan használni kell a kegyelmet, hogy megmaradjon a jóban, vagy valamicske előre haladást tegyen, s ha visszaesik, kezdheti újra. Ez egy állandó lelki harc, lelki küzdelem.

Teilhard De Chardin vonzó elképzelésének is ez a veszélye, hogy kiküszöböli az eredeti bűn tanát, amely szükségessé tette a megváltást. Azért jött a megváltó, hogy a megsebzett bűnrehajló emberi természetet felemelje és megmentse. Ez a megváltás értelme. Az ember képtelen erre önmagától. Az Emberi Jelenségben a fejlődés törvénye tehát mind az anyag mind az erkölcsi világban - Teilhard szerint - meghatározott törekvés (tendencia) vagyis az alfától - az ősember dzsungeli erkölcsétől - el kell jutni az omega pontig - a tökéletes krisztusi emberig -. Ez egy nagyon szép gondolat és magunkra is alkalmazhatjuk. Szent Pál is azt mondja: újat szülök a tanításommal, mivel kiformálódik bennetek Krisztus. És ez a kereszténység lényege; úgy éljek, ahogy Krisztus élne a helyemben.

Az előadás második részének alapvető kérdése: mennyiben csökkenti az emberi akarat szabadságát a kegyelem? - mivel a segítő kegyelem a katolikus dogmatika meghatározása szerint egy természet feletti indítás a helyes irányba. Marad-e hely a szabad döntés számára? S ha az ember ellenállhat a kegyelemnek, akkor hol van Isten mindenhatósága. Ha viszont minden esetben Isten akarata győz, akkor hol van hely a szabad akaratnak? Mint látni fogjuk ez nem csupán elméleti kérdés, hanem gyakorlati következménye is van.

Hogy jobban belelássunk a problémába, tudnunk kell, hogy a katolikus teológia különbséget tesz segítő és megszentelő-, továbbá elégséges és hatékony kegyelem között. A segítő kegyelem két irányba hat:
1. értelmünk megvilágítása
2. akaratunk befolyásolása (indíttatás)
aminek célja a megszentelő kegyelem elnyerése. A megszentelő kegyelem pedig a megigazulás állapotának elérése, a lélek belekapcsolódása az isteni szentháromságos életbe. Emiatt ez állapotszerű, állandósult (statikus), míg a segítő kegyelem átmeneti (aktuális), mégis mindkettő dinamikus, célra törő. A segítő kegyelem kívülről hat, hogy eljuttasson az isteni életre; míg a megszentelő kegyelem átjárja az értelmi és akarati képességünk, hogy minél inkább Istenhez méltó életet éljen, hogy a krisztusi élet képe kirajzolódjék benne.

A témához visszatérve, mikor összehasonlítjuk az isteni kegyelmet az ember szabad akaratával, akkor kell különbséget tennünk az elégséges és a hatékony kegyelem közt. Az elégséges kegyelem az, amelyik nem vált ki üdvös cselekedeteket, pedig elég volna hozzá, csak hiányzik az ember közreműködése. A hatékony kegyelem pedig az amit az akarat hozzájárulása követ. Az előbbinél Isten mintegy ráhagyja az emberre a döntést, az utóbbinál pedig maga dönt helyette. E különbség létezését alátámasztom néhány bibliai idézettel:
 

Az elégséges kegyelmet illetően:

Jézus így panaszkodik: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam fiaidat szárnyam alá gyűjteni, mint tyúk a csibéit, de te nem akartad (megvolt az isteni kegyelem, de ellenálltak).

Vagy Istvánnál az első vértanúnál, mikor korholja a nagy tanácsot "Ti kemény nyakúak mindig ellenálltatok a Szentléleknek" (vagyis ellen lehet állni az Isten kegyelmének, a Szentlélek indíttatásának).
 

Viszont a hatékony kegyelemre nézve ilyeneket olvashatunk:

Jeremiás azt mondja: "Kő szív helyett új szívet adok belétek, hogy megtartsátok parancsaimat".

Ahogy az úr Jézus mondja: "Én választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy menjetek és teremjetek maradandó gyümölcsöt".

Szent Pál pedig egyenesen ezt mondja: "Isten maga ébreszti bennetek a szándékot és hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően".

Így tehát kell, hogy legyen elégséges kegyelem, amivel ha együttműködnék, akkor hatékony lenne, és hatékony kegyelem, ami Isten hatására létrehozza azt az üdvös cselekedetet, amit Isten elvár.
 

Mitől függ hát végső soron az ember üdvössége:

- az Isten szuverén, minden akadályt legyőzni képes akaratán,
- vagy az ember hozzájárulásával, közreműködésével?

Szent Ágoston azt mondja: Aki teremtett téged közreműködésed nélkül nem fog megmenteni a közreműködésed nélkül. Itt úgy látszik, hogy az embertől függ az üdvösség. A tomista és a dominikánus teológia viszont azt mondja hogy az Isten kegyelme erősebb mint az ember akarata. Itt jön az elrendeltség (predestináció) problémája: Isten egyeseknek ad elégséges kegyelmet, de nem ad hatékony kegyelmet, másoknak viszont nemcsak elégséges, hanem hatékony kegyelmet is ad, és gondoskodik róla, hogy az a kegyelem ténylegesen hatékony legyen.

Kálvin elgondolása szerint az egész emberiség az eredeti bűn miatt egy kárhozatra méltó tömeg. Ha látjuk mi megy a világban; az emberiség nem jó semmire, el kell pusztítani az egész emberiséget. Ez az elgondolása, de Isten végtelen irgalmával egyeséget köt némelyekkel a kárhozatra ítéltek közül és az Istenben való hit a jele annak, hogy a mennyországra kiválasztottak között vagyok, vagy sem. A többieket viszont a kárhozatra hagyja. Ahogy a szentírás mondja: könyörülök akin akarok.

A szentírásban viszont ezt is olvashatjuk Pálnak a Tituszhoz írt levelében: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság is megvalósuljon. Az ellenzék erre azt válaszolja, hogy igen akarja, de ha nem működsz közre, akkor hiába akarja.

Két nézet áll egymással szemben a tomista - Szent Tamás alapján - és a morinista - Szent Ágoston alapján -. A morinizmust képviselő jezsuiták szerint Isten a közbenső tudásával előre látja, hogy ki fog együttműködni a kegyelmével és annak megadja a hatásos kegyelmet, és akiről látja, hogy nem fog együttműködni annak is megadja a kegyelmet, de az nem lesz hatásos. Ebből a szempontból az ember pártján áll és ettől teszi függővé az üdvösséget. Ez megfelel a katonás egyéniségének: harcolj az üdvösségedért, rajtad is múlik. A tomizmus erre azt mondja: akkor hol van az Isten mindenhatósága, mert így végeredményben nem az Istentől függ az üdvösség, hanem az embertől. Szerintük Isten a természetünknek megfelelően mozdít minket, az ember természetéhez viszont hozzátartozik a szabad akarat, így mikor mozdít minket, akkor nem sérti a szabad akaratunkat, hanem inkább elhárítja azt, ami akadályozza a szabad akaratunk használatát. Ha belegondolunk ezt valóban sokminden akadályozhatja: az előítéletek, közvélemény, szenvedélyek, rossz barátok stb. Isten tehát mikor segít minket, akkor nem kényszerít, hanem inkább elhárítja az akadályokat, hogy tényleg szabadon dönthessünk. Itt is azonban megmarad az ember szabad döntése: akarom-e Istent vagy sem.

Szent Ágoston szerint az ember egyik vágya a lelki dolgok felé a másik a földi dolgok felé vonzza. Itt akkor lesz hatásos a kegyelem, ha Isten megadja, hogy jobban vágyódjak az égi dolgok iránt. Szent Pál szerint: ha újjá születtetek, akkor ne a földi, hanem az égi dolgokat keressétek. Rigori Szent Alfonz szerint: Isten mindenkinek megadja az imádkozáshoz való kegyelmet, a buddhistáknak, a mohamedánoknak stb., de az imádkozás hatékonnyá válásához az ő kegyelmén kívül az ember hozzájárulása is szükséges. Az ember minél inkább együttműködik és minél többet imádkozik, annál több kegyelmet kap. Hogyan lehet folyton imádkozni? A reggeli imában felajánljuk, hogy uram minden amit cselekszem, gondolok; eszek, iszok, alszok, pihenek, játszok ... azt a Te dicsőségedre akarom tenni és akkor az egész nap imádság lesz.

Az úr Isten a legváltozatosabb formában adja a kegyelmet. Nemcsak a szentírás által, a jó könyvek, jó tanácsok, jó intések, vagy tragikus esetként egy betegség, vagy egy váratlan megmenekülés egy veszélytől, egy álomlátás (mint Szent Pál), az őrangyal megjelenése; ez mind az Isten kegyelme lehet, amit főleg az imádság által nyerhetünk el.

Manapság az Egyház is jobban figyelembe veszi az ember szabad akaratát. Nem olyan intézményes, mint azelőtt volt, mikor törvényekkel irányított. A világi híveknek nagyobb szerepet ad, hogy teret adjon a teremtő (kreatív) szabadságnak. Teremtsük meg a helyzeteket, ne a tettek következményétől féljünk, hanem Isten kegyelmében bízzunk. Ha átgondoltam, jónak látom, akkor ne féljek megtenni és ne feledkezzek meg az imádságról.

Mi katolikusok reggel délben este imádkozunk, vagy legalábbis kellene imádkoznunk. Kérünk úr Isten öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet (malasztodat), hogy akik szent fiadnak Jézus Krisztusnak a megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe juthassunk. Ezt adja meg Isten mindnyájunknak.

Amen.