A keresztény egyházak a demokratikus társadalmakban szociológiai értelemben a civil társadalom részét képezik, mely alulról fölfelé építkezik, ahol a különböző csoportok megtalálják az önkifejezés és a más csoportokkal való koegzisztencia utjait és módjait^[1], ahol az önszerveződő csoportok az államtól viszonylagosan függetlenül a szubszidiaritás elve alapján^[2] próbálják meg értékeiket és érdekeiket artikulálni.^[3] Az egyházaknak elemi kötelességük a civil társadalom építése és a helyi társadalom értékeinek képviselete és védelme a monopolisztikus és bürokratikus állammal szemben. Ez egyáltalán nem könnyű  a posztkommunista országok egyházainak, amelyek éppen hangjukat és identitásukat keresik, főképpen nem a nagyobb, úgynevezett történelmi egyházaknak, amelyeknek vallásukat rendszeresen gyakorló hívei immár kisebbséget képviselnek a lakosságban.

Ugyanakkor az egyházak nem egyszerűen hasznos elemei és alrendszerei a társadalomnak, hanem kontrasztjai is, vagy ahogy H. Büchele nevezi: kontraszt-társadalmai.^[4] Ezek a csoportok olyan sajátos értékekkel emelkednek ki a többi csoport és réteg közül, mint a hit, remény és szeretet, valamint a szeretet-gyakorlás olyan módjai, mint a gyógyítás, a könyörület, a megbocsátás, olyan klasszikus (arisztotelészi-szenttamási) erényekkel, mint az okosság, igazságosság, bátorság és mértékletesség. Mindez együtt kontrasztja, oppozíciója az egész társadalomnak. A keresztény kontraszt-társadalom nem valami evilági messianizmus, nem közösségi kostantinizmus, nem az állam helyében lépő teokrácia (khomeinizmus), nem a társadalomból kivonulók remetesége, zárványa. Ők a „nézzétek, mennyire szeretik egymást” szellemében és a föld sója szerepében élők mássága, akik nem akarnak mindent végképp eltörölni. A kontraszt-társadalmak ott alakulnak ki, ahol már van valami szociális szerveződés, ahol már van valami közvetlen kommunikáció. A kontraszt-társadalom a radikális változtatás igényével lép föl, de nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” forradalmi gőgjével, hanem beéri azzal, hogy az össztársadalmi viszonynak csupán kis részét ragadja meg, ugyanakkor az elsődleges szociális rendszerek jobbításán keresztül akár az össztársadalmi változásnak is kezdeményezői és mintái lehetnek

A kemény diktatúrákat kivéve minden politikai hatalomnak, minden kormánynak szüksége volt egyházi legitimációra. Kérdés, hogyan vesznek részt az egyházak ebben a legitimációs „társasjátékban”. Addig nincs baj, amíg a közjó és az alapértékek szolgálatáért támogatják a pártokat és kormányokat, főleg akkor, ha ezt kellő távolságtartással és kellőképpen kritikusan teszik. Nyilvánvaló, ha egy lakótelepen nem épült templom, és az adott kormány hozzásegíti egy nem túl gazdag hívekből álló vallási közösséget egy istentiszteleti hely építéséhez, jó szívvel elfogadhatják, de csak akkor, ha ők is beleadták a magukét. Egy dolog az „akinek van, annak adatik” elv alapján történő segítség elfogadása, más dolog a privilégiumok jogtalan élvezete.

Wildmann János remek kis glosszát írt az Egyházfórum című független keresztény közéleti-kulturális folyóiratba "Halleluja"-kocsi címmel^[5]. Egy német evangélikus egyházi vezetőt idézve azt mondja, a privilegizált egyház a hatalom halleluja-kocsijaként kapcsolódik az állami mozdonyhoz. Én most ezt látom a magyarországi történelmi (a katolikus, a református és az evangélikus) egyházak esetében, bár nem kizárt, kisebb felekezeteknél is lehet erről szó. Ennek az igen szerencsétlen függőségi viszonynak legfőbb okát a negyven évi diktatúra okozta torzulásokon kívül a hívek (a bíborostól a ministránsig) körében tapasztalható elhúzódó identitás-válságban látom. A rendszerváltás idején Uram, adj nekünk ellenzéket!^[6], valamint a Falra festett kurzus^[7] címmel publikáltam az identitás válságáról és kereséséről, valamint a keresztény kurzus bizonyos jeleiről több napilapban. Ma is hasonlókat írnék. Ha nem világos, hogy katolikus, református vagy evangélikus hívőként – legyek akár püspök, ministráns vagy többé-kevésbé templomba járó —, mi az identitásom, milyen vízióm van egyházamról, országomról, komoly gondot okozhat bennem, és kisebb-nagyobb közösségeimben. Pedig iránymutatás van, a katolikus egyház esetében például a Második Vatikáni Zsinat. Mivel sem az egyháznak mint szervezetnek és intézménynek, sem tagjai többségének nincsen megfelelő önazonosság-tudata, ezért mind az egyházak, mind tagjaik ide-oda sodródnak, a mostani választások előtt például éppen az úgynevezett „keresztény” a kormánypártokhoz. Sajnos, elég jól lehetett sejteni, hogy ennek a választásnak legnagyobb vesztese a kormánypártok mellett kampányoló három legnagyobb keresztény egyház lett, amelyek szem elől tévesztették, hogy Krisztusra kell szavazni, s a pártok közül pedig a kisebbik rosszat kell választani. Ugyancsak nem vették figyelembe, hogy a pártpolitikánál fontosabb a közjó szolgálata, s legkülönbözőbb pártokkal rokonszenvező hívek mozgósítása a civil társadalom építése érdekében. A Gaudium et spes egyértelműen kimondja, hogy a katolikus egyház reményét nem veti a világi tekintélyektől fölajánlott kiváltságokba. Sőt inkább lemond a törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról is, ha kiderül, ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható őszinte tanúságtétele. Sajnos, ez nálunk még nem igazán működik, és a negyven éves diktatúra csak részben jelenthet mentséget. Természetesen abban az időben a dialógus az egyházban sem nagyon válhatott gyakorlattá.

A rendszerváltás idején elég sok keresztény szavazott az akkor liberális Fideszre, a szocialistákra, valamint az SZDSZ-re. Ezek az aránya kétségkívül jelentős mértékben csökkent tíz év alatt. Ebben annak is szerepe lehet, hogy azóta szinte kőbe vésett igazsággá vált sok hívő szemében az a hiedelem, hogy a „keresztény” szinonimája a jobboldali, a nemzeti és a konzervatív. Természetesen ez is, de nemcsak ez. Ahogy egy liberális filozófus barátom véli, a magyar társadalom tragédiája, hogy itt nincs egy nagyon jó minőségű, nyugati típusú kereszténydemokrácia. Ha találkozunk egy német vagy egy holland kereszténydemokratával, az körülbelül azt vallja, mint egy magyar liberális keresztény. A keresztény nem csak konzervatív, hanem liberális is lehet. Nemcsak jobboldali, de baloldali is. Természetesen lehet nemzeti, de semmiképpen sem partikulárisan, soviniszta módon, másokat kirekesztő módon "népnemzeti", mert a kereszténység lényegénél fogva egyetemes, univerzális. Mégis, mintha az egyszeregyet hallanánk, egyre többen mondják gépiesen, hogy aki keresztény az egyben konzervatív. Fantomképek alakulnak ki, amelyek a valóságtól igencsak távol állnak. A kereszténydemokrata típusú pártok teológus, hívő, értelmiségi tagjai egyébként világszerte követelik, hogy pártjuk ne vegye nyelvére a keresztény nevet, mert Krisztus tanítását nem lehet politikai pártprogramba gyömöszölni. Gyakorlattá lehet váltani, de az a fajta érdekérvényesítés, amellyel egy párt élni szokott, általában nem fér meg a „tartsd oda a másik orcádat is” tanításával. Amellett, hogy vallásos szavazók szimpátiája kétségkívül az úgynevezett keresztény jellegű pártok irányába tolódott el, még mindig bőven akad a gyakorló vagy valamilyen módon magát vallásosnak tartó emberek között másféle orientációjú. A „kereszténységhez” sajnos a nem vallásos honfitársaink is a „konzervatív”, a „nemzeti” és a „jobboldali” jelzőket asszociálják. Egy teológiailag nemesen konzervatív, amúgy igen nyitott gondolkodású zenetudós, Dobszay László világosan kifejtette, a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia és a liberális politika alapjaiban ugyanannak a keresztény gondolatnak a háromféle variánsa, egyenrangúak, versenyeznek egymással, váltogatják egymást.

A szlogenek és a látványosságok akkor hatnak igazán, ha az egyén identitása gyenge. Ha a hívő nem látja világosan az egyház koncepcióját, akkor a vezetőkre hagyatkozik, hogy döntsenek helyette. Ha nem tekintheti magát a hívő egy olyan egyház tagjának, amely inkább a civil társadalom, s nem a kormányzat része. Az egyházaknak több közük kell legyen a helyi polgárokhoz, s felelősen törődni kell a mindennapi problémákkal. Az irgalmas szamaritánus többünk szerint nemcsak a szívével az, nemcsak ápolja a bajbajutottat, hanem kitesz egy táblát, hogy „Vigyázat, errefelé rablók tanyáznak!”, azaz közéleti szerepet is vállal: például elmegy az önkormányzathoz is, s kéri, hogy a hivatal jobb közbiztonságot teremtsen a mi adónkból. Ilyen irányban kellene orientálódni az egyházaknak, hogy a felebaráti szeretetet érvényesítse a helyi társadalomban. Sajnos ma még jobbára nem így működnek az egyházak, s szerepüket nem igazán ekképpen értelmezik. A hívők pedig, ha nem látják pontosan ezeket az értékeket, akkor könnyebben elhiszik, hogy az egyház jobboldali, nemzeti, konzervatív, s fel kell sorakozni a kormányzat mögött, amely „annyi templomot épített, mint Szent István óta soha senki”.

Sokan — vallásos és nem vallásos emberek egyaránt — úgy gondolják, hogy ebben a bűnös világban az egyházak és a hívek ne piszkolják meg magukat a politikával, törődjenek a lelkikkel, a szegények és a lelkek gondozásával. Csakhogy a világtól különböző, azzal szemben kontrasztot képező egyháznak a világban és a világgal együtt kell élni, mert — ahogy a második vatikáni zsinat tanítja — ez a világ nem az ördögtől való rossz. A világban, de nem feloldódva benne, hanem kiemelkedve belőle, de nem gőgőse lenézve azt. Az egyházak alternatívát kell hogy képviseljenek, megőrizve a sajátosság méltóságát, s nem halleluja-kocsiként kell döcögni az állami mozdony mögött. Régen a hatalom és a nép között a szakszervezet volt a szíjáttétel, ezt a funkciót talán most az egyházaknak szánhatják. Az, ami jár nekem, elve összetévesztődhet a manipulálással és zsarolással, bár remélem, idáig nem fajulhatnak a dolgok.

A rendszerváltáskor az egyházak hatalmas bizalmi tőkével kezdték meg a szabadság időszakát. Ez a bizalmi tőke néhány év múlva műár fogyni kezdett. A bizalmukat vesztők számára kellemes meglepetést jelentett a katolikus egyház társadalmi kérdésekkel foglalkozó körlevele.^[8] Ezt — első alkalommal a magyar katolikus egyház történetében— egy olyan kollektíva fogalmazta meg, mely többségében laikus értelmiségiekből állt. Ma még nem csak magukat liberálisnak nevező politikusok és újságírók többségét, hanem a hívek jelentős részét is meglepi, amikor az egyházak az egész társadalom számára az egész társadalmat érintő kérdésekről szólnak.

Míg a legnagyobb létszámú, a "hivatalos egyházhoz" szorosan kötődő katolikus egyesület, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kongresszusaira rendre meghívja a szemében "keresztény" kormány vezető személyiségeit, akad néhány kisebb egyesület, amelyek a "civil egyház" tipikus képviselői. Közülük az legjelentősebb a Magyar Pax Romana, amely alig száz fővel^[9] tucatnyi olyan projectet gondoz, amelyek között a magyar társadalom legégetőbb kérdései megoldására vállalkoznak, amelyekkel a "hivatalos egyház" érdemben nemigen foglalkozik: zsidó-keresztény párbeszéd, a cigánykérdés, a korrupció. A Magyar Pax Romana tagjai fogalmazták meg 2001. októberében azt a nyílt levelet (amelyhez más keresztény tudósok, klerikusok, művészek és politikusok is csatlakoztak), amelyet a három legnagyobb magyarországi keresztény egyház (a katolikus, a kálvinisita és a lutheránus) vezetőihez intéztek. Arra kérték őket határozottan lépjenek föl a zsidó-, a cigány- és mindenfajta idegengyűlölet ellen, amely a közszolgálati médiában is jelen van, különösképpen pedig a hívek és a lelkészek körében tapasztalható előítéletes viselkedés ellen. A félszáz főt magába foglaló Zsinati Klub nevű katolikus értelmiségi egyesület legfőbb célja és tevékenységi formája a dialógus. Körükben találtak és párbeszédet folytattak egymással kommunisták és Istenhívők, természettudósok és teológusok, jezsuiták és szabadkőművesek, katolikusok és protestánsok, keresztények és Krisna-hívők, a "hivatalos egyház" és a "civil egyház" képviselői. Igen csak sajnálatos tény, hogy ezeket az egyesületeket a magyar katolikus egyház vezetése nem tekinti katolikusnak és partnernek, elsősorban azért, mert kritikusan szemlélték az állami mozdony mögé besoroló egyházi vezetést.

A legutóbbi választások idején a kormánypártok mindent elkövettek, hogy megosszák a nemzetet jó magyarra és idegenszívűre, nemzetire és kozmopolitára, keresztényre és ateistára. Ennek eredményeképpen a választások előtt sok-sok keresztény nemzeti színű kokárdával a szíve fölött ment a templomba, és gyanakodva vagy sajnálkozva nézte azokat, akik nem követték őket. Valaki szellemesen jegyezte meg: „Vigyázni kellene, mert a szívet eltakaró kokárda blokkolja a kegyelmet”. Természetesen Isten személyválogatás nélkül pártállásra, világnézetre való különbség nélkül egyaránt szeret mindenkit. Nekünk nehezebb Istent szeretni, ha magunkat és másokat partikuláris megjelölésekkel minősítve egy rész jegyében lemondunk az egészről. A „,kontra” és „kontraszt” nem keverhető össze, nem valaki ellen vagyunk keresztények, hanem — Szalézi Szent Ferencet követve — mindenkit elfogadva útitársnak.