Az emberi agressziónak
öröklött tényezői vannak
Konrad Lorenz
 

Kevés olyan területe van az emberi viselkedésnek, amelynek előfordulása esetén azonnal a legintenzívebb emóciókat és érdeklődést váltja ki a jelenlévőkből, és amiről olyan sok jóindulatú, de elképesztő badarságot (kiemelés tőlem, a szerk.) hordtak össze, mint az emberi →agresszió (Csányi 171).[1]

Az ~ alapvető etológiai fogalom. „Ha azonos fajú egyedek erőszakkal igyekeznek egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy ennek megszerzésében, illetve elfogyasztásában megakadályozni, ~ról beszélünk” (171, Vö. Csányi 1994).

Ez nyilván nem azonos a MÉK egyik meghatározásával sem: 1. Vmely állam (területi épsége vagy függetlensége) ellen irányuló (fegyveres) támadás. 2. Erőszakosság. (MÉK, 2002). A köznyelvben és nyilvános vitákban, valamint a kommunikációelmélet „média és erőszak”-vitáiban a második meghatározás, az erőszakosság, a néha látszólag céltalan erőszak megnyilvánulásairól folyik a vita. Így például, a graffiti-„művészek”, a nagyvárosi firkálók tevékenysége nyilvánvalóan nem valamilyen erőforrás megszerzésére irányul, és nem áll élettani funkciók szolgálatában. A tulajdon elleni erőszak, a kulturális agresszió <7.1> e formája inkább az első, a politikai meghatározással rokon, csupán a támadás nem egy állam, hanem egy köz- vagy magántulajdonban lévő ingatlan és annak „területi épsége” ellen irányul. Egy budapesti falfirka hirdeti: „Semmi hatalmat senkinek”. Az anarchista szlogen - talán nem is tudatos -iróniája, hogy alkotója olyan hatalommal ruházza fel önmagát – és nyilvánvaló, hogy ő nem „senki” – amely fittyet hány az ingatlan jogod tulajdonosának jogaira éppúgy, mint a közösség emberi igényére egy kulturált környezetre.

 

6.1 Az agresszió funkciói

Agresszió nélkül az állatok kipusztulnának
Csányi 2003, 171
 

Ezzel szemben az a fajta ~, amelyről az etológus beszél, „igen jelentős funkciót tölt be az egyes fajok életében” (171). Agresszió nélkül az állatok kipusztulnának, mert minden állat szaporodási kapacitása sokszorosan múlja felül a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségét. Ha nem a legerősebb, élettani szempontból a legrátermettebb egyedek jutnának ezekhez, hanem mindegyik egyformán, akkor rövidesen senkinek sem lenne elég táplálék, még a puszta életfenntartáshoz sem. Az ~ ugyanis növeli az egyed rátermettségét, mert számára erőforrások elnyerésének lehetőségét biztosítja. Csoportos állatoknál viszont az erőforrások optimális elosztását szavatolja a csoporton belül. Egy farkasfalka az alfa hím és nőstény szaporodási egysége. Minden erőforrás elsősorban őket szolgálja, a többiek csak akkor részesednek, ha felesleg van. Ínséges időkben csak az alfák esznek, de így a vész multával teljes erőnlétben láthatnak újra a szaporodásnak, és rövidesen pótolják a falka létszámát (171). Ez a kegyetlen, de nagyon hatékony elosztási mód teszi lehetővé a farkasok alkalmazkodását olyan ökológiai rendszerekhez, amelyeknek nagyon változó az erőforrás-ellátottsága, ahol a bőséget az ínség követi. Az ~ mechanizmusa nélkül a faj életképtelen lenne (172).

Ez a mechanizmus minden magasabb rendű állatban – így az emberben is – kimutatható (Csányi 1986a). A →kulturális agresszió viszont a társadalom által szervezett ideologikus konstrukció, amelynek csak nagyon áttételesen van köze a →biológiai agresszióhoz, amelyet eddig tárgyaltunk. Ez utóbbi, mint jeleztük, részben az egyes egyedek vetélkedését szabályozza, részben egy fajon belül az egyedek csoportjainak érdekeit szabályozzák a faj más csoportjaival történő versengésükben. Mivel az evolúciós fejlődés folyamatos, és egy faj, történetesen az emberi faj, nem a „tervezői asztalon áll össze, hanem apró átalakulások sorozatán keresztül „valamilyen már meglévőből”, az embernél is megfigyelhetjük a főemlősök agresszív viselkedésformáit, különösen a gyerekeknél (172). Csupán az történt, hogy ennek az agresszióbak vannak jellegzetesen emberi megnyilvánulásai is, amelyek rendkívül változatosak lehetnek. Tanulással egy adott kultúra befolyása alatt az emberi biológiai agresszió igen alacsony szintre leszorítható, de egyúttal magasabb szintre is emelhető. Ez is fajspecifikus jellegzetesség (176)! Például a dél-amerikai →yanomamo csoportok igen agresszívek, míg a →busmanok igen szelídek. Vö.: <5.5.3> Eibl-Eibesfeldt (1989) ezt a kisgyermekek nevelésével magyarázza. A yanomamo szülők arra tanítják gyermekeiket, hogy mindenfajta sérelmet azonnal toroljanak meg. A játszó gyerekeket verekedésre késztetik, és ha ellenállnak, akkor megszégyenítik őket. A megalázó helyzeteket csak úgy kerülhetik ki, ha derekasan verekednek, és ha elviselik a fájdalmat. S mivel az agresszív magatartást a szülők dicsérik, agresszióra szocializálódnak. Mindennek az ellenkezőjét tapasztalhatjuk meg a busmanoknál. A szülők itt a verekedő gyerekeket szétválasztják, megfeddik, kibékülésre biztatják. A busman gyermek az együttműködő, megbocsátó és engedékeny magatartásra szocializálódik. Mindkét viselkedésforma visszavezethető a társadalmi szükségszerűségekre: a vadászó yanomamók a brazil őserdőben „populációs nyomás alatt éltek (177), míg a busmanok területén a népesség ritka, és a népesség csak a közös tevékenységet kívánó növényápolással” tudják magukat fenntartani (uo.) Mindebből nem következik azonban, hogy igazuk van a →behaviorista pszichológusoknak, akik még pár éve is a frusztrációban látták az ~ egyetlen okát (Baron és Richardson 1994). Ők úgy okoskodnak, hogy ha az agressziós tendenciák öröklődnek, akkor semmit se lehet ellenük tenni, és a társadalmat elárasztja az ~. Csányi kikel a „hamis állítás” ellen, mert egyértelműen van genetikai háttere a biológiai ~nak, de ez tanulással módosítható, és el is nyomható, viszont nem kizárólag tanulás útján fejlődik ki (173). Naiv a behaviorista álláspont, mely szerint semmit sem lehet tenni az ellen, aminek genetikai alapja van. A társadalom ezt az elméletet naponta cáfolja, például a szexualitás terén (uo.). Igen káros a kétszeresen is hamis előfeltételezésekkel dolgozó behaviorista elmélet, mert az engedékenység pedagógiáját alapozza meg, mely szerint mindent meg kell engedni a gyerekeknek, hogy elkerüljük a „frusztrációs helyzeteket”[2] (173). Az engedékenység azonban „visszaüt” amikor a gyermek kikerül a szülői gyámkodás alól. Az „életben” hamar kiderül, hogy igenis vannak szociális korlátok, és a gyerek nem tudja ezeket kezelni: nem tanulta meg ~ját szociálisan szabályozni (uo).

 

6.2 Az emberi agresszió osztályozása

Az emberi agresszió igen változatos
Csányi 2003, 175
 

Az emberi ~ s viselkedésformáknak nincsen elfogadott osztályzása, de Csányi szerint az általa közölt alábbi 11 tétel a legtöbb pszichológus és humánetológus számára elfogadható (173).

6.2.1   Territoriális agresszió

A legkülönbözőbb kultúrákban élő emberek csoportjai közösen, vagy tagjai egyénileg megjelölnek, birtokba vesznek, védelmeznek egy területet. Ennek mikéntje kultúrafüggő, ténye viszont egyetemes: veleszületett térfoglaló viselkedés. Már kétéves gyerekek kialakítanak területfoglaló szokásokat, például étkezéseknél. Az ember territoriális lény (173). Erre az ~-típusra jó „illusztráció” a New York bandái című amerikai film, amely persze a továbbiakra is bőven nyúlt példát.

6.2.2   Tulajdonnal, birtoklással kapcsolatos agresszió

Már egészen kis gyermekek is erős ~val reagálnak, ha valaki egy tárgyat vagy egyéb dolgot elvesz tőlük, illetve, ha azt ők akarják megszerezni. „Felnőtteknél is jelentős forma” (173).

6.2.3   Rangsorral kapcsolatos agresszió

Az emberi csoportok hierarchikusan szerveződnek. Spontánul kialakuló, alacsonyabb szervezettségű csoportokban a hierarchia enyhébb-erősebb konfliktusokon keresztül alakul ki, és csak ha megszilárdult a csoport, csökken az ~ (174). Az állati ~ legfontosabb funkciója. Az erőforrások elosztása egyben valamiféle rendet, némely kezdetleges formája a konfliktus minél kevesebb erőszakkal történő megoldása érdekében. Ezek közül a dominancia és a koalícióalkotás a legfontosabbak. Már a csimpánzoknál megfigyelhető, hogy a domináns egyed vagy csoport nem kizárólag ~óval éri el a célját, hanem békítéssel, esetenként lemondással – erőforrások átengedésével (179). Mindezek erősítik a csoport kohézióját.

6.2.4   Frusztrációs agresszió

Gyakori a modern társadalomban, átfedi az előzőket. Ha egy kisgyermeket megakadályoznak valamilyen cél elérésében, ha fájdalmat okoznak neki, vagy valamit elvesznek tőle, azonnal spontán ~val válaszol. A szocializáció, a nevelés feladata, hogy megtanulja, hogyan fékezze, szabályozza indulatai (174)t.

6.2.5   Explorácis agresszió

Az explorációs ~ segíti a csoport új tagjait a betagolódásban, illetve az új szabályrendszer kialakításában. Az „új” addig próbálgatja a cselekvési lehetőségeket, amíg korlátokba nem ütközik. Ha nem ütközik ellenállásba, explorációs tevékenysége felfokozódik (Eibl-Eibesfeldt 1975). Különösen jól megfigyelhető gyermekeknél (174).

6.2.6   Szülői agresszió

Az utódok gondozása megkívánja a fegyelmezést. A szülői ~ a gyerekek, a fiatalkorúak viselkedésének befolyásolására, szabályozására irányul (174)

6.2.7   Nevelői agresszió

Bonyolult, csak az emberre jellemző ~ s forma, bonyolultabb viselkedési minták elsajátítását célozza meg: az iskolában, a munkahelyen, a katonaságnál. A tanító dominanciája megkönnyíti ezt a szocializációt. A nevelői ~ megnyilvánulhat intésben, kioktatásban, de fegyelmezésben is (174).

6.2.8   Normatív vagy morális agresszió

Ez is emberi jellegzetesség. Célja a csoport normáinak elfogadtatása. A deviánsokkal – azaz normaszegőkkel - szemben különösen agresszív a csoport. A morális ~ gyökere az ember erős kötődése a csoporthoz, illetve az ellenszenv a csoporton kívüliekkel (175)

6.2.9   Agresszió a kívülállókkal

A csoporton kívülállót csúfolják, üldözik. Lásd a deviánsokkal szemben keletkező ~t (175). Vö: <4.2.4.2>

6.2.10    Autoagresszió

Az egyed ~ja saját testével szemben: körömrágás, ajakharapdálás (175).

6.2.11    Csoportos agresszió

A csoport együttes~ja. Állatoknál ritka, de fejlettebb csoportot képző fajoknál, mint hiénák, csimpánzok, megfigyelhető (175).

A lista nyilván nem feltétlenül teljes. Hasznos összeírni példák alapján agresszív magatartásokat, amelyek nem illeszkednek egyáltalán, vagy csak áttételesen a fentiek egyikébe. Magam is megemlítenék párat:

6.2.12    Az unalom által kiváltott agresszió

6.2.13    A fáradtság, csökkent tolerancia által kiváltott agresszió

6.2.14    A türelmetlenség okozta agresszió

6.2.15    Figyelemfelkeltő agresszió

Különösen jellemző öngyilkosjelölteknél. Részben a frusztrációs ~ válfajaként is felfogható, bár – főleg kisgyermekeknél – „megelőző” jellegű is lehet. Jellemző például a gyerekeknél vendégek jelenlétében: a legaranyosabbak is sokszor „lehetetlenül” viselkednek.

Felesleges továbbsorolni, de a három-négy típus, mely spontánul megjelent lelki szemeim előtt, mind valahogyan inkább az időhöz, és nem a térhez kapcsolódnak, míg Csányi 11 kategóriája vagy a fizikai (1 és 5), vagy a pszichológiai, illetve szociális (3,-4, 6-11) térhez. A második számút, amely a birtoklással kapcsolatos, akár mindkettőhöz besorolhatjuk, amennyiben a tárgyak egyfelől belső terünk, testünk kiterjesztései[3], másfelől a környezet felett létrehozandó uralom eszközei.

Egy-egy agresszív viselkedés, ahogy a társadalomban megfigyelhető, többnyire a fenti kategóriákból egyszerre többet is érinthet. A vetélkedés egy helyért, akár sorban állás közben, például szinte valamennyit magába foglalja: territoriális, rangsorra vonatkozik, az előre furakodók esetében előbb explorációs, majd a csoport reakciójaként normatív és csoportos stb. Az is nyilvánvaló, hogy a gyerekkorban, illetve akár később – például bevándorló esetén – „elszenvedett” szülői és nevelői, illetve normatív ~ meghatározza az egyed konkrét agresszív megnyilvánulásait. Ha jó brit, eszébe se jut az explorációs ~.

Miben nyilvánul meg az ~? A fenyegető, vagy támadó személy felegyenesedett testtartást vesz fel, felemeli kezét, gyakran ökölbe szorítja. E jól létható gesztusokat az idegrendszer vészreakciói kísérik. A szervezet mintegy harcra készen áll. A fenyegetést követi a tulajdonképpeni támadás: ütés, rúgás, harapás, birkózás firmájában. Felnőtteknél ritkábban kerül tettlegességre, de akkor a konfliktus akár halálos kimenetelű is lehet (175). Szelídebb és „kulturális” formái a humor, a csúfolódás, - beleértve az obszcén gesztusokat -a fenyegetés tárgyakkal és a „legemberibb”, a verbális agresszió. Ez utóbbi megelőzheti, de helyettesítheti a gesztusokat, és a fizikai támadást. Nem igen kell bemutatni őket, és a magyar nyelv igen gazdag megfelelő szavakban. Mindenki olyan következtetést vonhat le ebből, amilyet akar.

 

6.3 Dominancia és politika

Szociális tulajdonság
nem létezik rangsor nélkül.
Csányi 179
 

6.3.1  A rangsor fontossága

Nincs közösségi élet, csoportos élet rangsor nélkül! Az ember ebben sem kivétel, szociális vonzódása a csoportban kialakult pozíciók, a rangsor elfogadásával és a rangsor minél előkelőbb helyéért, a státusért való versengéssel jelentkezik. A rangsor kialakítására és a dominancia elfogadására az embernek sajátos biológiai diszpozíciója van (Tiger és Fox i.m.). A pozíció utáni vágyódás alapvető biológia tulajdonsága ez emberi nemnek (Weisfeld és Beresford 1982), de egyben az egyik legveszélyesebb is, mert funkcionálisan nyitott, nagy létszámú társadalmakban szinte nincs felső határa (179). Élettanilag nincs különbség ember és állat között e tekintetben sem: a tesztoszteron koncentrációja határozza meg a rangsort és fordítva. A férfi/hím nemi hormon koncentrációja a domináns egyedeknél magasabb, mint az alárendelteknél (Eibl-Eibesfeldt 1990). Ez lenne a kék vér mítoszának magyarázata? Akárhogy is legyen: a győzteseseknél, akár teniszben, akár vizsgán „szignifikánsan” emelkedik a plazmatesztoszteron szintje, és csökken, ha veszteseknél, a bukottaknál. A tesztoszteron magas szintje növeli a dominanciára való készséget, a domináns pozíció elnyerése pedig növeli a tesztoszterontermelést. Az ok és okozati kapcsolat körkörös (179).

Van-e különbség ember és állat között? Csányi szerint jelentős: az állati csoportban a pozícióért fizikailag kell megküzdeni, és csak a legfejlettebb primátáknál jelenik meg a szociális rafinéria, egymást védő szövetségek, cselvetések, több-kevésbé tudatos kijátszás formájában: a politika (179). Egy másik különbség, hogy az emberi rangsor dinamikus és →párhuzamosan differenciált: ugyanabban a csoportban különböző rangsorok állnak fenn egymás mellet és egyidejűleg a hozzáértés különböző köreiben. Egy faluban lehet valaki az első méhész, az első tehenész, az első énekes stb. (180). A harmadik különbség, hogy a rangsort nem kizárólag az agresszivitás alakítja ki, hanem a vezetői képesség (rátermettség), ahogy a csoport látja. „Aki jobban tud konfliktusokat megoldani, csoportaktivitásokat kezdeményezni, összetartani, vezetni, az kerül a rangsor előkelőbb helyeire. A vezetők vonzása is fontos: kedvesség, „sajátos férfi báj”, vitalitás és energia (180), és végül a képesség, hogy mindig a figyelem középpontjában legyen (Goetze 1977). Már gyermekcsoportokban is a rangsorban elöl lévő gyermekek „a majmoknál jól ismert módon” a →figyelem fókuszában vannak (Chance 1967). A közfigyelmet segít felkelteni a pózolás, a →verbális kommunikáció, az öltözködés (Eibl-Eibesfeldt 1979). A domináns gyermekek indítják a játékokat, közbeavatkoznak a vitákban, támogatják a gyengébbet és pátyolgatják azokat, akik rosszul érzik magukat. Az alacsonyabb rangúak megközelítik őket, segítséget kérnek, beszélnek hozzájuk, és tárgyakat mutogatnak nekik (Hold 1977). Ha a rangbeli pozíció vitatott, a barátok támogatják egymást, míg normális, stabil helyzetben a rangelső a gyengébbeket segítik, a csimpánzokhoz hasonlóan (180).
 

6.3.2  Az alávetési készség

A dominanciát elősegíti a fajspecifikus engedelmesség és az alávetési készség, amely éppúgy veleszületett tulajdonság, mint a rangért folytatott küzdelem. A kettő együtt alakítja az emberi csoportok funkcionális kapcsolatrendszerét. Híres e szempontból Milgram kísérlete (1974), melynek során a kísérleti személyek egy része áramütésekkel büntette a csoport más tagjait, ha „rosszul” tanultak. A kérdőíves vizsgálat szerint a kontrollcsoportban a résztvevők mindössze 1 %-a nyilatkozott úgy, hogy mindenben a kísérletvezető utasítása szerint jár majd el, míg a valós kísérletben 62,5 % bármire hajlandó volt, akkor is, ha a büntetettek már sikongtak a fájdalomtól. Az arány 40 %-ra csökkent, ha egy helységben voltak a büntetők és a büntettek (181). Az ember szubmisszív készsége tehát rendkívül magas, a parancsmegtagadás készsége viszont roppant gyenge. <4.2.4.1>

A félelem elősegíti a szubordinációra való hajlamot és aktiválja az infantilis viselkedési struktúrákat. Jól ismertek például, a személyiségleépülések a katonaságnál, a börtönökben stb. (181). Különösen aggasztó, hogy gyermekükkel durván bánó anyák viselkedése sokszor növeli a gyermek kötődését, mert a durvaság elől az anyához menekül, és így a visszacsatolási kör csapdája alakul ki. Ez a →„rossz anya”-effektus (181). Ennek megfelelő a →„terrorkötődés”, ami a durva, erőszakos, esetleg kegyetlen vezetőhöz történő kötődést segíti (182). A beavatási szertartások időnkénti kegyetlenségét is annak tulajdonítják, hogy ezek erősítik a csoporthoz való kötődést (uo.).
 

6.3.3  A szabálydominancia

Az embernél a rangsor kialakítására irányuló etológiai készséget a →szabálykövetés új készsége emeli újszintre. A nyelvet, a kultúrát használó csoportokban a magasabb pozíciókat ideák, tehát viselkedési szabályok határozzák meg. A pozíció megszerzését és megtartását szabályok biztosítják. A gyermek szocializációja e téren biztosítja azt is, hogy a pozíciókról alkotott elképzelések akár nemzedékek hosszú során keresztül is változatlanok maradhassanak (182).

Amikor egyének küzdenek a pozícióért, a domináns fél érvényesíti akaratát. Elveszi a gyengébbtől a nőstényt, az élelmet, az alvóhelyet stb. Ezt nevezhetjük →brutális dominanciának. Amikor ugyanaz az egyén szabályoknak engedelmeskedik, lényegében egy elszemélytelenedett dominanciának engedelmeskedik. Ezt nevezzük szabálydominanciának. A domináns személy helyét és szerepét egy társadalmilag elfogadott szabály veszi át, és a szubmisszív ember végrehajtja a szabályban megtestesülő utasítást. Némely társadalomban a szabályt az ősök, Isten testesíti meg, de a legtöbb ember megelégszik azzal, hogy tudja, „így kell cselekedni” (182). A szabálydominancia fejlődéstani jelentősége az, hogy lehetővé teszi hogy nagy, akár milliós csoportokat is egységes rangsorba rendezzünk, holott a természetes felső határ a már ismert 100-150 fő lenne (Vö. nexus). A szervező elv, eszme meghatározza minden egyes egyed helyét a rangsorban, és a rangsor addig áll fen, amíg az egyének elfogadják és betartják a szabályrendszert. Be kell azonban ismerni, hogy a szabálydominancia nem szünteti meg egészen a brutális dominanciát, a kettő sokszor párhuzamosan létezik, bár ez utóbbi inkább az egyenrangúak között keletkezik (183). A társadalmi konfliktusok nagy részét éppen a két elv ütközése okozza. A szabálydominancia sikerét a korai szocializáció szavatolja. Ha ez nem megfelelő, a fennálló rend és ezzel a társadalom felbomlik (uo.). A szocializáció kisebb hiányosságait az erőszakszervezetek hivatottak pótolni és helyreállítani, de ezek persze nem helyettesíthetik a szocializációt. A felnőtt is képes tanulni, de messze nem olyan eredményesen, mint a gyermek. Lásd még: <4.2.4.1>

A rangsor igénye annyira velünk született, hogy ennek elnyomása az egalitariánus tömegtársadalmakban túlméretezett erőszakszervezeteket kíván meg, A liberális társadalmakban az egyén autonómiájának kultusza leplezi a gazdaságban kialakult „rendkívül meredek rangsorból” adódó konfliktusokat (184). Függetlenül a társadalmi berendezéstől, az emberek mindig megtalálják a módját, hogy jelképesen jelezzék státuszukat. A már említett yanomamo indiánok, ha vendéget fogadnak, előbb-utóbb megmutatják neki azt a tegezt, amelyben korábbi vendégeik, híres harcosok nyílajándéka található. A figyelmes vendég persze távozáskor maga is gyarapítja a gyűjteményt (184). Csányi ironikusan megjegyzi, hogy a századvégi Bécsben a névjegyhalmaz a fogadószobában hasonló funkciót töltött be. Csányi további példája a „névpotyogtatás”, az a technikai, hogy csevegés közben sűrűn ejtjük el azok nevét, akikkel érintkezünk. Igaz, ez arra is jó, hogy közös ismerősöket fedezzünk fel, de remekül megfelel ama igénynek, hogy fontosságunkat is tudassunk (185). Tegyük hozzá, a vendégkönyveknek is ez a végső rendeltetése, vagy korábban az utazók bőröndjein a nagyszállók színpompás címkéinek, melyek jelezték, hogy a tulajdonos milyen világlátott ember. S persze a nyaralóhelyről küldött képeslapok – melyeknek semmitmondó szövegei nem túl informatívak – is ilyen szerepet hivatottak betölteni. De végeredményben az →ajándékozás szokása, amelyet a következő paragrafusban ismertetünk, is rokon meggondolásokból fakad. A modern nemzetek szintjén a világkiállítások, a világbajnokságok, az olimpiai játékok töltenek be hasonló rangsort meghatározó és jelző szerepeket. Sőt, én az összehasonlító statisztikák, például ENSz statisztikák, és a GNP-rangsorolások végső jelentőségét is ebben látom.
 

6.3.4 Politika és szövetség

A csoportban minden a szövetségek alakítása, a hatalom gyakorlása, az együttműködés és a javak elosztása körül forog. Ez a négy elem képezi az eddig tárgyalt rangsorral és státussal együtt a politika lényegét.

6.3.4.1  Elosztási módozatok

Az oroszlánok is eltűrik, hogy a prédát együtt fogyasszák el, nincs ebben rangsor, csupán annyi, hogy mindig a hímek esznek elsőnek, a nőstények a maradékot, akkor is, ha ők ejtették el a prédát (185). A domináns csimpánz egyed is ad a zsákmányból az alacsonyabb rangú nőstényeknek, de ezt kérnie kell, a →kérés pedig a szubmisszió egyik jele (185). Emberi fajspecifikus jellegzetesség, hogy hajlandók vagyunk a közösen – együttműködés útján – szerzett erőforrásokat vagy akár a természetben találhatókat megosztani a csoporttársakkal, sőt idegenekkel is (Mauss 1988). Sok állatnál fejlődött ki táplálékmegosztás, rendszerint a szülői etetés ritualizációjával, valamilyen kötődést szolgáló viselkedésmintázat részeként, leginkább udvarlási célra. Kimondottan az →agresszió elhárítására szolgál azonban egy algacsomó vagy náddarab átnyújtása a kormoránoknak a kotlás közbeni fészekátadási ceremóniája során (187). Az embereknél a táplálékmegosztás nem csak családon belül történik. A nagyobb vadászzsákmány a nomádoknál rendszerint a közös részesedés elve szerint történik: akárki is ejtette el a zsákmányt, a csoport minden családja részesül belőle.  A húst rendszerint nem az osztja el, aki a zsákmányt elejtette (187). Az emberi agy képessége, hogy másodrendű reprezentációkat alkosson, lehetővé tesz egészen bonyolult osztozkodási folyamatokat (191). Az elme regisztrálja a csere eseményeit, elképzeli a jövőbeli viszonzást, és felméri a cserével kapcsolatos együttműködési, szövetségi viszonyok politikai következményeit. Egy ajándék csak apró elem ebben a bonyolult „elmebeli szövevényben” (191). Csányi szerint a kereskedelem sem más, mint ennek modern és bonyolult formája. Lehet, hogy a cserekereskedelem idősebb mint a Homo sapiens (Ridley 1996). A már többször emlegetett yanomamók cserekereskedelmének, és az ezt lehetővé tevő törzsi iparoknak lényege, hogy „minden falu készít valami különleges dolgot, amellyel ellátja szövetségeseit: kutyákat tenyészt, drogokat termeszt, íjakat, edényeket és kosarakat gyárt. Mindenki el tudná készíteni ezeket a dolgokat maga is, de akkor nem lenne kereskedelem, és ha nincs kereskedelem, nincs szövetségi rendszer sem (Chagnon 1968).

Az antropológia itt ugyancsak megingat néhány gazdasági doktrínát: nem az árufelesleg elhelyezéséről van szó a piacon, nem is a komparatív előnyökről, hanem egy szövetségi hálózat mesteri fonásáról! A diplomácia szükséglete hozza létre a külkereskedelmet.

6.3.4.2   Kooperációs modellek

Talán még emlékszünk: az emberi tevékenység →kiegészítő jellegű, valamilyen előre meghatározott közös célt szolgál. <3.3.2.3> Az előzetes akcióterv az agy képességén alapul, hogy másodrendű prezentációkkal előre modellezi a végrehajtandó közös cselekvést. Más szóval, az ember képes előre elképzelni az együttműködés fázisait és azok sorrendjét, és kommunikálni is képes ezt azokkal, akiknek közre kell működniük. Reynolds (1993) szerint például az eszközkészítés is csoporttevékenység. Minden technikai tevékenység lényege a másik vagy több résztvevő tevékenységének előrelátása és megfelelő kiegészítő akció elvégzése. Ketten képesek arra, amire egyetlen személy nem volna képes (186). Ezt nevezi Reynolds →heterotechnikai vagy komplementer kooperációnak, szemben a szimmetrikussal, amikor minden résztvevő ugyanazt a műveletet végzi, például a vadászó oroszlánok. A másodrendű reprezentáció szükséges, de nem elégséges feltétele az effajta együttműködésnek. Szükséges az agresszió csökkentése is. Egy tucat csimpánz egyebek között azért nem tudna egy üzemet működtetni, mert „azonnal összevesznének a munkadarabokon, érvényesülne a rangsor, és abba maradna a munka. Az embereknél a szabálydominancia lehetővé teszi, hogy a munkát irányító domináns szabály, a terv vegye át a „vezetést” (187). És ez a mechanizmus minden emberi tevékenységet dominál, a tűzoltástól a tanításig, a kereskedelemtől a betegellátásig, és persze a politikát is.

6.3.4.3  Koalícióépítés

Láttuk, hogyan „táplálja” a kereskedelem és a munkamegosztás, és ezzel a kezdetleges ipar a brazíliai →yanomamók háborús szövetségeit. Várható, hogy a békés →busmanoknál a szövetségi rendszer más jellegű. Csakugyan: a !Kung busmanoknál a →hxaro néven ismert cserekereskedelem, amelyet Wiessner (1982) tanulmányozott, személyes kapcsolatokon alapuló hálózat formáját veszi fel (188). Mindenki kölcsönös, kötelező és nagyjából kiegyenlített ajándékozási kötelességekkel tartozik partnerének. Ez lényegében egyfajta szociális biztosítási forma. A kapcsolat hosszú távú és örökletes, vagyis térben és időben egyaránt kiterjedt. Egy-egy személynek átlagban 16 partnere van, ezek 60 %-a nem a közeli csoportokból toborzódik, hanem gyakran 200 kilométerre él az ajándékozótól. A kapcsolatokat megerősíti, hogy a busmanok rendszeresen meg is látogatják partnereiket ajándékozás céljából. Néhány napig vendégek, olyan értelemben, hogy a vendéglátó gondoskodik róluk, később joguk van a vendéglátó területén vadászni (188). Hasonló jelenséget írt le Malinowski (1922) a Trobriand-szigetek törzsfőnökei között (189). A rendszer neve →kula, lényege, hogy valaki ajándékoz egy tárgyat a partnerének, aki azt egy idő múlva továbbadja. A hiedelem szerint, ha valaki három hónapnál hosszabb ideig nem adja tovább, azt nagy baj éri. Más szóval a tárgy körbejár, és évtizedek múlva visszatér az eredeti ajándékozóhoz. Az ajándék megérkezése nagy megtiszteltetés, megerősíti a megajándékozott státusát. <6.3.3> A megajándékozott elmeséli a tárgy komplex – és nyilván a körforgás révén egyre komplexebb – történetét: minél hosszabb a történet, annál értékesebb a tárgy. A körbemenő ajándék tulajdonképpen kettő: egy értékes díszítésű nyakék (soulava), és egy karkötő (mwali). A két ajándéktárgy ellenkező irányban vándorol, ami elvileg végtelenné tágítja a ciklust. Itt a koalícióépítés nem csak politikai, hanem kulturális kötelékeket hoz létre, és a kommunikáció eszköze. Mindez szépen megvilágítja a közösség, a kommunikáció és a jelképek, illetve a nyelv kölcsönös összefüggéseit, és genetikai alapjait.

A „kula” európai formája a karácsonyi ajándék, amely – igaz nem tervezetten – hasonló kört ír le. Kaptam már így vissza pralinédobozt három évvel később, amikor rég lejárt a szavatossági ideje, és szürke és avas lett a csokoládé! Még a csomagolás is változatlan volt, igaz nagyon szép, ami talán megmagyarázza a továbbadást: senkinek sem volt szíve kibontani a papírt. Ide kívánkozik egy másik történet: Amikor beléptem a jezsuita rendbe, felszámoltam lakásomat és ezzel együtt sok, korábbi világkörüli útjaimon összegyűjtött csecsebecsét. A vevők tátott szájjal hallgatták a szép – és igaz – történeteket. Egy hölgy megkérdezte: ha ennyi emlék és ilyen szép történet fűződik itt minden tárgyhoz, hogyan tud megválni tőlük? Válaszom: az emlékeket nem adtam el, enyémek maradnak. Amit a figyelmes olvasó Verena Kast az oldásról és kötésről írt fejtegetésihez is kapcsolhat.

 

6.4 Erőszak

A XX. század az emberiség történelmének
legerőszakosabb százada volt
José Sols
 

Emlékeztetőül: „Ha 1)azonos fajú egyedek 2)erőszakkal igyekeznek egymást valamilyen 3)erőforrás közeléből eltávolítani, vagy ennek megszerzésében, illetve elfogyasztásában megakadályozni, ~ról beszélünk”.

Csányi az agresszió meghatározásánál kiemelt három fontos mozzanatot: 1) azonos fajúak közötti szabályozó – ez az, amit Konrad Lorenz is hangsúlyoz, amikor fajon belüli (intra-species, intraspezifische Agression) agresszióról beszél;[4] 2) eszköze az erőszak!; és 3) célja valamilyen erőforrás (megszerzése vagy megvédése). Megakadályozásról van szó, és csak egy jól behatárolható területen. A mondatban szereplő erőszak kissé elsikkadt, ideje visszatérni rá. Előbb azonban megkérdezem: Csányi tizenegy agresszióosztálya mind megfelel a fenti meghatározásnak? Lapozzunk vissza, és kissé elbizonytalanodik az olvasó, legalábbis remélem! Nagyjából csak az első kettőt, a territoriális és a birtoklással kapcsolatosat fedi le kielégítően a meghatározás. A harmadik, a rangsorral kapcsolatos csak áttételesen, amennyiben a rangsor stabilizálja az erőforrások elosztását, és szabályozz a megszerzésükhöz szükséges együttműködés menetét. A többi egyre lazább kapcsolatot mutat a „tiszta” modellel. Persze, a nevelők és szülők valamilyen szinten az életre, azaz az erőforrás-megszerzésre készít elő; persze, az exploráció valahol kötődik a rangsorhoz, hisz ki kell puhatolnom, hol a helyem, de az autoagresszió, vagy a frusztrációs agresszió már nagyon kitágítja a keretet. És mi köze még a kívülállókkal szemben megnyilvánuló agressziónak az erőforrásokhoz? A másság üldözése a csoport kohézióját erősíti, de teljesen független az erőforrás közelségétől. Ezt a jelenséget Csányi az agressziótól elkülönülten, jóval korábban a nagy lélegzetű „A csoportélet” című fejezetben tárgyalta, mint a humán szocialitás egyik pontjaként (156), az →etnocentrikus szindróma címszó alatt. Jelen tanulmány szerzője úgy véli, célszerűbb itt és most tárgyalni. Ha ugyanis az ártalmatlannak nyilvánított agresszió helyett erőszakról beszélünk, a jelenség gyorsan drámai méreteket ölt.

Az Értelmező Szótár következőképpen határozza meg az erőszakot: 1) Vmely cél elérésére irányuló kényszerítés. 2. sajtó A hatalom kíméletlen alkalmazása, terror. 3) ~ cselekmény Jog Erőszak alkalmazásával végrehajtott (bűn)tett (MÉK 332). Az első és a harmadik illeszkedik Csányi agresszió-meghatározásához, a második nem. A fenti mottó fényében, egy olyan világban, ahol 110 millió akna leselkedik 70 országban mit sem sejtő áldozataira, a civakodás a koncon egy vadászat után valóban ártatlannak tűnhet, és erről az etológia nem sok használhatót tud mondani. Az Értelmező Szótár is csak egy jelzővel és egy szinonimával – kíméletlen és terror – figyelmeztet arra, hogy valami félelmetesről van szó, amihez képest a vadállatok szelíd bárányok. Elég ehhez a jelzőt és a főnevet egybeolvasni: kíméletlen terror. Az aknák ugyanis nem csak leselkednek áldozataikra, de naponta 27 ártatlant tépnek szét, és 40 másikat megsebeznek. Személytelenül, és nem azért, hogy távol tartsák őket egy erőforrástól. Vitathatatlanul, ezek az aknák is evolúciós vívmányok, a másodfokú reprezentációra, a szinkronizációra, a konstrukcióra és a komplementer kooperációra kifejlődött emberi és csoportos képességünk alkotásai. És még az se biztos, hogy egy „ellenséget” tépnek szét!
 

6.4.1 Az erőszak lényege

„Erőszak minden, ami tudatosan megtámadja
egy személy fizikai vagy pszichológiai integritását …”
Ellacuría
 

Mi hát az →erőszak (violence)? John Keane (1996) arra emlékeztet, hogy az angol „violence” a latin violentia származéka. Korábbi meghatározásai érvénytelennek (obsolet) tűnnek: „fizikai erő használata egy személy ellen, aki megszakít vagy zavar (’interrupts or bothers’), aki megzavar nyersességével vagy rossz modorával (bad manners), vagy bemocskol (defiles), megbecstelenít, meggyaláz (dishonours), illetve megsért (offends) (Keane 2000, 61-62). Más szóval a középkori embernél az erőszak egyfajta önvédelem volt egy kellemetlenkedő másik agresszív magatartásával szemben: Úgy kezdődött, hogy visszaütött! A magyarban sincs ez másképp. Mint főnév Jordánszky szerint ’(ellenállás megtörésére) kényszert alkalmazó erőkifejtés (Jordánszky 1519, 259). Eléggé körkörös meghatározás: ellenállás csakis előző kényszerrel szemben tanúsítunk![5] Keane modernizált változata eléggé terjengős: az ~ olyan cselekedet, „melyet egy személy vagy csoport egy másik (személy) teste ellen követ el, annak beleegyezése nélkül. Az ~ következménye egy megrázkódtatatás (concussion), egy horzolás vagy karmolás, egy karcolás, egy dudor, daganat vagy fejfájás, egy törött csont, egy szívroham, egy végtag elvesztése, vagy éppenséggel a halál” (uo.). A következmények tehát sokfélék lehetnek, és a taxatív felsorolást bárki kedvére kiegészítheti. Ignacio Ellacuría meghatározása ennél jóval általánosabb: „erőszak minden, ami tudatosan megtámadja egy személy →fizikai vagy lelki (pszichológiai) integritását, vagy ami általában az emberi élet ellen irányul” (Sols 7). Ez a fogalmazás már magába foglal olyan gazdasági rendszereket is, amely szerkezete által a szegénység zónáit hozza létre. Tartalmazza mind a →szerkezeti (strukturális) erőszakot, amely rejtett és radikális, mind a →forradalmi erőszakot, amely nyilvánvaló (obvious) – a rejtett ellentéteként – és az előbbi következménye. Ellacuría (1973) írja: „kétfajta erőszakról beszélünk: az egyik radikális, és a felszínen a legkevésbé látható, és amelyet az igazságtalanság kontextusában érthetünk meg; a másik, amely alapvetően válasz (reakció) az erőszakos helyzetre, és azért értékelhető így, mert ez az erőszak sérti az →emberi méltóságot és elnyomja a személy szabadságát” (Ellacuría 1973, 94). A dél-amerikai püspökkari konferencia medellíni nyilatkozatában a szubkontinens helyzetét „→intézményesített erőszakként” jellemezte (.CLAE 1968, 16). Kevésbé politikai, mélyebbre szántóan filozófiai Johan Galtung norvég professzor meghatározása: ~ a lehetséges és a tényleges, -vagyis az ami lehetett volna és az ami van - közötti különbség oka (Galtung 1975, 111). Galtung példával világítja meg, mit is ért ezen. „Ha a XVIII. században egy személy tüdőbajban halt meg, azt nehéz lenne erőszakos cselekményként értékelni, mivel (ez akkor) elkerülhetetlen lehetett. De ha ma esik áldozatul a kórnak, a világban fellelhető orvosi erőforrások dacára, az erőszak meghatározásunk értelmében jelen van” (uo.) Tegyük hozzá, hogy ez megfelel Csányi meghatározásának is. A különbség az, hogy aki, illetve ami, „megakadályoz az erőforrás megszerzésében”, nem egy konkrét, adott személy - aki mondjuk, elállja a tüdőszűrő bejáratát -, hanem egy rendszer, amely nem egyetlen személyt, hanem egész rétegeket, osztályokat vagy éppen nemzeteket akadályoz meg az erőforrás elérésben. Más szóval, újra Galtungot idézve, „ha a potenciál (a teljesítőképesség) nagyobb, mint az aktuális, a ténylegesen működő (kihasználtság), akkor a különbözet – a meghatározásból adódóan –elkerülhető, és ha elkerülhető, az erőszak jelen van” (uo). Egyszerűbb szavakkal, és a tényleges (aktuális) világba visszatérve: sok betegség és éhség megakadályozható lenne, ha a világ gazdasági erőforrásait (ez Galtung „potenciál-ja”) (ki)használnánk, de mivel ez nem történik meg (aktuáli-san), joggal beszélhetünk ~ ról. A MSzSz szinonimaként feltünteti az immár régiesek számító →erőhatalom szót, amelyet talán ebben az összefüggésben érdemes volna újra életre kelteni, ugyanis nem az erő tényleges használatát, hanem az erőalkalmazás halmozott lehetőségeit, potenciálját hangsúlyozza. A potenciál pedig lehetőség, képesség.

A fizikában, ha két pont potenciálja között különbség áll fenn, feszültségről beszélünk. A feszültség azonban az emberek között erőszakot eredményezhet. A leírt helyzet – és a leírás helyességét nehéz kétségbe vonni – Csányi osztályozásában megfelel az első négy agressziótípus robbanékony keverékének: itt a territoriális, a tárgyakra, javakra irányuló és a szerkezet látszólagos megváltoztathatatlanságából adódó – a dominanciából, a rangsor merevségéből eredő agresszió ütközik az ebből keletkező frusztrációs agresszióval, amelyet Sols, Ellacuría és a dél-amerikai püspökök forradalminak ítélnek. A biológiai mechanizmusok azonban nem elégségesek a kiélezett helyzet megértéséhez. Szükségünk van a történelmi távlatra. Az agresszió, - és ezt nem csak az etológus, hanem a történész és teológus, Sols is vallja – „énünk része”, ugyanúgy, mint a nemiség, az éhség vagy a félelem, mivel ösztönös. Az erőszak azonban nem (Sols 2003, 15). Az erőszak „kívülről jön”, de legalábbis úgy érezzük, hogy onnan jön. Az agresszióról vallhatjuk azt, hogy „szükséges és általában jótékony hatású impulzus,” mely reméljük, és óhajtjuk, hogy állandó (constant) maradjon, bízva abban, hogy az adott pillanatban, amikor veszélyessé válhatna, egy sajátos gátló mechanizmus („inhibiting mechanism”) megakadályozza, hogy ártson (Ellacuría 1973, 97). A probléma abból adódik, hogy a technológiai haladás következményeképpen ezeknek az gátló mechanizmusoknak hatékonysága drámaian csökkent. Ennek oka, hogy alig létezik kommunikáció a mindenkori agresszor és áldozatai között (Sols 15). José María Basabe (1980) rámutat arra, hogy „hála” a lőfegyverek nagy távolságokra ható horderejének, a gyilkos érzelmileg büntetlen marad (emotional impunity), más szóval, nem érez semmiféle lelkiismeret-furdalást, mivel nem szembesül az áldozat szenvedésével (30). Erre már utaltam a taposóaknák esetében, de említhetném a távolsági bombázókat, vagy a rakéták kilövőit is. Hobbes, aki emlékszünk, nem volt jó véleménnyel az emberről, hisz ember az ember farkasa, úgy gondolta, hogy az állam - a köztársaság - feladata, hogy megvédje az egyént a „másik” lehetséges támadásától. De miért is támadna?
 

6.4.2 Az erőszak gyökerei

Eljön az idő, amikor úgy tűnik,
mindenki ugyanazt a dolgot akarja.
José Sols
 

Hobbes az emberek (természetes) →egyenlőségében látja a problémát, ami arra sarkallja az egyént, hogy ugyanolyan szintet érjen el, mint a másik.[1] A természetes állapotban Hobbes szerint mindenki mindenkinek az ellensége, mivel ugyanarra a dologra vágyik (Sols 15). A helyzetet súlyosbítja, hogy az ember koalícióalkotó képessége lehetővé teszi, hogy akár a leggyengébb is legyőzze a legerősebbet. Ezért van szükség a „köztársaságra”, olyan egyezményre, melyet mindenki elfogad, hogy a társadalom irányítását egy tekintélyre bízza, és így a →jog mindenkit védelmezzen mindenkitől (Sols 16). Életük megőrzése és egy boldogabb élet érdekében lemondanak hőn szeretett szabadságukról, sőt az uralomról is mások felett. Íme a szabálydominancia hobbes-i megfogalmazása. Hobbes nem állítja, hogy az ember erőszakos természetű, hanem inkább azt, hogy mivel a társadalom része, készen kell állnia a harcra más emberek ellen (Sols 16).

6.4.2.1  Irigység és bosszú

Miért vágyunk ily esztelenül és mindenáron az egyenlőségre? Honnan az irigység, hisz a köznyelven ez a kór neve? René Girard (1982) az ember már tárgyalt utánzó késztetésével magyarázza e törekvésünket, és →mimetikus krízisről beszél. A hominida tanulási folyamata során a mimetikus magatartás növekszik, egyre jobban utánozunk másokat. Ez azonban elkerülhetetlenül vetélkedéshez vezet a csoport tagjai között. Különböző hímek ugyanazt a nőstényt akarják, különböző egyéneknek ugyanarra a tárgyra vásik a foga, vagy ugyanazt a területet akarják birtokolni. Eljön a pillanat, amikor mindenki ugyanazt a „dolgot” akarja (Sols 16). Kitör a „mimetikus krízis”, összeomlik az addig fennálló rend. Ez akár mindenki háborújához vezethet mindenki ellen, ami a csoport önmegsemmisítését vonja maga után, hacsak a csoport egy →bűnbakot nem talál. Girard tehát ezt a Bibliából ismert mechanizmust hívja segítségül. Akkor következik be ez, ha mindenki a csoportban egy tagra mutat, és a csoport agresszióját ellene irányítja. Az áldozat halála után a béke újra beköszönthet, és az áldozat a béke jelévé válhat, amolyan szent totemmé (uo.). A társadalom az áldozat színe előtt egyesült. Így jelennek meg a társadalomban a vallás, a szociális szerkezet, a kultúra és az erkölcs. Bárki kezdeményezte is az erőszakot a csoporton belül, kitaszítják, és a tilalmakból erkölcsi értékek születnek (Ruiz 2000, 70). Nem nehéz ráismerni Girard tézisében a Názáreti alakjára, és Kaifásra (Jn 11,50), mint a csoport-érdek szószólójára; vagy Káinra (Ter 4). Káin megöli Ábelt, hogy egyedüli tekintély és Isten előtt az egyetlen referencia lehessen (Sols 17). Káni elpusztítja a másságot (uo.). Sols, a történész, elismeri, hogy a mítosz lehetséges, de nem egyetlen magyarázat az erőszak megjelenésére. Rezignáltan jelzi, hogy tudományos bizonyossággal nem mondhatjuk meg, mikor és hogyan jelent meg az emberiség történetében, mivel híján vagyunk az információnak (17). Amit tudunk, mondja, az csupán az, hogy nem vállalja senki a végső felelősséget az elkövetett erőszakos cselekedetért: „Azért tettem, mert ugyanazt tették velem vagy családommal” (17). Szerte a világon a börtönlakók erőszakos családi és társadalmi háttérrel indokolják tettüket, illetve az élethez és boldogságos szükséges (anyagi, tárgyi) feltételek hiányát: Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött. Hozzátenném: és úgy folyatódik, hogy bosszút álltam. Sols összegezése: a biológia és a történelmi tényezők együttesen gyökerei az erőszaknak.

6.4.2.2  Hármas azonosságkrízis

A bosszú nem ad elégséges magyarázatot az erőszak ciklikus folyamtára. Meg lehet szakítani a folyamatot, mint láttuk. Kell lennie valamilyen oka annak, hogy a ciklus mindig újra indul. Sols három fenyegetett azonosságban látja a kiváltó okot, és ezeket három kérdés formájában teszi fel:

Ki vagyok én? Mi vagyok én? Hogyan élem túl?

Az első kérdés az önazonosságról szól. A történelem során a társadalom, a szociális környezet több alkalommal is igen rövid idő alatt ugrásszerűen kiterjedt: például Nagy Sándor idején, a felfedezések korában, a nemzetállamok születésekor vagy mostanában az Európai Unió születése és az egyidejű globalizációs folyamat következtében (Sols 9). Ez minden egyes alkalommal azonosságvesztéshez vezetett, félelmeket ébresztett. Elvesztem a kis közösség, a megszokott környezet otthonos biztonságát, akár saját szűk környezetemben is idegenül, gyökértelenül érzem magam, Bábelben. Ilyenkor megkapaszkodom abban, ami ismerős, ami biztosnak tűnik: a csoportomban. Ez lehet a nemzetiségem, a vallásom, vagy akár a labdarugó csapatom. Ők az enyéim, én egy vagyok közülük. Mindenki más a „többi” lesz. Ez persze egy csapda: az ember nem egyetlen csoport tagja, hanem ember. A csoport azonban félelmeim miatt én-pótlékká válik. Úgy érzem, önön létem a csoportom túlélésétől függ a, és aki támadja, az engem támad (10). Különös ellentmondása e folyamatnak, hogy mindez akkor történik, amikor az emberek tömegesen hagyják el a kis, meghitt közösségeket, hogy mega-városokba áramoljanak, ahol a kultúra amorf, mindenütt ugyanaz, és ahol a legnehezebb megőrizni azonosságomat. Annál vehemensebben – erőszakosabban – fogom védeni.

A másik csapda a birtoklás csapdája. Az vagyok, amit birtoklok. Ha ez igaz – és ezt hiszem – akkor, amit birtoklok, úgy fogom védeni, mint önmagamat. Az agresszió és az erőszak terepe kitágul. A birtok bármi lehet: földterület, bankszámla, hatalom, imázs, tudás. Foggal-körömmel védem, bár tudom, hogy nem vihetek ebből semmit se a sírba. Az emberség dolgok halmazává zsugorodik fordított arányban a tulajdon halmozásával (Sols 11). A fogyasztói társadalom mesterségesen felpuffasztja ezt a művilágot.

6.4.2.3  Három hamis istenség

Gaston Fessard (1960) francia jezsuitától származik a mondás, hogy a XX. század három bálványt imádott: a liberalizmus az Észt, a kommunizmus az Osztályt, a nemzeti szocializmus és a fasizmus a Nemzetet. Ezek az istenségek irányítják konfliktusainkat. „Senki sem tagadhatja a társadalomtudományi és történelmi tényt, hogy (…) ez a három világnézet uralja kortársaink értelmét” (Fessard 1960, 122). Istenségnek mondhatók, mert azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az emberi lét egészére végső magyarázatot nyújtanak, és nem alapulnak semmi előzőleg létezőn. Hamis istenségek, mert mindent megsemmisítenek, ami felfedi a hazugságokat, amelyre épülnek. Mindezt igazolja a kísérlet, hogy saját elemeikből pozitív vallást hozzanak létre, mint a nacionalisták teszik, vagy a fundamentalisták. A nacionalizmus a nemzet istenítése, és mindent, ami ellene szól, nem csak bírálni kell, hanem elvetni, sőt megsemmisíteni. E „vallások” közös nevezője, hogy az emberiséget három részre osztja: 1. saját nemzetünk tagjai; 2. Ennek ellenségei; 3. Szövetségeseink és azok, akik nem számítanak. Bigott, paranoiás, mitikus képzetek fonódnak e nézet köré. A folyamat ugyanaz, ha nem nemzetről, hanem kultúráról, fajról vagy vallásról van szó. A lényege a négy lépés: 1. Tagadom a tényleges helyzet komplexitását, és mindent egy nevezőre hozok, redukálok; 2. A történelmet a választott kategória szempontjából átértékelem; 3) Mindent, ami nem illik a sémába, kivetek, mint ellenségest; 4) Az ellenségnek el kell tűnnie. És elérkeztünk az „etnikai tisztogatásokhoz” (Sols 20). A legfőbb ellenség még sem a másik csoport (többnyire a „többség”), például a francia, ha korzikai; a spanyol, ha baszk stb. vagyok. A legádázabb haraggal a hídépítőket –egyéneket és csoportokat - üldözzük, hisz ők személyükben tagadják a kétpólusú világ igazát (Sols 21). S végül: az effajta paranoiás világkép, miután sikeresen beszűkült az én „…-ra”, imperialista hódítóként támadásba lendül, hogy mindent a maga képére formáljon át.

6.4.2.4  A kirekesztettek

Beszéltem a sorban állásról. <6.2> Mulatságos sportnak tűnt. Sols arra szólít fel, hogy képzeld el, hogy gyermekeiddel olyan sorban állsz, ahol élelmet osztanak – ha sorra kerülsz, például egy éhínség kellős közepén (13). Afrikában ez nem elméleti gyakorlat, hanem mindennapi lét. Ott valóban a lét a tét. Képzeljük el, hogy miután órák óta állunk éhen-szomjan a rekkenő hőségben, rájövünk – és velünk együtt ezrek – hogy nekünk már nem jut, a „főnökök” ezt rég elintézték egymás között. Másodpercek alatt az erőszak hulláma söpör végig a tömegen. A jóllakott kinézésű gumibotos rendfenntartók látványa csak növeli elkeseredésünket és az erőszakot. Ilyen helyzetek a koncentrációs táborban vagy a gulágban mindennaposak voltak, és ma is azok, bár mi csak a tévében látjuk mindezt, miközben a ropit majszoljuk. A különös az, hogy amikor mindez a „túlnépesedéssel” együtt lép fel, nem csak a szegények, a sorban állók dühe fokozódik, hanem a jóllakottak is valamikor elkezdenek félni.

S persze nem csak a gazdagok rekesztik ki a szegényeket, hanem az előző pontban leírt beszűkítő imperialisták, bálványimádók, mindenkit, aki nem az ő Istenüket imádja. S itt persze a legszomorúbb fejezet a vallás perverzálása: amikor a hatalom eszközévé válnak, ami többnyire az emberek testvériességének tagadásához, és a „mieink” felmagasztalásához vezet, röviden szektássághoz és fundamentalizmushoz. „A vallás nagyon veszélyes. Nem a tűz okozója, hanem inkább olaj a tűzre” – vallja Sols (27).

Adjuk össze a három lelkiállapotot és elég jól leírtuk a világ mai helyzetét.

 

Fő források

Csányi Vilmos és José Sols

 

BIBLIOGRÁFIA

2^nd Conference of the Latin American Episcopacy 1968. Church and Human Liberation. Medellín, Colombia.

Baron, R. A. és Richardson, D. R. 1994 2. Human Aggression. New York: Plenum.

Basabe, José Maria 1981. Condiciamientos biológicos de la conducta violenta. In: Dou, A. (ed.) Sobre la violencia. Bilbao: Mensajero.

Chagnon, N. A. 1968. Yanomamo: The Fierce People. New York: Holt, Rienhart és Winston. <6.3.4.1>

Chance, M. R. A. 1967. Attention structure as the basis of primate rank orders. Man 2: 503-518. o.

Ellacuría, Ignacio 1973. Teología política. El Salvador: Ediciones del Secretariado Social Interdiocesano.

Fessard, Gaston 1960. De l’actualité historique. Vol. I. Desclée de Bouwer.

Galtung, Johan 1975. Essays in Peace Research. Vol. I. Peace: Research, Education, Action. Copenhagen: Christian Ejlers.

Girard, René 1986. El chivo expiatorio. (Le bouc émissaire 1982). Barcelona: Anagrama.

Goetze, D. 1977. Castro, Nkrumah, Sukarno. Eine vergleichende Untersuchung zur Strukturanalyse charismatischer politischer Führung. Berlin: D. Reimer.

Hobbes, Thomas 2001. Leviatán. 1-2. Ford. Vámosi Pál. Bev. É s jegyz. Nagy Levente. Kolozsvár: Polis Könyvkiadó.

Hold, B. 1977. Attention structure and rank specific behaviour in pre-school children. In: Chance, M. R. A. and R. R. Larsen (eds.). The Social Structure of Attention.

Keane, J. 2000. Reflexiones sobre la violencia. (Original: Reflections on Violence 1996) Madrid: Alianza Ed.

Magyar Értelmező Kéziszótár I-II. 2002 9. (MÉK). Szerk. Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor és Kovalovszky Miklós. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Mauss, Marcel. 1988. The Gift:Forms and Functions of Exchange in Archaic Societies. London: Routledge.

Milgram, S. T. 1974. Obedience to Authority: An experimental View. New York: Harper and Row.

Reynolds, P. C. 1933 The complementation theory of language and tool use. In: Gibson, K. R. and Ingold, T. (eds.) Tools, language and cognition in human evolution. Cambridge: Cambridge University Press. 407-429.

Ridley, G. 1996. The origins of virtue. London: Viking.

Ruiz, P. 2000. Antropología y religion en René Girard. Thesis for Doctorate in Philosophy. Faculty of Philosophy, Ramón Llull University, Barcelona.

Sols, José 2003. One Hundred Years of Violence. Cristianisme i Justícia Booklets 108. Barcelona.

Wiessner, P. 1982. Risk, reciprocity and social influences on !Kung San Economics. In: Leacock, E. R. and Lee, R. B. (eds.) Politics and History in band societies. London: Cambridge University Press. 62-84.

---

 

Lábjegyzetek