Globalizáció: egy világ – egy kultúra?
 
Rev. Kiss Ulrich SJ. „Társadalmi kommunikáció”  könyvének 12. fejezete
Magyarország, Budapest

Ennyi számadat talán elég, talán sok is. Mi következik mindebből? A nemzetállamok általában a nemzetek feletti cégekkel csak a „vízválasztón” felül igazán tárgyalóképesek. Itt jelennek meg olyan államok, mint Szingapúr, Izrael, Kolumbia és Portugália. Ebben a nagyságrendben ugyanis csak a tíz legnagyobb transznacionális cég erősebb a zóna országainál. Ha a táblázatban lefelé haladunk, további érdekes relációt figyelhetünk meg (1 melléklet). Ha az egyes nemzetállamok pozícióját vizsgáljuk a cégek ellenében, feltűnik, hogy a mezőny első 33 helyezettje – mely nemzetállam – kivételével, az országok GNP-je épp csak egy-két ponttal haladja meg az őket elsőnek követő, náluk alig gyengébb cégek éves forgalmát. Ezt jelöltem „tárgyalási indexként” (T.I.), mivel véleményem szerint ez a relatív nagyságrend határozza meg, képes-e egy állam „szuverénen” fellépni egy nemzetközi vállalattal szemben. Először egy négy országból álló dinamikusan feltörő csoport (Indonézia, Thaiföld, Finnország és Görögország) indexe haladja meg a 110 pontot, csak ők erősebbek több mint 10 %-kal, mint a rangsorban elsőként feltűnő cég. Dániától „felfelé” – skandináv királyság megelőzi a szupermultit, a General Motorst – látványosan megugrik az index. Hat országgal „feljebb” a ranglétrán Argentína már a General Motors forgalmának kétszeresét jegyzi. Ahogy felfelé haladunk, az arányok drámaian javulnak a nemzetállamok javára: Brazília már kis híján az ötszörösét, Franciaország a tízszeresét termelik a világelső transznacionális cég éves forgalmának. Ráadásul a multik mind részesei a vezető ötösfogat GNP-jének!

A kép különben nem változik, ha az adott nemzetállamot nem a nála egy fokkal gyengébb, hanem a következő, nála egy fokkal erősebb céggel vetjük össze. Ebben az esetben is csak Dániától felfelé jelentős az előny.

Összegezve: egy nemzet „szuverenitásának” egyik fokmérője az adott nemzetállam pozíciója a transznacionális cégekkel szemben. Egy „függetlenségi indexbe” az itt csak ötletszerűen felvázolt tárgyalási (pozíciós) indexet be kell számítani, és talán hasznos, ha matematikailag képzett diákok különböző statisztikai mutatókkal tovább finomítják a jelen elemzést. Itt jelzem, hogy a globalizáció sok szempontból megváltoztatta a nemzetállam szerepét és jellegét. Mària i Serrano (2001) szerint a fejlődés kétirányú (15). Egyfelől az államok egy része felismerte, hogy bizonyos problémák megoldására a klasszikus nemzetállam egymagában nem képes, és ezért regionális szinten fogtak össze. Ilyenek a NAFTA és az EU. Ezt a folyamatot →regionalizációnak nevezi. Másfelől az önazonosság keresése, és az igény egyes civil problémák polgárokhoz közelálló megoldására létrehozott egy új szintet a nemzetállam alatt,[12] amire a katalán szerző példaként szűkebb hazáját említi, konkrétan az 1992-es nemzetközi olimpiai játékokat Barcelonában, amely a városi vezetés, a Generalitat (az autonóm regionális katalán kormány), a spanyol és EU-kormányzat szoros és intenzív együttműködését tette szükségessé. A két folyamat egyidejűsége olyan új szerkezetet, szó szerint „alakzatot” (configuration) teremt, melyet Manuel Castells →hálózat-államnak nevez (Castells 1998, 142). Nézőpont és nemzeti, illetve regionális stratégia kérdése, hogy ezek a folyamatok aláássák, vagy erősítik a folyamatban részt vevő államok egyedi és/vagy közös tárgyalási pozícióját a globális játszmában. <12.2.3.4>
 

12.2.3 A pénzügyi globalizáció az egyetlen létező

A globalizáció tehát csak fejeinkben létezik? Ha ez igaz, akkor előnyeit is hiába keressük. Went sorra cáfolja a hozzá fűzött neoliberális mítoszokat (77 ff.):

12.2.3.1     A „multinacionális” cégekben a menedzsment nagyon is „nemzeti” (81).[13]

12.2.3.2     Az ebben az összefüggésben gyakran emlegetett delokáció többnyire üres fenyegetés marad (82).[14]

12.2.3.3     Mítosz a „kevesebb állam, több piac” is. Az állam befolyását nem csökkentik; más feladatokat kap, de egyáltalán nem szükségszerűen kevesebbet (83).[15]

12.2.3.4     A világgazdaság nemzetközivé válása az államok fokozottabb együttműködéséhez vezetett a nemzetközi intézményekben (85).

12.2.3.5     A nemzetközi szinten történő szabályozás hiánya a gyorsan terjedő nemzetközi válság óriási veszélyét hordozza magában (85).

12.2.3.6     A globalizáció elsősorban és tulajdonképpen a pénzügyi piacok globalizációja, és ez semmiképp sem a technológiai változás terméke, hanem politikai döntéseké (97). A Bretton Woods-i rendszer összeomlását kormányzati döntések provokálták.[16] A fő mozgatók, Went szerint, a Világbank és az IMF (98), mégpedig szabályos zsarolással (Duchrow 1995). Camdessus (1995), az IMF fő funkcionáriusa, ez nem is tagadta a Wall Street Journalban.

12.2.3.7     Az új technológia mindazonáltal megteremtette a nemzetközi pénzügyi piac – az egyetlen ténylegesen globális piac – ellenőrizhetőségének feltételeit: a rendszer sebezhető (101).[17]

12.2.3.8     Ha a nemzetközi szabályozás lehetséges, akkor lennie kell nemzeti szabályozás lehetőségeinek is (100).

12.2.3.9     A „globális elit” fél, hogy ez bekövetkezik, ezért dolgozik olyan keményen azon nemzetközi intézmények és egyezmények megteremtésén, amelyek kollektív büntetéssel fenyegetnek minden ellenszegülő országot (101). Példák: a Szabadkereskedelmi Egyezmény az Egyesült Államok és Kanada között, a NAFTA (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) és a GATT. Went ezeket a marxista Mandelre[18] hivatkozva, úgy minősíti mint „egyértelmű próbálkozásokat a nemzeti önrendelkezés csökkentésére” (102).[19]

12.2.3.10   A technológiai determinizmus és egyéb közkeletű mítoszok fenntartása a „globális elit” létérdeke, hisz ezek megkérdőjelezése aktív politikai fellépéshez vezethet a jelenlegi dominancia ellen. Ideje, hogy megvizsgáljuk, hogyan születnek és terjednek.

12.3   A globálizáció három frontja

A globalizációt szóbálvánnyá alakították át,
részben megfelel egy valós jelenségnek és folyamatnak,
de részben egy fegyver, melyet egyesek azért forgatnak,
hogy fenntartsanak, vagy meghosszabbítsanak igazságtalan helyzeteket.
Mària i Serrano 2001, 3
 

Mindezidáig a gazdasági és a kulturális dominancia összefüggéseit vizsgáltuk olyan szerzők művei alapján, akik a politikai dimenziót épphogy csak érintik. Ideje, hogy bemutassuk, hogy az úgynevezett globalizáció három fronton tör előre, és e három hadjárat egyidejű és egybehangolt. Csak e mechanizmusok feltárása révén szűnik meg mumusként működni, mellyel Johannes Müller szerint mind a gazdag, mind a szegény országokban – és tegyük hozzá, hazánkban is – bizonyos kormányok belpolitikai hibákat, vagy be nem vallható véleményeket elkendőzhetnek (Müller 1999, 317). Mària i Serrano azért is sürgeti e szóbálvány mítosztalanítását, mert csak így kerülhetjük el a kockázatokat, melyek a folyamat velejárói, miközben megragadhatjuk az esélyeket, melyeket felkínál (4). Ennek érdekében kitűnő kis ismertető füzetében három szinten vizsgálja a jelenséget: a technikai és gazdasági (12.3.1); a társadalmi és politikai (12.3.2), valamint a kulturális (13.3.3) szinten (uo.). Az első az egyén (és tegyük hozzá, a közösségek) túlélési esélyeit szabályozza. Itt a technológiák előretörése tanulmányozandó, megfigyelve azok használatát a termelés és elosztás folyamatában. A második, a társadalmi szint az emberek együttélési szükségletéhez fűződik, és a társadalmi csoportokra és a politikai hatalom megnyilvánulásaira összpontosít. Végül, a harmadik, a kulturális szinten mindezt értelmezzük. E szint magába foglalja az emberi közösségek eszméit és értékeit, melyeket tükröznek az életüket szabályzó intézmények. Minden szint kifejti a maga sajátos dinamikáját, melyet a működő és működtető intézmények belső logikája határoz meg. Látni kell azonban azt is, hogy a három szint minden irányban és értelemben összefonódik és kölcsönösen hat egymásra. Így a menedzserek, a vállalati vezetők akciói nem maradnak kulturális következmények nélkül, de fordítva, a helyi kultúrák szabályozzák a vezetők cselekvését stb. (5).

12.3.1 Technikai és gazdasági globalizáció

Ezt a folyamatot Mària i Serrano szerint három mozzanat jellemzi:

12.3.1.1 Az →ICT (információs és kommunikációs technológiák) a hetvenes évektől kezdve felgyorsuló elterjedése, és betörése az emberek életében, főleg az ipari országokban. Az UNDP alábbi 1995-ös adatai megvilágítják, mennyire robbanásszerű ez a fejlődés:

Láthatjuk azonban, hogy a fejlődés egyenlőtlen a fejlett ipari és a fejlődő országok között. A Le Monde Diplomatique szerint 1997-ben a világon 1260 millió tévénéző, 690 millió telefon-előfizető és 200 millió számítógép-felhasználó lett polgára az informatikai világköztársaságnak (Mària i Serrano 2001, 7). Közhelynek számít, hogy főleg a PC és az Internet használat a következő évtizedben elképesztő gyorsasággal nő majd tovább.

12.3.1.2 Az ICT hatása a makró-gazdaságra

Mària i Serrano szerint az 1973-as olajkrízis kiélesítette a versenyhelyzetet, a „legkevésbé hatékonyakat kisöpörte és a túlélők megváltoztatták szervezési technikáikat és beépítették az új információs és kommunikációs technológiákat szervezetükbe, hogy nemzeti és nemzetközi szinten versenyképesek maradjanak” (7). Elemzése szerint mindenek előtt ezek a szervezési változások és a szállítási költségek csökkenése tette lehetővé, hogy a 80-as években a növekedés meghaladja az előző évtized alacsony rátáit, miközben azonban az egyenlőtlenség is nőtt, amint az alábbi ábra mutatja:

„Akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mt 13, 12) – mondhatnánk. A szegénység növekszik. Kofi Annan, az ENSZ főtitkára panaszolta 1999. júliusában, hogy a szegények száma 1974 óta megkettőződött (Mària i Serrano 8). A főtitkár panaszának évében a hat milliárd földlakó fele napi 3 dollárból tengette életét, és ezek fele még egy dollárt sem keresett naponta (uo.).

12.3.1.3 Változások a gazdaság szerkezetében

Mària i Serrano öt alapvető fejlődési irányzatot észlel: a termelés anyagtalanítása és nemzetietlenítése; a munkaerőpiac felaprózódása; a tőkepiac elszakadása a fizikai gazdaságtól; a környezet leromlása és az állam gazdasági szerepének visszaszorulása.

12.3.1.3.1 A termelés anyagtalanítása és nemzetietlenítése;

A termékekben felhalmozott értéktöbblet egyre kevésbé függ anyagi összetevők valamilyen manipulálásától, hanem egyre inkább a nem-anyagi elemek, mint design, márka, imázs, szabadalmak, függvénye (8). Jó példa erre, Mària i Serrano szerint a Coca Cola. A jezsuita közgazdász ennek okát végső soron abban látja, hogy amikor az eszmék (akár vallásiak, akár ideológiai jellegűek) elveszítik befolyásukat, akkor helyüket vállalatok veszik át, amelyek biztosítják az értelemadást (meaning) a termék fogyasztásának aktusában, mindenek előtt a reklámban (uo.). Ezt a folyamatot →anyagtalanításnak (de-materialisation) nevezi, majd hozzáteszi, hogy a termékek anyagi, fizikai tartalmának elveszítésével, illetve csökkenésével egyidejűleg az ipar is egyre kevésbé kötődik az anyaghoz. Ennek két tipikus esetét is említi: az „outscourcing” olyan eljárás, mely a termelés egy részét kihelyezi a vállalaton kívül, míg a franchise – melynek tipikus esete a McDonalds – lényege, hogy egy márka tulajdonosa annak imázsát adja bérbe. McDonalds valójában nem hamburgereket árusít, hanem a márkáját, illetve a szervezés egy adott formáját értékesíti (9). A elektronikus kereskedelem tovább fokozta az ipar elszakadását mindennemű anyagi, fizikai kötöttségtől. Mària i Serrano kiemeli, hogy a termékek és vállalatok ilyen mértékű anyagmentesítése egy nagy esélyt jelent vállalkozóknak, mivel lehetővé teszi, hogy bárki létrehozzon egy vállalkozást, feltéve, hogy van egy „eladható ötlete”, szervezési készsége és kapcsolati tőkéje, hogy kivitelezze ötletét (9).

Magam részéről viszont hozzá tenném, hogy ez a fejlődés utat nyitott a szélhámosságnak is, mivel a profitéhes tőke a mesés jövedelem reményében könnyelműen adakozik fantáziadús projektekre, melyek aztán szubsztancia híján légbuboréknak bizonyulnak. Ez lett a sorsa a new economy nem egy tündöklő csillagának is. Témánkra alkalmazva: nem elég kommunikálni egy virtuális termék-eszmét, képesnek kell lenni valós terméket nyújtani valós időben és térben, valós áron és valós igényre felelve. Umberto Eco (2002) különben ironikusan kétségbe vonja civilizációnk hatékonyságát a megmaradó fizikai, reális termelés hatékonyságát illetően: „a legfejlettebb fogyasztói társadalom tökéletes tárgyak helyett könnyen romló kis masinákat gyárt (aki jó kést akar, Afrikában vegyen, az amerikai az első használat után eltörik)” (32). Még drasztikusabban: „a technikai civilizáció mindinkább használt és hasznavehetetlen tárgyak társadalmává válik” (uo.).

A globalizáció másik jellemző kísérőjelensége a →nemzetietlenítés (de-nationalisation), ami két megfigyelést jelez. Egyfelől egyre több idegen terméket fogyasztunk, másfelől bizalmunk a „Made in…” címkékben állandóan csökken (Mària i Serrano 2001, 9). A →WTO (World Trade Organisation) nyomása és a kedvező szállítási költségek megnövelték mind a kivitel, mind a behozatal jelentőségét a nemzetgazdaságokban. 1965 és 1995 között, azaz 30 év alatt, a kivitel részesedése a világ termelésében 9,1 %-ról 15 %-ra nőtt (Lafontaine és Müller 1998, 35). Jellemző, például a →maquilas gazdasági tevékenysége olyan vámmentes övezetekben, melyekben nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók keményen megdolgoztatják a helyi lakosságot, velük kiviteleztetve egyes ipari termékek munkaigényes fázisait.

12.3.1.3.2 A munkaerőpiac felaprózódása

Ezzel elérkeztünk a munkaerőpiac változásaihoz. Mària i Serrano szerint a globalizáció megkettőzte, azaz két részre bontotta a munkásságot. Az egyiket →önszabályozó munkásoknak (self-progarammable), a másikat általános (generic) munkásoknak nevezi Manuel Castellst követve (Castells 1998, 120-121). Míg az első osztályba tartozó új munkás-elit képes alkalmazni az ICT technológiát és alkalmazkodni azokhoz a változásokhoz, amelyeket ezek kiváltanak, az utóbbiak kevésbé fontos feladatokat látnak el, és egyénenként elhanyagolhatók, bár a kollektív szinten nem nélkülözhetők (Mària i Serrano 10). A munkanélküliség és a munkahelyek bizonytalansága kiszolgáltatottá tette ezt a réteget.

A →munkásság atomizálása, azaz felbomlása több szinten[20] végső soron meggyengítette a szervezett munkásságot, és ezzel csökkentette képességét, hogy a termékenység növekedéséből származó jólétből megfelelően részesedjen. Az Egyesült Államokban 1979 és 1993 között a felső fokú végzettséggel nem rendelkező munkások átlagbére 11,23 $-ról 9,92-re esett (Pfaff 1996, 16). A globalizáció következtében a helyi munkásság már nem élvezi a nemzetállam támogatását, hanem versenyben áll más országok munkásaival, ami a multik tárgyalási pozícióját erősíti az egyre kevésbé szervezett munkássággal szemben.

12.3.1.3.3 A tőkepiac elszakadása a fizikai gazdaságtól

A tőketulajdoni viszonyok egyre összetettebbek és áttekinthetetlenebbek a globális gazdaságban. A régi gazdagok mellett, akik a pénzt (tőkét) és a természetes erőforrásokat ellenőrzésük alatt tartják, megjelentek a virtuális gazdaság sikeres zsonglőrjei, mint Bill Gates, akik, bár nem volt kezdő tőkéjük, ki tudták használni a termékek elanyagtalanodását. Új szereplők a →beruházási alapok (investment funds), amelyek sok kisbefektető pénzét gyűjtik össze, és ezzel operálnak a piacon. Szerepük, bár nem céljuk, hogy a munkásokat tőkéssé tegyék, bár nagyon összetett és ellenőrizhetetlen módon. Mivel az alapok menedzserei szinte teljesen autonóm módon használják fel a tőketulajdonból – valójában a tőke fölötti rendelkezésből – adódó jogokat, az ily módon ellenőrizetlen és névtelen tőke vakká és veszélyessé vált – jegyzi meg aggódóan Mària i Serrano (11). A pénzügyi piacok az ICT által is támogatott globális integrációja tovább fokozta a menedzseri döntések személytelenségét és embertelenségét (de-humanisation). A legfontosabb tőzsdék (London, New York és Tokyo) napi 24 órában kapcsolatban állnak egymással, és több pénzt kezelnek, mint amit a kormányok képesek ellenőrizni. Már 1995-ben naponta 1,5 billió dollár volt a tőkepiac forgalma, miközben a nemzetközi kereskedelemé beérte mindössze napi 10.000 millió dollárral (Lafontaine és Müller, 74) – sóhajtozik Mària i Serrano (11). Más szóval a tőkepiacon a fizikai gazdaság tényleges szükségleteinek 150-szerese forog naponta. Honfitársunk, Soros ezért is véli, Bill Gates nem túlzott, amikor azt állította, hogy állandóan küzd a túlélésért. A tőke elanyagtalanodása a vállalati menedzserek döntéseit is egyre személytelenebbé teszi. Szemrebbenés nélkül és másodpercek alatt döntenek tízezrek emberi sorsáról absztrakt számsorok alapján. Mària i Serrano hasonlat, hogy a háborúban nehéz (legalábbis nehezebb) megölni az ellenséget, akivel szemtől szembe állunk, lefordítva a globalizációs háború nyelvére, annyit jelent, hogy, ha a vesztesek és a nyertesek „nem ülnek többé egy asztalnál” egyre könnyebb lesz a győzteseknek a vesztesek érdekeit sértő döntéseket hozniuk (12).

12.3.1.3.4 A környezet leromlása

Mària i Serrano elismeri, hogy az utóbbi években a statisztikák tanúsága szerint időközben kihevertük a hetvenes évek veszteségeit. Ámde a gazdasági szereplők vajmi keveset törődtek a termelés és fogyasztás ökológiai következményeivel. Ennek következtében a környezet mind a földön, mind a levegőben és a tengereken súlyos károkat szenvedett (12). A Cristianisme i Justícia sorozatban a spanyol jezsuiták egy teljes füzetet (n° 89) szenteltek ennek a történésnek (Menacho 1999), abban a sorozatban, amelyben Mària i Serrano téziseit is közzétették. Az utóbbi szerző itt újból idézi Lafontaine-t és Müllert (1998, 73), akik leírták a kaliforniai citrancs kalandos útját Németországba: 1 kiló gyümölcs szállítása során 20 kilónyi széndioxid kerül a légkörbe. Nem kevésbé elképesztő az Északi tengerből kihalászott rák esete, melynek páncélját Marokkóban törik fel, hogy aztán Lengyelországba csomagolják, mielőtt eléri a hamburgi piacot (Lafontaine és Müller 1998, 74). Mària i Serrano lakonikus összefoglalása: „a növekedés nyugati modellje ennek következtében nem tartható fenn” (12). Eco (2002) pedig így ítélkezik: „a természetben pedig erdőirtásnak, termőföldek parlagon hagyásának, állatfajok kipusztulásának és egyebeknek lehetünk tanúi; így hát ha nem is babra, legalább egy természetes hatóanyagokból álló injekciókra mindinkább szükségünk volna” (32).[21] A lehetséges terápiákra még visszatérünk.

12.3.1.3.5 Az államok gazdasági szerepének visszaszorulása

Mindez, ha igaz, csak azért igaz, mert a nemzetállam kivonult a gazdasági keretek meghatározásából. Ma a „gazdaság” átszökken a határokon és a gazdaságpolitika közszereplői (public agents) egyre gyengébb eszközökkel rendelkeznek, melyekkel szabályozhatnák a makró-ökonómiai folyamatokat, azaz a védelem alatt álló szabad versenyt – véli Mària i Serrano (12). Szerinte, itt az ideje, hogy a gazdasági globalizácót újra a közjónak, és ezzel a politikai hatalomnak (political authority) rendeljük alá (12). Ezzel szemben a gyakorlat az, hogy sok kormány válogatás nélkül „liberalizálja” a kereskedelme és a tőke áramlását. Ezt a „liberalizáció”-t politikai döntések mozdították elő, mindenek előtt a Nemzetközi Valutaalap (IMF), minek következtében a központi bankok elvesztették a tőkeáramok fölötti ellenőrzésüket. Az ebből származó zűrzavar (disorder) súlyos zavarokat okozott és okoz a termelő gazdaság működésében (13). Különösen kegyetlen a liberalizáció hatása a fejlődő országokban. A külső adósság újratárgyalási mechanizmusain keresztül az IMF sok ország kormányát kényszerítette nem csak arra, hogy az inflációt és a köztartozásokat csökkentse, hanem, hogy „privatizálja” az állami tulajdonban lévő vállalatokat, és liberalizálja, azaz megkönnyítse a tőke, valamint a multik belépését a nemzeti piacra (13). Eközben a külső adósság törlesztése elvonta az oktatásból és az egészségügyből a szükséges tőkét.

12.3.2 Társadalmi és politikai globalizáció

A fentiekből eléggé egyértelműen kiviláglik, hogy ami első pillantásra autonóm gazdasági fejleménynek tűnik, valójában politikai döntések gyümölcse. Mària i Serrano itt is öt nagy „megatrendet” ismer fel. Ezek: 1) a korábban két táborra szakadt világ ma gazdaságilag három tömbre oszlik; 2) a nemzetállam szerepét a hálózatállam vette át; 3) a fejlődő országokban kialakult egy fundamentalista ellenállás a globalizációval szemben; 4) új társadalmi mozgalmak (NSM) globális szinten szerveződnek; 5) A Harmasdik Világban a jólét fekete lyukai jelennek meg, amelyek kívül esnek a globalizáció hatósugarán. Vizsgáljuk meg röviden az öt jelenség mibenlétét!

12.3.2.1 Három gazdasági tömb konfliktusai

A hidegháború vége 1989-ben látszólag az immár egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok, és ezzel a liberalizmus győzelme volt. Az új helyzetben trilaterális viszonyok uralkodnak. Három gazdasági tömb, mely bizonyos politikai és kulturális különbségeket mutat fel, uralja a világgazdaságot. Ezek az Egyesült Államok, az EU, valamint a Japánból és Délkelet-Ázsiából álló övezet. Ezt a fentiekben már elemeztük a triadizáció címszó alatt. <12.2.2> Mària i Serrano szerint a három tömb körül koncentrikus körökben elhelyezkedő országok a nagyobb jólét reményében igyekszenek szorosabbra fűzni kapcsolataikat ezzel a három központtal (15).

12.3.2.2 A hálózatállam

Castells tézisét már fent a triadizációnak szentelt fejezetben ismertettük. <12.2.2 > A nemzetállam súlyos krízisének vagyunk tanúi, egyszerre szabdalják fel kisebb egységekre, és tömörítik nagyobbakba. Mària i Serrano aggodalma, hogy a hálózat-állam változtathatósága (variability) – mondhatnánk képlékenysége – a jóléti állam történelmi eredményeit veszélyeztetheti (15). A globalizáció és a változó szövetséges régiók, államok és államszövetségek között a peremre szorítják azokat a területeket, amelyek kevésbé képesek a globális hálózatba bekapcsolódni és abban működni (uo.). Ezekben a hátrányos helyzetű zónákban ugyanis kevesebb az adóképes jövedelem, amely szavatolhatná a szociális jogokat és szembeszállhatna a növekvő gazdasági bűnözéssel.

12.3.2.3 Fundamentalista ellenállás

Korábban már idéztük Verhofstadt korábbi EU-elnököt, aki szavakba öntötte az európaiak növekvő ellenszenvét a globalizáció káros hatásaival szemben. <12.2> Igazi és aktív ellenállás azonban egyelőre a legsúlyosabban sújtott fejlődő országokban alakult ki. A kirekesztettek ellenállása Johannes Müller szerint akár a →fundamentalizmusok összecsapásához is vezet. A szemléletes kifejezés egyértelmű utalás Huntington vitatott írására.

12.3.2.4 Új társadalmi mozgalmak

A lakosság bizalma a „hagyományos” politikai szereplőkkel, a szakszervezetekkel és a pártokkal szemben ugyancsak megcsappant az elmúlt években (Mària i Serrano 17). A pártok és szakszervezetek megújulási képessége kétes, miközben a színpadon új szereplők tűnnek fel, amelyek sikeresen vonzzák magukhoz a közélet iránt fogékonyabb rétegeket. Az →új társadalmi mozgalmakra (NSM) jellemző, hogy bizonyos társadalmi problémákra szakosodnak, de ezeket globális szinten kezelik. Ilyenek a környezetvédelem, a pacifizmus, a feminizmus, az emberi jogok, az együttműködés a Harmadik Világgal, a szegénység, a gyermekek kizsákmányolása stb. Többnyire az is jellemző rájuk, hogy belső felépítésükben demokratikusabbak, és nagyobb teret adnak a tagságnak beleszólásra és részvételre, mint a hagyományos politikai alakzatok. Végül széleskörűen alkalmazzák az információs és kommunikációs technikákat, hogy hallassák hangjukat a kormányok és a nemzetközi szervezetek előtt. Mària i Serrano szerint az ICT így vált a szolidaritás eszközévé (17). Az is igaz, hogy a diplomáciai szabályoknak olykor fittyet hánynak, és ezért konfliktusba kerülnek a mindenkori államhatalommal. Mària i Serrano szerint ebben az értelemben az új társadalmi mozgalmak hasonló módon lépnek fel, mint a multik, vagy az illegális hálózatok: mindhárman mintegy a nemzetállam peremén manővereznek. Ennek alapján tesz különbséget az államközi kapcsolatok kiszélesedését takaró →nemzetközítés (internationalisation), és a tulajdonképpeni globalizáció között, mely emberek és emberközi csoportok kapcsolatrendszere határokon át, állami közvetítés nélkül (17).

12.3.2.5 A globalizáció fekete lyukai

Castells szerint a világ egyes övezetei úgy viszonyulnak a virágzó globális gazdasághoz, mint a kozmikus →fekete lyukak az űrhöz (Mària i Serrano 18). Ilyen a fejlődésből kimaradt zónákat időközben nem csak a Harmadik Világban fedezhetünk fel. Az első világ nagyvárosaiban éppúgy megtaláljuk őket, mint egyes társadalmi csoportokban, melyek belezuhantak a mindent elnyelő „semmibe.” A képzetlen fiatalok, a családi támogatás nélkül maradt idős emberek éppúgy osztoznak a „zóna” sorsában, mint a hajléktalanok, sőt, némely országban a nagycsaládosok. Mària i Serrano keserűen megjegyzi, hogy folyton nő azok száma, akiket a fekete lyukak elnyelnek. Hogy kiszabaduljanak kilátástalan helyzetükből, sokszor szinte mindenre hajlamosak. Így jönnek létre a törvénytelen tevékenységek hálózatai, amelyek drogokkal, fegyverekkel, gyermekekkel és nőkkel, bevándorlókkal és veszélyes hulladékokkal – hogy csak néhány példát említsünk – kereskednek (18). Ezekbe a fekete lyukakba könnyebb bejutni, mint onnan kikerülni, ami indokolja félelmetes nevüket. Mària i Serrano különben ebbe a kategóriába sorolja a szekták áldozatait is, különösen Dél-Amerikában és Indiában, melyeknek veszélyes mellékhatása, hogy gátolják az önsegélyezés és a szövetkezeti életforma kialakulását, ami pedig kiutat mutat a nyomorból. Végül a Harmadik Világ fekete lyukai azért is egyre fenyegetőbbek, mert egyfelől a fundamentalizmus melegágyai, másfelől tömeges kivándorlásra késztetnek. Az így „exportált” fekete lyukak végső soron – következtethetnénk – akár az Első Világot is lenyelheti.

12.3.2.6 A feudális „corporation”

Mària i Serrano elemzésében sem a most tárgyalt politikai, sem az előbbi gazdasági szinten nem szentel nagyobb figyelmet a multiknak, az egyszerre akár több kontinensen aktívan jelenlévő tőkés nagyvállalatoknak. Eco (2002) ezzel szemben a kialakuló új feudalizmus fellegvárait véli bennük felfedezni. A Pax Americana társadalmi szerkezetét vizsgálva írja a következőket: „Ez a valamilyen nagy corporation nevű felbomló testületbe tartozó kefehajú római valójában már a teljes decentralizáció korát éli, a középkori hatalom (vagy hatalmak) válságának korát, amelyben a hatalom már csak fikció (akárcsak maga a birodalom), már csak egyre elvontabb eszmék rendszere (25). Furio Colombora (1973) hivatkozva megjegyzi: igazában mindnyájan tudjuk, hogy „a kormánydöntések már most mennyire formálisak lehetnek nálunk a nagy gazdasági központok látszólag periferikus döntéseihez képest, és a központok nem véletlenül kezdik kiépíteni a maguk Sifar-ját (kisajátítva netán az országét), továbbá a maguk egyetemeit (…) Az ipari hatalom rajtaütésszerűen kiürítette és elhagyta a társadalom központi intézményeit” (Eco 2002, 25). Ugyanez a Colombo →vietnamizálásnak nevezi a folyamatot, amikor ilyen cégek „magán- és zsoldos rendőrséget működtetnek, tornyos-bástyás begyűjtő és védelmi központokkal rendelkeznek” (Eco 2006, 26). Eco példaként a TWA és utasai előjogait idézi az amerikai repülőtereken, vagy a RAI római székházát, amely valóságos erőd (27). Közelebb hozzánk, hasonlókat tapasztalhat, aki, például a Szerencsejáték Rt. Budai székházába látogat. „Hivatásos rendőrre már alig-alig van szükség, személyében az elvont hatalom van jelen, amely esetenként valóságos világi erőként léphet föl; legtöbbször azonban elegendők a házi zsoldosok” – ironizál Eco.

12.3.3 Kulturális globalizáció

Mària i Serrano négy pontba foglalja össze a folyamat hatásait: 1) A televízió és az Internet közvetítő szerepe; 2) A globális fogyasztás kultúrája; 3) McWorld avagy az in-differencia kultúrája; 4) A virtuális szocializáció.

12.3.3.1 A televízió és az Internet közvetítő szerepe

A közvetített kultúra, azaz a televízió, majd az Internet térhódítása két jelentős változást hozott mindennapi életünkbe. Egyfelől kitágultak a polgárok eszmei látóhatárai és értékrendje, másfelől kialakult Castells szavaival a „valós virtualitás kultúrája” (Castells 1998, 131-133). Ami az előbbit illeti, immár közhely, hogy főleg az Internet hihetetlenül kitágította az elérhető források körét, és egyúttal planetáris hálózatot hozott létre, amely virtuális kapcsolatok tömkelegét kínálja szinte bármely téma kedvelőinek. Ennek ára azonban, hogy a politika és a vallás szent szövegei, amelyek egykor milliók eszméit táplálták, manapság inkább meddőnek, vagy egyenesen károsnak tűnnek. A közelmúlt története gondoskodott arról, hogy kiábránduljunk olyan szövegekből, melynek követői vallásháborúkban, koncentrációs táborokban, vagy rabszolgamunkával és nyomorral sújtják ellenfeleiket, de bizony sokszor követőiket is (Mària i Serrano 2001, 21). A haladás mítosza elvesztette varázsát, és elterjedt a relativizmus (Az a jó, amit mindenki cselekszik) és a passzivitás (Nincs miért harcolni). Eközben a szabadidő-ipar ajánlata egyre csábítóbb, és terméke virtuálisak. Ezt elmondhatjuk a videófilmekről, a műbolygók által közvetített híradókról, a moziról, az elektronikus drótpostáról és csevegésről (chat) vagy a szörfölésről a világhálón. Mindezek a közvetítők azért nevezhetők joggal virtuálisnak, mert a mindenkori „partner” láthatatlan, és sokszor örökre az is marad, mint, például, a filmsztárok, miközben viselkedési formákat lesünk el tőlük, és irányítják akár gyakorlati életünket is. Ennyiben jogos Castells találó elnevezése: a →valós virtualitás kultúrája. Virtuális, mivel a számítógép, a televízió vagy a mozi közvetíti, de valós, mivel ténylegesen befolyásolja azok kultúráját, akik hozzáférnek és élnek is a lehetőséggel (Mària i Serrano 21). Ténylegesen a valós és a virtuális közötti határvonal egyre inkább elmosódik ebben a kultúrában. Megtörténhet, hogy tudatunk (és tudatalattink) valósnak fogja fel egy játékfilm fikciós történetét, miközben valótlannak tűnnek az előzőleg megtekintett híradó képei – magyarázza Mària i Serrano. Hozzátenném: és lehet, hogy egyik esetben se tévednék…

12.3.3.2 A globális fogyasztás kultúrája

A gazdasági elemzésnél már jeleztük, hogy a reklámipar mesegyárrá nőtte ki magát. A fogyasztás jelentésteremtő aktussá válik. Ezzel párhuzamosan a globális kultúra ajánlata egyre inkább termék, azaz áru, melynek egyetlen célja a haszon termelése. Aki el akar adni, ma nem első sorban tájékoztat termékei jellegzetességeiről, vagy netán hasznáról, hanem arra csábít, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzünk megszerzésére. A csábítás eszköze a kalandos történet, melynek „hőse” győz, miután kezébe kerül a csodafegyver: a Termék. Eközben a polgár értékrendje szinte észrevétlenül átalakul, sőt függővé válik, nem csak olyan klasszikus élvezeti cikkektől, mint az alkohol vagy a dohány, hanem a fogyasztástól, a vásárlástól, „mint olyantól”, vagy a játékoktól, a médiafogyasztástól, az Internettől, és sorolhatnánk tovább (Mària i Serrano 2001, 22). Legfőképpen azonban a Szórakoztató Ipartól, melynek nevét Mària i Serrano nagybetűkkel írja, és ahova az említett média mellett a szórakozató „téma”-parkokat, mint Disneyland, is besorolja. Ezek pedig többségükben amerikaiak. Részesedésük 1999-ben az EU-ban, tagállamonként változóan, a bemutatott filmek 54-92 % között ingadozott, míg az Egyesült Államokban a bemutatott filmeknek mindössze 3 %-a származott a Közösség valamely államából (Marti 1999). Ennek következménye, de egyúttal oka is, hogy az amerikai filmek költségvetése az európaiak négyszerese, miközben az amerikai filmek hirdetésére elköltött összeg tizenötszöröse az európainak. Mària i Serrano itt megismétli a szinte közhelynek számító bírálatot a szórakoztató iparral, ebben az esetben mindenek előtt a filmiparral szemben: 1. manicheus a jó és rossz leegyszerűsített ábrázolásában és 2. a siker minden cselekvés mércéje és motorja (22). A televíziós világadók, a CNN élőben közvetíti, amit érdekesnek ítél, és így hírek közvetítőjéből átalakul hírek gyártójává (uo.).

12.3.3.3 McWorld avagy az in-differencia kultúrája

Benjamin Barber (1998) nevezte el McWorldnek a globális kultúrát. Találó kifejezés, amely egyszerre utal a mindenütt jelenlévő McDonalds-ra, és az egységesülő világra. Barber meggyőződése, hogy ez a globális kultúra éppúgy homogenizálni fogja a föld kultúráit, mint korábban a gazdaságot, vagy politikai rendszerét. Ilyen értelemben folytatja Francis Fukuyama gondolatsorát a történelem végéről, és a kultúra végét hirdeti, véli Mària i Serrano (23). A nagy kulturális vég első számú ügynöke a már többször emlegetett amerikai szórakoztató ipar (Barber 1998, 28). Mària i Serrano azonban megjegyzi, hogy a globális kultúrának valahogy meg kell „érkeznie” (szó szerint, „földre kell szállnia” egy repülőgép analógiájára) az adott régióban, azaz kapcsolatba kell kerülnie fogyasztóival. Így, mivel nem mindenki tud angolul,[22] szinkronizálni kell a filmeket. A hírcsatornák is felismerték, hogy szükség van helyi szerkesztőségekre, hogy a műsorok emészthetővé váljanak. Nem vitás tehát, hogy az angolszász alapanyagot helyi fűszerekkel kell ízesíteni. A kérdés csupán az, mennyire lényegbevágóak ezek a különbségek? – töpreng Mària i Serrano (23). Talán csak járulékosak (accidental)?- kérdezi. A stratégia azt kívánja, hogy ily módon rejtsük el a valós különbségeket, azokat, amelyek nem kerülnek bemutatásra. A dél-amerikai szappanoperákból a szegények és a „bennszülöttek” éppúgy kimaradnak, mint az északi mintaképeikből. Martin Berbero (1998) ilyen értelemben beszél megkülönböztetés nélküli (→in-different) kultúráról, amely tudatosan elhallgatja és elkendőzi a valós és erős egyenlőtlenségeket a világban (Berbero 1998, 16).[23]

12.3.3.4 A virtuális szocializáció.

→Szocializációnak nevezzük a folyamatot, melynek során a gyermek megtapasztalja – kívülről kapja – majd bensőleg feldolgozza mindazt, amiből megalkotja, megszerkeszti saját, egyéni kultúráját, hogy annak értékei és normái szerint cselekedjen. Az új globális kultúra termékei ezt a folyamatot néha ellentétes módon befolyásolja (Mària i Serrano 24). Egyfelől, pozitív értelemben sokfajta információhoz juttatja a gyermekeket és a fiatalokat, akik így tágasabb távlatokban tudják értelmezni tapasztalataikat, és így saját kultúrájukat is emberibb módon vállalhatják. Ugyanakkor az utazás – még ha virtuális is – a világ bármely pontjára, az Internet-használó fiatalt világpolgárrá teszi, egy világ részeivé, akiknek sorsa közös. Ennek ellenhatása azonban, hogy a virtuális média túlzott használata meg is nehezítheti a szocializáció folyamatát. Nem elég ugyanis hozzájutni az információkhoz, fel is kell tudni dolgozni azokat. Erre kell a csend, az összeszedettség. Arra például, hogy a dalok szövege is értelmezhetővé, és ezzel értelmessé, vagy éppen értelemadóvá válhassanak. Arra például, hogy amit a filmben „átéltem,” az beépüljön saját tapasztalataimba. Végül szükség van kommunikációra hús-vér barátokkal, és olyan helyzetekre, melyek segítik megérteni, mi is a barátság, mi a szolidaritás, vagy éppen a jó értelemben vett tekintély (authority) – vallja Mària i Serrano (24). Ha viszont mindig csak közvetített, és ezért távol álló, mert eleve a tömegeknek szánt, módon érnek élmények, ha a média felfalja szabadidőnket, nem kérdezhetünk, és nem lehet kérdéses az sem, amit mi teszünk, mert nincs, aki feltegye a kérdést. Ha a kérdések mindig virtuálisak maradnak, akkor a válaszok is, és ez hiányos szocializációhoz vezethet, összegezi Mària i Serrano. Hiba volna azonban e kockázatok miatt elzárni a gyerekek elől a médiát, fejtegeti Mària i Serrano. Inkább meg kell tanítani őket a helyes médiahasználatra, és persze fel kell kínálni nekik annak lehetőségét, hogy megismerjék a szabadidős tevékenység hol aktívabb, hol mélyebbre vivő változatait, mint az olvasás, a csend, az ima, a játék és a közösségi együttlét, amelyek a barátság és kölcsönös együtt-érzés és összetartozás forrásai lehetnek (uo.)

12.4   A globálizáció paradoxonjai

Amikor összeomlik a Nagy Béke,
gazdasági válság és hatalmi űr keletkezik.
Umberto Eco 2002, 22
 

12.4.1 Az új középkor

A nemzetállam széthullása és a nemzeti kultúra talajvesztése ugyancsak különös fényt vet a globalizációra, illetve az annak szinonimájaként kezelt birodalomépítésre. Miféle birodalom az, ahol nincs központi hatalom, és ami van, tehetetlen a centrifugális erőkkel szemben? Umberto Eco eléggé frappáns választ ad: „hamarosan új középkor köszönt ránk” (17). „Új középkor” címen jelent meg Eco egyik esszékötete, amely főleg a hetvenes években megjelent írásait tartalmazza. A címadó tanulmány 1972-ben jelent meg először, tehát abban a történelmi pillanatban, amikor a nyugati világ egy gazdasági krízisbe esett, és amely időpontra teszi Mària i Serrano a felgyorsuló globalizációs folyamat kezdetét. Az idézett mondat azonban Roberto Vacca leleménye, aki Eco szerint a „mai (1972!) iparosodott világ jellegzetes, nagy rendszereinek leépüléséből indul ki” (17). Hogyan? Krízis a krízis előtt? Nos, ez a költő sajátja, ők korunk prófétái. Vacca akkoriban fantasztikusnak tűnő forgatókönyvét Eco →Apokalipszis-tervként mutatja be. Egy feltételezett energiakrízis, egy gigantikus áramszünet következtében az Egyesült Államok társadalma a teljes anarchiába süllyed, aminek következtében a „válságba jutott politikai élet felaprózódik, önálló s a központi hatalomtól független kis államalakulatok jönnek létre, zsoldos csapatokkal, önálló jogszolgáltatással” (Eco 2002, 19). A félelmetes utópia leírása abba a lakonikus megállapításba torkollik, hogy „ez már tökéletesen feudális struktúra. A helyi hatalmak szövetségesei nem a törvényekre, hanem egyezségekre épülnek, a személyes kapcsolatokat az erőszak, a baráti vagy az érdekszövetség határozza meg, ősi szokások elevenednek föl, így például az utazókat befogadó vendégszeretet” (19). Az ötletadó Vacca szerint ilyen kilátásokkal szemben „nem tehetünk mást, mint hogy kigondoljuk és megtervezzük a zárdai közösségek mai megfelelőit, s ezek a nagy hanyatlás közepette azon munkálkodnak majd, hogy megőrizzék, és tovább örökítsék az újabb reneszánszhoz kívánatos technikai és tudományos ismereteket” (19). Jövőnk a középkor? Eco szerint nem ez az igazi kérdés, hanem az, hogy Vacca apokaliptikus látomása valójában nem-e annak kiszínezése, ami már létezik (20). Eco hajlik arra, hogy ez utóbbi véleményt képviselje. Valóban, ha ez a tézis kicsit is igaz, akkor a globalizáció, amely a nagy szuperegység álmaként rajzolódott ki lelki szemeink előtt, végső soron a civilizáció összeomlásának nyitánya. Eco minden esetre „új középkorunkat” úgy jellemzi, mint „az állandó átmenet” korát (46). Eco magabiztos előrejelzése, hogy „meg fog születni –mint ahogy már születőben is van – egy utópia táplálta, folytonosan újraalkalmazkodó kultúra” (46). A lehetséges párhuzam a középkor és az új középkor között, hogy az előbbi a „maga módján megőrizte a múlt örökségét, de nem azért, hogy hibernálja, hanem azért, hogy örökösen újraértelmezze és újrafelhasználja; hatalmas aprómunkát végzett, a nosztalgia, a remény és reménytelenség között egyensúlyozva” (46). A jobbik esetben korunk hasonló eredményt mutat majd fel. A kommunikációs iparra és a médiára azonban mindez hatalmas feladatot ró ki. Ahogy a fiktív médiamogul, Bill Parrish mondja a „Ha eljön Joe Black” című Martin Brest filmben: „a világot nem éred el, csak rajta keresztül.” A film idealizált bölcs kommunikátora ellenáll a spekulatív globális tőke manővereinek, és felelős vállalkozóként kijelenti, „híreket feldolgozni kiváltság.” Igaz, ugyanő lányának meghagyja, „légy eszelősen boldog”, és „lejts dervistáncot.” A tanács iróniája, hogy utolsó búcsú-keringője lányával haláltánc. 65. születésnapján eljön érte a szép Joe Black, aki nem más, mint a halál.
 

12.4.2 A civilizációk összecsapása

Ha nem gyűlöljük azt, amik nem vagyunk,
nem szerethetjük azt, amik vagyunk.
Michael Dibdin
 

A nagy hanyatlás nem az egyetlen ellentézis szemben a globalizáció nagy álmával. A már többször emlegetett Huntington szerint rég folyamatban van az „ellenforradalom”: „egy mindinkább globalizálódó világban – melyet a civilizációs, társadalmi és egyéb szintű kölcsönös függés, valamint ezek általános számontartása jellemez – erősödik a civilizációs, társadalmi és etnikai öntudat” (Huntington 1998, 97).[24] Ebben a vallásnak nagy szerepet tulajdonít: „Az egész világra kiterjedő vallási újjáéledés, a «visszatérés a szentséghez» válasz arra a szemléletre, mely a világot «egyetlen helyként» fogja fel” (uo).

Huntington meggyőződése, hogy a globális, valójában nyugati civilizáció illúziója az egység, mert bár az „egységesülés erői valóban működnek a világban,” ugyanezek gerjesztik a „kulturális elkülönülés és civilizációs öntudat ellenerőit” (41). Ő a helyzet és a várható fejődés elemzésére egyaránt a →civilizáció-központú paradigmá-t ajánlja, amely „egy viszonylag egyszerű, de nem túlzottan leegyszerűsített térképet kínál mindannak megértéséhez, ami a 20. század végében a világban történik” (42). Mi a paradigma lényege?

Az épp említett ellentézisen túl az, hogy 1. A világ a nyugati „egy”-re és nem nyugati „sok”-ra tagolódik; 2. A világpolitika legfontosabb szereplői jelenleg a nemzetállamok, és a jövőben is azok maradnak, de érdekeiket, társulásaikat és konfliktusaikat egyre inkább kulturális és civilizációs tényezők alakítják; 3. A világ anarchisztikus, de a stabilitást leginkább fenyegető konfliktusok a különböző civilizációkhoz tartozó államik vagy csoportok konfliktusai” (41). Huntington elismeri, hogy „egyetlen paradigma sem örök érvényű” (42), de ugyanakkor úgy véli, hogy a „jelen időszakban hasznos útmutatót kínál ahhoz, hogy a fontosat megkülönböztessük a kevésbé fontostól” (uo.). Bizonyítékul Huntington Ukrajna és Oroszország esetét említi. Az „államközpontú” paradigma alapján John Mearsheimer (1933, 54) megjósolta a két állam versengését és konfliktusait. Huntington szerint az ő „civilizációs megközelítése” a két ország között szoros kulturális, személyes és történelmi kapcsolatokat figyelembe véve „inkább arra a civilizációs törésvonalra összpontosít, amely az ortodox Kelet-Ukrajnát elválasztja a görög katolikus Nyugat-Ukrajnától” (43). Ennek alapján jósolja meg, hogy „Ukrajna esetleg kettészakad”, sőt olyan részletes előjelzést is ad, hogy a különválás a „kulturális tényezők ismeretében erőszakosabb lehet, mint amilyen Csehszlovákiáé volt, de közel sem olyan véres, mint amilyennek Jugoszlávia széthullása bizonyult” (uo.) Mindebben a legmeglepőbb, hogy a konfliktus elmaradása fel sem merül, mint harmadik hipotézis. Huntington minden esetre a közelmúlt eseményeivel igazolja tézisét, és csupán egyetlen apróságot nem említ: a tények egyidejűsége nem bizonyít ok-okozati láncolatot, de nem is zárja ki, hogy a folyamat fordított előjellel is működhet. Más szóval a konfliktusok nem azért robbannak ki forgatókönyvszerű pontossággal, mert a civilizációk összecsapása a globalizációra adandó és adható egyetlen valószínű válasz, hanem mert a civilizációs paradigma szerint gondolkozók szinte kényszerűen segítik elő, gerjesztik a folyamatot. Erre maga is példát nyújt, amikor az ukrán-orosz elméleti konfliktust elemzi. Az államközpontú megközelítésben – így Mearsheimer – támogatja, hogy Ukrajnának legyen atomfegyvere (43), míg a „civilizáció-központú” Huntington bátorítja a két ország együttműködését, sürgeti Ukrajnát, mondjon le nukleáris fegyverekről, szorgalmazza a gazdasági segítséget „Ukrajna egységének és függetlenségének fenntartása érdekében”, de azt is, hogy „készüljön vészforgatókönyv Ukrajna esetleges kettészakadása esetére” (uo.). Az „összecsapás” súlypontja tehát áthelyeződik két szomszéd klasszikus – és azok belügyének tekinthető – konfliktusáról az egész régiót, a két civilizációt érintő, egymással szembeállító regionális, és valamilyen szinten már globális konfliktusára. A Huntington által is paradigmaként kezelt jugoszláv modell kísért itt, ahol a vallási különbségek szolgáltak az addig békésen egymással együtt élő nemzetek közötti féktelen gyűlölet szítására. Jó, ha mindezt emlékezetünkbe véssük, amikor felvázoljuk Huntington civilizációs paradigmáját. Egyelőre elégedjünk meg avval a fontos megfigyeléssel, hogy Huntington sehol nem cáfolja, hogy akár egy globális összefogás, akár egy tudatos két- vagy többoldalú párbeszéd a civilizációk és vallások között, mint amilyet Johannes Rau szorgalmaz, eredményes lehetne. Egyszerűen paradigmaként kezeli ennek ellenkezőjét. Assisi eleve nem szerepel sikerkönyvének név- és tárgymutatójában, és II. János Pál mindenek előtt, mint a kommunizmus megbuktatója – egy szinten az ajatolláhval, aki megdöntötte a sah uralmát (179), illetve, mint aki elsőnek ismerte el Horvátország függetlenségét (484), vagyis mint konfliktusteremtő nyugati protagonistát. Csupán egyetlen pozitív fellépést ír a pápa számlájára, ti. hogy sikeresen közvetített az argentin-chilei határviszályban (503), majd ironikusan megjegyzi: „a pápát csecsenek és oroszok éppúgy nem fogják a közvetítésre felkérni, mint a tamilok és szingalézek” (uo.). Huntington paradigmájában reménytelen minden közvetítés, amikor a „szemben áll csoportok különböző civilizációkat képviselnek,” hisz, érvel, „nincsenek közömbös felek” (uo.).

Míg a világ könyvének megírása idején (1993)[25] 184 államot számlált, Huntington csak nyolc civilizációt: a kínait, a japánt, a hindut, az Iszlámot, az ortodoxot, a nyugatit, a latin-amerikait és az afrikait ( 57-62) ismer el, és ezeket teszi meg a történelem fő mozgató erőivé. Ezzel nem csak a vesztfáliai nemzetállamokon alapuló világrendet temeti el nagy sietve, hanem az „egyetlen világ” utópiáját is, azaz Francis Fukuyama tézisét a „történelem végéről” (Huntington 1998, 30). Fukuyama azt jósolta (1989) a Szovjetunió összeomlása után, hogy a jövőt nem az eszmékért vívott nagy, lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, hanem földhözragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása. Huntington ironikusan tagadja az egy világ illúzióját, mely harmóniával kecsegetett, de etnikai tisztogatásokat szült (30-32). Nos, Huntington axióma-jellegű tételével van néhány gond. Már a felosztás a nyolc civilizációra is kissé önkényes. A dél-amerikai, a nyugati és az ortodox „civilizációk” határozott megkülönböztetése is vitatható. Mennyivel állnak, például közelebb Korea és Vietnam „rokon kultúrái” a kínaihoz, és foghatók egyetlen civilizációba, ellentétben a felsorolt három keresztény kultúrkörrel, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy – és ez Huntington adata néhány oldallal tovább – hogy időközben Dél-Korea lakosságának 30 %-a keresztény (150)? Másfelől, Vietnam mennyivel inkább „kínai” (vagy „sinikus”, egyre megy), mint Thaiföld, melynek lakossága az ősidőkben Dél-Kínából vándorolt be mai hazájába? Hisz „konfuciánusnak” sem mondható – ez volt Huntington eredeti gyűjtőfogalma – mert a lakosság többségében éppúgy buddhista, mint Thaiföldön. Arról nem is beszélve, hogy a han nemzetiség mindössze Kína népességének 10 %-át teszi ki (164).

De mit is nevezünk „civilizációnak” és miért kellene kulcsjelentőséget tulajdonítani neki? „A →civilizáció a legtágabb kulturális entitás” – válaszolja Huntington (53) A kínaiak, a hinduk és a nyugatiak ugyanakkor nem részei semmilyen tágabb kulturális entitásnak (uo.). A civilizációkat egyszerre határozzák meg olyan közös objektív elemek, mint a nyelv, a történelem, a vallás, a szokások, az intézmények és az emberek szubjektív önazonossága. Az identitás a kulcsszó, és ennek különböző szintjeit lehet megkülönböztetni. „Egy római lakos más-más intenzitással határozhatja meg magát olaszként, katolikusként, keresztényként, európaiként, nyugatiként. A civilizáció a legnagyobb „mi”, melyen belül eltölt bennünket a kulturális otthonosság érzése, és megkülönböztetjük magunkat az összes többi embertől” – összegezi Huntington. Különös a folytatás: „Vannak civilizációk, melyek sok embert foglalnak magukba, mint például a kínai civilizáció, mások épp hogy nagyon keveset, ilyen civilizáció az angol ajkú karibiaké” (53). Az olvasó minden bizonnyal felfigyelt arra, hogy itt hirtelen feltűnik – mint civilizáció! – egy regionális kultúra, mely nem szerepel Huntington nyolc civilizációja között. Másutt meg Etiópiát említi külön civilizációként (61). Az sem egészen világos, hogy miért vonja meg a buddhizmustól a civilizáció-alkotó képességet, miközben megjegyzi, hogy „teljes joggal nevezhetjük thera-vádin buddhista civilizációnak” ami Srí Lankában, Mianmarban, Thaiföldön, Laoszban és Kambodzsában honosodott meg (62). Sőt, egy másik buddhista civilizációt is említ: a mahajána buddhizmusét, mely Tibetben, Mongóliában és Bhutánban uralkodik (uo.). Eléggé tanácstalan, hogy létezik-e zsidó civilizáció (62), és csak egy lábjegyzetre méltatja. Így is, eléggé és egyre inkább önkényesnek tűnik a nyolcas felosztás. S persze az amerikai őslakosság vagy az inuit (eszkimó) kultúrák éppúgy nem számítanak civilizációnak – még említésre se méltatja őket – mint az ausztrál őslakosság, vagy a berberek stb. Mindez nem csak számok kérdése. Erős a gyanúnk, hogy a főtézis az „összecsapás”, nem a civilizáció mibenléte, s persze minél számottevőbb egy adott civilizáció, annál látványosabb a megjövendölt összecsapás. Ezt a gyanút támasztja alá az idézet Michael Dibdin „Halott lagúna” című regényéből, amely szinte mottóként vezeti be könyve első fejezetét: „Nem lehetnek igaz barátaink, ha nincsenek igazi ellenségeink. Ha nem gyűlöljük azt, amik nem vagyunk, nem szerethetjük azt, amik vagyunk. Ezek régi igazságok, amelyeket fájdalmasan újra felfedezünk egy évszázadnál is hosszabbra nyúló szentimentális szenvelgés (sic!) után. Akik tagadják ezeket az igazságokat, azok tagadják családjukat, örökségüket, kultúrájukat, születésüknél fogva őket megillető jogaikat – tulajdonképpen önmagukat! Nem lesz könnyű megbocsátani neki.” (Huntington 1998, 14). Még szerencse, hogy úgy mutatja be e sorok szerzőjét, mint „velencei nacionalista demagógot,” igaz nem határolja el magát tőle, hanem így méltatja: „E régi bölcsesség – milyen „régi” tulajdonképpen? (a szerk.) – sajnálatos igazságát az államférfiak és a tudósok nem hagyhatják figyelmen kívül” (uo.). Mi azonban erősen kétségbe vonjuk, hogy „nélkülözhetetlenek” lennének az „etnikai sajátosságukra újra rátaláló népek számára” az ellenségek, amint Huntington állítja. És ezzel Huntington további tézisei sem állják meg helyüket, tudományosnak semmiképp sem tekinthetők. Jó betekintést adnak azonban az amerikai politikai elit egy részének gondolkodásába. Ezek szerint az elkövetkezendő évek, évtizedek forgatókönyve a következő lenne (Huntington 1998, 15):

12.4.2.1   Mivel sokpólusú és sokcivilizációjú világban élünk, és a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással – ami elfogadható tézis – „semmilyen értelemben sem vezet egyetemes civilizációhoz, illetve a nem nyugati társadalmak nyugatiasodásához” (15). Ez az első csúsztatás Huntingtonnál: az egyetemes civilizáció nem azonos a nyugatiasodással. Véleményünk szerint valóban nem kell – és remélhetőleg nem fog – nyugatiasodáshoz vezetni a szükséges (?) modernizáció. De ettől még létrejöhet egy egyetemes civilizáció, amely nem szünteti meg, nem olvasztja be, hanem integrálja a létező – és nyolcnál jóval több – civilizációt, mint ahogy azok nemzetállamokat és kultúrákat fognak össze.[26] Hangsúlyozom: létrejöhet, nem létrejött! Még egy megjegyzés: Huntington keveri azt, amit mi inkább „amerikanizálásnak” neveznénk, bér ez se sokkal pontosabb fogalom, és a Nyugatot, holott maga írja: „A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac” (80).

12.4.2.2   A civilizációk közötti egyensúly módosul. A Nyugat „relatív befolyását tekintve hanyatlik; az ázsiai civilizációk – itt hirtelen új gyűjtőfogalom merül fel a semmiből! – növelik gazdasági, katonai és politikai erejüket; az iszlám robbanásszerű demográfia növekedésének vagyunk tanúi, és ez destabilizáló következményekkel jár a muzulmán országokra és szomszédaikra nézve (Kiemelések tőlem, a szerk.). Itt újra érdemes megállni! A szóhasználat eléggé megelőlegezi szeptember 11-ét! „Robbanásszerű” és „destabilizáló” olyan veszélyeket sejtet, félelmeket ébreszt, melyet különös módon sem a latin-amerikai, sem a kínai, sem a hindu civilizáció esetében hiányoznak, holott ott a népesség hasonlóan dinamikus fejlődést mutat! Mindez megint a tervezett konfliktusépítés gyanúját erősíti meg!

12.4.2.3   Egy új, a civilizációkon alapuló világrend kialakulásának korszakát éljük: a kulturális rokonságban álló országok együttműködnek egymással; sikertelenek viszont azok az erőfeszítések, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni; az országok saját civilizációjuk vezető vagy annak központjaként számon tartott mag-államai köré csoportosulnak.

12.4.2.4   A Nyugatot saját egyetemesítő törekvései mindinkább konfliktusokba sodorják más civilizációkkal, leginkább az iszlámmal és Kínával; a helyi szinten, a törésvonalak mentén, többnyire muzulmán és nem muzulmán országok között kirobbanó háborúk „rokoni csatlakozásokhoz” vezetnek, a konfliktusok kiterjedésével fenyegetnek, ezzel kiváltva a civilizációs szempontból központi államok erőfeszítéseit a háború megfékezésére.

12.4.2.5   A Nyugat életben maradásának (sic!) feltétele az, hogy az amerikaiak megerősítsék nyugati identitásukat, a nyugatiak pedig elfogadják, hogy civilizációjuk egyedi, de nem egyetemes; hogy azt megújítsák és megőrizzék a nem nyugati társadalmak kihívásaival szemben.

Ezt az ötödik pontot azzal az ünnepélyes mondattal zárja, hogy a „civilizációk világháborújának elkerülése azon múlik, hogy a világ vezetői elfogadják-e a világpolitika sokcivilizációs jellegét, és együtt tudnak-e működni annak fenntartásában” (16). Honnan támadt hirtelen a világháború veszélye, melytől meg kell óvni a világot? Miért forog kockán a Nyugat „életben maradása”? Hisz Huntington a „Nyugat” fölényét biztosítva látja, amint az a 4. fejezetben számadatokkal alátámasztja (119- 135). Saját következtetése a gazdasági, tudományos és katonai erőviszonyok elemzése után: „Összegezve, egészében véve a Nyugat marad a legerősebb civilizáció a 21. század első évtizedeiben is” (135). Hogy az erőforrások megoszlása a jövőben jobban igazodik a népesség eloszlásához, az csak méltányos és igazságos, a jelenlegi gyarmatosító dominanciával szemben. Igaz, az igazságosság nem szerepel Huntington szótárában. Mégis Magna Mac győzne a Magna Charta felett?
 

12.4.3 A kultúrák párbeszéde

Unser Ziel muss sein, kulturelle Vielfalt zu bewahren.
Ich bin davon überzeugt, dass in dieser Vielfalt
die Chance für eine Einheit der Welt liegt,
die nicht auf Abgrenzung und Gegeneinander,
sondern auf produktiver Auseinandersetzung
und auf Miteinander beruht.
Johannes Rau[27]
 

Huntington tézisei nemcsak tudós körökben, sőt elsősorban nem ott, hanem a politikai elit soraiban váltottak ki vitát. Mind a Nyugathoz sorolt európai, mind a különösen bírált iszlám civilizáció vezetői elutasították, hogy Bosznia-Hercegovina sorsában osztozzanak, és képzeletbeli törésvonalak mentén egyetemes konfliktust robbanjanak ki. Ennek ékes példája a mottóul idézett pohárköszöntő, melyet a német szövetségi elnök iráni kollégájához intézett: „Célunk az kell, hogy legyen, hogy megőrizzük a kulturális sokszínűséget. Meggyőződésem, hogy ebben a sokszínűségben rejlik az esély a világ egységére, amely nem az elhatárolódáson és egymással szembe álláson, hanem a termékeny szembesülésen és együttléten alapul” (Rau 2002, 87). Ez egyértelmű elutasítása a civilizációk összecsapásának. Chatami iráni elnök ebben a kooperatív megközelítésben a német elnök partnere. A sors iróniája, hogy Chatami kezdeményezte, legyen 2001. a „Kultúrák párbeszédének éve.” Mint tudjuk, ez lett „szeptember 11.” éve. Ahogy diplomáciai rendezvényeken szokás, a vendéglátó felidézte a történelmi párhuzamokat a két nemzet kulturális kapcsolataiban, és Goethe és a perzsa költő, Hafis kapcsolatában találta meg azt (83). Hafis inspirálta csodálóját, Goethét a „Nyugat-keleti dívány” írására, mely műből vett idézettel zárta le a német elnök beszédét:

A Kelet Istené
A Nyugat Istené,
Kezei békéjében nyugszanak
Az északi és déli mezők.[28]

Rau szerint e sorok „politikai és értelmiségi vitáink nyugtalanságában szerénységre, mértéktartásra és kibékülésre intenek, és a párbeszéd mottójául szolgálhatnak. Elgondolkodtató, hogy egy szekularizált európai állam feje itt a párbeszédet és az abból születendő békét Isten kezébe helyezi. Igaz, már Huntington elismerte, hogy korunk a vallási megújhodás jegyében áll. A felismerés persze nem tőle származik. Gilles Kepel (1994) leleménye a „la revanche de Dieu” (franciául az angol fordításban, a szerk.) formula, mely szerint az 1970-es évek közepén a szekularizációs tendencia és a vallásnak a szekularizmushoz való idomítása „visszájára fordult”. Rau azonban nem új fundamentalizmusra gondol, mint Kepe lés nyomában Huntington, akik olyan új vallásos megközelítésre gondolnak, „melynek célja már nem a világi értékekhez való igazodás, hanem a társadalmi szervezet szakrális alapjának visszaállítása – ha kell, akár a társadalom megváltoztatása árán”. A davosi csúcstalálkozón, 2000. február 1-én, Rau élesen elítélte a fundamentalizmust: „A különös veszély, amely a fundamentalizmus minden formájából fakad, a vallás felhasználása eszközként (Instrumentalisierung) hatalompolitikai célokra. Ezeknek az irányzatoknak ellen kell állnunk, bárhol is lépjenek fel” (49). Rau nyomatékkal intette hallgatóit, hogy ne azonosítsák a fundamentalizmust az „iszlám fundamentalizmussal” (uo.). Ez példa a gőgre és a fogalomzavarra – hangsúlyozta. Szerinte a fundamentalizmus a szociális igazságtalanság és gazdasági egyensúlyhiány (Ungleichgewicht) talaján nő. A társadalmi nyomorból túl könnyen nő ki a csábítás, hogy hallgassunk a gyűlölet és erőszak jelszavaira. Hamis próféták politikai és gazdasági érdekeik álcázására magukra öltik a vallás köpenyét és új „keresztes háborúkat” vagy „szent háborúkat” hirdetnek (49). Hogy itt Huntingtonra és újkonzervatív elvbarátaira is gondolhatott, azt beszéde elején félreérthetetlenné tette: „Egyesek, akik magukat realistának tartják, még azt is vélik, hogy az emberiség történetét tartósan a dzsungel törvénye fogja uralni: a „civilizációk összecsapását”,[29] a kultúrák háborúját jósolják meg nekünk mint a következő nagy világméretű konfliktust a hidegháború vége után” (47). Egyértelmű szavak!

Rau szerint a Huntington által megjósolt összecsapás nem feltétlenül a 21. század legégetőbb kérdése, sőt, elvonhatja figyelmünket a valóban fontosaktól. Ezek: 1) a nemzetközi kereskedelem igazságos szabályozása; 2) az élet a természetes alapjainak lerombolása – amely szerinte a legnagyobb kockázat; 3) a nem megújítható nyersanyagok pocsékolása; 4) a demográfia összeomlás (Implosion) az elöregedő ipari országokban és a robbanásszerű növekedés (Explosion) a fejlődő országokban; 5) a tömegpusztító fegyverek terjedése. Majd felteszi a kérdést: ilyen háttérrel nem luxus-e a kultúrák közötti párbeszéd? (48) Nem, válaszolja, a közelmúlt „vallásháborúira” és polgárháborúira utalva. „Berlin, London és Párizs elővárosaiban, sőt falvakban és kisvárosokban is találunk erőszakot kulturális, illetve etnikai háttérrel” (uo.). A megoldás és a feladat, hogy olyan szociális és gazdasági feltételeket biztosítsunk, melyek mellett az emberek mindenütt a világon emberhez méltón élhetnek, ápolhatják hagyományaikat és megőrizhetik kulturális sajátságaikat (49). Mindehhez két fronton kell szembeszállni a jelenlegi fejlődéssel. Egyfelől a fejlesztési politika (Entwicklungspolitik) és a nemzetközi gazdaságpolitika állítsa világméretekben a közjó szolgálatába a piac dinamikáját. Ez azonban nem elég. A kultúrák párbeszédét is szorgalmazni kell. „Túl keveset tudunk egymásról” – panaszolja a német elnök. Rau meggyőződése, hogy etikai kérdések a jövőben mind a társadalmakon belül, mind egymáshoz való viszonyukban növekvő szerepet fog játszani (50): „Amikor keressük cselekvésünk, normáit (Maßstäbe), illetve vitánkban a fundamentalizmussal segíthet a felismerés, hogy valamennyi nagy világvallás alapüzenetéhez tartozik, hogy szolgálja a békét, és feltegye a kérdést, hogyan valósítható meg legjobban az igazságosság” (50). Mindez Huntington paradigmájának tökéletes megfordítása. A közös etika aranyszabálya az ismert mondás, mely szerint, „amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, azt te se tedd mással” (50). Ezt az alapszabályt megtaláljuk mind a Bibliában, mind a buddhista és hindu forrásokban, de a konfuciánus és iszlám forrásokban is – mondja Rau. A vallások, amelyek sok társadalom kultúráját századokon keresztül meghatározták és ma is alakítják, „a tolerancia gondolatán alapszanak, amit azonban nem szabad összetévesztenünk a közönnyel. Ebből születnek a kultúrák közötti párbeszéd lehetőségei és esélyei. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a kulturális pluralizmus és az egyetemes civilizáció összeegyeztethető egymással” (50).

A javasolt „globális etika” négy alapszabályát Rau a következőkben határozza meg (52):

12.4.3.1 A nyitottság elve (Prinzip der Offenheit)

Kíváncsinak kell lennünk egymás iránt és készeknek, hogy egymástól tanuljunk. Kölcsönösen meg kell becsülnünk egymást. Meg kell tanulnunk mérsékletet gyakorolni a vitában és készek lenni a kölcsönös engedményekre;

12.4.3.2 A szolidaritás elve (Prinzip der Solidarität)

Az erőseknek közösséget kell vállalniuk a gyengékkel, a gazdagoknak a szegényekkel – mindig segélynyújtásként az önsegélyezéshez (Selbsthilfe). Ez igaz az államokon belül, de államok között is. Mindenkinek önös érdeke, hogy az ember ne legyen az ember farkasa;

12.4.3.3 A felelősség elve (Prinzip Verantwortung)

Úgy kell cselekednünk, hogy saját cselekvésünk következményei összeegyeztethetők maradjanak mind az eljövendő nemzedékek alkotó lehetőségeivel (Gestaltungsmöglichkeiten), mind az emberi méltósággal. Gondolok itt mindenek előtt azokra a veszélyekre, amelyek a tömegpusztító fegyverekből és a klímaváltozásokból indulnak ki.

12.4.3.4 A szomszédság elve (Prinzip Nachbarschaft)

Willy Brandt 1972-ben Németországban ezt mondta: „Jó szomszédok népe akarunk lenni”. A globalizáció korában ez a mondat teljesen új távlatokat nyer.

Rau ezt kiterjeszti a földrajzilag távoli országokra és kultúrákra is: „egyre inkább úgy kell viselkednünk, amint korábban legfeljebb szomszédok között volt szokás” (52). Valószínűleg ez lehetne a helyesen értelmezett mundializáció programja.

Fő források:

Matolcsy György, Josep F. Mària i Serrano, Samuel Huntington és Johannes Rau

BIBLIOGRÁFIA

Árva, László (d.n.). Globalizáció és gazdasági növekedés: kérdőjelek és felkiáltójelek. in Matolcsy, György (szerk.). Növekedés és globalizáció. Budapest: Kairosz Kiadó, Növekedéskutató. 11-67.

Barber, Benjamin 1998. Cultura McWorld contra democracia. Le Monde Diplomatique. Augusztus-szeptember.

Castells, Manuel 1997. La era de la información. Economía, sociedad, cultura. Vol. 3. Fin de Milenio. Madrid: Alianza.

_______________, 1998. Entender nuestro mundo. Revista de Occidente. 205 Madrid

Colombo, Furio 1973. Potere, gruppi e conflitto nella società neo-feudale. in: Documenti su il nuovo medievo. Bompiani.

Comas, C. 1999. Sociedad, Economía, Cultura: una aproximación histórica. Barcelona: Publicaciones ESADE.

Eco, Umberto 2002. Az új középkor. Fordították: Barna Imre, Schéry András és Szénási Ferenc. Mérleg. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Fukuyama, Francis. The End of Histiry. The National Interest. 16 (Summer). Magyarul: A történelem vége? ford. Konok István. Valóság 199 (3).

Huntington, Samuel P.1998. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. (The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order, 1998) ford. Gázsity Mila, Gecsényi György és Puszta Dóra. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Kepel Gilles 1994. Revenge of God: The Resurgence of Islam, Christianity and Judaism in the Modern World. ford. Alan Braley. University Park, PA: Pennsylvania State University Press.

Lafontaine, O és Müller, Ch. 1998. No hay que tener miedo a la globalización. Madrid: Biblioteca Nueva. id. Mària i Serrano 1998.

Mària i Serrano, Josep F. SJ 2001. Globalisation. CJ Booklets 100. Barcelona: Cristianisme i Justícia.

Marti, O. 1999. Europa reinvidica su propria imagen. El País. december 5.

Matolcsy, György (d.n.). Globális csapdák és magyar megoldások. Matolcsy, György (szerk.). Növekedés és globalizáció. Budapest: Kairosz Kiadó, Növekedéskutató. 68-104.

Mearsheimer, John J. 1993. The Case for a Nuclear Deterrent. Foreign Affairs. 72 (Summer).

Menacho J. 1999. The Challenge of the Earth: ecology and justice in the XXI. century. CJ Booklets 89. Barcelona: Cristianisme i Justícia.

Müller, Johannes 1999. Weltkirche als Weltgemeinschaft. Modell einer menschengerechten Globalisierung? Stimmen der Zeit. (5).

Pfaff, W 1996. Un desafio a la ortodoxia. Política exterior. 53, X. id. Mària i Serrano (2001).

Rau, Johannes 2002. Dialog der Kulturen – Kultur des Dialogs: Toleranz statt Beliebigkeit. Herder spektrum Band 5332. Freiburg – Basel – Wien: Herder.

Robertson, Roland 1987. Globalization Theory and Civilizational Analysis. Comparative Civilizations Review. Fall 1987.

Lábjegyzetek

[1] Óh, igen… Nagyszerű kifogás sok mindenre. Solow id. Mària i Serrano 2001, 3.

[2] Rögtön feltűnik, hogy Árva László meghatározásából kimaradt a társadalmi (szociális) és politikai dimenzió. Mària i Serrano jezsuita közgazdász viszont már első megközelítésben is úgy határozza meg a globalizációt, mint „folyamat, melyben a szállítási költségek csökkenése és az információs és kommunikációs technológiák (ICT) bevezetése következtében néhány intézményben (vállalatok, társadalmi csoportok, egyes családok) felgyorsul a kölcsönös pénzügyi, gazdasági, szociális, politikai és kulturális összefonódás üteme (interconnection), egy gazdasági krízisnek (1973), a kapitalizmus politikai győzelmének (1989) és a nagy eszmék kulturális megkérdőjelezésének összefüggésében.” (Mària i Serrano 2001, 4).

[3] Ami feltételezhetően nagyjából megfelel Mària i Serrano „worldisation” (2001, 23) fogalmának, bár a katalán jezsuita ezt úgy határozza meg, mint egy „folyamatot melyben a világ minden polgára megosztozik bizonyos egyedi tapasztalatokban, értékekben és javakban” (26).

[4] Lásd Mària i Serrano fejtegetéseit a munkaerőpiac széteséséről <12.3.1.3.2 >

[5] A közöny, amelyről Árva beszél, egy negyedik magatartás lenne, bár nem lehetünk biztosak abban, hogy megfigyelése helytálló-e. Lehet, hogy a vélt közöny csupán annak jele, hogy a (kulturális) globalizáció nem hatolt be elég mélyen ahhoz, hogy egyáltalán reakciókat váltson ki.

[6] Huntington is három lehetséges viszonyulást vél felfedezni a „Nyugattal és a modernizációval” szemben: az elutasítás, a kemalizmus (Toynbee szerint heródianizmus) és a reformizmus. Míg a kemalizmus fel akarta számolni saját őshonos kultúráját, a reformisták, például az egyiptomi Mohamed Ali kísérletet tett a „technikai modernizálásra túlzott nyugatiasodás nélkül” (Huntington 1998, 109)

[7] Matolcsy megközelítése (11.1.2), például, konstruktívnak tekinthető.

[8] Népszabadság, 2001. szeptember 26. id. Gombár 12.

[9] Went átfogó bibliográfiát ajánl az ideológia kérdéséről.

[10] Mària i Serrano egyenesen „szóbálvány”-nak nevezi, és a mumushoz hasonlítja, amellyel a gyerekeket szokták riogatni (3).

[11] Alig több, mint egy évtized alatt a legtöbb nem OECD-ország, - a világ népességének négy ötöde – a privatizáció, a liberalizáció és dereguláció útjára lépett, hogy beszálljon az intenzív világpiaci versenybe.

[12] Mària i Serrano szóhasználatában „sub-state political units.” A probléma, hogy a magyarban ez utóbbit is inkább regionalizációnak neveznénk. Igaz, valójában a kettős folyamat egy érme két oldalának is tekinthető, azaz a vesztfáliai béke gyümölcseként létrejött modern nemzetállam széthullásának két egymást erősítő, és nem feltétlenül önálló, inkább csak elemzési szinten megkülönböztethető fázisaként, egyidejű folyamatként. Kérdés, mennyire spontán, és mennyire gerjesztett ez a folyamat?

[13] „A világ száz legnagyobb központi cége közül egyik sem igazán ’globális’, ’kötetlen’ vagy ’határok nélküli.’ Egy bizonyos rangsor figyelhető meg azonban a menedzsment működési területeinek nemzetközi|ségében. Körülbelül 40 cég a forgalmának legalább felét külföldön realizálja; és - nagyon kevés kivétellel - a vezetőségi tanácsok és irányítási stílusok szemléletükben határozottan nemzetiek maradnak; még kevesebb kivételtől eltekintve a kutatás és fejlesztés belföldi felügyelet alatt marad; és a legtöbb vállalat a vállalati pénzügyek globalizációját túl bizonytalannak tartja” (81-82).

[14] Ennek fő oka, hogy a bérek ma csupán mintegy 5-10 %-át teszik ki a teljes termelési költségnek (Oman 1995, 202).

[15] „A piacok ’szabadabbak lettek’, viszont több szabály van életben” (84). Lásd: Vogel (1996).

[16] A jelentősebb valuták lebegtetése 1973-tól kezdve egybeesett az ún. „olajkrízissel.” Az egybeesés aligha véletlen műve.

[17] A deviza-tranzakciók túlnyomó többségét mindössze három rendszerben hajtják végre: a Reutersben, a Minexben és az EBS-ben. A Reutersnek világszerte több mint 19.000 terminálja van. Figyelemreméltó, hogy a hírközlés és a pénzügyi transzfer ugyanazon hálózatra támaszkodik!

[18] Vö. Went részletes bibliográfiáját (237).

[19] Went ebben a fejezetben közel kerül a népszerű összesküvés elméletekhez, amikor a közelebbről nem meghatározott „globális elitről” beszél, majd Solomont (1995) idézve a BIS-t „a Bázelben virágzó nemzetközi szabadkőművességnek” titulálja. Lovas István ironikusan ír az összeesküvés-elméletről a Magyar Nemzet 2004. január 9-i számában, a Bilderberger-csoport 2003. évi trianoni üléséről írva. Cikke végén megadja a csoport európai koordinátorának, Maja Banck-Poldermannak, hollandiai telefonszámát (+3120 625 02 52), mondván, akik „összeesküvést szagolnak” hívják fel a hölgyet. A cikkből megtudjuk, hogy a „nyugati világ elitjének titkosságot kedvelő Bilderberger-csoportja” új vezető után néz, miután Martin Taylor, a WH Smith brit könyvesbolthálózat igazgatótanácsának elnöke és a New York-i Goldman Sachs tanácsadója lemondani készül vezérigazgatói posztjáról.” McLuhan kezeit dörzsölhetni – vagy szemeit? – a Gutenbeg-galaxis ilyen túlélése és a nemzetközi pénzügyi elittel létrejött fúziója láttán!

[20] Mària i Serrano a következő dualitásokra, kettősségekre hívja fel figyelmünket: alkalmazottak és munkanélküliek; időszakos és állandó alkalmazottak; teljes idős és részidős munkások; nők és férfiak; bennszülöttek és bevándorlók; legális (törvényes) és „alámerült” (sub-merged), azaz illegális munkások stb. Hozzátehetnénk a mi régiónkban: állampolgárok és határon túliak; nemzetállam-alkotó többségiek és kisebbségiek stb.

[21] A rejtélyesnek tűnő utalás a babra a késő középkori fellendülés okán hangzik el: „A félelmetes népességcsökkenés csak ezer után fordul újból növekedéssé, a magas tápértékű bab és lencse elterjedése után; nélkülük végelgyengülésben múlt ki volna Európa (a bab és a szellemi megújhodás szoros kapcsolatban áll egymással). (Eco 2002, 31)

[22] Huntington szerint 1992-ben az angol nyelvet a világ népességének 7,6 %-a beszélte, szemben az 1958-as 9,8 %-os aránnyal (Huntington 1998, 84).

[23] Ez az „in-difference” persze egy nehezen fordítható szójáték, mivel egyúttal közömbösséget, sőt nemtörődömséget is jelent, és ez a kétértelműség tudatos.

[24] Huntington itt Roland Robertson (1987,22) tézisét teszi magáévá.

[25] Huntington téziseit először a Foreign Affairs című folyóiratban tette közzé „A civilizációk összecsapása?” címen (1993). A kérdőjel menetközben elveszett…

[26] Ezzel tulajdonképpen csak továbbfejlesztjük Huntington gondolatát, mely szerint a „civilizáció ugyanaz nagyban, mint a kultúra” (50).

[27] Az akkori német szövetségi elnök mindezt egy az iráni államelnök, Sayed Mohammed Chatami, tiszteletére adott fogadáson mondta el 2000. július 11-én (Rau 2002, 87).

[28] Gottes ist der Orient!
Gottes ist der Okzident!
Nord- und südliches Gelände
Ruht im Frieden seiner Hände.
(Rau 2002, 85)

[29] Az idézőjel Rautól származik, ami egyértelműen utal arra, hogy Huntingtonra gondolt.