Isten és a császár

A cikk fő témája a nyugat-európai demokráciák társadalom-politikai helyzete, amelyben új fejlemények mutatkoznak vallások és közösségek, illetőleg Isten és a császár kapcsolatában. Megváltoztak a nyilvánossági és a magánélet határai. A nyugati országokban a vallás mint Emberi Jog nyert elismerést, ugyanakkor azonban a felelős politikusok a magánéletbe igyekszenek szorítani, olykor maguknak a hivőknek a nyílt vagy hallgatólagos hozzájárulásával. Sok tanulmány foglalkozik a folyamattal és megpróbálja előrevetíteni a valószínű jövendőt. Az evangéliumi jelszót, hogy "adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené" (Mt. 22,21.), többféleképen lehet értelmezni, és a történelem folyamán valóban különböző értelmezéseket is nyert. Elismer egy speciális és stabil politikai területet, amely a császárhoz tartozik, és ugyanakkor tiltakozik az ellen, hogy Istent mindössze a szívekbe zárva ismerjék el, és nem mint az események mozgatóját és mindennek az Urát, az egész emberi történelem eredetét és célját.

Kelet-Európában a vallástalan marxizmus-leninizmust támogató császárok meghajlottak az 1989-es események nyomására, és a politika mindenütt visszanyerte a jogait. Azonban, meghatározásánál fogva is, a tömören egyöntetű leninista kormányzat nem tudta a demokráciát előkészíteni. De a hívők is meggyengültek a hosszú kálváriás akadályoztatások alatt. Megrázkódtatás érte az ortodox Egyházakat a győzedelmes én központúság (individualizmus) következtében, valamint egy újabb típusú elvilágiasítás folytán is. A szekták is terjeszkednek mindenfelé..., átvágva a tekintélyi elvet különféle szertartások és vallási vezetők (guruk) elismerésével. Az én központú környezetben rosszul értelmezett közösségi összefogás alapján akarják a modernizációval és elvilágiasítással beállt ürességet kitölteni.

Európa egy igen változatosan összetett földrész, vallási szempontból nézve is^[1]. Vallások, polgári közösségek és Államok kapcsolata szükségszerűen a történelem és a kulturális hagyományok függvénye.

A cujus regio, ejus religio (az alattvalóknak az uralkodó vallását kell követniük) elv alapján Európában a vallási hovatartozás a földrajzi helyzet szerint alakult. Különböző nemzeti és területi változatok jöttek létre, ahol a politika és a vallás egyértelműen összetartozott, és ahol a vallási pluralizmus politikai problémát okozott^[2].

A modern politika mindenütt szembe kellett hogy nézzen egy már előzőleg ott lévő vallással. Heine szerint a vallás egy „mozgatható párt” (partie portable). Látható ez a balkáni országok esetében, a horvátok, szlovének, szerbek, boszniai muzulmánok, és albánok önállításaiban. A vallásos kultúrák a nemzeti és területi összetételben még akkor is szerepet játszanak, ha már elvilágiasodtak.

Gyors elvilágiasítás.

Ebben a vallások által kialakított pluralisztikus történelmi világban a régi formák elévülnek. René Rémond^[3] hasonló módon írja le a nyugat-európai elvilágiasodást, mint a XIX. században Alexis de Tocqueville írta le a demokratizálódást. Egy mindent magával ragadó áramlat új és új medreket ás magának. Ezek után most már olyan világban élünk, amelyben egy bizonyos mentalitás kiterjesztette a hatását az emberi tevékenység egészére, gazdasági életre, politikára, társadalmi aktivitásra, az információk neveléssel átadására, a kultúrára és az erkölcsre. A folyamat három lényeges lépésben történt.

Az elvilágiasodott liberális világ eltért az egyház-államtól és függetlenedett az Egyháztól egy közömbös Állam érdekében. Nagy-Britannia, Svédország és Dánia még nem tették meg ezt a lépést. Angliában még mindig a királynő az anglikán Egyház feje!

Állam és Egyház szétválasztásában a következő lépés az Egyház hivatalos jellegének megszüntetése.

A most már pluralisztikus Állam törvényei eltávolodnak a keresztény erkölcstől. Ez különösen a házasság intézményével kapcsolatosan érvényesül: válás, polgári házasságkötés, terhesség megszakítás, születésszabályozás, továbbá eutanázia, és holnap talán klónozás is. A válás több mint egy évszázada folyamatban levő liberalizálása a legbeszédesebb példa. Ez a megszüntetés az Egyház által tanított erkölcs és a személyi magatartás szétválását bizonyítja. Az egyéni szempontok függetlenek az Egyházi megítéléstől és a családot állami szervezetté változtatják (PACS). Az intézményeknek és az egyéni életvezetésnek ezt a különválasztottságát a válás törvényesítése indította el. Ma csak Málta veszi tekintetbe a katolikus Egyház tanítását; a közel totális európai államok egyre növekvő szakadékot hoztak létre. Ezt a tekintélyfosztási jelenséget az elköltözött Canterbury érsek frappáns brit humorral a „Tízparancsolat elvilágiasító logikájának” nevezte el^[4].

Az Európai Unió 15 tagállamából a régiek közül Görögország az egyedüli, aki megtartotta a személyazonossági igazolványban a vallás feltűntetését, akárcsak Dél-Arábia. Azonban az utóbbi állammal ellentétben, Görögország célja a nemzeti erők megtartása a többi európai népekkel szemben: az ortodox Egyház történelmi előjogát nem adja fel.

Most jutottunk el az elkülönülés harmadik szakaszába. A szekularizáció szökellő emelkedése, amely lényegében az erkölcsöket érinti, a szociális rend világivá tevését hozza magával, ami megakadályozza a vallás számára a közéletbe való bármiféle beleszólást. Igaz, hogy a múltbeli náci és leninista győzelmek ehhez viszonyítva még radikálisabbak voltak. Egy totalisztikus elgondolás alapján a vallás teljes kiradírozására törekedtek. Ez a prométheuszi vállalkozás ma már mögöttünk van. Bármennyire is eleven az egyházi és a politikai emlékekben, a határnélküli új pluralisztikus demokratikus fejlődés szempontjából is akadály és nem fér össze vele. A mai politika elhagyta az ideológiát a vallásos jelenségekkel szemben is, és ennél fogva nem lehet egy új, világi vallásnak tekinteni.

Fokozódó félreállítás

Az itt leírt jelenségek közös vonása a politikai erőfeszítés, hogy megszüntessék az Egyházaknak a közösségre történő hatását. Hogy ez teljesen sikerüljön, még egy lépésre van szükség, és ez a „vallástalanítás”. Nem szép, de kifejező fogalom. Nem csupán a vallás politikai szándékú elválasztásának az eredményéről van szó, hanem a modern társadalomban progresszív félreállításról is. A vallási közömbösségnek a következménye és mutatója, amely felnövekedett az által is, hogy a vallás nem reagált a saját hanyatlására^[5]. Így például a világi élet már nem veszi számításba az ismétlődően visszatérő egyházi ünnepeket, amelyek pedig a vidéki katolikus élet lényeges részei voltak, és a közösség egésze sem veszi tekintetbe ezeket. Az iskolai élet is elszakadt a vallási jelképektől, amelyeket a személyes vallás területére szorítottak vissza: megszűnt a hét ritmusa a gyermekek hitoktatásában, a munkaszüneti napok nem a vallás követelményeihez igazodnak, és a vasárnapi munkaszünet tisztelete helyett a kereskedelmi érdekeket hangsúlyozzák a fogyasztó-királyok érdekére hivatkozással ...

A vallás tehát elveszíti a társadalmi tevékenységekre és a közéleti eseményekre való hatását. Egyre gyengébben inspirálja a közhitet, és az egész társadalom közös értékrendszere eltávolodik tőle. Franciaországban is a Halloween-t (hálaadást) ünneplik Mindenszentek helyett, ami egy új amerikai hatás, és a kereskedelmi láncolatok érdekeit szolgálja. Ennek a logikának felel meg a francia igazgatóknak az a kívánsága is, hogy az európai Carta kiadói hagyjanak ki a bevezetésből minden vallási hivatkozást. Európa kulturális, humanista és vallási örökségét Európának a nagyon is bizonytalan „hazafias”, spirituális és erkölcsi „lelkiismeretére” hivatkozással helyettesítik be.

Felfüggesztett ítélet

Ilyen fejlődési körülmények közepette a vallások mindenütt vértelenek, de azért nem haldoklanak. Mindenütt egy új azonosságot (identitást) keresnek, főképpen Európában^[6]. Legelőször a tudományos kutatásban léptek ki az elszigetelődésből, amelybe beszorították őket. A vallás jelenségével minőségi munkák foglalkoznak, amelyeknek nincs közük a kegyes könyvekhez vagy a hitvédelemhez. Értekezleteken vitatják meg, és mennyiségi (kvantitatív) módszereket is alkalmaznak. Szociológusok, pszichológusok és antropológusok foglalkoznak a vallás jelenségével. Tulajdonképpen mindenki érzi intuitív módon, hogy a vallás több előnyt jelent az ember fejlődése számára, mint a többi tudományágak szakosított tanulmányai és bizonyításai.

Ami Európát illeti, a helyzet bizonytalan marad, mert hol felhígítással, hol pedig a vallás újraszervezésével találkozunk. Mindez mozgásban van, valószínűleg azért, mert a kétely behatolt a lelkekbe és a gazdag országok kutatóiba és magával vonta a szegény országok problémaira való ráébredést. Nyugat-Európa számára a kihívó probléma az, hogy az intézményes vallások ne satnyuljanak el és a vallást lassan-lassan ne hagyjuk el, mint egy használhatatlanná vált szokást. Ugyanis az elvilágiasodás (szekularizáció) és ikertestvére, a világivá válás (laicitás), szüntelenül ismétlődő nyomására a tudomány és technika haladása következtében az én-központúság (individualizmus) győz a mindenben ottlévő ész bonyolódásával. Aki a megállíthatatlan haladásban hisz, annak a számára a múlt elkopik és a jelen is csak átmenet egy minden vallásos mérlegelés alól felszabadult jövő felé. Legalábbis így gondolták ezt az 1945-ös győzelmi évek utáni három évtizedes gazdasági fejlődés és magas életszínvonal folytán. Úgy tűnt, hogy a vallás az emberiséget a vallásból kilépés kapujához vezeti.

Azonban az ellenállások sem késtek sokáig és új helyzetek merültek fel különösen a Balkánon és a keleti országokban, amelyek megszabadultak a kommunizmustól, Egy új ortodoxia követelménye jelent meg a francia zsidóságban, és szórványosan bár, de Nyugat-Európában is újra felszínre kerültek az eltűnőnek látszó azonosulások (identitások).

A vallás-jelenség eltűnésének és újraéledésének együttjárása mellett a vallás satnyulásával is találkozunk és pedig éppen ott, ahol előzőleg erős volt. Egy virágzó adás-vételi piacot láthatunk, cserélhető hittételekkel, és egy előregyártott vallásból kiindulva, annak apró használati eszközeivel.

Michel de Certeau meghatározása szerint mintha az európai vallásos helyzet elemei kiesnének földkörüli „körforgásukból”. Egyrészről hitek lüktetése és terjeszkedése tapasztalható, másrészről pedig a hagyományos és intézményes szabályozás, amelyik egy olyan realitással igyekszik összeköttetésbe hozni, amelyik nagy fokban kiesik az illető uralma alól. Ezért beszél Grace Davie örömmel a britekről, akiknek a vallása mindig eleven, de nem kapcsolódik intézményekhez, amelyek állítólag magukkal vinnék és szűk keretek közé szorítanák őket. Davie egy hovatartozás nélküli hitet propagál (croire sans appartenir), amelyik erős Angliában, gyengébb Skóciában és nem jelentős Írországban és Ulsterben. A dánok és a skandináv népek viszont inkább egy hivatalos intézményes Egyházhoz tartozást fogadnak el, de a személyük belefoglalását nem nagyon veszik magukra. A keret megmaradt, de a belső tartalomból hiányzik a régi lényeg.

Európai „kivételezettség”

A vallásszociológusok kifogásolják „Európa kivételezettségét”, a világ többi részeihez és főként az Egyesült Államokhoz viszonyítva. Történelménél fogva az európai társadalom elvilágiasodottabb és egyházellenesebb, mint amerikai „leánya”. Amerikában a gyakorló katolikusok aránya 40%, ezzel szemben Nyugat-Európában 10-25% között ingadozik, Írországot kivéve, ahol az amerikaiakéhoz hasonló az arány. Nyugat-Európában a kálvinisták, lutheránusok, zsidók és anglikánok száma egyre csökken és közeledik a katolikusok arányszámához. Amerikában azonban nem. Bizonyos humorral jegyzi meg Dávid Martin, az elvilágiasítás egyik főpapja, hogy az európai vallások fő veszélye valószínűleg a „megállapodottságuk”.

Paul Willaime szerint Európa egységes összetartozásának (koherenciájának) biztosítása céljából nyújt támogatást az egyházaknak. Ez azonban téves próbálkozás, mert az európai nemzeti vallásosságot nem lehet az egyéni lelkiismeret fölé helyezni. A hovatartozást akarja meghatározni; ugyanakkor azonban sokan igénylik, hogy ők maguk válasszák meg a hitüket. Egyház és Állam viszonya nem gyümölcsöző, ha nem veszik tekintetbe azt, hogy a polgári társadalmak állampolgárokból állanak, akik valószínűleg különböző vallásokhoz tartoznak. Vallásosság szempontjából Európa egy bonyolult történelem terméke, amelyben nagyra értékelik a személyes önrendelkezést és a kulturális igényeket. Ugyanakkor tisztelik a hagyományokat, mondhatni, az „emlékezet tekintélyét”, és egy eszményi (utópisztikus) új jövő modelljének a feltalálásában reménykednek.

Marcel Gauchet gondolatai

Korunk európai demokráciáiban az Isten és Császár közötti feszültségek a világivá válás ellenére sincsenek eltűnőben és bizonytalan jövő elé néznek. Marcel Gauchet zajt felverő nagyszerű könyvében a nyugati kereszténység vallás-mátrixát úgy tünteti fel, mint a „vallásból kilépés vallásosságát”^[7] Munkájában kettős tételt képvisel, amelyet már a legelső oldalakon is bemutat: Tudnunk kell, hogy az eltűnőben lévő Egyházak és a túlélő hitek mögött a vallásos személyek tényleges kilépése a mi világunk keretében lényegében már megtörtént. A modern nyugat eredetisége magába foglalja az emberi tevékenységek szentségi elemeit, amelyeket ez előtt kívülről kaptak hosszú időkön keresztül. Ha van a hitnek értelme, akkor a hit nem lehet a vallott hit kihalásának az okozója, hanem az emberi-társadalmi világ visszaállítását szolgálja, nem csupán a valláson kívülről, hanem az eredeti vallásos logika újjászületésével is.

Az elmúlt társadalmakban a vallás az együttműködés egyik integráló része volt. A vallásból kilépés, ami a mi korunkra jellemző, felfogható úgy is, mint átmenet egy olyan korba, amelyikben a vallások továbbra is léteznek ugyan, de a politikai formát és a demokratikus társadalom rendjét már nem tudják meghatározni. Egy nagy skálán szervező vallásból átmegyünk egy a személyek és kisebb csoportok által választott olyan vallásba, amellyel megfelelőbben azonosulhatunk és amelyet nem osztanak meg az állampolgárok többségével. A „hívőnek” a visszatérése, vagy a szekták keletkezése, nem tudja a vallás nagyarányúságát visszaállító folyamatot létrehozni. Inkább a világból „kiábrándulásra” történő reakciónak tekinthető.

Nem volna azonban helyes a világiasság győzelmét jelentő folyamatot olyannak képzelni, mint amilyennek annakidején élték át, különösen Franciaországban, ahol több száz éven keresztül küzdöttek a katolikus Egyház hatalmi befolyása ellen.

Amikor viszont Marcel Gauchet egyik későbbi munkájában az Egyházak kimerüléséről ír a közügyeket befolyásolásuk szempontjából, hozzá kell tennünk ehhez azt, hogy e miatt a folyamat miatt nem lehet „bíróság elé állítani” a „világi (laikus) pártot” mint olyant.

Az Egyházak meggyengülését illetően:

A harcos szellemű világiak intellektuális és spirituális tartalékainak a kimerülése nem csekélység. Elég felsorolni a meggyöngülő hagyományos támpontokat: Tudomány - és ezen keresztül Ész és Haladás; Nemzet és Köztársaság - azaz hazafiság és polgáriság; és Erkölcs. Szükséges, hogy felsoroljuk az összes fontos tényezőket? ... ... A személyi kivirágzás és az egyéni sikeresség iskolája már nem a Köztársaság Iskolája, amely az erkölcs útjain keresztül enyhítené az alapjukban kérdésessé vált társadalmi kötelékeket. Mindazok az alapok, amelyekre az Egyház elleni mozgalom kiállása épült, különösen Franciaországban, hitelüket vesztették. Így, az Egyházak szélre sodródásával párhuzamosan a világivá válás mozgalma is talaját veszítette.

A közömbösség növekedése

A francia stílusú elvilágiasodás még jobban hátrányba kerül az előző helyzethez képest mint a többi országoké. Ugyanakkor az Egyházak és az Állam kapcsolata a Balti Államokban is megromlott, ahol pedig előzőleg gyümölcsözően együttműködött. Utrecht érseke, Simonis kardinális, panaszkodik, hogy Wim Kok kormánya nem volt hajlandó őt fogadni, megpróbálva a katolikus Egyházat távol tartani és „nem létezőnek” tekinteni, egy olyan országban, ahol a 15 milliós népesség egyharmada római katolikus. Egy nyilatkozatában a kardinális kijelentette^[8]: kezdetben az Egyház és az Állam szétválasztása azt jelentette, hogy az Államnak nem kell foglalkoznia az Egyház ügyeivel. De ezen az úton annyira messzire mentek, hogy a kormány már semmi közéleti jelentőséget nem tulajdonít a keresztény hitnek és Egyháznak. A kormány az állampolgárokban csupán egyéneket lát, akik lehetnek hívők is, meg nem is^[9].

Európa minden országában szembe kell nézniük az Egyházaknak a társadalom szélére kerüléssel. Ez részben annak is az eredménye, hogy távol tartották magukat az általuk vezetett híveknek az én központúságától (individualizmusától), és a brüsszeli beadványok javaslatait sem tudták keresztül vinni, pedig ezek még mindig nagyon távoliak és az előírásokhoz ragaszkodók (bürokratikusak) voltak.

A megfigyelők szerint a hívek vallásossága már nem függ az Egyház és az Állam viszonyától. Például, Angliában és Skandináviában nagyon kevés hívő, talán csak egy-két százalékuk, visel hivatalokat, mégis az Egyház igen nagy becsben van. Ezek az államok „vallási és keresztény társadalmi” alapon működnek, amit másutt feladtak.

A XIX. században Franciaországban és számos déli katolikus államban a kormányzatok egyházellenes politikát folytattak, és megpróbálták az Egyházat gyöngíteni. Ma a helyzet inkább megfordult. A kormányok általában nem ellenségesek, a kapcsolatok megszelídültek, de az egyének többsége közömbös a vallással szemben és nem érzi kötelességének az előírások megtartását, hanem magánerkölcsöt követel. Amint ezt René Rémond megjegyzi, most egy harmadik társadalmi tényező van túlsúlyban: a polgári társadalom; és nem az Egyház és az Állam bonyolult kapcsolata a döntő. Nemrég a „polgár” szó a vallással szembenállást jelentette, amint ezt a közelmúlt szótári kifejezései is mutatják: polgári állam, polgári házasság, polgári temetés. Valamikor a „polgári” szó a „katonai” ellentéte volt. Ma a polgári társadalomnak irányító szerepe van a politikai választásban. Ebben a polgári társadalomban fontossá válik a vallás gyakorlása, akár őszinte, akár bizonytalan, minthogy inkább közösségi mint egyéni jellegű. A felekezeti hovatartozás megfelel a polgári társadalom pluralizmusának.

Az utolsó két évszázad áttekintésével megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy a politikai közösségek és a vallási közösségek kapcsolatai a két évszázadban ellenkező módon szerveződtek:

A XIX. században a két tömb tekintélyeinek a kapcsolata gyakran siralmasan ellenséges volt, mikor a lakóság többsége vallásos volt. A XX. században az ellentétek enyhültek és valamiféle együttélési mód van lassan kialakulóban, viszont a népesség tömegesen eltávolodott a vallásos hittől^[10].

A nyitott jövő.

A mostani borúlátó kilátások közepette az Egyházak közéleti szerepét illetően a felgyorsuló magánosítás és az intézmények elerőtlenedése miatt, utat kell nyitni másféle pozitív tényezők érvényesülésének anélkül, hogy elhagynánk a tárgyilagos megfigyelés területét, amit ez a cikk is követ.

Az előbbiekben aláhúztuk, hogy az elmúlt században az Egyházak és a demokráciák viszonya rendkívül szerencsétlenül alakult és az egyházi intézményeket, a közösségi jelképeket és az egyének hitét is a szívekből kiirtani akaró totalitarizmus győzött. Azonban mind a két fél tanult a történtekből és igyekszik a megismétlődésüket elkerülni. Ma a vallás és a kiváltság jogok kérdése a régiségek múzeumába került. Új lehetőség nyílt arra, hogy a demokráciákban legyen hely a hívők számára. Erősen relativizálódott a világiak és egyháziak múlt századbeli szembekerülése, a bal és jobboldal és a konzervativizmus harca. Az Egyházak egy átfogó nézőpontot képviselnek és ott vannak a világ globalizációjánál. Mérsékelik a túlságos államhatalmi vagy vallásellenes törekvéseket. A különleges élményeket is elfogadva enyhítik a hanyatló népszerűsítő túlzásokat. A keresztényeket nem tekintik gyanús elemeknek. Méltányosak a nemzetükhöz és a demokráciához, de egy „spirituális köztársaságban” is élnek, amelynek megvannak a maga sajátos törvényei.

Amit az Egyházak az Egyház és Állam szétválasztásával politikai területen elvesztettek, visszakapják a magatartás szabadságában. Ezentúl ők maguk döntik el az egyetemeshez viszonyulva, hogy ki uralja őket (Róma a katolikusokat). Politikai területen szabadok arra, hogy a képviselőiket és a politikai tartalmakat megválasszák. Egy „értelmességet követelő” társadalom számára ők válhatnak a „józan értelem képviselőivé”. Az elvilágiasított hatalmak nyomásától felszabadulva, politikai szűklátókörűség nélkül friss aktivitási lehetőségeket és értelmet fedezhetnek fel mélyről jövő forrásaik és inspirációjuk segítségével. Az egyháziaknak a régi világi hatalomra törekvése (klerikalizmus) hanyatlóban van. Egyre inkább személyes választáson alapul a hívő hovatartozása, és egyre kevésbé a családi vagy társadalmi örökség következménye. A polgári társadalom, a politikai döntések és az egyén lelkiismerete háromszögében az egyén hite lassanként a szabadság és a személyi szentség és méltóság védelmezőjének és a mindenkiről gondoskodás elősegítőjének tekinthető. Ez a társadalmi forma még nem jött létre a nyugat vallásában.

Madeleine Delbrei, az új idők nagy ébresztője megérzett ebből valamit, amikor a marxizmussal való nehéz összeütközések idején a Második Világháború kimenetelekor ezeket írta: Amilyen mértékben a mi világunk elszakad Istentől, vagy mi élünk Istentől távol, Isten újság lesz önmaga számára, és az Örömhír (Evangélium) Istene újra új lesz. Az elkereszténytelenedéssel szembekerülve a keresztény sokszor a tényekkel szemben harcol és az új események ellen, hogy kitartson a hit ott, ahol még megvan. Ezért úgy tűnik, mintha a múlt embere volna. Azonban éppen ellenkezőleg, az Isten tagadással (ateizmussal) szembeszállva a keresztény hívő, éppen mert hívő, egy élő feltételezést mutat be Istenről, még ha ez nem is több mint csak egy feltételezés. Az ő hite ebben az új korban egy még újabb jelenség. A keresztény a társai szemében egy olyan ember, aki szereti a világ dolgait azok értéke és realitása szerint, de egyúttal egy olyan ember is, aki mindennél jobban szereti Isten dolgait, amiben hisz. Ez az ő előnyben részesítése bizonyos választásokban nyilvánul meg. Látható, hogy a láthatatlan Istent választja. A választásai új kérdést hoznak a világ számára, minthogy túlmutat a világon^[11].

Ma a keresztények nem ott vannak, ahol a tegnapi ellenfeleik gondolnák, hogy mindig ott találhatják őket. Viszont még nincsenek olyan sokan, hogy elérkeztek volna oda, ahol lenniük kellene az aktuális világ feltételei szerint.

Jegyzetek:

Henri Madelin, « Dieu et César. A l'Ouest, du nouveau », paru dans ETUDES, juin 2001, page 762.

[1]

[2]

[3] René Rémond, Religion et société en Europe, Seuil, 1998.

[4] René Rémond, op. cit., p. 266-67.

[5] Ibidem, p. 268.

[6] Identités religieuses en Europe, op. cit.

(Dr. Mester Fiore fordítása)