A módszeres „pszichoterápia” elsősorban az emocionális problémákat gyógyítja, legtöbbször az egész életterv kontextusában. Modern, mindössze talán száz éves eljárásmódnak tartják, amely az értékek bizonytalanná válásának a történelmi következménye. Az egzisztencialista filozófusok, elsősorban Soeren Kierkegaard, panaszkodnak arról a fenyegető szorongásról, hogy nem tudjuk, hogy mi a jó, és mi az Isten akarata, mégis megítélésre Isten elé kell állnunk. Amint ezt az egyik vezető katolikus pszichológus, Charlotte Bűhler is írta, a Világháború utáni években, az Egyházak inkább azt tudják megmondani, hogy mit nem szabad csinálni, mint a problémák megoldásában eligazítást adni. A mi korunkban tehát mindenkinek magának kell kialakítania az értékeléseit és megválasztani a céljait és eszközeit. Ez a bizonytalan és kereső életstílus könnyen emocionális és mentális problémákat hozhat létre. Freud előtt, 1900-ig csak a hipnózist alkalmazták gyógyítás céljára, ahol az orvos egyoldalúan önmaga gyógyította a beteget. Az újabb, pszichoterápiai gyógymódokban azonban a páciens és a terapeuta két egyenlő személy, akik „interszubjektív” dialógusba kerülnek egymással.

A korai hatvanas években részt vettem egy szimpóziumon Bécsben, ahol a pszichoterápia és vallás viszonyát vitatták meg egy spanyolországi jezsuita elnök, egy rabbi, egy buddhista, és más vallások papjai. Leszögezték, hogy a szabad akarat lehet akadályozott, és, hogy a pszichoterápia feladata az akadályozott szabad akarat felszabadítása. A további irányítás, a szabad akarat felhasználásának a megszabása, azonban nem a pszichoterapeuta joga vagy feladata.

Ezt az irányelvet nagyon jól tudtam követni egy pár évtizedig, és alapjában véve még most is, de a mai úgy nevezett post-modern világban a feladatok és határok megkülönböztetése pontatlan, inkább csak ideális. Ugyanis mind a vallás mind a pszichoterápia az egész személyiség fejlődését célozza és így automatikusan rengeteg fedés jön létre, nem is beszélve a lelki vezetési és a pszichoterápiai módszerek gyakori azonosságáról vagy legalábbis hasonlóságáról.

Egy példa a fedésre, sőt szándékos fedésre: Benkő Antal budapesti jezsuita professzor ismerteti az 1983-as belga püspöki szinódus hivatkozását arra a történelmi hagyományra, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) is képvisel, hogy a szentgyónás a betegek szentségei közé tartozik. Minthogy a mai ember sokszor nem érti a keresztény fogalmakat mint bűnbánat, penitencia vagy megigazulás, viszont érzékeny az orvosi szókincsre, a szentgyónásnál nem annyira azt kell hangsúlyozni, hogy Isten bírói széke elé állunk, hanem inkább azt, hogy a gyónásban Isten szerető, gyógyító működése érvényesül. A gyógyító Krisztussal találkozunk, aki „testünk és lelkünk orvosa”.

A két hivatás összekeverését el lehet kerülni, ha elismerjük, hogy a szentségek kiszolgáltatásán túl a lelki gondozó részéről is legalább annyi pszichológiai hozzáértés szükséges, hogy meg tudja állapítani, hogy mikor szükséges specialista szakemberhez küldeni a hívő embert; a pszichológusnak pedig tiszteletben kell tartania azt, hogy a végső egzisztenciális és erkölcsi értékek érvényesítésében a pap a kiképzett, hiteles szakértő. Előfordul, hogy kölcsönös konzultálásra van szükség. A Magyar Pszichológiai Szemle legutolsó számában egy közös pszichoterápiai esetet ismertetnek. Egy késő tizenéves diák depresszióba esett és a tanulási eredményei is leromlottak. Nem tudták megállapítani az önmagával elégedetlenség és bűnösségérzés okát. A terápia során derült ki, hogy a szülők a kisgyermekes ragaszkodást várták el, ami már nem lett volna helyes és amit a serdülő fiatalember nem is volt képes vállalni, és emiatt haragok, komplikációk jogos és felesleges bűnérzések és belső konfliktusok adódtak, amelyeket az illető önmagában nem volt képes tudatosan tisztázni.

Meg kell említeni, hogy a teljesen kiképzett pszichoterápeuta vagy pszichoanalítikus pap éppen a papi feladatai miatt sokszor nem tud elegendő időt fordítani a terápiai munkára. A terápiai munkát néha „albérletbe” kell kiadni.

Lényeges különbség is van azonban a lelki vezetés és a pszichoterápia között még akkor is, ha a pszichoterápiát pap végzi. A pszichoterápiában nem szabad ítéletet mondani, és a világnézeti vezetést is a lehetőségig el kell kerülni. Tudatlan páciens esetében természetesen megadhatjuk, vagy esetleg meg is kell adni azt az irányító információt, hogy ez vagy az a gondolkodás vagy viselkedés a realitásban mit jelent, de ilyenkor is rendszerint hozzá tesszük, hogy az illető nem köteles egyetérteni, de próbálja meg a kapott „információt” a saját tapasztalataival összekapcsolni.

Egy másik különbség a vallásos vezetés és pszichoterápia között az, hogy ha a pszichoterápeuta emlegeti Istent vagy az erkölcsi szabályokra figyelmeztet ahelyett, hogy páciens lelki működésének a megértésére koncentrálna, ez hátráltató lehet, és mindössze Deus ex machinának hathat. A nem terapeuta paptól viszont éppen a vallási tekintélyi útbaigazítást várják el. Egyik idevágó pszichoterápiai tapasztalatom: Házassági terápiában egy vallásos olasz asszony elpanaszolta azt, ami meglehetősen gyakran áll fenn az iskolázatlan emberek házasságában, hogy az ő férjével nem lehet a dolgokat megbeszélni, mert őt csak „egy valami érdekli”. Szóról szóra ugyanez a panaszmondat szerepel későbbi pápánknak, Wojtila-nak a gyűrűkről szóló színdarabjában. Megemlítettem a páciensnek, hogy a lengyel pápa a lengyelek között is ugyanazt tapasztalta, amit ő, az olasz nő mondott el, azonban semmi prédikációt nem fűztem hozzá. Mégis, két hét múlva, a páciens egy nagyon szép fafaragású kereszt-díszítésű medallionnal jelent meg, szó nélkül is kifejezve, hogy a pápai figyelmeztetési célzást megértette. Ez után még két hét telt el a következő találkozásunkig, és ekkor viszont elkezdte a papokat kritizálni. Minthogy nyíltan nem tudott a pápai tekintélyű sugalmazással szembeszállni, amely szerint a tökéletlen férjeket is el lehet tűrni, el kezdte magát a vallásalapú értékelési rendszert aláásni, ami előzőleg egyáltalán nem jutott az eszébe.

Az adott esetben hibáztam tehát, amikor nem a páciens lelkivilágához igazodtam, hanem tekintélyre céloztam és ez által hallgatólagosan külső nyomást gyakoroltam a kliens hozzáállására. Pár hétbe telt a lerázó ellenálló negatív reakció kialakulása. - A pszichoterápia, amint ebből a példából is láthatjuk, többnyire sok apró, rezdülésnyi történésen és közvetett hatáson keresztül folyik le, ezek a közvetett kis hatások azonban belülről nagy hullámokat verhetnek fel. Ebből az esetből a tanulság az, hogy ámbár a terápiát és a tekintélyi vezetést szabad és néha kell is összekapcsolni, a kétféle munkát nem ajánlatos összekeverni. Míg a lelki vezetésben vezető hangsúlyt kap az intellektuális belátás és önismeret, a jó és rossz ismerete, a pszichoterápiában, mint olyanban, amint ezt a házassági példánál is láttuk, a csupán intellektuális vezetés nem válik be, mert a döntő folyamatok és változások legtöbbször a tudatalatti vagy fél-tudatos síkon, a hatalmas erejű belső motivációk dialógusában játszódnak le.

A pszichoterápiában tehát lehetőleg nem gyakorolunk autoritást, hanem a klienst vagy pácienst segítjük a saját hajlamainak és vágyott céljainak a megismerésére. Hosszabb vagy komolyabb pszichoterápiában azonban szinte szabályszerűen maguktól felmerülnek a paciens vallási igényei is. Ha a felmerült kérdések megválaszolása a terápeuta hatáskörén túlmegy, valaki paphoz küldhetjük az illetőt. A magyar atyák is több ízben segítettek. Talán ide tartozik az is, hogy míg a vallási vezetés a pap személyiségétől sokban független lehet, az „interszubjektív” pszichoterápiában lényeges tényező a terapeuta személyisége.

Megemlítem, hogy külön szemináriumok és könyvek vannak a kizárólagosan vagy hangsúlyozottan vallási orientáltságú paciensek pszichoterápiájára. Sok gondot okozhat például az, hogy a jótettel összekapcsolt hibát vagy tünetet a páciens nem hajlandó akadálynak és tökéletlenségnek ismerni el. Egy speciális módszerrészlet lehet például az is, hogy ha úgy látjuk jónak, a pácienssel együtt imádkozzunk hangosan.

Van legalább három olyan pszichológiai iskola, amelyeket egyháziak is sokszor kedvelnek és követnek.

-- Az egyik a Szondi Lipót féle „ösztöndiagnosztikai” terápia, amelyik a családban öröklődő, génikus alapú szükségletekre épít. Az arcképek által reakcióként kiváltott érzelmeket csoportosító Szondi tesztet, amelyik vallási hozzáállásokat is kimutathat, szokták néha novíciusok vagy papnövendékek felvételénél is alkalmazni.

-- A másik és világszerte elterjedt irányzat a jungi típustan és terápia. Jung szerint az emberi érettséggel együtt jár a tágabb értelemben vett vallásosság, mert az emberi érettség elérése után a végre kifejlődött erős „én” fokozódóan alárendeli önmagát az eleve bennünk működő belső Isten-képmásnak, a „Selbst”-nek.

-- A vallásos körökben is alkalmazott harmadik terápiai iskola Carl Rogers „client-centered”, kliens-központú terápiai iskolája. Ez nagyon vigyáz arra, hogy ne irányítson, ugyanakkor viszont a legnagyobb tisztelettel apellál az illető autentikus lelki működésére. A kliens hozzáállásának kritika nélküli feltétlen elfogadását érezteti. Ez által az illetőben az önmagához való őszinteség bátorságát, érzéseinek és gondolatainak világosabb és reálisabb megítélését hívja elő. A híres torontoi teológus, Bernard Lonergan teológiájában középponti szerepe van Rogers pszichológiájának.

Meg kell említeni, hogy vannak római katolikus pap pszichoanalítikusok is, köztük a nemzetközileg is tisztelt jezsuita pszichiáter professzor, William W. Meissner is, aki megírta Loyolai Szent Ignác pszichoanalízisét. (The Psychoanalysis of a Saint: Ignatius of Loyola. 1992, Yale University Press.) Vannak, akik a pszichoanalízist erkölcsi okokra hivatkozva ellenzik, mert a lélektanban járatlan közvélemény szabados szexuális viselkedést projiciál a szexualitás kutatóira és gyógyítóira, és főként az elindító tudósra, Sigmund Freudra. A nagyközönség többnyire nem tudja, hogy Freud egy hiper-prűd ember volt, és, hogy a freudi pszichoanalízisnek alapvető szabálya az, hogy a pácienset absztinenciában kell tartani.

Összefoglalva tehát:

Mind a lelki vezetés, mind pedig a pszichoterápia egyaránt a személyre irányul, az egész személyiség működését tekinti és a tökéletlenségeket igyekszik kiküszöbölni. Mind a két diszciplínában kötelező az absztinencia, valamint a konfidencialitás is. Elvileg ugyanaz az értékrendszer érvényesül mind a lelki gondozó, mind a terapeuta, és ha talán ködösebben is, a kliens lelki világában is. A módszert és a részletcélokat tekintve azonban különbség áll fenn. A lelki gondozás tekintélyelvi, felülről irányító, engedelmességre nevelő, felfelé vonzó, vertikális mozgású, minthogy közvetlenül érinti Isten és ember viszonyát. Ezzel szemben a pszichoterápia nem közvetlenül irányít, hanem a páciens kereső és döntési képességeit mozgósítja, és ilyen értelemben horizontális és centripetális jellegű. A terapeuta pozitíven értékeli a munkáját illető kételkedést is, minthogy ez is a kliens kereső hozzáállását fejezi ki. Minthogy az eszmények követésének, a „szabad akaratnak” az útjában álló akadályokkal foglalkozik, igyekszik megjavítani a kliens sajátmagához viszonyulását és szociális viszonyulásait. Egyes esetekben foglalkozunk a kliens Istenhez való viszonyával is. Amennyiben a terápeuta, akinek ugyanazok a gyarlósági lehetőségei vannak, mint a páciensnek, szereti önmagát, a bármennyire csúnya hajlamú klienst vagy pácienst is kell, hogy elfogadja, szeresse, és a gondozásába vegye. Filozófiai hivatkozással kifejezve: a pszichoterápiában kölcsönösen mindkét fél a közvetlen realitással, a fogalmakra vissza nem vezethető „másik emberrel” találkozik. Komoly munka esetén a két partner jogosan kérheti, hogy a találkozásukban legyen jelen Krisztus.