Ha az erőszaknélküliségre és a békére gondolunk, gyakran megbotránkozva toljuk félre az Ószövetséget, egész oldalakat lapozunk át vagy sorokat hagyunk ki. Kevés olyan vallásos mű található a világirodalomban, amelyben annyi erőszakos tett fordulna elő, és ahol Isten cselekvése annyira össze lenne kötve az erőszakkal, mint az Ószövetségben.

Már a kereszténység kezdeti szakaszában jelentkezett olyan tendencia, amely egyszerűen félre akarta tolni az ószövetségi szent könyveket. A II. század második felében egy Markion nevű eretnek azt állította, hogy a zsidók Istene egy nyomorúságos világ teremtője, és nem lehet azonos Jézus Krisztus irgalmas Atyjával. A szószerinti írásmagyarázatra építette elméletét, és ennek alapján próbált Jahvéból bosszúálló Istent csinálni. Azokra a véres eseményekre hivatkozott, amelyeket a Biblia Jahve akaratának megvalósulásaként ír le. Az Ószövetség magyarázata nála Jahve, a zsidók vérengző Istene elleni vádbeszéddé vált.

Ez az irányvonal az egyháztörténelem folyamán - sokszor naiv és szélsőségesen pacifista indíttatások alapján - újra és újra felbukkanva arra próbálta ösztönözni a keresztényeket, hogy éppen ezen szentírási helyek miatt az Ószövetségtől elválasztva szemléljék azt a kinyilatkoztatást, amelyet Isten Jézus Krisztusban adott a világ számára.

Különösen keserű megbotránkozást okoznak sok keresztény számára bizonyos zsoltárok (főleg az ún. átokzsoltárok). Az bosszantja őket, hogy túl gyakran esik szó ellenségekről, gonoszokról, istentelenekről. Az emberek ugyanis a zsoltárokban egészen őszintén viszik félelmeiket, betegségeiket, fájdalmaikat, haragjukat, irigységüket, sőt szenvedésüket is Isten elé, miközben telve vannak a földi boldogság és a szerencsés élet utáni vággyal. Elsősorban azonban azt tartják sokan keresztényietlennek, ahogy a zsoltárok Isten igazságosságára, sőt bosszújára számítanak, Jahve büntető ítéletét követelve az ellenség számára. Megpróbálják ezt a magatartást élesen szembeállítani Jézus egyetemes szeretet-parancsával, figyelmen kívül hagyva az Újszövetségnek az isteni ítéletről szóló, ugyancsak kemény részeit (pl. Mt 25,31-46).

Azoknak a szövegeknek az olvasásánál, amelyekben egyfajta erőszakos Isten-kép tükröződik, figyelembe kell venni, mit is akart kifejezni a szerző "korának és kultúrájának nyelvén, az akkori irodalmi műfajok segítségével" (Dei Verbum III, 12.). Néhány dolgot ugyanakkor történelmi szempontból is a helyére kell tennünk. Elmondhatjuk például, hogy a "háborús" honfoglalással, amelyhez a zsákmány megsemmisítését követelő átok kapcsolódik, Józsue könyve nem történelmi tényeket akar közölni az olvasóval. A történelmi valóság az, hogy a háborúk többségét a környező népek kényszerítették rá Izraelre, amely sokszor csak játékszer volt a nagyhatalmak kezében. A bibliai Izrael rengeteget szenvedett a különböző hódító háborúktól, és ezt többféle módon próbálta földolgozni. Ilyen módszer volt az ún. "háború teológiája", amely megpróbálta tisztázni Jahvét azon gyanú alól, hogy a nagyhatalmak istenei azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Ebből a hozzáállásból adódtak azok a túlzások, amelyek szerettek volna Jahvéból harcos nacionalista Istent csinálni. A próféták határozottan fölléptek az Isten-kép ilyen elferdítése ellen, az igazságosan ítélő, de egyben könyörületes Istent állítva Izrael népe elé, s közben nem kerülték meg a konfliktusokat, amelyeket ez a hozzáállásuk okozhatott.

Mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy a konfliktusokat megkerüljük, a szőnyeg alá söpörjük, vagy ne ismerjük be meglétüket, mivel a mi elképzeléseinknek, keresztény ideáljainknak nem felelnek meg, sőt keresztényietlennek tűnnek. Izrael népe vonakodott attól, hogy a konfliktusokat félretolja vagy akár megszépítse, elsimítsa. Az Ószövetség nyílt bizonyítéka sok elintézetlen konfliktusnak, és ez is jelentősen befolyásolja az általa nyújtott istenképet.

Izrael népe mindig a személyes, a történelemben cselekvő Istennel találkozott. A szent szerzők ennek az Istennek a cselekvését örökítették meg a Biblia lapjain – antropomorf módon. A történelem és az egyes ember életének eseményei mindig Isten működésével állnak kapcsolatban. Ezek az események aszerint alakulnak, ahogyan az ember Istenhez és az Ő akaratához viszonyul. Isten akaratának teljesítése – az élet, a boldogság, míg akaratának elutasítása, a bűn – következménye a bűnhődés, a halál. Ezért olvasunk Isten haragjáról, megbánásáról (Ter 6,6), bosszúállásáról, büntetéséről.

Gyakorta előfordul Istennel kapcsolatban a „haragomban” kifejezés, amely jellemző a deuteronomista hagyományra, valamint Jeremiásra és Ezekielre is. A próféta és a hozzá kapcsolódó teológia a megtörtént szerencsétlenséget, mint Isten haragjának eredményét fogja fel. A harag Jahve elsődleges reakciója, amely azonnal, szinte mechanikus értelemben, fellobban, mihelyt az ember bűnt követ el. A harag a bűnös cselekedet visszahatása, amely megalapozza a bűnért járó igazságos büntetést. Ily módon a harag közvetlen összeköttetést jelent Isten és a bekövetkező katasztrófa között. A történelem alakulásának okára mutat rá - eszerint Jahve áll minden történelmi esemény hátterében, s az ő cselekvése nyilvánul meg azok révén is (vö. Jer 33,1-9).

Az Ószövetségben gyakran előtérbe kerül a bosszú gondolata: A bosszú fogalmát az Ószövetségben anákam ige és a belőle képzett főnév segítségével írták körül. A nevezett szónak és származékainak előfordulási aránya különösen a prófétai könyvekben volt magas: az összesen 79 előfordulási helynek több, mint a fele ezekben található - (a legtöbb Jeremiásnál: 18 alkalommal).

A szó eredeti jelentésében a jogi nyelvhez tartozhatott. Azt fogalmazta meg, hogy az elkövetett igazságtalanságot csak büntetés által lehet kiegyenlíteni vagy megszüntetni. A bosszúval kapcsolatos szövegek esetében legtöbbször nem az egyén bosszújáról vagy az egyénnel szembeni bosszúról van szó, hanem a közösségnek (Izraelnek) az ellenségeivel szembeni bosszújáról. A bosszú gondolata gyakran előtérbe kerül a Zsoltárok könyvében is, különösen az ún. „átokzsoltárokban”. Az átokmondást kifejező árar ige az Ószövetségben 68-szor fordul elő különböző alakokban, leggyakoribb előfordulási helye (19-szer) a Deuteronomium. A héber árur kifejezésnek deklaratív szerepe van: megjelöli a személyeket vagy tárgyakat, mint az Istentől eredő szerencsétlenség objektumait. Ez a kifejezés gyakran az áldás ellentétét fejezi ki, olyan szerencsétlenségtől sújtottnak és üldözöttnek a sorsát, akinek egész egzisztenciáját átjárja az elátkozottság. A saját születésre vonatkozó átokmondás a többi átokformulához viszonyítva egyedülálló és különleges. Az átok oka ugyanis általában az ember vétke, amelyet a múltban követett el, vagy amelyet esetleg a jövőben készül elkövetni.

Anákam igének és származékainak profán és vallásos értelmű használatát nem lehet világosan elkülöníteni. Az isteni bosszú bekövetkezhet: a szövetségi hűség megszegése, az egyes bűnök vagy a próféták kiontott vére miatt. Isten bosszút áll nemcsak Izrael ellenségeivel szemben, hanem a választott néppel szemben is. Az egyén is gyakran fordul Istenhez a bosszú véghezvitelének céljából, hiszen ezáltal az igazságtalanság révén megzavart világrend ismét helyre állhat.

Ugyanakkor ez az Isten, aki megszabadítja népét, megvédi a jogot és igazságosságot és irgalmas még ellenségeivel szemben is (pl.: megkíméli Ninivét a pusztulástól).

A pusztulás, szenvedés, halál okozója nem Isten, hanem a kiváltó ok az engedetlenség, a bűn, amely magával hozza a bűnhődést. Jól látták ezt a próféták, akik felismerték, hogy a háború nem lehet Izrael boldogulásának eszköze. A próféták sokkal inkább, mint Izrael bűnének kifejeződését értékelték, amely éppen megfelelő arra, hogy mint sújtó figyelmeztetés a megtérésre szolgáljon, vagy büntetésként értelmezzék az elpusztító ítélet napján. Ennek megfelelően a próféták számára a béke nem egy lélegzetvételnyi időt jelent két háború között, hanem a világ természetes állapotát. Mivel a háború, ha a saját és a szövetségesek hatalmában való bizalom jegyében vezetik, bűn; tulajdonképpen folyton a békének kellene uralkodnia. Az emberek bűne az oka, hogy nem így van. Ezért elvétetik tőlük a béke, s a háború, amely azt megszünteti, ítéletükké válik. Csak a megtérés őrizhet meg ettől. Mivel azonban egy próféta sem találta ehhez készségesnek a népet, számukra a béke a Jahve bírói és megváltói beavatkozása utáni időbe tevődött át (Szof 3,12; Oz 2,20) – ez egy olyan elvárás, amelyet a későbbi eszkatológikus prófécia az örök béke várásává fejlesztett tovább.

A béke és boldogság állapota nem lehet emberi erőfeszítés eredménye. Jeremiás próféta igehirdetése jól tükrözi ennek valóságát.

A történelmi-politikai helyzet Jeremiás fellépésének idején egyre nehezebbé válik Júda számára. Az asszír birodalom bukásának és az újbabiloni uralom kezdetének politikai konstellációjában rejlik a déli országrész reménye és tragikuma. Júda politikai súlyának megfelelően mindig valamelyik nagyhatalom vazallusa volt. Bár Jozija király kihasználta a kedvező történelmi alkalmat vallási reformjának (2 Kir 22) a megvalósítására, az ő Megiddónál bekövetkezett halálával nyilvánvalóan megkezdődik az állam feltartóztathatatlan hanyatlása. Az Egyiptom-párti Jojakim vakmerően kockáztatja a babiloniakkal való szakítást, s az ő politikájának kétes értékű gyümölcsét aratja le fia, Jojakin, aki három hónapos kormányzás után kénytelen feladni Jeruzsálemet, és az ország előkelőségeinek százaival Babilonba kényszerül száműzetésbe. Nagybátyja, Cidkija uralkodása alatt -erre az időre datálják a legtöbb jeremiási szöveget- folytatódik Júda kiszámíthatatlan habozó politizálása. Ennek következménye az 587-es katasztrófa, Jeruzsálem eleste.

Jeremiás igehirdetése bírálja Júda királyainak hamis magabiztosságát és erőinek naiv túlbecsülését. A nép vezetői az 587-es katasztrófa előtt a nyilvánvaló igazságtalanságok és súlyosbodó hiányosságok ellenére is šálóm-ot, azaz békét, üdvösséget hirdettek, ezzel megakadályozva, hogy a hamis és a rossz leleplezhető s így eltávolítható legyen. Ez a felfogás az addig megrendíthetetlennek gondolt hittételekre épült, úgy mint a templomra, amely JHWH elfoglalhatatlan lakóhelye, a nép kiválasztottság-tudatára, amelyet saját cselekvésük kiindulópontjának és legitimációjának tekintettek.

A dolgoknak az ilyesfajta elkenése, szépítgetése Jeremiás könyvében hazugságként (šeqer) jelenik meg. A tény, hogy ez a szó a könyvben 37-szer fordul elő (ami a teljes Biblia-beli előfordulás-szám harmada), a könyv fő célkitűzésére utal: A próféta le akarta leplezni ezt a hazugságot. Így pl. Izrael megtérése csak képmutatás (Jer 3,10), JHWH előtti esküje hamis (Jer 5,2), a próféták jövendölései hazugok (Jer 5,31), az emberek rászoktak a rendszeres hazugságra és megtanulták azt (Jer 9,4). Ez az állapot nem az Isten által akart békét tükrözi.

A valóság felfedezése, amely az erőszak valósága, az első lépés a béke és a kiengesztelődés felé. Az Ószövetség meg meri tenni ezt a lépést. Ha nem vagyunk képesek ezt a könyvet a maga valóságában végigolvasni, mert túl véresnek, brutálisnak, háborúskodónak tűnik számunkra, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy nem vagyunk-e még éretlenek arra, hogy képesek legyünk szembenézni a teljes valósággal.
Az idők folyamán az Ószövetség előkészítette a békének azt az útját, amelyen Jézus járt. Ám amíg eljutottak odáig az emberek, még egy erőszakkal teli útszakaszt kellett megtenniük. Ezt az utat, csakúgy, mint az azt megelőző, békétlen lépéseket vázolja föl az Ószövetség, s éppen a próféták mutatják meg a legszemléletesebben:

1. A békesség országa nem általunk, emberek által, hanem csak Isten erejéből és az Ő segítségével valósulhat meg. Bennünk túlságosan sok a rivalizálás, és annyira függünk az erőszaktól, hogy saját erőnkből nem tudnánk megvalósítani ezt. Az Ószövetség látomásokban és képekben új eget és új földet vázol fel, amelyet Isten teremt majd meg az utolsó napon.

2. A békesség országa az erőszaknélküliség által valósul meg - mondja Jézus. Ez minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy azok, akik által Isten véghez akarja vinni ezt a csodát, mindenekelőtt a tehetetlenek és alárendeltek, akiket az erőszak pusztít el (pl. az Ebed-Jahve dalokban Izajás prófétánál az Iz 50,4-9-ben).

3. Isten az emberiség egészéből teremti meg a béke közösségét, a szeretet családját. Ehhez Izraelt, mint modellközösséget használja fel. A többi népnek tőlük lehet és kell megtanulnia, hogyan lehetséges egymással békességben élni. Ezt akarja kifejezni a népek Sion hegyéhez történő zarándoklata, amely a béke állapotába való eljutást jelképezi.

Bölcsen cselekszünk, ha ezt az isteni optikát a magunkévá tesszük, és Isten szándéka szerint arra hangolódunk, hogy útközben el ne térjünk kitűzött célunktól. Ezt a fáradságos utat mindegyikünknek egyedül kell megtennie, nem kerülve meg annak kanyargós ösvényeit sem. Ez a leplezetlen valóság, amelyet meg kell látnunk, és el kell fogadnunk, ha valódi békességszerzőkké szeretnénk válni.
 
 

Felhasznált irodalom:

Baudler, G., El Jahwe Abba, 1996.

Dietrich, W., / Link, Ch., Die Dunklen Seiten Gottes II., 2000.

Jenni, E., / Westermann, C., Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament I-II., 1994.

Khoury, A., / Grundmann, E., / Müller, H.-P., Krieg und Gewalt in den Weltreligionen, 2003.

Preuß, H. D., Theologie des Alten Testaments I., 1991.

Zenger, E.,  Das Erste Testament, 1993.

Zenger, E., Ein Gott der Rache?, 1998.