Mind az állam, mind az egyház válság előtt áll és ez bármely múltban létrejött formát érint.

Az egyház egyik válsága a hitelessége

Minden jelentős vallás tanításának a lényege az emberi méltóság és különös hangsúllyal a szegények és kivetettek méltóságának védelme, de úgy látszik az egyházi intézmények (nem csak a keresztények) automatikusan kifejlesztik az állam-hatalmi kapcsolatok és díszletek majmolását.

Egy egyszerű példaként feltehetnénk a kérdést: néhány évvel ezelőtt miért kapott a dalai láma sokkal jobb fogadtatást Írországban, mint a pápa Sri Lankában. Mindkét esetben egy vallási vezető egy vallási szempontból túlfűtött közösségi vitában a békéről és kiengesztelődésről beszélt a másik „egyházközségében”. Az az ember, aki motoros golyóálló üvegdobozban, szolgákkal és testőrökkel körülvéve utazott körbe kevésbé volt hiteles, mint egy egyszerű szerzetes, aki maga mögött hagyta politikai hatalmát, amivel tibeti hivatala rendelkezhet. Mégha ugyanarról a dologról is beszéltek, a fellépés stílusa az egyiket hitelesebbé tette a másiknál.

Feltehetjük tehát a kérdés, magáévá tegye-e az egyház - mégha csak külsőleg is - az állam stílusát, nem beszélve az elnyomó gépezetéről.
 

Az állam válsága érinti a hatalmát

Ezt mállasztja az egész Földre kiterjedő gazdasági összevonás (globalizáció). Az államok egyre inkább függővé válnak azoknak a szervezeteknek a kölcsöneitől, akik a föld gazdaságát kezdték szervezni, mint a Világ Bank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF - International Monetary Fund) és helyi társ-szervei. Alávetik magukat a kölcsönökhöz csatolt feltételeknek, melyek megkövetelik, hogy nyissanak a piacerők felé. Smith Ádám kimutatta, az államnak szabályoznia kell a piaci erőt. Smith ideje óta mégnagyobb felelőséggel bírnak azok a társadalmi szolgáltatások melyek nem szolgálnak azonnali hasznot a nemzeti egyenleg űrlapján - legalábbis azon az egyenleg lapon, melyet a bankárok, az adással, vétellel és üzérkedéssel foglalkozók használnak a tőkepiacon. A „piacra nyitás” az állam hatalom azon gyökerébe vág, amelyik a saját állampolgárainak az érdekeit szolgálja, pedig még a történelem is mutatja, hogy az államnak ez a kezdete óta lényeges feladata, ahogy a legkorábbi törvény gyűjtemények is mutatják, mint Hamurábié Mezopotámiában. Valójában a társadalmi jólét elérésére a tekintély révén minden emberi társadalom törekedett, még mielőtt kiemelkedett belőle az amit államnak nevezünk.

A nemzetközi pénzügyi tőke serdülő ereje az emberi társadalmaknak ezt a rendeltetését fenyegeti. Margaret Thatcher, aki ennek az egyik legerősebb támogatója, olyan messzire ment, hogy azt mondta „olyan hogy társadalom nem létezik”, de a fenyegetés több mint eszmei. A pénz ellenőrzésével, melyet az állam néha helyes célokra használt, a nemzetközi intézmények uralják az államot és nem érdekli őket a társadalmi jólét, vagy bármi más, ami nem jelenik meg az elszámolásuk utolsó sorában. Az elnyomásra mindig találnak pénzt, főleg az összevont piac (global market) szándékának szolgálatára, de a társadalmi szolgáltatásokra már sokkal nehezebben jön a pénz. A piac és adó ellenőrzéséről a vagyon újra elosztásáról, mely oly fontos volt a 20.sz.-ban, most kerülik a beszédet (tabu).

A szeptember 11 által teremtett légkörben és az azt követő „rémuralom elleni háborúban” az államokat csábította a jogszabályokkal és hatalommal való visszavágás, amely felér az állam rémuralmával. Az államok számos vezetőjének éreznie kell a növekvő bizonytalanságot ha hisz abban, hogy a feladata a kormányzás. Még mielőtt a tőzsdei árfolyam-ellenőrzési rendszer elhagyta volna Breton Wood-ot, ismert volt, hogy egy vezető népuralmi rendszer valuta árfolyamának zuhanása egy népuralmian (demokratikusan) választott kormányt arra késztethet, hogy a választási programjának lényegét képző irányelvét feladja. Ez történt Angliában 1960-ban, mikor a font értékének esése volt a piac válasza arra, hogy az emberek munkás kormányt választottak. 1970 óta a Föld kormányai kevesebb hatalommal rendelkeznek a piacnál, ami sokat hódított a hatalmukból. Az üzleti gyakorlat folytán nagyobb lett az egyenlőtlenség a gazdagok és szegények közt, és mind nemzeten belül, mind nemzetek közt nőtt a társadalmi elégedetlenség, melynek tüneteire láthatjuk a kormányok válaszát, ami felett még hatalommal rendelkeznek, de nem az okaira, amely felett alig van hatalmuk. A gazdag országokban ez főleg kifelé irányul, a jogtalan bevándorlók ellen, akik a gazdag országok jólétében való osztozást keresik és menekülnek az otthonukban növekvő szegénység és nyugtalanság elől. Ennek következtében láthatjuk az új „vasfüggönyt” az USA és Mexikó határán és egyre többet hallhatunk az „európai erődről”. Szeptember 11 után könnyű volt a gazdag országok vezetőinek a bizonytalansági érzésüket a legutóbbi tünetre - a nemzetközi rémuralomra (terrorizmusra) - vetíteni. Ami viszont talán nem egyértelműen ismerhető fel, elfogadtatták az új elnyomó törvényeiket. Például a minapi Egyesült Európának tett javaslat alapján hallgassák le és vegyék fel a telefon beszélgetéseket és drótposta leveleket, ami alááshatja saját erkölcsi tekintélyüket, ellentétes hozama lesz a két évszázados emberi jogokért való küzdelemnek és talán csökkenti az államgépezet hatalmának érvényre jutását a nemzetközi pénzügyi intézményekben.

Ez két kérdést vet fel:

• hogyan védhető az állam ősi jóttevő hatalma, melyben az egyháznak készségesen segédkeznie kellene ha hű akarna maradni az elveihez?
• hogyan védhető az alapvető polgárjog az új állami fenyegetéssel szemben?

De hogyan? Az egyházról való elképzelésünktől függően a válasz különböző.
 

Gondoskodás a jólétről

Ha megfontoljuk az állam és egyház gondoskodási feladatát, akkor nagyon meggyőzően érvelhetünk az egyház 19.sz.-i tolóereje mellett, mely számos új vallási gyülekezettel sajátos munkaterületnek szentelte magát, amivel lefektették a 20.sz.-i jóléti állam kifejlődésének az alapjait. A történtek azonban többféleképpen magyarázhatók. Két lehetséges magyarázata a következő:

• Az egyház egyfajta vetélytárs, állam az államban, intézményeket állított fel, amire az állam úgy érezte versenyeznie kell és végül számos szolgáltatásról átvette a gondoskodást, különösen az egészségügy és oktatás terén.
• Az egyház a szegények szükségletei szolgálatának hangsúlyozásával egy olyan szellemiséget hozott létre, amivel az államot arra ösztönözte, hogy sokkal komolyabban fontolja meg a szegények szükségleteit, főleg az új szegényekének, akiket az ipari tőkések és gyarmatosítók szegényítettek el (a városi munkás osztály, az iparosodó területek vidéki közösségei, akik a városokban a munkaerejük elvesztésével gyengültek le, és a mezőgazdasági termékek árainak lenyomásával, hogy etetni tudják a növekvő városi munkás osztályt és gyarmati lakosságot, legyengültek az erőforrásaik kiaknázásában és a vele együtt járó életutak szétesésében).

Mindkét esetben, mikor az állam, a különböző országokban változó mértékben, átvette a szolgáltatások feletti gondoskodást, gondot okozott az egyháznak. Mert elvesztett egy szerepkört és sok esetben számos követőt, akik olyan szervezetet láttak az Egyházban, amely gondoskodik ezekről a társadalmi szolgáltatásokról.

Az első magyarázat, legalábbis bennfoglaltan, elfogadja az egyház feladatának ezt az értelmezését. Habár szinte majdnem minden egyház gondoskodik társadalmi szolgáltatásról, az újakat is beleértve, mint a metodista és az üdv hadsereg, néhányan vitathatják ezt a központilag szervezett egyházak álláspontjáról, mint a Katolikus Egyház, ez a tolóerő egy kísérlet volt egy szerepkör találásra, hogy visszanyerjék a követőiket a munkás osztályból és új követőkre találjanak a gyarmatosítást magánviselő „hittérítő” (missziós) területeken.

Azonban az egyháznak az a feladata, hogy társadalmi szolgáltató intézménnyé váljék? Vagy a jótékonyság szellemével ihlesse a tagjait, hogy intézményeket állítsanak, ahol csak szükséges? A 19.sz. vallásos gyülekezetei ezt fejezték ki a maguk módján: egyének kezdeményezték és nem az elöljáróság (hierarchia). A 20.sz.-ban eltérő modell emelkedett ki: világi szervezetek, mint a Katolikus Dolgozók Mozgalma, keresztény társadalmi elvekkel ihletettek, egyházjogi rang nélkül. Ez látszik a legjobb útnak.
 

Növekvő piaci hatalom

A piac nyilvánvalóan növekvő hatalmának láttán az egyházi vezetők néhány nyilvános nyilatkozatban felhívták a figyelmet a veszélyre. De hangjukat elnémították. Az emberek mindaddig nem veszik komolyan a gazdaságról szóló pápai körleveleket és az olyan nyilatkozatot, mint az USA püspökének pásztori körlevele, míg az egyház is a piacot használja a saját működtetésének a fedezésére. Ambrosiano Banco botránya mutatja, hogy az intézményesített egyházat milyen mélyen terheli jelzálog a piacon. Amíg ez a helyzet áll fenn, a piac megválasztatlan ügyvezetői tudni fogják, hogy az egyházi vezetés nem fenyegeti őket. Néhány esetben „olcsó lelki vodkát” nyújt (V.I. Lenin szavaival kifejezve), a többiek pedig egyszerűen elvesztik a hitelességüket.

Ez felveti a kérdést, vajon az egyház használhatja-e az állam módszerét? Ennek megtétele nagy kísértés volt a korai egyházban is, három évszázados ellen-kultúraként való üldözés után az egyházi vezetők a római birodalomban az elfogadott vallás beosztásainak ajánlatai előtt találták magukat. Még mindig küszködünk az akkor elfogadott kölcsönös elvi engedmények eredményével.

Az egyház másféle szervezet. Jézus azt mondta ne legyetek olyanok mint a világ vezetői (Mk 10,43; Mt 20,26) és a Szentháromság elvének kifejtése más modellt ajánl nekünk. A korai századokban a Szentháromság elméletének megvitatásakor egy dolog világos volt: az Isten nagyon fontos lényege a közösség, az egyenlő társ szerep, nem pedig rangszervezet (hierarchia). Nem is atyai hatalmú (patriarkális): lényeges, hogy mikor Jézus a Szentlélekről beszélt nőnemű ő-t mondott (ő lesz a vigasztalótok, vagy ő mindent megtanít nektek), mert a lélek szó nőnemű a zsidó és arám nyelvben, melyet Jézus beszélt és a görögben, amelyen az Újszövetséget írták. Az egyház ennek a viszonynak a képe az emberi társadalomban. Ezt 1973 januárjában Berrigan Daniel londoni és dublini beszédében még erősebben fejezte ki. Azonosítani próbálta a Jelenések Könyvének szörnyetegét és azt mondta a szörnyeteg az állam, és az egyház annyiban, amennyiben az állam tulajdonságait viseli.

Ezt talán egy kissé módosítanunk kell. A szörnyeteg természete megtalálható a hatalmi viszonyban melyet a legtöbb állam a szerkezetébe épített. Azonban most azt is láthatjuk, hogy az állam jót tevő hatalma szétmállik. Valószínűleg Berrigan önmaga is felismerné az 1970-es évek eleje óta történt változást: manapság a szörnyeteg jellemvonása leginkább a nemzetközi tőkében (kapitalizmusban) mutatkozik; felállítják „a piacot” mint bálványt, amely előtt meg kell hajolnunk, sőt feláldoznunk a gyermekeink életét, hasonlóan mint az ősi ígéret földjén (Kánaánban), ahol áldozatot követeltek a mindent elnyelő szörnyetegnek (a Molochnak), az állam-istennek. Most a piac az állam-isten és ez nem csak egy jelkép, mint egy zászló, vagy a nemzeti himnusz, vagy egy állam-imádat díszlete (egyszer volt egy jelvényem, melynek jelmondatát gondolom sokan olvasták: „a háború jó üzlet - fektesd be a fiad”). A jelenlegi állam-imádat (kultusz) emberáldozatokat is követel: főleg a fiatalok vannak besorozva a háború megküzdésére. Ez az áldozat borzasztó méreteket öltött az I. világháború lövészárkaiban, és kicsúszott az ellenőrzés alól, mikor a légi hadviselés és a tömegpusztító fegyverek messze több áldozatot követeltek a hagyományos ütközetek nagyságrendjénél. A piac, új mindent felfaló szörnyetege (Moloch), a leggyengébb és legsebezhetőbb emberek feláldozását követeli: a szegény országok gyerekeit az IMF előírásai ölik meg, melyek megtagadják tőlük az alapvető egészségügyi ellátást és édesanyjuknak, a szegény asszonyoknak nincs szavuk. Ez a kifejező lépésük rosszabb, mint az államok nyilvános szertartásainak áldozatai, amiben a fiatalembereket háborúba küldik, akik ha tehetik, mégha komoly költségekbe is kerül, visszautasítják a szertartáson való részvételt.

Vitatható, hogy a középkori egyház az igazságos háború elméletével, amivel Európa államainak hatalmilag előírta a szabályokat, beleesett-e abba az áldozat szabályozási szerepkörbe, amit az állam-imádat követelt. Az állam-imádattal (kultusszal) való alapvető szembeállás még akkoriban is jobban összhangban lett volna az Egyház alap ihletettségével és hivatásával. Az újkori háborúk növekvő rémtettei megkérdőjelezték az állam-imádatot. Sőt az USA püspökét egy pásztor levél írására késztette a háborúról és békéről, amelyben helyesli a lelkiismereti ellenvetést. Ez támadja az állam-imádat egy oszlopát, mégha nem is hívja ki nyíltan az állam önrendelkezési (abszolút) jogát, mégis ebbe az irányba lép. Azok az évszázadok után, melyben az egyházi emberek (a vezetők természetesen mind férfiak) úgy látták az egyházat, mint egyfajta felvigyázó állam, Krisztus országát idézve, talán nem kellene elvárni tőlük, hogy egy teljesen ellentétes gondolkodásmódra váltsanak.
 

Szóval az államnak az egyház szabályozása, vagy tiszteletbetartása a feladata?

Az állam egyik pozitív szerepe az állampolgárok jogainak védelme és tiszteletbetartása, beleértve a szabad gyülekezési jogot és az életstílus szabad megválasztását. A keresztény közösségek és az egyház igényelheti ezt a védelmet és tiszteletbetartást, nem mint állam az államban, hanem mint bármelyik más szabad állampolgári gyülekezet. Ezzel elősegíthetjük ezen jogoknak másokra való kiterjesztését is.

(Itt meg kell jegyeznem, hogy kissé kényelmetlennek tartom a „jog” nyelvének használatát, ami Európa terméke, mikor sokkal világosabb mennyi Európán kívüli ember építkezik a kölcsönös felelőség nyelvezetére. A középkori Európa a kiegészítő jogok és kötelességek nyelvezetét használja, de ez a jellegzetesen európai kettősség is beszűkült.)
 

Az egyház feladata az állam szabályozása, vagy szentbeszédet tartson neki?

Ha az Egyház nem állam az államban, vagy állam az állam felett, akkor nem szabályozhatja azokat, akik szabad választásuk révén nem óhajtanak tagok lenni. Ha nem állam az államban akkor célja - Isten földi országának létrehozása - elérésének nem az a leghitelesebb útja, hogy pápák, vagy püspökök pásztorleveleikkel szentbeszédet tartsanak az államnak. Ha különleges helyzetért egyezkedik, akkor újra állammá válik az államban és visszautasítja lényeges küldetését, hogy Isten országát vigye minden emberhez. Ha egy örökös püspök, akit nem választottak, különleges jogra tart igényt a felszólalásához, akkor nem számíthat arra, hogy nem választott elnökök, mint George W.Bush, vagy Róbert Mugabe meghallgassák. Másfelől ha a püspök valóban Isten szolgáinak a szolgálójává és egyháza a szélesebb társadalom szolgáló közösségévé válik, akkor példájának alapvető jelentősége végül nemcsak Bush és Mugabe trónját rázná meg hanem nagyon megrengetné az aranyborjúét is.

Egy államhoz hasonuló szerepjátszás, mégha a társadalmi jólét biztosítására is, nagy kísértés az egyházi embereknek.

Természetesen az emberi társadalmak jólétének biztosítása megelőzi „az államot”. Itt Zimbabweben van egy zunde raMambo nevű intézmény, a főnök földje, melyet a közösség művel meg és nyilvános szolgáltatásként működve, alap élelmezést nyújt az éhínség évszakaiban. A tswana-i főnöknek van egy különleges magtára, ahová egy jó évszak után hasonló szándékkal gyűjtik be a többlet kukoricát. A főnöknek ezt a közösség élelmezésének biztonsági feladatát szentesítették, például a fáraók, hogy szabályszerűen növeljék a világi hatalmukat. A fáraónak a tartalék élelmek ellenőrzése adta a hatalmat, hogy parancsoljon az embereknek (lásd a teremtés könyvét 41,37-57) és az állam istenét hívta segítségül, hogy törvényesítse a hatalmát. Emiatt a fáraók, valamint a római birodalom császárai és később a királyok még az állam isteneivé is váltak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Aknaton szigorú egyisten hitű vallása ellenállásba ütközött, mert fenyegette az addig bevezetett hatalmat. Fiatalkoromban a történelemkönyvünk szerint ez a forradalom azért bukott el, mert ellenállásba ütközött a régi istenek papságának létrehozott hatalmával, de több mint egy elvont teológiai vagy nyilvános szertartási kérdés volt itt a tét és a hivatalos államhatalom az érdekszövetségeseivel felismerték ezt. Kudarcra volt ítélve, mikor a papsággal szövetkeztek ellene.

Fontos, hogy a II. vatikáni zsinat elhagyta a pápa széken hordozásának jelképét (sedia gestatoria), melyben a pápát, mint a fáraót, vállra véve vitték és strucc tollas őrök kísérték. De egy jelkép ily hosszú fennmaradása mutatja, hogy milyen mély gyökerei vannak a császári-papizmusnak (cezaro-papizmus) az egyházban.

Emiatt a szentesítés az egyház egyik legnagyobb kísértése, mely megöli a szellemet. A korai egyházban jócskán voltak vértanúk, nem a tantételek megszövegezése miatt, hanem az életútjuk miatt. A római vértanúk vizsgálatának törvényes eszköze rendszerint egy hivatalos kérés volt, hogy az előírások szerint mutasson be egy állam-imádati szertartást, vagy imádkozzon egy állami istenhez, az állami értékek felügyelőjéhez. Az életük tanúságtétele az államrendszer visszautasítása, mikor egy fiatal legény visszautasította a katonai szolgálatot vagy egy fiatal lány visszautasította egy magas rangú állampolgárral való házasságot, mert ezzel részévé vált volna a kizsákmányoló rendszernek. A később megjelenő szüzesség vallásos tisztelete (kultusza) egy kísérlet volt a társadalmi tiltakozásuk szentesítésére. Az idősebb keresztények, mint a püspök, ennek a magatartásnak a bátorításával az állam haragját vonták magukra.

Ha az egyház véget vetne a rendszernek, a szervezett emberi élet egy eltérő példájává válna, akkor több vértanút látnánk. A 20.sz. legkiemelkedőbb vértanúi már olyan egyházi emberek  - férfiak és nők -  voltak akik kiálltak és azonosultak a szegényekkel: Rutilio Grande, Oscar Romero, hat jezsuita a közép-amerikai El Salvador egyetemén, a kevésbé ismert sri lankai pap Michael Rodrigo, papok, akik védték a dalitokat és a törzsi embereket Indiában és talán a kameruni teológus Engelbert Mveng néhány példaként.
 

Hol rontottuk el?

Mondhatnánk, hogy a jóléti állam sikertelensége, mely nyilvánvalóan képtelen volt ellenállni a nemzetközi üzérkedő tőke államhoz hasonuló hatalmának, valójában kudarc volt, hogy lelki eszközök felhasználásával érje el a lélek célját: minden állampolgár jólétét, főleg a legsebezhetőbbekét. Korunk válsága az a kihívás, hogy a társadalomnak anyagi biztonságot kell nyújtani, ami eléréséért az egyház és az állam versengett az elmúlt két évszázad alatt, és olyan felépítményt kell szolgáltatni, amely tiszteletben tartja és védi az állampolgárokat az aranyborjú új, a nemzetközi pénztőke intézményeinek formájában való támadása ellen. Az aranyborjú elleni harc eszközeit nem kölcsönözhetjük az aranyborjútól, mint ahogy ezt az állam teszi. Az ellenállásnak új módszerét és pozitív építkezést kell találnunk. Ez a lelki források nagyobb felhasználását igényli, így az egyház egyedülálló helyzetben van a segítésre.

A biztonság kérdése 1945 óta bonyolulttá vált, a nyugati kormányok küzdenek a tünettel és beleragadtak a fegyverkezés, a fenyegetés és a félelem spiráljába. Szemben a német tudósokkal, akik lehetőségük szerint hátráltatták Hitler atombomba törekvését, az angolok és az amerikaiak viszont a menekült német tudósok segítségével megalkották a népirtás fegyverét és most félnek az ellenségeiktől, akiknek szintén lehet hogy van és úgy hírlik, valószínűleg képesek az atom és vírus (biológiai) bombák előállítására. Nehéz lesz ebből a helyzetből kikerülni. Az erkölcsi egyezkedés 1940-ben történt, amit JRR Tolkin „'A gyűrűk ura' a II. világháború jelképe volt-e?” kérdésre adott válaszában nagyon jól összefoglal. „Természetesen nem” válaszolta, „ha az lett volna, akkor Frodo használta volna a gyűrűt Sauron legyőzésére”. Úgy ítélték a cél szentesít egy veszélyes eszközt, az atom fegyverkezést, és most ez az eszköz parancsol nekik.

Természetesen kísérletet fognak tenni az egyházi vezetők maguk közé választására, mint ahogy ezt azelőtt is tették minden olyan vallással, amely az embert az Isten gyermekének hirdette. (lásd a történelmet, nem csak a kereszténységben, az iszlámban és a buddhizmusban is lázadás volt a hivatalos Bramanizmus által szentesített és törvényesített osztály (kaszt) rendszer ellen, hogy tisztelje bennünk a lelket, még az istent tagadók is igény tartottak erre, mint a Marxizmus). Itt Zimbabwében is fényes példáját láthatjuk a testületükbe választással szembeni ellenállásnak Pius Ncube érsek személyében, mégha a régi elvekhez ragaszkodó is (konzervatív), Oscar Romero mintájával, a kihívásra válaszolt, mikor az Isten szegényeiben lakozó Szentlélek hívásait az elnyomó államhatalom semmibe vette. Az életét az állam ügynökei számos alkalommal megfenyegették, míg más püspökök (nem csak az anglikán Nolbert Kunonga, hanem számos katolikus püspök és más egyházak vezetői is a rendszert támogatók elleni küzdelem célpontjai lettek) elárulták a küldetésüket és beosztások után néztek az állam és az aranyborjú tanácskozó testületében. Ők azok, akik gyakran a szerepkörük szentesítése mellett szólalnak fel, melyet az aranyborjú vallás közhivatalnoki szerepére fokoznak le és tevékenységük a sekrestyére szűkítik. Mindig, mindkét fajta püspök velünk lesz. Nem várhatjuk ölbetett kézzel, hogy az elöljáróság (hierarchia) egy testként beszéljen a Szentlélek hangján, de az ígéret, hogy a Szentlélek mindig az egyházzal van, abból látható, hogy minden korban kiemelkednek olyan vezetők, mint Pius Ncube.

Lehetséges, hogy egy változás szemtanúi leszünk, mert a kereszténység a múlt században világvallássá vált. Az elmúlt két évezred császári-papizmusa történelmi ereklyévé válhat, mint sok más gyerekes botladozás, amit hagyománynak nevezünk. A kimenetele többek közt azon múlik, hogy úgy cselekszünk-e, mintha az utolsó nemzedék lennénk (ezzel a kísértéssel minden keresztény nemzedék szembenézett), mely esetben a kétezer év történelme egy ijesztően súlyos hagyományt képvisel, vagy úgy tekintünk magunkra, mint „korai egyház”, több ezer évvel előttünk. Vagy képesek vagyunk kiselejtezni a poggyászunkból azt, ami gátolja az előrehaladásunk, vagy nem, mert az emberi természet még „bukott”, bármit is értünk alatta. És ne lepődjünk meg azon ha más világvallás közeli szövetséges lesz, amikor hasonló körülmények közt vívja küzdelmét.

Jelenleg a kereszténységhez hasonlóan az egész világon elterjedt az iszlám, a buddhizmus és a zsidó vallás. Amihez talán hozzáadhatnánk még a marxizmust. Megalapításukkor mindegyikük megkérdőjelezte az addig meghonosodott vallási intézményt és a lélek hívására válaszolva védték az emberi lélek értékét és Isten szegényeinek jólétét. Ez mindegyik esetben az istenségekkel való szembehelyezkedésre vezette őket, akik szentesítették és megtévesztően igazolták az igazságtalan politikai és gazdasági rendszereket.

Az iszlám az Isten másságát hangsúlyozza, a végső tekintélyt a nemzeti állam-istenségek fölé helyezi és az igazságszolgáltatás igényét határozottan az emberiség vállára helyezi. Az elképzelése vitatható, hogy ezen az elven egy igazságos állam építhető, ennek ellenére az iszlám is küzd a problémával. Még a muzulmánok is, akik egy igazságos iszlám állam létrehozását keresik, mint a Muammar Gaddafi Libiája és az iráni ayatollah-ok (isten jelei), felismerték, hogy a dél-arábiai egyeduralomnak (monarchia) és a kisebb királyságoknak mint a marokkói, a Jordán és a Perzsa öböl államainak a szentesítése eltorzította az iszlámot.

A zsidóság hasonló eredetű, a kánaáni városállam-rendszer hatalmából kirekesztettek mozgalmaként, Mózes istene parancsainak követelései nyújtottak irányelveket számukra. Állandó kísértésük volt, hogy nemzeti vallássá alakuljanak, ezt látjuk a nemzetközi zsidóságnak az izraeli állam számára adott támogatásban. Másrészt viszont vannak zsidó csoportok, akik visszautasítják Izrael állam törvényességének nagy igényét és zsidó egyének és közösségek írásaikban az igazságszolgáltatás és az emberi jogok védői, például a fajtavédő Dél-Afrikában, ami mindenek felett áll. Ha Izrael állam elfogadná a PLO eredeti programját, melyben világi sokfelekezetű Palesztin államnak neveznék, elismerve, hogy erősen szervezett zsidó, muzulmán és keresztény közösségekből áll, akkor egy új mozgalom erőforrásává válnának, amivel fényes példát adnának a világnak.

Jézust keresztrefeszítették, mert ilyképpen szembesítette a törzsi/nemzeti vallásgyakorlattá alacsonyodott zsidó államvallást. Melynek következményeit már az előzőekben olvashattuk.

A buddhizmus az állam-istenségek szentesítésének kihívására, hogy igazolja az Indiában máig is fennmaradt igazságtalan osztály (kaszt) rendszert, válaszként visszautasította az istenről, vagy istenségekről való beszédet. Az embereknek arra fordította a figyelmét, hogy mit kellene változtatniuk magukban ahhoz, hogy egy olyan világot hozzanak létre, amiben mindenki tiszteli a mindannyiunkban aktív lelket és senki sem árt a másiknak. Természetesen voltak torzulások, mint mikor a buddhizmus államvallássá vált Tibetben, vagy túlzott befolyása lett Sri Lankában, de a nyugatra terjedő buddhizmus úgy tűnik megszabadult ettől, a kínaiak pedig azzal hogy megtörték az újratestesülő tibeti lámák politikai hatalmát, akaratlanul is a Himaláján messze túlra terjedő áldással szolgáltak.

A marxizmus egy lépéssel tovább ment mint a buddhizmus. Nemcsak hogy visszautasította az istenről, vagy istenségekről való beszédet, de az emberi lélek felszabadításának nevében visszautasította a magasabb rendű létet is. Az iszlámnál mélyebbre zuhant a mindent megoldó állami intézmények csapdájába, de megalapozó szövegeiben végső célként az állam elsorvadásáról beszél. A hatalmon lévő marxizmus a 20.sz.-i gyakorlatában a tanulás jeleit mutatta. A mai Kubában, akárcsak az 1980-as keresztény-marxista szövetségű szabad Nicaraguájában, talán sokkal emberibb az élet mint bárhol másutt, a Washingtonban trónra emelt nemzetközi tőke nagy sátánát körülvevő ügyfél államokban, mindazok ellenére, amit ezek az államok elkövetnek, hogy fizikailag nehezítsék a kubaiak életét.

Talán a 20.sz. jóléti államának néhány védelmezője az állam hatalom szétbogozásával és széttagolásával elkezdte egyengetni a sorvadó állam útját. Ők is elborzadtak azon, hogy a sorvadó állam helyét egy veszélyesebb hatalom, a nemzetközi pénztőke foglalta el. Ők is szövetkezhetnek az emberibb világért való küzdelemben. Mert egy emberibb világért vált az istenünk emberré.

(Szilvássy Gábor fordítása)