A keresztény középkor politikai kultúrájának tudtommal legkimagaslóbb művészi kifejezése a sziénai városháza tanácstermében lelhető két falfestmény.^[1] Az egyik a rossz, a másik a jó kormányzat jelképes ábrázolása. Az első központjában valami sátáni alak gyakorolja a hatalmat a város polgárai felett a szenvedélyek tucatnyi kísértésével. De különösképpen a zsugoriság, a kevélység és a hiú dicsvágy készteti az alattvalókat saját önző érdekeik kielégítésére. Így nem csoda, hogy az uralkodó nem erkölcsi tekintélyre hanem nyers erőszakra építi hatalmát amelyet egy női alak fejez ki azzal, hogy egy végtagot fűrészel le egy élő testről. A közéletet pedig az ezerfelé húzó önző érdekek a pokol tornácának tőszomszédjává teszik.

A második képen a fejedelem hatalma az erények, különösképpen az igazságosság, nagylelkűség és mértékletesség tekintélyén nyugszik. Nemcsoda, hogy uralmának gyümölcse a társadalmi béke, aminek jelképes alakja a trónhoz közel párnákon nyugszik. Ez a rend zavartalan birtoklása, a szentágostoni 'tranquillitas ordinis': egy szerényebb földi paradicsom.

A politika történelme e társadalmi béke két alapkövének, a hatalomnak és a tekintélynek eredője. Mert a hatalom, vagyis az az erő, amely egyén, sőt egész társadalmi osztályok ellenállását is legyőzve képes alattvalóit a törvényekkel és közvetlen vezetése segítségével egy célra irányítani, tekintélyen kell hogy nyugodjék. Ez a tekintély pedig ama erkölcsi tulajdonságok összessége amellyel a hatalom birtokosa meggyőzi az alattvalókat célkitűzése ésszerű és eszközei szükséges voltáról.
 

Látszat és valóság

Egy ókori monda szerint^[2] a gazdagságáról híres Lydiában az uralkodóház megalapítója egy szegény pásztor volt. Vele történt, hogy valami földrengés okozta sziklahasadékban egy gyűrűt talált. Amikor aztán a király számadásra hívta szolgáit, a pásztor szórakozottan megforgatta gyűrűjét. Csodák csodája, láthatatlanná vált. Ez alkalom aztán túlerősnek bizonyult erényei számára. Gyűrűjét és erkölcsi meggyőződését szorgosan forgatva, először a királynét csábította el, majd vetélytársát megölve eltulajdonította az ország gazdagságát és végül magához ragadta a királyi hatalmat. Leszármazottai hosszú évtizedekig uralkodtak Lydián. A szofista gondolkodásmód e példabeszédből új, "modern" erkölcstant faragott. Hívei ráhelyezték politikai elméletüket a hatalomról és a tekintélyről.

Szerintük cselekedeteink és egész magatartásunk csak egy törvényt ismer, a természettörvényét, amely nem más mint szenvedélyeink kielégítése és egyéni érdekeink követése. A hatalomra törők és azok, akik már birtokolják azt, ugyanezt teszik. Ami megkülönbözteti őket a közérdeket szolgáló és törvénytisztelő polgároktól az az, hogy ők bűntetlenűl tudják önző céljaikat szolgálni, hála csodagyűrűjüknek: ügyességüknek, képmutatásuknak, egész csaló önmaguknak. De tekintélyük csak látszólagos mert törvénytiszteletük is látszólagos. Ennek a látszatnak köszönhetik hatalmukat: el tudják hitetni a társadalommal, hogy ők becsületes "igaz" emberek és rá tudják venni a polgárságot, hogy az uralkodó érdeke a társadaloméval azonos. Végül is, ha egy-egy bakkecske kiugrik a nyájból, van a pásztorkirálynak suhogó pálcája, csaholó kutyái, hogy visszakergesse azokat a látszólagosan engedelmes nyájba. Tehát az egyedüli valóság, a hatalom, nem más mint nyers erőszak, az erkölcsi tekintély csak látszat, ügyes színészek álarca.

A szofista politika erkölcstanának késői, de egyenes leszármazottja Hobbes (XVII. sz.) elmélete az emberiség természetes állapotáról, amelyben csak egy törvény létezik, az önérdek, vagyis önfenntartás. Ha valaki nem engedelmeskedik ennek, életét veszti. De ha engedelmeskedik, akkor ellentétbe kerül a többi emberrel. Az eredmény: mindenki harca mindenki ellen. Hobbes megoldása a zűrzavar elkerülésére a társadalmi szerződés, vagyis közös megállapodás bizonyos közérdek, mint például a levegő, víz és hasonló természeti javak használatára és a velejáró szabályok, vagy "törvények" tiszteletben tartására. A hatalom arra van hivatva hogy biztosítsa e szerződés gyakorlását. Innen származik az uralkodó tekintélye, vagyis azon tulajdonságok összessége, amely elfogadhatóvá teszi a legfelsőbb hatalom gyakorlását.

Hobbes az államhatalmat szükséges rossznak tartja, valami tengeri szörnyetegnek, a bibliai Leviathánhoz hasonlítva, amely fenyegeti a polgárok érdekeit. Az alattvalóknak ezért kötelességük az állam hatalmát legyöngíteni azáltal, hogy a közérdeknek a legszűkebb megfogalmazást adnak. A legfőbb probléma tehát maga az állam, amely minduntalan az egyén érdekei és célkitűzései megvalósítását akadályozza. Nemcsoda tehát, ha aztán az államfői tekintély is a minimálisra csökken, mindig mélyebbre húzva magaután az államhatalmat is.

Így a szofista elmélet önérdeket hajszoló politikája vagy zsarnokságban végződik tekintély nélkül vagy egy minimális tekintélyt megtartva, a különböző érdekcsoportokat szolgálva a hatalom kaotikus gyakorlásához vezet. Nemcsoda, hogy így a társadalmi békét egy - a civilizáció álarcát csak nagynehezen megtartó - állandó belső forrongás fenyegeti. Az első a szofista, a második a Hobbes-i individualizmus gyakorlati következménye.
 

Az eszményi köztársaság

Ha Plátón politikai elmélete a szofistákénak homlokegyenes ellentéte, az erkölcsi alapvetésének köszönheti. Igaz ugyan, hogy ezt az alapot, mint a szofisták, úgy ő is természettörvénynek hívja. De ő természet alatt nem állati féltestvéreink ösztöneinek kielégítését, hanem az emberiség közös céljára való törekvését érti, amely felülemelkedik a test és az anyag merőben érzéki igényein. A szellem, a lélek igénye az eszmei jó, amely minden ember számára ugyanaz, az egyének közös java, amelyet erkölcsi jelzővel illetve boldogságnak, vagyis "eudaimoniának" hív. Erre a következtetésre az ember belső életének és az állam életének közös elemzésével jutott.^[3]

A bennső élet a lélek, a szellem életével azonos. Plátón egy fönséges látomásban írja le a lélek eredeti mennyei boldogságát. A léleknek, mint egy ókori csataszekérnek összetétele hármas, a kocsis aki két szárnyas lovával vágtatja át a mennyei pályát. Az első az értelmes rész, a "logisticon"-t képviseli, míg a két paripa egyike, a fehér, az engedelmes, férfias erő, a "thumoeides", a másik, a fekete, a hámból mindig kirúgó testi szenvedélyeket és kívánságokat jelképezi, az "epithumetikon"-t. A lélek hintója a Jóság és Igazság napja körül kering, és boldogságát a hármas lelki erő összhangjában leli.

Ezt a harmóniát a következő körülmények biztosítják. Mindegyik résznek megvan a maga saját célja. Az értelmié a jó és igazság; a lelki erőé a nehéz helyzetekben való kitartás és végül a testi kívánságoké az anyagi javak. Mindháromnak megvan a maga sajátos erénye, vagyis cselekvésmódja célja elérésében: bölcsesség, bátorság és mértékletesség.

A lelki összhangot, vagyis a boldogságot egy külön erény biztosítja, aminek Plátón egy meglepő nevet adott: igazságosság. Tartalmilag ez az erény nem a mi "Add meg mindenkinek azt, ami megilleti" disztributiv igazságossága, hanem inkább az erkölcsös "igaz ember" alaptulajdonsága. Ez biztosítja, hogy a lélek minden porcikája arra törekszik, amit természete előír és hogy minden úgy történjék, amint az előírja.

A görög szó, ami ezt az általános vezér erény fogalmát kifejezi és amelyet mi Igazságosságnak, a rómaiak Justitiának fordítottak, Plátón "Dikaiosűné"-nek hív. Érdekes megjegyezni, hogy Szent Pál ugyanezt a szót használja a megigazulás tanában. A szó ugyanaz, de Szent Pál fogalmazása nemcsak ez erény természetes, hanem természetfölötti forrását hangsúlyozza.

Plátón a föntebbi erkölcsi elméletet használja politikai meggyőződésének kifejezésére, hiszen, mint hangsúlyozza, az állam nem más, mint az egyén nagybetűkkel írva. Az államnak, éppenúgy, mint a léleknek három része van, a három társadalmi osztály. Hierarchikus sorrendben az első a társadalmi rend és béke őrei (Phylakes). Föladatuk a közjó ismerete, tanulmányozása és a társadalom életére való alkalmazása. Bölcselők ők, akik egész életüket önzetlenül a közjónak szentelik, olyannyira, hogy egy családot képezve vagyonközösségben élnek. Erényük a legfelsőbb plátóni erény; az Igazságnak és a Jónak a tudása, a bölcsesség.

A második osztály ennek közvetlen alárendeltje és neki segédkezik: a katonaság és a rendőrség, amely az államot külső és belső veszélyeiben segíti. Legfőbb erénye a bátorság és kitartás a közösséget fenyegető veszélyek elhárításában. A legalsó réteg a legnépesebb. Rendjüket a kézmívesek, mezőgazdasági termelők, kereskedők stb. alkotják, vagyis mindazok, akik az egész társadalom anyagi megélhetését biztosítják. Erényük a mértékletesség.

A plátóni köztársaság felsőbbrendűsége világos. Az államhatalom az erkölcsi erények tekintélyére épül: a közjó és az igazság ismeretére és önzetlen gyakorlására. Az uralkodó osztály így tudásával és tanításával szolgálja a közösséget. A többi osztály minden rétegével a "bölcselő király"-nak engedelmeskedik. Az erkölcsi tekintély és a hatalom összhangja teremti meg a társadalmi békét és hozza meg a közösség boldogságát.

Plátón két szirakuzai kísérlete a helyi zsarnok, Dionysios unokaöccsével Dionnal, kudarcba fulladt. De ez nem keserítette el öregségét. Az évek múltával ugyanis belátta, hogy mennyire igaza volt a fiatalkorában kifejtett elméletének. A tökéletes állam, az "ideális köztársaság" eszményképét csak utánozni lehet több-kevesebb sikerrel, de tökéletes megvalósítása álomkép.
 

A két város

A "Közjó" a társadalom felett áll. Ám az emberiség önmagára hagyatva nem tud felemelkedni önmagán. Minden erőfeszítés errenézve nyers hatalomba és hazug öncsalásba fullad. Plátón ezt csak sejtette. Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás, a középkori politikai elmélet kezdeményezői, már tudták. Keresztény hitük a következőkben módosította illetve egészítette ki az ókor eszményképét a hatalomról és a tekintélyről, valamint a kettő eredőjéről, a békéről.

Az uralkodó tekintélye, mint minden tekintély, Istentől származik és teljességét Isten Fiában, Jézus Krisztusban nyilvánította ki. Ő az Út, Igazság és Élet, akiben az emberi boldogság teljessége lakozik. Vagy más szóval élve, Ő végeredményben a legfelsőbb közjó, amelynek örökös birtoklására mindannyian hivatva vagyunk. Ezzel a keresztény nem tagadja a természetes földi közjó jelentőségét, csupán pontos szerepének szab határt. A földi közjó csak eszköz. Végső célunk a természetfölötti boldogságunk Jézus Krisztusban. E keresztény alapelvnek döntő politikai következménye világos.

Először az állampolgár nemcsak egy rész az állami egészben, egy küllő a politikai kerékben, egy merő egyén, aki nemcsak hogy alá van rendelve a földi közjónak, hanem egész életének nincsen semmi más értelme, mint jó "igaz" állampolgárnak lenni az igazság plátóni értelmében. Ezzel szemben a keresztények közös java Jézus Krisztus, aki egy személy, nem valami elvont eszmény, és akivel csak személyek tudnak örökké boldogok lenni. Ezzel az egyén sőt a társadalmi osztályok érdeke a személy érdekévé magasztosul, akinek legfelsőbb java, hogy szabadon túlemelkedve a földi közjón, de azon keresztül, szabadon törekedhessen örök boldogságára.

Másodszor, a keresztény tekintély alaptörvénye nem az igazságosság, hanem a szeretet, végső fokon az Isten szeretete, ami önmagunk bálványát, vagyis önző érdekeink imádását megveti:^[5] A földi közjó értelme csak abban áll, hogy biztosítsa azokat az anyagi, szellemi és erkölcsi javakat amelyek a lélek szabadságát a társadalomban lehetővé teszik illetve előmozdítják. Az ebből eredő szeretet-közösséget nevezi Szent Ágoston az Isten Városának, amely a földön kezdődik, de csak Krisztus tekintélyének tökéletes elfogadásával éri el teljességét, amikor ugyanis az Atya az egész földkerekséget Fia hatalmának zsámolyává teszi.

Harmadszor, az Isten városa nem azonosítható semmiféle földi várossal, vagyis a hatalom háromféle gyakorlás módjának egyikével sem: sem az egy ember, sem egy csoport, sem a népnek mint egésznek uralmával, mert mindhárom kormányzási forma lehet nyílt vagy zárt a polgárok örök céljának, a boldogságnak szempontjából.^[6] Szent Tamás szavaival élve, az egyeduralom lehet jó és akkor királyság a neve, vagy rossz, és akkor zsarnokságnak hívjuk; a kevesek uralma jó az arisztokráciában, de rossz az oligarchiában. Végül pedig amikor az egész nép ragadja magához a hatalmat, annak igazságos gyakorlását Köztáraságnak (a görög "politeia" értelmében), de helytelen gyakorlását demokráciának lehet hívni. A nevek nem fontosak. Ami azonban döntő jelentőséggel bír az az, hogy az egyes államformák összeegyeztethetők-e az Isten városával, vagyis az alattvalók örök boldogságra való törekvésével. Végeredményben tehát az egyes államformák igazságos voltát az határozza meg hogy a közjóról vallott elgondolása, törvényei és kormány formája nyíltak: vagyis rokonszenveznek a személy szabadságával.

Negyedszer, amint Isten városa, amelynek polgárai Isten szeretetében növekszenek önmaguk megvetéséig, ebben a világban él, de nem ebből a világból való, úgy e város ellentéte, amelyet logikusan a Sátán városa nevével kell illetnünk, és amelynek polgárai csak önmaguk szeretetében növekszenek egészen Isten megvetéséig, ezen a világon terjed, de nem ebből a világból való.

Visszatérve a sziénei városháza két falfestményére, a "jó kormányzat" nem az Isten városát jelképezi, sem a "rossz kormányzat" nem jelenti a Sátán városát. Minden evilági város magában foglal több-kevesebb jót és rosszat és egy közös célra törekszik, többé-kevésbé jól vagy rosszul. Az oka ennek Isten-szeretetünk és önszeretetünk állandóan változó viszonya. Ám minden hatalom az erkölcsi tekintéllyel áll vagy bukik.

Mivel a történelem bizonyítja hogy minden társadalom az emberélet három szakaszát követi: fiatalos teremtő erőt, a termékeny és virágzó érett kort és végül a gyengülés dekadenciáját, a keresztény a földi hatalmat és tekintélyt mindig csak kritikus szemmel nézi. Egészséges valóságérzete kétkedő szemmel figyel minden paradicsomot ígérő forradalmi politikát, valahogy úgy mint az ókorban a szirakuzai öregasszony. A maga egyszerűségében ugyanis, amikor mindenki Dionysios, a város királyának halálára esküdött, ő inkább hosszú életet kívánt neki. Amikor a király megkérdezte tőle, hogy honnan vette ezt a nagy rokonszenvet, az öreg néne így válaszolt: "Lánykoromban egy keménykezű király uralkodott felettünk. Azt kívántam neki, hogy mielőbb haljon meg. Amikor aztán megölték, egy még keményebb utód lépett helyébe. Türelmetlenül vártam az ő uralmának is a végét. Erőszakos halála után egy harmadik, még kegyetlenebb zsarnok kaparintotta magához a hatalmat. Ez a harmadik te vagy ó Dionysios. Így hát félek attól, hogy amikor teveled végeznek, egy nálad még rosszabb veszi át a hatalmat." ^[7]

 

Jegyzetek:
 
[1] Ambrogio Lorenzetti festette a XIV sz. első felében
[2] Lásd Plátón, Köztársaság, II. 258 e - 260 d.
[3] (V.ö. az Egyesült Államok Alkotmányában a hapiness fogalmát vele)
[4] Lásd Phedro 246 a 3 -250 e.
[5] Szent Ágoston: De Civitate Dei, XIV, 28
[6] Aquinói Szent Tamás: De Regno, I. 1.
[7] Valerius Maximus, Szt. Tamás De Regno 6. fejezetében