Tartalomjegyzék

Bevezetés: Isten és az ember viszonya Bresson hasonlatában

I. A Világ és Isten viszonya a vallási élményben

1. Az érzelmi mozzanat
2. Az ésszerű mozzanat
3. A vallás-bölcselet három típusa

II. Az istenség a maga egészében, vagy csak részlegesen függ a világtól

1. Panteizmus
    a. A preszokratikusoknál
    b. Plátón szerint
    c. Hegel metafizikus idealizmusában
2. Panenteizmus
    a. Hartshorne keresztény panenteizmusa
    b. A panenteizmus bírálata

III. (Keresztény) teizmus: Isten abszolút függetlenségében szabadon választja a világhoz való viszonyát

1. A keresztény hitélmény
    a. Az élmény "tárgya": Krisztus
    b. A megtestesülésben új viszony keletkezik Isten és az ember között
2. A világ Krisztus által lett
    a. A teremtés metafizikája
    b. A teremtés szaktudományos magyarázata
    c. A világ és az ember mint eszköz a teremtésben
3. A világ Krisztusban van teremtve
    a. Az alexandriai iskola magyarázata
    b. Nysszai Sz. Gergely nézete
    c. A természete fölé emeltetett világ
4. A világ Krisztusért teremtetett
    a. A megváltott ember szerepe a Világ megszentelésében
    b. Az Újszövetség mint hitvesi kapocs Isten és az ember között

Befejezés: A történelem drámája mint Isten komédiája

 

Bevezetés
Isten és az ember viszonya Bresson hasonlatában
 

E tanulmány alapgondolatát a híres francia író és filmrendező, Robert Bressontól nyerte. Még az ötvenes évek elején mutatták be "Dieu a besoin des hommes" (Istennek szüksége van emberekre) című művét. Egy breton halászfaluról szól a történet, amelynek lakóit a püspökük kiközösített megátalkodott bűnöző életmódjuk miatt. Szokásuk volt ugyanis éjjel máglyát rakni a tengerparton, hogy azzal csalogassák az irányt vesztett hajókat. Azonban kikötő helyett szirt-zátonyok várták a hiszékeny hajósokat. A falu népe aztán a tenger lecsillapodásával a rakományt partra "mentette". Mi tagadás, ez kalózkodás volt minden küzdelem és kockázat nélkül, hiszen a hajó személyzete mind belefulladt már a tengerbe. A breton lelkiismeret azonban még ott égett a lakosok szívében. Kétségbeesett kérésükre végül a püspök föloldotta őket az egyházi átok súlya alól és küldött hozzájuk egy papot, hogy legalább életük végével kaphassanak föloldozást bűneiktől.

Ha jól emlékszem és helyesen értelmezem az utolsó jelentet, a francia falu népe több tucatnyi vitorlás csónakon kísért egy szerencsétlen anyagyilkos fiatalembert a vesztőhelyről utolsó útjára, a tenger mélyébe. Vakító fehér vitorlájuk emlékeztetett a mindmegannyi bűnös, de végülis megtisztult emberi lélekre, amely a hánykódó hullámokon át juthat csak Isten révébe, végső nyugalomra.

Mint minden kikötőnek, úgy az Istennek is szüksége van hajósokra. Az Atya keble tékozló fiak nélkül sivár öböl. Emberszerető karja csupán hajóroncsot, rothadó deszkákat tudna ölelni. Ám Isten nem követi a breton példát. Ő nem kalózkapitány, aki a boldogság bíztató sugarával csalogatná teremtményeit, hogy azok zátonyra futva a nemlétbe fulladjanak, jóval mielőtt az örökkévalóság révébe érnének. Az Isten országának szüksége van polgárokra!

A kérdés csak az, hogy mit is kell értenünk az Isten és világunk viszonya alatt. Létünk értelme, a Teremtés és Megváltás filozófiája és teológiája függ a felelettől. Az ógörög bölcselőktől kezdve a huszadik század teológusaiig akarva-akaratlanul szinte megszakítás nélkül ez állott a kerekasztal vitáinak középpontjában: mit ér az ember és világa az Isten szemében, vagyis az Abszolútumhoz viszonyítva eredetében, jelenében és végső állapotára vonatkozólag.
 

I.

A világ és Isten viszonya a vallási élményben

A világ és Isten viszonyának kérdésére igyekszik felelni - talán a buddhizmus kivételével - minden vallás. De bármilyen tant is valljanak a hívő csoportok, annak alapját egy élményben kell keresnünk, vagyis egy értelmi aktusban, amely a valóságot közvetlenül ragadja meg. Mert a vallás nemcsak egy hiedelem, amelyhez az ember szilárdan ragaszkodik, hanem megélt valóság; tapasztalat, nem kitalált mende-monda.
 

1. Az érzelmi mozzanat

E tapasztalat két sajátosságot zár magába. Előszöris egy ösztönszerű, érzelmekből fakadó csodálkozást a lét lenyűgöző, tiszteletet és félelmet sugalló voltán. Még mindig emlékszem, hogy amikor menekülésem után 1948-ban először pillantottam meg Innsbruckban a Nordkettét, az esteledő félhomályban a legelső benyomásom rémület volt, hogy az óriási hegytömeg rámszakad. Hasonlóképpen a tenger végtelenbevesző habja, az erdők égberugaszkodó fái föltárhatják törpe egyedi létünk veszélyeztetettségét, egy Valami vagy Valaki fölbecsülhetetlen és lenyűgöző hatalmával szemben.⁽¹⁾
 

2. Az ésszerű mozzanat

A második sajátosság a vallási tapasztalat ésszerű volta. Mert ez az élmény csak egy eszes emberben foganhat meg. Az emberi ész pedig, amikor a való léttel kerül szembe, magyarázatot kíván. Így pl. a valóság tapasztalatunkban állandóságot és változandóságot, szilárdságot és ingatagságot mutat fel. A létező dolgok - ásvány, növény, állat, ember - tapasztalatunk tükrében megmaradnak lényegszerint ugyanannak, jóllehet változnak a lényegtelen, vagyis járulékos tulajdonságaik szerint: nőnek, szaporodnak stb. Látva lenyűgöző sokféleségüket és lényegük aggodalmat keltő gyengeségét és védtelenségét a természet elemeivel szemben, értelmünk csak úgy tudja felfogni létüket és miségüket, hogy föltételezi azok függõségét⁽²⁾ eredetükben, jelenükben és jövőjükben egy Valóságtól, amely teljesen különbözik tőlük. Ez a Valami vagy Valaki örök és vátozhatatlan, mert csak így lehet minden változó és veszendő dolog ősoka. Ez a tiszteletet és félelmet keltő "Numen"⁽³⁾ sugárzik át az általunk tapasztalt dolgokon és teszi homályukat áttetszővé.

Sz. Pál így írja le ezt az általános, minden vallásban megtalálható élményt: "... Ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető." (Rom. 1:20)

A vallás tehát éppenúgy, mint a bölcselet, a dolgok eredetét, a jelenségek lefolyását és végső célját keresi⁽⁴⁾, hogy meg tudja magyarázni minden tudás kezdetét: a lét-csodálat élményét és annak tárgyát, a tapasztalt dolgok és azok végső okának összefüggését. Minden vallás tehát egy filozófiát feltételez, egy ésszerű, vagyis "hihető" magyarázatot világunk és ősokának viszonyát illetően.
 

3. A vallásbölcselet három típusa:

Három vallásbölcseleti irány meríti ki e viszony lehetőségeit:

Panteizmus:	az Istenség valami személytelen ősanyag, a világ pedig ennek módosulása és így létükben függenek egymástól.
Panenteizmus:	Az Istenség csak részben azonos a világgal, részben túlhaladja azt. Így a világ egész létében függ tőle, de az Istenség maga csak némely létmódjában függ a világtól.
Teizmus:	Az Istenség a maga egészében meghaladja a világot, amely létében függ tőle anélkül, hogy ez a tény bármifajta függést idézne elő az Istenségben. (A teista vallások közül itt csak a kereszténységgel foglalkozunk.)

II.

Az Istenség a maga egészében, vagy csak részlegesen függ a világtól

1. Panteizmus

a. A preszokratikusoknál

Különösképpen világunk két ellentétes vonása foglalkoztatta a legelső görög bölcselőket: a dolgok pazar sokfélesége és ugyanakkor alapvető hasonlósága. Az utóbbi aztán arra a "tudományos" föltevésre késztette őket, hogy a világ egy és ugyanazon őselem, vagy legalábbis egypár ősanyagból származik. Következő lépésük már nyíltan teológiai. Thales és az őt követő két évszázad bölcselőinek majd mindegyike az őselemet az Istenséggel (to theion) azonosította⁽⁵⁾ két oknál fogva: attól függ minden egyedi dolog léte és így az a legnagyobb "hatalommal" rendelkezik felettük. Továbbá halhatatlan, vagyis inkább korlátlan létű, mert semmi másban nem lelheti eredetét se végét, mivel a legelső létező. Az ősanyag tehát önmagától létezik⁽⁶⁾. Ezt a gondolkodásmódot anyagelvű panteizmusnak hívhatjuk, hiszen az "őselemet" valamiféle anyaggal azonosította és a világmindenséget - beleértve az embert és az olimpuszi istenek panteonját - belőle, mint a legelső okból származtatta le. Valahogy úgy, mint a folyam eredetéből, a forrásból meríti létét. Igaz ugyan, hogy az olimpusziaktól eltérően, nem illeti imádás, hiszen nem személy, nincsen szabad akarata a világgal szemben. De mégis fölöttük áll, mint minden létező alapelve (principiuma) és mint a vallási élmény végső eredője és közvetett tárgya⁽⁷⁾.
 

b. Plátón szerint

Plátón ugyan idea-elméletével szellemivé igyekezett tenni elődeinek anyagelvű világnézetét, de a panteizmus mindent átölelő karjától nem tudott szabadulni. A legfőbb Jó eszményét téve őselemmé, minden létező azáltal, hogy létét attól nyeri, benne (létében) "részesedik". Öregkorában Plátón rámutat az idea-tan nehézségeire⁽⁸⁾. Három fő ellenvetését talán így foglalhatnók össze. Ha a legfőbb forma a Jó (vagy az Igaz, vagy a Szép) ideája az Istenséggel azonos, akkor az abszolút, vagyis egész létében független bármi mástól. Hogyan lehetne hát ugyanakkor relatív, vagyis viszonylagos azáltal, hogy a dolgoknak saját létéből juttatna létet. Másszóval, az abszolút a relatív dolgok függvényévé válna, mert így az Istenség és a Világ léte ugyanaz volna.
 

c. Hegel metafizikus idealizmusában

A görög idealizmus késő utóda, Hegel már kifejezetten a panteizmus mellé állt két híres mondásával: Az Abszolút Lény (Isten) a relatív dolgok összessége⁽⁹⁾; és hogy az Abszolút, mint Idea követi a gondolat és az eszmék dialektikáját, amint az a Tézis-Antitézis és Szintézis, illetve Lét-Nemlét-Keletkezés hármas ütemében kifejezést nyer. Az Isten és vele a világ tehát nem volna más, mint egy örökké keletkező de soha önmagát ki nem elégítő, mégis önmagát a határtalanba fújó gondolatbuborék...
 

2. Panenteizmus

Jóllehet ez a korunkbeli bölcseleti iskola is Hegelre megy vissza, mégis az õ panteizmusától egy lényeges pontban különbözik: Ugyan minden dolog az Istenben találja létét, Isten léte részben

független a dolgoktól, vagyis a világtól. És mivel a világ állandóan változik, úgy az Isten is: részben evilági folyamat. Ezért a panenteizmust folyamat (processzus) bölcseletnek - vagy teológiának - is hívják, amely az evilági valóságot csak mintegy végnélküli folyamatnak tudja elképzelni.
 

a. Hartshorne keresztény panenteizmusa

Jóllehet több ismertnevű panenteista gondolkodó próbálta e tan belső nehézségeit kisimítani, de itt csak a rövidség kedvéért Whitehead tanítványával, a hívõ protestáns Hartshorne-nal⁽¹⁰⁾ foglalkozunk. Kiinduló pontja a Szentírás: Isten úgy az Ó-, mint az Újszövetségben egy személy, aki képes alkalmazkodni teremtményéhez, hiszen meghallgatja imáinkat, reagál magatartásunkra: ítél és fölment, büntet és megbocsát, vagyis őmaga változtatja viselkedését és vele Önmagát a világgal szemben.

Továbbá Isten maga a szeretet. Ez azonban föltételezi, hogy Isten örül az örvendezővel és szomorkodik a letörtekkel; szenved a szenvedővel és nagylelkű a rászorultakkal stb. Mindez arra mutat, hogy az Isten belsőleg változik - egyik lelkiállapotból a másikba. Egyszer ezt akarja, másszor azt. Így a világ teljes létében függ az Istentől, mint alkotójától, de Isten is függ a világtól, bár nem létében, hanem csak belső módosulásait illetően.
 

b. A panenteizmus bírálata

Ezen elmélet főnehézségét szeretném itt csupán kidomborítani. Előszöris Isten maga a tökéletesség. Hogyan volna lehetséges, hogy ez az abszolút Jó változzék, és ezzel növelné (vagy csökkentené?!) saját értékét? Másodszor: az Isten végtelen szeretetét ez az elmélet az ember véges szeretetének színvonalára süllyeszti. Pedig a kettő közötti különbség áthidalhatatlan. Isten örök szeretet-aktusa azonos az isteni létaktussal, amely sem önmagában, sem hatékonyságában nem változik, az idő és tér kategóriáitól független. Az Isten öröktől fogva szeret minket és nincsen szüksége a világ iskolájába járni szeretetet tanulni.
 
 

III.

(Keresztény) Teizmus: Isten abszolút függetlenségében szabadon választja a világhoz való viszonyát

1. A keresztény hitélmény

a. Az élmény "tárgya": Krisztus

A kereszténység érkeztével fölfogásunk a világ és Isten viszonyáról gyökeresen megváltozott. A vallási élmény ugyan megtartotta kettős jellegét, érzelmi és ésszerű voltát, de az Ó- és Újszövetség elfogadásával Természetfölötti hitté magasztosult. A hit, mint minden vallási élmény, a valóság közvetlen megtapasztalása. De a tapasztalt valóság csak másodsorban a világ és annak félelmet és tiszteletet parancsoló mivolta. A hit élményének fókuszpontja elsősorban Jézus Krisztus, a Testté lett Ige, az Atya Képmása. Ez a hit az értelemben fogan meg, de az nem elégséges a hittitkok elfogadására. Az értelem az akarat ösztökére szorul⁽¹¹⁾, de úgy, hogy mindkettő Krisztus természetfölötti kegyelme által az ő ismeretének és szeretetének lesz szerény, de hitelt érdemlő örököse. A hit aktusában a Testté lett Ige fölfedi az emberi szív számára az Atyát.
 

b. A megtestesülésben új viszony keletkezik Isten és az Ember között

Azzal, hogy az emberré lett Ige foglalja el a hit középpontját a vallásban, az ember három szempontból jutott közelebb az Istenhez. Krisztus elsősorban humanizálta a félelmet és rettegést keltő korábbi Istent, aki a kereszténységben nemcsak létok, amely megalkotott bennünket, hanem személy, aki Gondviselésével fönntartja teremtményeit a létükben. Másodszor eltávolított a vallásból minden "Végzettől" való félelmet azáltal, hogy az Isten és az ember viszonyát a két isteni Személy az Atya és a Fiú mintájára a szülő és a gyermek viszonyához hasonlította. Harmadszor moralizálta Isten-képünket, vagyis eltávolított minden fatalizmust belőle: az ember életét már nem egy vak Isten diktátumai szabályozzák, hanem morális törvények, amelyek felelősségteljes szabadságot tételeznek fel úgy az Isten, mint az ember részéről. A családfő jutalmaz vagy bűntet aszerint, hogy az örökös miként gyarapította - vagy herdálta el örökségét⁽¹²⁾.

Szent Pál három szóban fejezi ki a világ és Jézus Krisztus viszonyát: Isten Fia által,

benne és érte teremtett mindent a mennyben és a földön (Kol.1,16). E szövegben foglaltatik a keresztény teológia teljes Krisztus képe: az Ige kozmikus-teremtői és morális-megváltói küldetése.
 

2. A világ Krisztus által lett

a. A Teremtés metafizikája

A világ eredetét Istenben leli, mint az okozat tulajdon okában. De ez az ősok nem valami primitív panteista anyag, hanem egy Személy, az Atya, aki szabadon ejti ki Fiat-ját a második isteni személy, az Ige által. Az aki Mózesnek úgy mutatkozott be, mint "Az aki van", vagyis a végtelen lét, mint valami fényszóró a véges létet sugározza szét a semmiség sötétjébe. Bármilyen szegényes és primitív is legyen a kezdeti teremtett világ, véges léte a végtelent tükrözi éppenúgy, mint a jelen világunk. Tehát a Teremtés mindaddig tart amíg a világ létezik, vagyis amíg az Atya tenyerében tartja nehogy az visszavágódjék a semmiségbe, amelyből vétetett.
 

b. A Teremtés szaktudományos magyarázata

Semmi vagy senki más, sőt maga az egész világ nem tud létet adni és azt a dolgokban, élő vagy élettelen lényekben fönntartani. Vagyis semmi véges lény sem tudja önmagát vagy másvalamit megteremteni. Spencer és Huxley "evolúciós" tana, mint a világ önteremtése érthetetlen, hiszen a logika ellen szól az a föltevés, hogy bármi is sajátmaga létoka és ugyanakkor okozata legyen. De az nagyonis elgondolható, hogy az Isten mint végtelen létok, saját teremtményeit használja föl, hogy a sokmilliónyi létmódot, vagyis a fajok sajátos természetét formálja. Itt van a Darwin-i leszármazástan jelentősége a vallásbölcseletben: az életképesebb fajok fönnmaradása a lét-harcban, a mutációk szerepe a DNA-ben stb., amelyek mint természetes tényezők, nem közvetlen isteni beavatkozás eredményei.
 

c. A világ és az ember mint eszköz a teremtésben

De Isten különösképpen az ember hozzájárulását becsüli a teremtés aktusához, amikor a Szentírás szerint őt a Föld-"míves" urának nyilvánította, vagy amikor a Férfit és a Nőt együtt az emberi élet szülőjévé tette. Így az Isten ugyan szabad mindenhatóságával határozta el a világ és annak koronájának, az embernek teremtését és fönntartását, ugyanakkor szabadon azt is elhatározta, hogy szüksége legyen a világ kifejlesztésében és gazdagításában teremtett eszközre. Persze az Isten választhatott volna a miénktől különböző világot, amelyben minden kétkezének közvetlen műve volna. De végtelen szeretetében inkább teremtett munkatársakat, hogy azok osztozzanak a siker dicsőségében. Ezzel megmutatta, hogy az igaz szeretet nem féltékeny. Az Isten kiáradó dicsősége (gloria externa) a Teremtett Világ benső értékével azonos.
 

3. A világ Krisztusban van teremtve

a. Az alexandriai iskola magyarázata

Ezt a Szent Pál-i mondatot kétféleképpen is lehet magyarázni. Először az alexandriai teológus iskolát követve, Krisztus itt az Atya Bölcsességét jelenti és azt akarja kifejezésre juttatni, hogy a világmindenség követi mindazon törvényeket, amelyeket az Atya az Ige által mondott ki rá. Így "minden benne áll fenn" vagy a görög eredetit még szorosabban követve: "Minden benne függ össze". Így ez a kifejezés még Krisztus kozmikus hivatását jelezné.
 

b. Nysszai Szent Gergely nézete

De lehet ezt a szöveget a Megtestesülés szempontjából is megközelíteni. "Az ige testté lőn", vagyis egy konkrét, egyedi emberi természetet vett magára. De ezáltal az egész anyagi természettel is érintkezésbe lépett. Így Krisztus személyében a természetfölötti a természettel kapcsolódott össze.
 

c. A természete fölé emeltetett világ

A mindenség ezen érintkezés által már megszentelődött, vagyis természetfölötti jelleget kapott. Az Ige csupán jelenlétével a természetben már megszentelt mindent (Nysszai Szent Gergely). Vagy Keresztes Szent János hasonlatával élve:

Kitüntette kegyével a berkeket, ahol elhaladt sietve,
alig tekintett széjjel
csupán alakja tette,
szépségét minden önmagára vette⁽¹⁴⁾.

Így a megtestesült Ige árnyékában a világ újra teremtődik a természetfölötti kegyelem mennyei szépségében Őáltala, aki maga a Szépség. E szöveg talán megvilágítja azt a régi teológiai problémát, hogy vajon az Ige akkoris megtestesült volna, ha a világ nem szorul megváltásra az eredeti bűn következtében? A föntiek szerint igen: A Teremtő végső simító kezének szüksége volt teremtményekre, miként a szobrásznak szüksége van nyers márványra, hogy Fia arcának szépségét tükrözve "Homlokukon hordhassák Nevét" (Jel.22,4).
 

4. A világ Krisztusért lett teremtve

a. A megváltott ember szerepe a világ megszentelésében

A Megtestesülés a föntiek szerint nemcsak azt jelenti, hogy az Ige az örökkévalóságból a történelembe lépett, hanem azt is, hogy az anyagi világ természtfölötti síkra helyeződött. Bölcseleti kifejezéssel élve, a világ a maga egészében természetfölötti célt kapott, vagyis Krisztus királyságának fölépítésében egy új, pozitív szerephez jutott. De ez a szerep inkább passzív, mint ahogy a bányász-hasította márványtömb passzív a művész formátadó vésője alatt. A világ minden társadalmi, szociális tudományos és művészi intézményeivel csak a megváltott ember munkája árán szolgálhat alkalmas építőanyagul Krisztus országához.
 

b. Az Újszövetség mint hitvesi kapocs az Isten és ember között

De honnan jön ez az erő, amely képes a világot újra Isten szolgálatába állítani?! Itt sok szót és kifejezést használhatnánk, amelynek mindegyike helyes, pontos és a lényeget érinti. Ez az új erő "a természetfölötti megszentelő kegyelem"; "Isten saját életében való részesedés"; "Krisztus keresztáldozatának és feltámadásának gyümölcse" stb. De talán a legkifejezőbb az a fogalom, amelyet a Szentírás az utolsó vacsoránál erre az új erőforrásra használ: "Az Újszövetség Isten és ember között az Úr testében és vérében". Ez az új szövetség nem egy politikai okmány, vagy egy időleges megegyezés. Sokkal inkább a megváltott emberiség egyesülése Megváltójával.

Hogy ezt a természetfölötti szövetséget megértessék, úgy a Szentírás, mint a későbbi keresztény írók és költők a házastársi kötelékhez hasonlítják azt. Ha a szerelem, amely ezt a köteléket létrehozta, igaz és erős, mint a halál, akkor a két lény, a férfi és a nõ egy lénnyé válnak. Természetesen a fizikai kettősséget megtartják, de a lélek síkján eggyé forrnak azáltal, hogy egymásnak ajándékozzák saját lényüket. Mert elválasztva egymástól, mindkettő tudja, hogy nem teljesek, mert valami lényeges hiányzik emberségükből. Plátón hallhatatlan mondata fülében cseng mindazoknak, akik csak olvasták Lakoma című párbeszédét: "A szerelem igaz neve az egyesülést kívánni és törekedni rá". Ez az egység azonban csak akkor valósul meg, ha mindkettőnek, a férfinak és a nőnek megvan a bátorsága ahhoz, hogy lemondjanak saját független lényükről és önmagukat újra feltalálják a "Másikban".
 

Befejezés:
A történelem drámája mint Isten komédiája

Az Újszövetség az egyesülés az ember és Isten között Krisztus áldozatos szeretetének műve. Ám Krisztus Titokzatos Teste, vagyis a megváltottak teljes számú közössége nélkül még nem egész, még nem érte el érettsége korát. Az ember pedig megváltója nélkül a legszánalomraméltóbb magánzó. Így az Istennek szüksége van az emberre, hogy mindent újjá teremthessen Fiában, Krisztusban. Ez az isteni akarat vezeti aztán a megváltottakat, hogy egyek legyenek önmaguk közt, mint az Atya és a Fiú egy, és így végül a legszorosabb kötelékbe léphessenek teremtő és megváltó Istenükkel.

Ezzel szemben az Isten és az ember közti "hitvesi" kapcsolat lehetetlen a panteizmusban, hiszen ott az istenség azonos a világgal és így kizárja a szerető felek kettősségét és ennek következtében egyesülésüket is. A panenteizmus pedig Isten szeretetét az emberi szeretet szintjére fokozza le és így lehetetlenné teszi a tökéletesség fogalmának alkalmazását Istenre.

A keresztény teizmusban az Istennek és az embernek ezen egymásrautaltsága történelmünk mozgató ereje: az Isten szerelme Krisztusban az emberek iránt. Dante ezt a szerelmi történetet isteni komédiának hívja. De mi hozzátehetjük, hogy ez egy olyan komédia, amely számunkra sokszor fájdalmas emberi tragédiának tűnik fel. De bármiképpen is alakuljon, az emberiség történelme teljes egészében egy olyan dráma amelynek sokszor zűrzavaros jelenetei mögül föl-föl csillan Isten játékos szerelmes mosolya.
 

Idézetek:

(1) Rudolf Otto: Das Heilige c. vallásbölcseleti művében:

"Das Schaudern ist der Menschheit bester Teil
Wie auch die Welt ihm das Gefühl Verteuere
Ergriffen fühlt er tief das Ungeheure"

(2) Schleiermacher érdeme volt először rámutatni erre a függési mozzanatra. lásd: R.Otto: The Idea of the Holy pp.9-11.

(3) R.Otto: The Idea of the Holy, 5-7 oldal Oxford University Press 1958

(4) Arisztotelesz, Metaphysica V.1.1012 b34-1013 a23

(5) Werner Jaeger: Die Theologie der frühen Griechischen Denker (W.Kohlhammer Verlag Stuttgart 1953)

(6) V.ö. Anaximander Diehls-Kranz A 15.

(7) Lásd: John Burnet: Greek Philosophy, MacMillan, New York 1968, Introd.

(8) Plátón Parmenidesz, 131 a - 134 b.

(9) G.W.F.Hegel: Phenomenologie des Geistes VI.Band,I Teil,S.210-1 -214-6.

(10) Charles Hartshorne and W.T.Reese: Philosophers speak of God. Chicago: University of Chicago 1953

(11) Lásd Aquinói Sz.Tamás S.T. IIa IIae Qu.2 Art.9

(12) V.ö. R.Otto: The Idea of the Holy p.82.

(13) Hans Urns von Baltasar, Presence and Thought. A Communio Book 1195 pp.134-135.

(14) Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája. Takács Zsuzsa fordítása.

Európa Könyvkiadó MCMXCII A lélek éneke, 29-30 oldal.