Tartalomjegyzék
 
Bevezetés

A szabadság paradoxona

 

I.
Természetünk szabadsága

 

II.
A hívő ember természetfölötti szabadsága

 

III.
Szabadság és félelem

 
 

Bevezetés
 
A szabadság paradoxona

Amikor nyáron Szilvássy Gáborral kiválasztottam megbeszélésünk tárgyát "Szabadság és korlátai" címmel, könnyelműen figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy témám elméletileg ugyan igen egyszerű: a szabadságnak nem lehetnek korlátai, mégis a tapasztalatban komplikált, mert az un. szabad elhatározásaink minduntalan akadályokba ütköznek. Vagy hogy Babits Mihály szavával éljek¹:

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másképp legyintem
a világ másfelé halad
.........
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok, oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.

De egy másik versben² az ember, különösen a magyar ember

... úgy támolyog az idő sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

A lélekbúvárok és bölcselők kevésbé költőien, de látszólag nem kevésbé önellentmondóan tartják, hogy ugyan a szabadság fogalmilag kizár minden korlátot, de mégis tapasztalatunkban minduntalan lelki kényszerekkel vívódunk, amelyek sokszor megakadályoznak óhajaink kivitelében; továbbá az erkölcstan szigorú alapelvekkel lép fel, amelyek szabad törekvéseinket sokszor keskeny korlátok közé szorítják; vagy hogy polgárjogi szabadságunkat demokratikusan választott törvényhozók nyirbálják minduntalan az országgyűlésen. Vagy talán igaza van Hegelnek, amikor a szabadságot a megkötött renddel azonosítja?! - Próbáljuk tehát ebben a beszélgetésünkben megoldani e lélektani, erkölcsi és politikai szabadságunk hármas paradoxonát.
 

I.
Természetünk szabadsága

Az emberi személy szabadsága ugyan egy és változatlan, mégis két síkon bontakozik ki: a teremtett természet és a megváltás kegyelmi síkján. Már Szent Pál különbséget tesz a szabadság e két foka között³, de Szent Ágoston szabatos filozófiai fogalomba foglalja azokat: egyrészt természetünk választási szabadságát (liberum arbitrium) és a megváltott természet kegyelmi szabadságát (Libertas)⁴. Először a szabadság e két síkja közti különbséget szeretném tárgyalni és aztán a kettő közti összefüggést.

A szabadság és szükségszerűség ugyan két ellentétes fogalom, de mégis az emberi személy öntapasztalásában mindkettő jelen van. A magyarázata ennek a szabadság alapvető elemzéséből kitűnik.
 

1. Az akarati szabadság alapjai

Minden dolog természete - legyen az passzív élettelen anyag, vagy aktív növényi, vagy ösztönös állati élet - önmaga fenntartására törekszik, hacsak ez a törekvés puszta ellenállás is legyen a környezet létét fenyegető erőinek. Ez az anyagi létező alapvető önfenntartása a természet első és szükségszerű törvénye és nem ismer kivételt. De az ember személy és így az önfenntartásra való törekvése túlmegy az alsóbbrendű lényekénél, mert ésszerű és tökéletesen tudatos céllal rendelkezik. Ez a cél szintén szükségszerűen van jelen bennük és egy tág fogalommal boldogságnak hívjuk. Már Plátón és Arisztotelész is erre a szükségszerű boldogságra való törekvésben látta az erkölcsi természettörvényt. Más szóval az emberi személy szükségszerűen törekszik a boldogságra, amely nem más mint saját fizikai, értelmi, akarati, morális és esztétikai képességeink és törekvéseink összhangja és azok teljes mérvű beteljesítése. Szent Ágoston ezt így fogalmazza meg: Boldogok akkor vagyunk, ha megvan mindenünk, amire (értelmes) természetünk csak vágyhat.

De a boldogság általános cél - mert minden ember célja - és szükségszerű cél, mert senki sem tud boldogtalanságra törekedni. Azonban evilági életünkben a boldogság elérésére csak egyedi eszközök vezetnek, amelyeknek egyike sem foglalhatja magába a teljes boldogságot. Minden egyes ilyen eszköz csak valami részleges jót foglalhat magába, ami jó ma, de kevésbé jó holnap, egy szempontból jó, a másik szempontból nem, egyenesen vagy csak kerülő úton vezet célra. Mivel ezen eszközök egyikének sincs meg a boldogság ellenállhatatlan vonzóereje, azért szabadon hagyják akaratunkat, hogy választhassunk közöttük. Ezen eszközök száma matematikailag szólva végtelenre rúg. Éppen ez a körülmény teszi természetünket szabaddá: szabadon választhatunk tehát ezen mennyiségileg végtelen számú eszköz között, hogy melyiket akarjuk használni az egyedüli és szükségszerű boldogságunk elérésére.

Minden törekvésünk végső célja a boldogságban való "önbeteljesítés" ami világosabb és kevésbé félreérthető szóval élve személyiségünk teljes kifejlődésének is hívhatunk. Tehát két dolog világos: A boldogságra való ésszerű és szükségszerű törekvés az eszközök között való szabad választás szükségszerű feltétele.
 

2. Az akarati szabadság határai

Ha megpróbáljuk ezt a metafizikai megfontolást a pszichoanalízis és az exisztencializmus nyelvezetére fordítani, rögtön előtűnik szabadságunk döntő jelentősége létünk kibontakozásában.
 

a. Az Ego szabadsága

A freudi pszichoanalizis szerint az Ego alapjait már a csecsemő-, kora gyermekkorunk és a pubertás idejének tapasztalatai rakják le, amik így az ember tudatalatti törekvéseinek és ösztöneinek lesznek átformáló tényezői. Freud e tapasztalatokhoz kötötte - sőt talán kissé elhamarkodottan - velük azonosította a nemi ösztön fejlődésének különböző szakaszait.

Az Én, vagy Ego azonban lassan teljes tudatára ébred önmagának és környezetének, amely annyit jelent, hogy önmagát fölfedezi mint törekvéseinek alanyát (szubjektumát) és a környező világot mint objektumát, vagyis törekvéseinek tárgyát. Ebben a pontban tűnik fel a "szubjektivitás" fogalmának jelentősége, amely ugyan különböző nevek alatt (mint pl. a forma mint objektum a megismerő alany kialakulásának döntő tényezője) már Plátónnál, Arisztotelésznél és Szent Tamásnál föllelhető, de csak a modern exisztencializmus hatása alatt vált közkinccsé. A szubjektivitás annyit jelent, hogy az Énnek (Egonak), amely szabadon meghatározza a tárgyak jelentőségét a boldogságra való törekvésben, ugyanakkor a tárgyak befolyását is el kell szenvednie. Az "Én" ilyeténképpen aktív és szabad formálója lesz önmagának.

Ha korunk pszichoanalitikus elméletének szavaival akarunk élni, akkor azt kell mondanunk, hogy az ember "ideális énjének", a szuperegonak óriási jelentősége van érett személyiségünk kialakításában, mert éppen a boldogságra való törekvéseink módját és eszközét határozza meg. Persze mindenki maga választja eszményképeit, és így saját szuperegóját, mégis szabadon, még akkor is, ha az "id", a tudatalatti ösztönök és élmények az ego szabad elhatározásában bizonyos szerepet is játszanak.

Végül csak azt kell megjegyeznünk, hogy Freud legismertebb és legközelebbi tanítványainak (Rizzuto, Winicott stb.) elmélete⁵ élesen eltér Freud eredeti elgondolásától. Freud még a szuperegot libidóra vezeti vissza, ami szerinte akarati életünket valóban meghatározza. Ez a mindent maga alá hajtó "libido" az élvezetre való törekvés, amely különböző inhibiciók következtében a családi összetartás, a szülők és a gyerekek közti szeretet, vagy tágabb szociális vagy nemzeti álarcát ölti magára, de lényegében megmarad annak ami mindigis volt. Az embernek így nincs más választása, mint engedelmeskedni ösztöne nemi törekvésének. Freud ezen pánszexualizmusa ellen lép fel aztán a mai pszichoanalizis nem egy ismert képviselője. Ők a szuperego állítólagos önámító eszményeinek igen reális szerepet tulajdonítanak, így biztosítva az Ego szabadságát a freudi ego pánszexualaizmusi determináltságával szemben. Hogy azonban igazságot tegyünk a két elmélet között, Freud maga is elismeri, hogy a lélketani stimulusok - vagyis ösztökék és az ego reakciója között a szuperego ideái is szerepre jutnak, de jelentőségüket Freud rögtön lefokozza azáltal, hogy minden ilyen ideát a libido funkciójának vall és így az ego szabad önválasztását lehetetlenné teszi.
 

b. Az Ego szabadságának határai

Jóllehet az a tény, hogy szabadon választhatunk minden eszköz között, amely valóságban, vagy legalábbis szubjektív meggyőződésünk szerint célunkra, a boldogságra irányul, ennek a szabadságnak a nagy veszélye az, hogy önmaga ellen fordulhat és rabbá téve bennünket, önmagát megsemmisítheti. De hogyan veszíthetjük el szabadságunkat éppen a szabad választás által?

Tegyük fel, Péter elhatározza, hogy kokainnal fog kísérletezni. Két megfontolás vezeti erre. Egyrészt tudja azt, hogy ez a kábítószer nagy segítségére volt, amikor fogorvosa novokain injekciót adott neki, hogy kibírja a foggyökér kezelés fájdalmait. A novokain megszüntette fájdalmát és így nem kis mértékben hozzájárult lelki békéjéhez, és - mondjuk ki nyíltan - életének fönntartásához és ezzel boldogságához.

Péter aztán így gondolkodik: "nekem szükségem van kokainra amikor csak feszültnek érzem magam, ideges vagyok, vagy egyáltalán, amikor jól akarom érezni magam". Egyszóval hozzájárulhat életének békés leéléséhez, harmóniájához, tehát a boldogsághoz vezet. Így Péter szabadon elhatározza, hogy kábítószerhez forduljon élete céljának megvalósításában.

Persze Péter így önmagát csapja be, a kábítószer szokássá, majd biológiai igénnyé válva rabjává teszi éppen a szabad választás által. Végülis egészségét tönkretéve nem a boldogságra viszi, hanem elmebetegségre, sőt esetleg egész életének elvesztésére.

Mindennapi életünket, amikor a jó álarca alatt föllépő erkölcsi rosszat választjuk, szabadságunk eme haláltusájával lehetne jellemezni. És ha igaz az, hogy a történelem nem más, mint az "Ember tragédiája", akkor bízván hozzátehetjük, hogy ez a tragédia szabadságunk öngyilkosságával azonos.

Ha a kábítószer példáját azon véges dolgokra alkalmazzuk, amelynek - önmagukat csalva - valami szükséges jót tulajdonítunk és bebeszéljük magunknak, hogy az boldogságunknak kelléke, akkor azt kell mondani, hogy ez öncsaló szabad választással lelki szabadságunkat lassan, de biztosan elrabolja. Választási szabadságunk így önmagában hordozza öngyilkosságának csíráját. Vagy a pszichoanalízis szavait használva, az Ego az Id rabságába szegődik - szabadon.
 
 

II.
A hívő ember természetfölötti szabadsága

Az emberi személy szabadságának azonban van egy másik síkja, amelyet a Szentírás Isten gyermekei szabadságának hív. Ennek forrása nem a teremtett természetben, hanem magában Istenben rejlik.
 

1. Hit és fölszabadulás

Az Úr az ószövetségben népe szabadítójaként nyilatkoztatja ki önmagát⁶. Amikor Mózes Egyiptom urainak bosszúálló karjaitól a Sinai pusztaságba menekül, apósa nyáját legeltetve a sivatag gyér legelőjén egy csipkebokort pillant meg. A különös ebben a látványban az volt, hogy bár a bokor magas lánggal égett, a tűz mégsem emésztette el. Közelebb menve egy hangot hall: vesd le sarudat, mert a föld, amelyen állsz szent. Yahweh jelenléte megszentelte a földet, valamint a csipkebokort is jelenlétének szimbólumává tette. Az Úr aztán Mózes tudtára adta, hogy Izraelt föl akarja szabadítani az egyiptomi járom alól és hogy Mózest választotta ki, hogy népét szabadságra vezesse.

Mózesnek azonban kétségei támadta. A zsidó nép nem fog neki engedelmeskedni, mert ha azt kérdik, hogy kitől jő e szabadság ígérete, nem fogja tudni megadni e látomás nevét. És ekkor a csipkebokorból egy mondatot hall, amely mondat megváltoztatja majd a világ folyását. A keresztény bölcselet ezt a mondatot tette alapelvévé és ezzel élesen elvált minden más bölcselkedő spekulációtól. A pillanat fönsége szinte elviselhetetlen. Isten közli nevét teremtményével: "Én vagyok az, aki van". Az aki "van" küld téged Izrael fiaihoz.

Isten tehát maga a Lét, a végtelen, örök, változhatatlan existencia. Közte és teremtményei közt a szakadék áthidalhatatlan. A teremtmények léte véges, halandó és az idő változásainak függvénye.

Lelektanilag azonban e lenyűgőző jelenetnek másban van a jelentősége. Mózes megtalálja önmagát és hivatását. Freudi kifejezéssel élve megtalálja igaz szuperegoját, amelyet a Lét, az igaz Valóság szabott rá, ti. szerepét az emberiség történetében. Ő ezt szabadon elfogadja: Isten maga biztosítja e választás szabadságát. Próbáljuk e szabadságot elemezni.
 

a. A hit fogalma

Előszöris Mózes elhatározása hiten alapszik. A hit pedig nem más, mint egy kinyilatkoztatott igazság elfogadása anélkül, hogy valami matematikai képletszerű bizonyossággal rendelkeznénk. Éppen ezért, mert nem a szükségszerűség bizonyosságával nehezedik az értelemre, a hit szabadon hagyja akaratunkat, hogy elfogadjuk-e vagy visszautasítjuk.

Hogy azonban mégis elfogadjuk a hit tárgyát mint igazságot, ti., hogy valóban Isten szól hozzánk, hogy Ő a kezese a hitigazságnak, az akaratnak szüksége van egy indítóokra. Mózes esetében ez indok kettős: először népe atyjának szeretete (Yahweh ui. fölfedi magát mint Ábrahám, Izsák, Jákob Istene) és végül a remény, hogy az Úr beváltja ígéretét és népét valóban fölszabadítja Egyiptom járma alól. A hitben tehát a remény és szeretet erénye szervesen bennfoglaltatik.

A hit ugyan meghagyja választási szabadságunk, de mégis ezt a merő eszközt, amely képessé tesz bennünket, hogy válasszunk a jó és rossz között, megerősíti és tévedés nélkül és ténylegesen a boldogság megszerzésére irányítja. A hit így biztosítja hogy mindig a szükséges jót válasszuk. A keresztény teológia ezt a természet-meghaladó és a természetfölötti hitből származó képességet kegyelemnek nevezi és belőle fakadó szabadságot Libertas-nak.
 

b. A Libertas és az Ego beteljesülése

A kegyelem aztán megszabadít bennünket az "id" zsarnoki uralmától, segít bennünket, hogy az igaz énünket - amit Freud Egonak nevez - kialakíthassuk és így megtaláljuk igaz személy-azonosságunkat, a nekünk illő és ránkszabott boldogságban.

A hit általi fölszabadulásban igaz Szuperegonk maga az Isten lesz. "Legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes", mondja Krisztus. Meglepően, Freud a hitet minden vallással együtt csak önámításnak, illúziónak ítéli, amelynek tudományos világunkban nincsen helye⁷. Meglepő ez az álláspont, de talán jobban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy Freud praxisa főleg neurotikus betegekre terjedt és sajátos logikával ő aztán minden hívő embert neurotikus betegnek tartott. Figyelmen kívűl hagyta azt a tényt, hogy a hit a szeretet és remény erényeivel együtt annyi embernek az életét tette elviselhetővé, sőt dinamikus alkotásra késztette, vagy éppen ragyogóan boldoggá tett. Ha egy pszichológus ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyja, nehezen kerülheti el, hogy saját előítéletének áldozatává ne essen. A Végtelen Lét és Jó, a hit által fölszabadít az "id" zsarnokságától, mint az izraelitákat fölszabadította nemcsak a szolgai lemondás, hanem a konyha élvezeteinek (az egyiptomi hagymás, húsos fazék) és a pénz aranyborjújának zsarnoksága alól is.

Mindez lehetetlen volna, ha a hitből fakadó Libertas nem tenne bennünket Isten terveinek munkatársaivá. Mert ha igaz, hogy nincs szeretet anélkül, hogy ne ismernők szeretetünk tárgyát, az is igaz, hogy mindig jobban szerethetünk, mint amennyire ismerjük azt, akit szeretünk. Ez a "nagyobb" szeretet a hitből fakad, és Istenre irányul.

Továbbá a szeretet nemcsak annyit jelent, mint birtokba venni a szeretett lényt, hanem önmagunkat is a szeretett lénynek adni. Így a szeretet egyesülésre vezet, mint azt már Platón vallotta⁸. Amikor pedig Istent vesszük birtokunkba, és ugyanakkor önmagunkat adjuk át neki, akkor véges teremtmény valamiképpen a Vegtelen Teremtő nívójára emelkedik. Értelmünk, akaratunk, szeretetünk így Istenben találja kielégülését, boldogságát.

A kegyelem-adta szabadság, a Libertas tehát a választási szabadságot meghaladó erő bennünk, amely képessé tesz, hogy mindig a jót válasszuk, amely létünk teljes kifejlődéséhez vezet, amit boldogságnak hívunk. Eredete, valamint célja is abban található, akinek neve "Az aki van", vagyis maga a Végtelen Lét".
 

2. A szabadság két síkja közti különbség és hasonlóság

Összefoglalva tehát a választási szabadság és az erkölcsi szabadság közti különbséget és összefüggést:

Természetünk velünk született szabadsága képessé tesz, hogy a jó és rossz között válasszunk, amíg a hitben biztosított Libertas képessé tesz bennünket, hogy mindig a boldogságra vezető jót válasszuk.

A választási szabadság önmagában hordja megsemmisülésének csíráját, míg a hitből fakadó Libertas az állandó jó választása következtében csak mindig erősödik.

A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a merő teremtett természet és a megváltás ajándéka a kegyelem.

Végül a választási szabadság önmagára hagyva előbb-utóbb a rossz rabszolgaságába süllyed. De ha a kegyelmi szabadság hatja át az akaratot, akkor csalatkozhatatlanul a boldogságra, vagyis személyiségünk teljes megvalósulására vezet, vagy más néven Istenhez. Megint Babits szavaival élve:

Vezessen hozzád a szabadság
Így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság
ki Istent megtalálta már.⁹
 
 

III.
Szabadság és félelem

Kötudomású, hogy korunk két legismertebb exisztencialista gondolkodója, Sarte és Heidegger tanítása nyomán a modern ember a megsemmisüléstől való félelmet véli minden cselekedetünk végső rugójának. Vagy nem ez minden lázas tevékenységünk magyarázata bármi téren is legyen az személyi érintkezés, gazdaság, politika vagy a tudomány terén?! Szinte önmagunknak akarjuk bizonyítani, hogy még létezünk, sőt létünket akarjuk mintegy kiterjeszteni tevékenységünk által. E meglátás azonban nem új. Mióta az eredeti bűn megjelent az ember életében, annak büntetése demokles kardjaként függ tudatunkban: "Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel".

A létért való aggodalom és rettegés ténye nem kétséges. Az igaz kérdés az, hogy miként ítéljük meg és mit kezdünk vele. Kierkegaard, a nagy keresztény gondolkodó ezen exisztenciális rettegést tette a hit ugrólépcsőjévé, az Istenhez vezető híd egyik támaszpillérévé. Kétségtelen. De a probléma másik oldala az, hogy a félelem, aggodalom és rettegés mindennapi szabadságunknak a legnagyobb ellensége. Próbáljunk egy evangéliumi példával élni.
 

1. Krisztus és szabadulás a félelemtől

A csodálatos kenyérszaporítás után Krisztus tanítványait a Genezáreti tó másik partjára küldi, miközben ő hátramarad imádkozni. A tanítványok edzett halászok lévén már vagy öt kilóméterre¹⁰ eveztek, amikor vihar támadt és elnyeléssel fenyegette bárkájukat. Ekkor Jézus a vízen járva segítségükre sietett. De amikor a tanítványok halálfélelmét e vélt kísértet látása szinte a kétségbeesésig fokozta. Péter akkor - lelkes ember lévén - elkövette azt, amit Kierkegaard a "hit ugrásának" nevez, vagyis Péter eldobva magától minden emberi okoskodást, a hirtelen hit lendületével kéri X-t, hogy adjon való jelenlétéről bizonyságot: tegye lehetővé, hogy ő, Péter is a vízen járhasson. A hit így szabad akaratát e kegyelem sugalmazta cselekedetre indította, amelyre semmiféle csupán természetes erővel rendelkező ember nem vállalkozhatott volna. De közben hite az ide-oda hánykolódó viharos hullámok láttára megingott. Péter süllyedni kezdett. Erre Jézus megfeddte: "Miért félsz, te kicsinyhitű?"

Ez a jelenet egy mély lélektani valóságra hívja fel a figyelmet. A természetfeletti hit képes akarati elhatározásainkat olyan tettekre hívni, amelyek meghaladják a természet erejét. Még ma is Isten kegyelme hősies életre szólít ezreket (gondoljunk a kalkuttai Teréz Anya és követőinek életére), hogy azok szabad elhatározással múlják felül a halál félelmet és a megsemmisüléstől való aggodalmukat vagy rettegésüket.
 

2. Fölszabadulás és remény Istenben

Az érem másik oldala azonban az, hogyha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az exisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsbakötni. Aquinói Szt. Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot¹¹.

Amikor egy hajó viharba kerül és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? - A felelet az, hogy ugyan maga ez a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól együtt. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak.

De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? - Freud maga úgy gondolta, hogy a libidonak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibiciót eredményez, amely a Szuperegot határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényesedésétől. Őnvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye.

A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki lett téve egész emberi létünk folyamán a mindent átható félelemnek létünk elvesztésétől. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szt. Ágoston vallomására¹² ahol leírva csecsemőkora frusztrációit fölkiált: Kérlek Uram és Istenem, hol vagy, mikoris volt a te szolgád ártatlan". Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja.

De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyöngeségeinket, kudarcainkat un. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezd, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később, bűnbánóan emlékszünk Krisztus szavaira: "nélkülem semmit sem tehettek". Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesésnek keserű, de mégis az Ént, az Egot valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk és azt tesszük, amit nem akarunk - mint Szt. Pál mondja -. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül és önmagára hajolva az egoizmus narcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egot nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Isten létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos.

Összefoglalva röviden a mondottakat; a hit nem egy illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit, mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket és a bűn választása következtében rosszra-hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a választott nép szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata, Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az ígéret földjéről. Vagy E.B. Browning szavaival élve:

Földünket áthatja a mennyei hívó szó
és minden útmenti bokorból Isten jelenléte világít ...
De csak az, akinek szeme van oldja meg saruját hívő imában
A többi inkább földre telepedve kökény-bogyót majszol ...

És hozzátehetjük, az utóbbiak elvesztve igazi szabadságukat, a kegyelem Libertas-át, megelégszenek a választási szabadság kétes és tünékeny ígéretével, hogy szokásaiknak előbb-utóbb rabjaivá váljanak .... szabadon.
 
 

Idézetek:

1. BABITS, M.: Az elszabadult vad
2. BABITS, M.: Petőfi koszorúi
3. Rom. 8: 1-2
4. PL 40,247; PL 45,1521
5. W.W. MEISSNER S.J., M.D. Life and Faith, Psychological Perspectives on Religious Experience,
Georgetown University Press Washington, D.C. 1987 pp.38-51
6. Exod.3; 1-17.
7. Freud, Sigmund: The Future of an Illusion, London, 1949.
8. Lakoma, 192 e 10-12. ... a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak.
9. BABITS, M.: Az elszabadult vad.
10. Máté 14,22-33; Mk. 6,45-52; Jn. 6,16-21.
11. Summa Theol. Ia IIae quest.6, art 6
12. Vallomások, I. könyv, 7. fejezet.