Gondolkodó keresztények nagy ünnepeken, úgy karácsonykor és Húsvét táján, fölvetik maguknak Szt. Anselm kérdését: „Cur Deuas homo?” hogy miért is lett az Isten emberré? Az amerikai nagyhírű színész és filmrendező, Mel Gibson drámai műve, „Krisztus szenvedése” című nagysikerű filmje, az egész Egyház feleltét visszhangozza: „Azért, hogy engesztelő keresztáldozata által megváltson Sátán rabszolgaságából, a bűnből”. Próbáljuk e három gondolatot elemezni: Bűn - Engesztelés - Áldozat.
 

Bűn

Isten nem rabszolgának teremtett bennünket. Ő szerető egyetértésben akart együtt élni emberteremtményeivel. A szeretetnek és együttélésnek szoros kapcsolatát már Plátón is sejtette és így öntötte érces görög szóba: „Szeretni annyi, mint szenvedélyesen egységre törekedni” (Lakoma, 192 c.10)

A keresztény hit azonban döntően újjáformálta ezt a gondolatot: „Isten maga a szeretet” és szeretni Istent annyi, mint lélekben egybeforrni Vele. A szeretet tehát, minden szeretet, Isten jegyét hordozza homlokán és ha őszinte, vagyis hiteles, akkor tiszta forrásból fakad, a szabad akaratból. Ez annyit jelent, hogy nem tűr semmi kényszert, mert a szabad szív párbeszéde egy másik szabad szívvel.

Ez a szeretet-kapocs Isten és ember között már történelmünk tavaszán eltörött. Az első emberpár Lucifer, a bukott angyal ösztönzésére  – aki eredetileg maga is Isten trónusára pályázott–  a jó és rossz tudására vágyakozott, hogy amolyan kisistenekké váljanak. A Tiltott Fa gyümölcsével akarták mohó éhüket csillapítani.

Isten nem akadályozta meg ezt a Sátánhoz pártolást, mert szabadsággal áldotta meg az embert, hogy tisztán tudjon szeretni, magának az Istennek a szemébe nézve. Isten tehát őrizetlenül hagyta a jó és rossz tudásának a fáját a Paradicsomban. A Jó szabadságunkat öregbíti, míg a Rossz orvosi nyelven szólva amolyan érelmeszesedés, a szabadság és a szeretet vérkeringését gátolja. Az ember túlélte a magaválasztotta tragédiát, „Jaj de tudván sokat!„ Eredménye azonban lélegzetutáni kapkodás, szenvedés és végül szívszélhűdés, a halál.

Az első szabad választással tehát megtörtént az első bűn, a legsúlyosabb, amely minden más bűn gyökere, az Eredeti Bűn. Ősszüleink Sátán rabszolgaságának adták el magukat. Meg is kapták a bérüket: a szenvedés és halál inflációját.
 

Engesztelés

A szenvedés és a halál emberi nyelven Isten ”haragját„ jelenti. Ez a harag azonban nem Isten Szívéből tör elő, Isten csak hagyja, hogy a magára maradt ember kezelje a bűn bőséges kamatját. A kiszolgáltatott rab minden sebezhetőségével a Sátán markában gyötrődött.

Isten szeretetét és eredeti épségünket visszanyerni, valamint a Sátán láncát lerázni emberi erő nem képes: mi nem tudjuk önmagunkat megváltani. Erre magának az Isten Fiának kell vállalkoznia. A végtelen Szeretet uralmát visszaállítani csak a végtelen Szeretet képes. De ugyanakkor az embernek is jut szerep: szükséges és elengedhetetlen szerep, mert hiszen az ember felelős bűnéért. Ezért az „Isten haragját” engesztelő megváltónak emberi természetet kellett magára öltenie. Tehát a válasz arra, hogy miért lett Isten emberré az, hogy maga az isteni Logika követeli. Az Ige tehát testté lőn és mi köztünk lakozott megfosztva magát isteni kiváltságaitól, hogy 33 évig osztozzon sorsunkon.
 

Áldozat

De miért kellet a szenvedésnek és a hálálnak szolgálni a megváltás eszközeként?! Hiszen Krisztus kiengesztelhette volna Atyja „haragját„ azzal, hogy egyszeri fiúi csókkal föltartja a ránknehezedő isteni kezet?!

A film talán teológiailag és művészileg legsikeresebb jelenete az, mikor Krisztus másodszor elesett és az édesanyja hozzá rohanva akarta simogatni a megsebzett Arcot, fölidézve egy názáreti régmúlt eseményt, amikor a gyermek Jézus játék közben elesett és Mária aggodalommal vette ölébe „Fiacskám itt vagyok”. A keresztúton azonban Krisztus vigasztalta őt: „Anyám én most mindent újjá teremtek”. Újjáteremtem a szenvedő embert, sőt magát a szenvedést is. A bún ezen adóját a megváltás eszközévé, valamint a halált az Élet kapujává teszem. A bűn ezáltal elveszti halálos szorítását, Sátán rabszolgatartó birodalma vereséget szenved és az ember földi pályája a kétségbeesés helyett a reménység fényét ébreszti. Ezt a szinte kozmikus méretű változást csak az Isten szenvedése tudta létrehozni.

Továbbá a keresztrefeszítés véres áldozata csak egyszer történt, a Koponyák Hegyén, de annak végnélküli kiterjesztése az idő és tér határait túlhaladva a szentmise-áldozatban bennünket is elér. De ebben is az Isten tapintatosságának van végső szava. Nem erőszakolja ránk Fia Testének kenyerét és Vérének kelyhét. Ő csak felajánlja azt teremtményeinek. Szabad elhatározásunktól függ, hogy elfogadjuk-e? Sokan elfogadják, de nem mindenki. Inkább Sátán indításának engedelmeskednek. Ők a Sátán uralma alatt akarnak maradni, visszautasítva az Élet Kenyerét és az örök üdvösség Kelyhét. Sátán megkapja bennük jutalmát: együtt lehet velük örökre a halálban.

A végső győzelem Krisztusé a föltámadásban. Őt követi a megváltott sereg a végső Húsvét örömében.

A Krisztus Szenvedése két reakciót váltott ki. Az egyik a hivatalos botránkozók válasza a filmre. Szadistának, mások mazochistának, sőt a leghangosabb szado-mazochistának bélyegzi. A másik reakció azoké, akik keresztény hitüket viszik a nézőtérre. Ezek csendben, önmagukba mélyedve hagyják el a színházat a megváltottak örömével a szívükben.
 

A Naphimnusz metafizikája

„Hazudj költő, de rajt' ne fogjanak”. Arany János a magyar ember szókimondásával csak Plátón kifinomult véleményét ismétli: A művészet, és így a költészet is, az utánzat utánzata: Két mérföldre marad le az Igazság és a Szépség keskeny mesgyéjén, és egy mérföldre a természet világa mögött. Sokan ugyan kételkedéssel fogadnák mindkét költő óriás mondását az egész művészetre vonatkozólag, de itt csak két pontra, úgy a hiten alapuló költészetre általában, de különösképpen annak egy igazgyöngyére, Szent Ferenc Naphimnuszának kivételes esetére szeretném felhívni a figyelmet.
 

Hit és valóság

Némely bölcselő sőt hittudós is kissé egyoldalúan azt vallja, hogy a keresztény hit csupán a bibliai, vagyis írott kinyilatkoztatás, tehát fogalmak és mondatok összességét illeti. Szent Tamás brilliánsan elejét veszi minden ilyen egyoldalúságnak. A hit aktusának közvetlen tárgya nem mondatok és fogalmak, hanem a valóság^[1]. Így hitélményünk központja, az Ige, aki valóságos testté nem pedig valami fogalommá vagy mondattá lőn Názáretben. Személyében Isten nem látszólagosan, hanem teljes valóságában érzékeny húsában és vérében teszi ki magát a milliárdokra rúgó Hitetlen Tamások otromba tapogatózásainak. Az Ó- és Újszövetség írott igéje pedig, valamint a Szenthagyomány tanítása hitünk fogalmi tartalma forrását, valódiságának mércéjét és bíráját képezi, de nem hit-tapasztalatunk közvetlen tárgyát^[2].

A hit aktusának e kettős jellege maga után vonja, hogy a keresztény teológia egy realista bölcseletet, vagyis metafizikát feltételez, amely szintén a tapasztalatra épül. Kiindulópontja tehát a valóság, nem pedig látszat, vagyis saját gondolataink, érzetképeink és egymással ellentmondó véleményeink vetélkedő világa. Az Igazságot nem lehet idők szellemének, a különböző gondolkodásmódok és változó kultúrák függvényévé tenni. Isten megtestesült Igéje, aki az Útnak és Igazságnak vallotta magát, nem lehet a mi relatív és szubjektív látszatvilágunk egy része. Úgy a Kant-i agnosztikus, mint a Hegel-i dialektikus fenomenológia tehetetlen a hittel szemben.

A keresztények húsz évszázadon keresztül tesznek tanúságot hitük központi titkáról, Isten megtestesüléséről a Názáreti Jézus személyiségében. Ókeresztény időkben az Egyház imádata Benne a Legfőbb Pásztor, aki az üldöztetésben is legelteti nyáját és öntözi vérével a keresztény jövőt.

A barbár népvándorlás és Bizánc idejében a hívők Krisztusa a Pantokrátor, a mindenható király, aki védi és bírálja a virágzásnak indult keresztény társadalmat. E századok hívői nem egy kúltúrképet, egy művészi hasonlatot, vagy valami bűvész látszat-mutatványát imádták, hanem a Megtestesült Igét, aki isteni kenózisában, mint valóságos pásztor-király hajol le a népéhez.

Hasonlóképpen a középkor delén, a XIII. században is a hívek Krisztust tapasztalták, de azt a Krisztust, akinek személyében Isten elérte önmegalázásának végző határát, fölvéve emberi mivoltát. A Greccio-i barlangban Assisi Szent Ferenc századának legkimagaslóbb vallási egyénisége elsőnek imádta a betlehemi jászol másolatában nyugvó kisdedet. Szent Ferenc hatása alatt Szegénység Úrnő, Krisztus misztikus menyasszonya, visszanyerte az Egyház szerelmét. És Szent Ferenc volt az, aki Alvernán saját testében hordozta Krisztus öt szent sebét, újra ráirányította hitünket a Megfeszítettre. Így a gyermekded, szegény és szenvedő Krisztus újra magáravonta hívei figyelmét. Ez a valóban humanisztikus hit nyerte el aztán tökéletes kifejezését abban a versben, amit Szent Ferenc írt halálát várva a San Damiano-i kolostor ugyan pirinyó kertjében, de ahonnan szeme át tudta ölelni a napfényben úszó umbriai völgyet. Verse az egész teremtett világ örömteljes elragadtatásáról szól, amint az békésen nyugszik Alkotója és Megváltója tenyerén.
 

(Sík Sándor fordítása)

 

Szent Ferenc metafizikai meglátásai

Szent Ferencet gyakran hívják a naivság mintaképének. Az igaz, hogy bármit is mondott, vagy tett, magán hordta a gyermekiesség bélyegét. Ám a naivság jelzőjét két vonatkozásban is lehet használni. Érthetjük alatta a szív egyszerűségét és ugyanakkor az elme tompaságát. De bármilyen is volt Szent Ferenc, elméje nem volt köszörületlen. A bárgyú embernek nincsenek közlésre érdemes meglátásai, csupán unalma ragályos. A tunya elméjű sohasem örömteljes vagy szomorú, csupán érzelmei satnyultak el. A tunya lelkűnek nincsenek belső küzdelmei sem, mert az önnevelés nem érdekli. Eszményképe nem a boldogságra való törekvés, hanem csupán száraz szemmel átbotorkál az életen. Mindenekelőtt az ilyen unalmas ember nem ír verset a természet csodáiról, csupán prózában fejezi ki napi szükségleteit. Egyszóval ez a fajta naivitás csökkenti emberi mivoltunkat.

Ezzel szemben Szent Ferenc zsenije megragadta a keresztény tapasztalat rejtett költészetét emberileg a legegyszerűbb módon. Számára, mint a legkevésbé bonyolult hívő számára, a világmindenség csupasz léte már Isten örömteljes dicséretét zengi. Úgy az isteni misztérium, mint az emberi világunk problémái némi világosságot nyer a hitélmény közvetlenségében, amely a világmindenséget Alkotójához köti.

Továbbá a keresztény hitélmény megvilágítja azt a tényt is, hogy az ember csak az evilági problémákkal való küzdelmében érik meg arra, hogy rendíthetetlenül higgyen az isteni misztériumban. Az egyszerű hívő problémáit egy meglátással oldja meg. Ez a meglátás metafizikai, mert általa közvetlenül tudatára ébred minden evilági lét függésének egy Teremtő Októl. Ez a függés nem érzékelhető, csak megérteni lehet. Ám az egyszerű hívőt nem izgatja ennek a függésnek a bizonyítása. Ő inkább naivan élvezi a napot, a csillagokat, a tüzet és vizet: Isten szerény meg nagyszerű műveit. Testvérnek és nővérnek szólítja őket, mert sejti azok közeli, de szemérmes rokonságát. Az egyszerű keresztény hivatása szemlélődő hivatás: a Szépség alázatos élvezete.

De vannak más, aktívabb keresztények is. Ha kihívják, úgy érzik, hogy ezt a metafizikai meglátást, amely hitük támasztó pillére, nekik világossá kell tenniük azáltal, hogy meggyőző ésszerűségét kimutatják. Az ilyen keresztényeknek be kell bizonyítaniuk észokokra támaszkodva, hogy az evilági dolgok nem elégségesek önmaguk léte fönntartásához. Egyúttal azt is ki kell mutatniuk, hogy a hit naivitása nem egy lusta és tompa agy kudarcba fulladt kísérlete, hanem egy tisztánlátó értelem szorgos műve. Így a keresztények sokszor híre gondolkodók kalauzai lehetnek az isteni Valóság felé. Ilyen aktív keresztény volt a XIII. század másik nagy vallási alakja, Aquinói Szent Tamás, akinek kezdeményezésére egy egész bölcseleti iskola magát a létélményt vette alapul és évszázadokon át vezette a gondolkodó emberiséget Ahhoz, aki maga a Lét.

A szentferenci lelkiség második követelménye a lélek készsége követni Krisztust szegénységben. Mint a Názáreti Jézus, úgy Ferenc testvér is tudta, hogy a szegénység erénye elengedhetetlen, ha meg akarjuk találni Istent a teremtésben. Azonban az evangéliumi szegénység nem jelenti szükségképpen az anyagiaktól való teljes megfosztottságot. Mert az ilyen nincstelenség sokszor hasonlít a gazdagok mohó fukarságához, akik még az asztalukról hulló morzsát is féltékeny szemmel kísérik. Nem, a szegénység erénye örülni annak, hogy önmagunkban, függetlenül Istentől, még a legszerényebb szükségleteinket sem tudjuk ellátni.

Továbbá a szegénység erénye megvilágítja és megerősíti értelmünket az igazságra törekvő útján, míg a kapzsiság szenvedélye elhomályosítja és gyengíti. Mert a kapzsi ember birtokolni és használni akarja az anyagi javakat és végül szabadon rendelkezni kíván felettük. Pragmatizmusában nem megérteni óhajtja a teremtett dolgokat, hanem csak használni – és visszaélni velük saját kényelmét szolgálva. Ezért feledi úgy az anyagi dolgok, mint saját maga létének igaz jelentését, és inkább szubjektív lidércnyomását vetíti beléjük. Megveti a létrendet és saját rögeszméinek megszállottja lesz. Így önzése bemocskolja a természetet és nem engedi, hogy valamit is megértsen belőle.

Vele szemben az evangéliumi szegény nagy előnye a szemlélődés adománya. Ő mindenekelőtt csodálja a való dolgokat, majd keresi a látszat mögött rejtőző igaz lényüket és csak azután elvezi azokat isten adta természetük szerint. Más szóval a kapzsi és a szegény különböző sorrendbe állítja a Föld javait. Az előbbi a használhatóság szempontjából, az utóbbi igaz létrendjük szerint mérlegeli és becsüli őket. Következésképpen a kapzsi mindenütt csak önmagát találja, míg az evangéliumi szegény mindenben Istent fedezi fel. Egyetért a Poverelloval, hogy az egész természet „szép és sugárzó nagy ragyogással ékes: a Te képed, Fölséges„. Ezért a hívő számára minden dolog jelentése bele van oltva puszta létükbe, hogy merő valójukkal hirdessék békéjét a jóakaratú embereknek.

Szent Ferenc költeménye a Teremtés dicsérete után visszhangozza az örömhírt a Megváltóról. „Boldogok, kik tűrnek békességgel, mert Tőled nyernek majd Fölséges koronát”. Ezért „Áldott légy Uram a testi halálért, mi testvérünkért, akitől élő ember el nem futhat”. A keresztény halálban a szenvedés, betegség, testi lelki gyötrelem új jelentést nyer. Az igaz ugyan, a halál minden fönt említett sötét fátyolával az Eredeti Bűn következménye és mint ilyen jól megérdemelt büntetése minden gonoszságnak. Ám az Ige Megtestesülése és Föltámadása által földi életünk ezen elválaszthatatlan útitársa üdvösségünk jelképévé és elengedhetetlen eszközévé változik át Isten kezében. Az Ige azáltal, hogy emberi természetet öltött magára és elvállalta kereszthalálát, emberi nyomorúságunkat a legnagyobb földi kinccsé varázsolta. A testi halál, így a föltámadás és az örök élet kapujává lett – hacsak mi hittel elfogadjuk azt. A megváltásban való hit azonban föltételezi minden földi lét törékenységének és a Gondviseléstől való gyökeres függésének metafizikai meglátását.

Így végeredményben az anyagi világ léte, és minden amit magával hoz, igazság, jóság, szépség, múlékony ingatag élet és csalódás, Isten létét hírdeti. Továbbá, e világ metafizikai ismerete, amelyet természetes tapasztalatunkból nyerünk megingathatatlan bizonyossággá válik a Megváltóban való hit által, aki jelen van teremtésében. Így a keresztény számára a Mindenség léte úgy a Teremtő létének bizonyítéka, mint saját föltámadásának reménytsugárzó hírnöke.
 

---

Utalások

[1] S.Teol II.-a II.-ae, Art.2 ad 2

[2] Uo. Quest.1 Art 1. Szent Tamás a hit „közvetlen tárgyát” szak kifejezéssel objectum formale-nak és a bibliai kinyilatkoztatás által ismert „közvetett tárgyat” objectum maeriale-nak hívja.