Vagy negyven évvel ezelőtt a hitre vonatkozóan csak arra a kérdésre kerestünk a fele­letet, hogy mikor és milyen formában fog a hit megint diadalmaskodni, vagyis mikor lesz megint az intellektuális, valamint az erkölcsi élet sugalmazója és irányítója? Valahogy úgy, mint az ötödik évszázadban, amikor az egész ismert világban elterjedt és a pápának, Nagy Szent Leónak a tekintélye visszarettentette Attilát Róma leigázásától.

Ezt a triumfalista elképzelést, a Zsinatot követve fel kellett adnunk. Ma - sokkal inkább a valóságnak megfelelően - azt kérdezzük, hogy egyáltalán van-e hitünknek jövője? Túl fogja-e élni a kereszténység azt a válságot, amely különösen a hatvanas évek óta fenyegeti soha nem tapasztalt erővel?

Hogy csak megközelítőleg is feleletet tudjunk adni erre a sürgető problémára két más, alapvető kérdést kell tisztáznunk: Mi a hit és milyen szellemi és erkölcsi áramlatok fenyegetik a hit fönnmaradását? Feladatunk tehát apologetikus, vagyis hitvédelmi: a természetes észen alapuló bölcseletet arra használjuk, hogy a kinyilatkoztatásra épült teológiát megvédjük.
 

A hit mivolta

Legelőszöris egy fogalomtisztázásra van szükség. Az angol nyelv világosan meg­különbözteti a „belief” és a „faith” fogalmát. Az elsőt itt hívésnek (vagy kissé pontatlan magyar szóval „hiedelem”-nek) hívom, a másikat pedig fönntartom az Ó és Újszövetségi kinyilatkoztatá­son alapuló „hit” számára. Az elsőhöz tartozik minden olyan állítás, amelynek nincs elégséges bizonyító érve. Így mindaz, ami mások tanúságtételén, vagy elégtelen szemé­lyes ismereten alapszik, vagy egy tudományos föltevésen, amelynek bizonyítéka még a jövő nemzedékére vár.

A második, a hit, természetfölötti erény, amely lehetővé teszi, hogy Istent magát megtapasztaljuk. Úgy az Ó-, mint az Újszövetség leírja ezt a tapasztalatot két megdöb­ben­tően fenséges és szépséges eseményben.

Az első Mózes pusztába való tartózkodása idején történt. Egy nap, mikor apósa nyáját legeltette, meglátott a távolban egy égő csipkebokrot, amit a magasbatörő lángok nem emésztettek el. Kíváncsian szaladt közelebb, de egy hang megállította: „Oldd meg sarúdat, mert a föld amelyen állasz szent.” Majd amikor Mózes csodálkozással és félelemmel eltelve kérdezte, hogy „Mi a neved”, hogy elmondhassa a zsidóságnak, hogy ki szólítja fel a látomásban való hitre, a hang így felelt: „Én vagyok az, aki van.” Ezt válaszold a nép kérdésére: „Az aki van küldött téged.” (Exod. 3.14)

A második, alapvetően keresztény tapasztalatot Szent János evangélista könyvében olvassuk (8,52-53 és 58): „Bizony, bizony mondom nektek: aki tanításomat megtartja, halált nem ízlel sohasem.” De a zsidók közbevágtak: Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt?”... „Minek képzeled magad?!”... „Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így szólt: „Bizony mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.”

Mindkét szentírási szakasz Istennek ugyanazt a nevet adja: Az aki Van: az örök Léte­ző, aki a világ létének teremtő és megváltó Istene, a világ alkotója és annak a rabságból való fölszabadítója. Valóban, mintahogy a zsidóságot Isten az egyiptomi rabságból szabadította meg, úgy a keresztény népet a bűn bilincseitől.

Az isteni Lét azonban gyökeresen különbözik az evilági léttől. Hogy megérthessük a különbséget, Szent Ágoston időfogalmának elemzését használom. A Szent „Vallomások” című könyvében olvashatjuk, hogy az emberi lét nem a „jelenben” játszódik le. A „jelen” számunkra nem létezik. Mert amikor a „jelenre” gondolunk, gondolatunk már abban a pillanatban a múlthoz tartozik. A következő mozzanatban, a jövő idejében pedig csak visszagondolhatunk rá. Az embernek, szoros értelembe véve nincsen „jelenje”.

Ezzel szemben Istennek csak „jelenje” van. Mintahogy a csipkebokorból előtörő hang, úgy Krisztus is önmagát ismerteti meg, mint az „Aki van”, vagyis az örök Lét, az örök Jelen. Így mielőtt a (zsidó) történelem elkezdődött volna, Krisztus, mint Isten, „van”! És mikor majd az egész világtörténelem befejeződik, az utolsó napot, Krisztus már látja a jelenében, mert a jövő csak lesz számunkra, de az ő számára a jövő jelen, mert ő az aki „van”.

Ez a két szó: Én vagyok, mint egy villámcsapás éri az emberiséget és felégeti az állandóan változó teremtett lét minden gőgjét és kevélységét. Szava: mielőtt ti lettetek volna, Én vagyok, mindannyiunkat érint. Mielőtt gyermeki kacagástok csilingelt szüleitek fülében, az én mosolyom már átöleli az egész családot. Mielőtt első bűneiteket elkövettétek volna, én már lázadásotok tövisét érzem királyi koronámon. És amikor a fiatalok homloka a jövő tervezgetéseitől forró, Ő már üdítő kézzel simogatja arcukat, hogy alázatosak legyenek.

„Én vagyok” - „Ti voltatok és lesztek”. Krisztus és a mi létmódunk között a különb­ség ugyanaz, mint az örök jelen és a vajúdó, esendő, és halálraítélt jövőnk között.

De a hit több mint csak felfogni - bármely homályosan is - ezt az örökké való létet. Mert akkor a hit csak az értelemre volna határolva. Ezzel Isten csak az intellektu­elek és a bölcselők gondolatának tárgyává süllyedne és az Isten országának elérésére elég volna egy kényelmes karosszék, hogy magunkat belespekuláljuk az örökkévalóságba.

Nem, a hit sokkal több. Amint Mózes az égő csipkebokorban magát kinyilatkoztató Isten kezébe teszi le a saját és népének sorsát, úgy nekünk is, Isten hívő népének az örökké Jelenlévő Isten kezébe kell tennünk önmagunkat, múltunkkal és jövőnkkel együtt. Minthogy Krisztus a hit titkait feszegető farizeusokat inti, hogy nem elég tudni és hinni, hogy Ábrahám nemzetségéből, vagyis az ő nemzetükből támad a Messiás, hanem egész valónkkal, értelmünkkel és akaratunkkal, minden szerelmünkkel át kell őt ölelnünk, hogy egész életünk minden cselekedetével, munkájával, szenvedésével és örömével a Megváltó dicsőségét zengje. „Mert nem az megyen be az Isten országába, aki mondja Uram, Uram, hanem mindaz, aki Atyám akaratát teszi.”

Tehát hitünk tárgya, Krisztus, nemcsak az értelem birtoka, hanem a jóratörekvő akaratunk célja is és az örök boldogságra törő szerelmünk záloga. Így a múlt és a jelen között találkozunk Isten Fiának örök jelenében. Ragadjuk meg kezét, szorítsuk magunkhoz, mert a múlt és a jövő csak akkor nem fog örvényében elsodorni, ha mi meg­ragadjuk az örök jelenből felénk nyúló isteni kezet.

Szeretném a hitet és minden kellékét egy hasonlatban összefoglalni. Amikor még kisgyermek voltam, vagy hatvan évvel ezelőtt, még az Amerikából jövő gazdasági válság uralkodott Európában, különösen szegény trianoni hazánkban. Szüleimnek sem volt sok pénze karácsonyra. Amikor aztán a fenyőfa alatt kerestem a gazdag ajándékokat, csak egy furcsa szerszámra akadtam. Később tudtam meg, hogy kaleidoszkópnak hívják és hogy kilencven fillért ér a Korvin áruházban. De mekkora volt a csodálkozásom, amikor a szememhez emeltem. A sok összevissza heverő színes papírdarabocska és fémhulladék a tükrök hármas visszaverődésében valami csodálatos ábrába sorakozott és én gyermeki odaadással élveztem, hogy mikor csak megráztam, milyen katonásan összeáll minden darabka.

A hit Isten kaleidoszkópja. Ő adta azt nekünk, hogy rajta keresztül megélhessük a Teremtett világ és Teremtőjének szépségét! Minden részletnek és eseménynek megvan a maga elrendelt helye. De magunk is hozzájárulhatunk ehhez a szépséges harmóniához, amikor beállunk Isten teremtő és megváltó munkájába munkásnak. Persze ennek az erőfeszítésünknek csak akkor van értelme, ha mi gyermeki lelkesedéssel állandóan kitesszük a múltból a jövőbe változó életünket az örök Jelenből felénk mosolygó Isten tekintetének.
 

A hit válsága

A hit Istenét, mint a Lét örök Jelenét a keresztény bölcselet aztán az emberi értelem számára még közelebb hozta. Mint maga a tökéletesség, vagyis a lét telje, Isten nem változhat. Mert mi is a változás? A múltból állandóan a jövőbe lépni, új tulajdonságokat - rosszat vagy jót - szerezni vagy elveszteni. Ez azonban a véges teremtett lények rövid mércével mért sorsa. Ám Isten nem „javulhat” se nem változhat rosszabbá, mert Ő a tökéletes Jóság. Sem nem lehet „igazabbá”, mert Ő maga az Igazság. Isten maga a jó és helyes út, aki őt követi az biztosan célba ér: az Istennel való örök Jelenbe. Ő az Igazság, mert (Krisztus) szava az Atyáról annak örök valóságát fedi. Ő azért jött a földre, hogy életet hozzon és hogy életünk minél teljesebb legyen. Így Ő az Út, Igazság és Élet.

Éppen az Isten tökéletességében való hit ellen harcol korunk szelleme, a „Zeitgeist”, amely fogalmában hordja az állandó változást. Hegel okoskodása szerint a Zeitgeist maga az Igazság, vagyis neki mindig igaza van. Továbbá a korszellem határozza meg, hogy mi az (erkölcsileg) jó élet. Mindez azért, mert magán viseli az állandó változás kényszerzubbonyát: ő szab törvényt, ő határozza meg, hogy mi is igaz, vagy milyen cselekedet jó erkölcsileg. Ez a mindenre kiterjedő „norma” az emberi viták Állítás-tagadás-kompromisszum dialektikus törvénye. Így végül kitűnik, hogy Hegel Istene, amit ő Abszolút Lénynek hív, az egymást követő Zeitgeist-ek láncsora. Minden történelmi változás jó és igaz, mert az önmagát fejlesztő Isten egy-egy születő és elhaló fázisnak a kifejezése. Így lett az állandóan változó Zeitgeist a keresztény tökéletesség Istenének „negatív” lenyomata.

Korunk kultúrája Hegel eszményét követve a „változás kultúrája”. Az emberi gondolatról azonban még azt sem lehet tudni, hogy jó vagy rossz irányban változik, „halad”, vagy „hátrál”-e, hiszen nincsen állandó, mindenre kiterjedő mércéje. Csak kétfajta ilyen kulturális változást szeretnők említeni: a tudományos elméletekben és a „lelkiismeret” változását az erkölcsi életben.

A Zeitgeist a mindenségről - beleértve Istent és embert - vallott képe magánhordja Darwin evolúciós elméletét. Még olyan jól ismert keresztény tudós, mint Teilhard is elárulja az evolúciós elmélettel való rokonszenvét: „Christogenesis” (Krisztus növekedése” azonos a Cosmogenesis-el (a világ fejlődésével). Hitetlen tudósok még ezt a teilhardi dictumot is materialista dogmává változtatják. Az anyagi világnak nincsen szüksége teremtő Istenre, mert az önmagát teremti apró változások segítségével: a magasabb fajok az alacsonyabb fajokból természetes leszármazással fejlődnek ki az alkalmazkodás és az életért való küzdelem célnélküli változásain keresztül. A teremtő Isten helyét a véletlen foglalja el.

Pedig a keresztény bölcselet - legalábbis a skolasztikus bölcselet - nagylelkű az evolúció elméletével szemben. Szerinte két dolog között kell különbséget tenni: a természettudomány érzékszerveken - a megfigyelésen (főleg látomáson) és kísérletezésen - alapuló módszere, meg a keresztény bölcselet a lét fokozatos megismerését kereső alapvetően intellektuális módszere között. A természettudomány módszere az anyagi fenomenont (vagyis „jelenséget” vagy „látszatot”) illeti, míg a bölcselet magával a valósággal, a lét problémáival foglalkozik. Így a való dolog létokát keresi, míg a természettudomány a körülményeket vizsgálja, amikben a változás történt. A keresztény bölcselő szerint mégha megis engedjük azt a föltevést, hogy az anyagi világ beleértve az életet is, millió és millió éven keresztül milliárd és milliárd sikertelen újrakezdésen keresztül fejlődött, még fennmarad az a kérdés, hogy a fejlődő lényeknek ki vagy mi adta a létet és tartja őket a létben és irányítja fejlődésüket? A Lét maga sokkal alapvetőbb, mint a fenomenon, vagyis a „jelenség”, ami a természettudóst érdekli. A keresztény bölcselő tehát rámutat arra, hogy az örök Létező állandóan jelen és együtt kell hogy legyen a teremtésével, mert az különben visszaesne a semmiségbe, amelyből vétetett. De hiába minden nagylelkűség, a Zeitgeist és a legnagyobb valószínűség szerint a jövő évszázadok állásfoglalása is ugyanezen a vonalon fog mozogni az anyagelvű fejlődés elméletével az ősrégi mondás szerint: Sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas: (a korszellem) így akarja, (a korszellem) így parancsolja, foglalja el az akarati döntés az értelem helyét! Kultúránknak ezen változtatni nem lehet, mert hitetlen kultúra létellenes kultúra.

Hogy a hálál kultúrája is, azt a mai erkölcsi nézetek tanúsítják. Bízvást adhatjuk neki a „liberális erkölcstan” nevet, mert a „megengedett” határait a halál tornácáig tolják. Jóllehet a liberális erkölcstan szintén a hegeli Zeitgeist gyümölcse, de gyökerei a Krisztus előtti szofista spekulációba nyúlnak vissza. Protagoras, az irányzat legtehetségesebb szószólója, így fogalmazza meg az erkölcsi relativizmus és szubjektivizmus alaptételét: „mindennek mértéke az ember”. Tehát mindennek csak annyi értéke van, amennyire az egyed vonzást érez iránta, vagy önérdekének megfelel egy adott időben. Az ilyen „érték” változik embertől emberig, egyik helyzettől a másikig. A körülmény-etika, amely minden cselekedet erkölcsi értékét a körülményektől teszi függővé, szintén ehhez a liberális erkölcstanhoz tartozik.

Így nincsen mindenkire kiterjedő állandó természettörvény, amit az örökké jelenlévő Isten tenne általános érvényűvé. Így aztán kultúránk lelkesen ajánlja a népszaporodás szabályzását bármilyen eszközzel: a fogamzás elleni pirulákkal, kondommal, magzatelhajtással, gyermeköléssel. Sőt továbbmenve a már teljesen kifejlődött életet is támadásának céljába veszi. Legkülönbözőbb módszereket fejleszt ki, hogy vonzóvá tegye az alkalmatlan, vagy kényelmetlenséget előidéző, sérült vagy csak elöregedett élet kioltását. A XX. sz. Zeitgeist-je valószínűleg a XXI. sz. kultúráját is a halál árnyékába kényszeríti.

Nietzsche még ennél a liberális erkölcsön is tovább ment. Ő minden előző (keresztény) értéket akarta még gyökeresebben szekularista, vagyis Isten jelenlétét semmibevevő „értékké” átalakítani. Ez a híres „Umwertung aller Werte” elmélete, amely pontról pontra tagadja a keresztény erkölcstan mindenegyes tételét. Úgy vélte, hogy így megölheti a keresztények alázatos Istenét, helyébe állítva a maga istenét, az Übermensch-et, a Hatalom egyedüli birtokosát. A Hatalom bálványa mellé csak a mámor és testi élvezetek mintaképét, Dionysiuszt ajánlja, mint valami részeg kisistent. Így lett a XX. sz. tömeggyilkos diktátorainak szellemi őse.

Az utolsó harminc évben a liberális „erkölcstan” még a katolikusok között is talált magának nagyszámú tanítványt. Csak a neve változott „lelkiismereti” szabadsággá. Így a még hagyományos keresztény erkölcstan tanára is gyakran találkozik olyan tanítvánnyal, aki a szekuláris értékrendszerrel, főleg a halál kultúráját védő részével bírálják professzorukat. Érveik már elhagyták a XIX. sz.-ban használt utilitarista és pozitivista ellenvetéseket. Ők már egy igen kérdéses jámborság nyelvét használják: „A mi lelkiismeretünk megengedi ezt és ezt, ne akarja ránk erőszakolni a maga lelkiismeretét”. Hiába mondja tanáruk, hogy két fogalomcsúsztatást is követtek el. Az emberi természet állandó erkölcsi törvénye, vagyis a lelkiismeret helyébe a maguk szubjektív és realista ítéletüket csempészték be. Továbbá ezt a „lelkiismeret”-et a keresztény erkölcstan alapelvének hívják, jóllehet nem más, mint a pogány szofista álbölcsesség alaptétele, ami minden általános érvényű és állandó értéket tagad.

A helyzetkép nehezen lehetne sötétebb. A korszellem a hit mindkét lényeges elemét, az értelemben székelő kinyilatkoztatott igazságot és az akaratban gyökerező Istennek való önátadást támadja. Marad még valami reménysugár, hogy a hit túléli ezt a kulturális válságot?

Krisztus megígérte, hogy az idők teljességéig Egyházával marad, amelynek csak egyetlen egy hivatása van: a hit fenntartása és terjesztése. De a mi felelőségünk, hogy elfogadjuk jelenlétét és az ő isteni tökéletességét igyekezzünk a mi életünk eszményképévé tenni és nem valami délibáb hazug ígéreteit követni.

Ilyen délibáb volna a keresztény hit szekularista vagy éppen a nem keresztény vallásokba való „inkulturációja”. Mert az ebből eredő kultúra csak eklektikus torzszülött volna, valamilyen kubista vallás: szemet kápráztató, de értelmetlen. Csak a „címtelen” névvel lehetne illetni. Szent Pál már kétezer évvel ezelőtt felismerte az ilyen „inkulturáció” hiábavalóságát, amikor látva az athéni polgárok jámbor áhítatát az „Ismeretlen Isten” szobra előtt, szónoki fogással ezt az istent ajánlotta figyelmükbe, akit már a keresztények ismernek, de az athéniak még nem, jóllehet már imádják. A válasz egy nagy hahota volt. Ebből tanulva Pál márcsak Krisztust prédikálta, mégpedig a keresztrefeszítettet.

De van egy másfajta „inkulturáció”: a modern szekularista pogányt a keresztény kultúrába igyekezni beilleszteni. Ennek a régi neve térítés volt: az ember adott helyzetét szemelőtt tartva, jóakaratát tisztelve, bevezetni őt az örökké jelenlévő Isten színe elé. Nem kilátástalan ez. Minden ember lelke mélyén, a megváltás kegyelmének hatása alatt van egy hiányérzet, egy mély lelki szakadék, amely az égbe kiált. A Gondviselés ezt az ürességet tölti be, amikor megadja a hitet mindazoknak, akik törődnek, mert „nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik Istenben”. De az ilyen „inkulturáció” hosszú folyamat, aminek vége a kétség félhomályába burkolózik.

Ezért nem szabad végső reményünket a hitünk részleges és sajnos rövidéletű diadalaiba helyezni. Így amikor a francia forradalom ügynöke, Napóleon fogságba hurcolta a pápát, VI. Piuszt, a „modern kor” hívei márcsak egy-két évet adtak az Egyháznak, a nagy „Infame”-nak, a történelem „rosszhírű asszonyának”. Ami azonban pár év múlva bekövetkezett, az Napóleon bukása volt. A sokat rágalmazott VII. Piusz, aki szintén, mint elődje, átment a francia fogságon, irgalommal karolta fel szegény Madame Bonaparte-t, Napóleon édesanyját és ajándékozott neki Róma központjában egy palotát, amit még ma is Palazzo Madama-nak hívnak. Az ilyen diadalmakra hivatkozni valóban triumfalizmus volna: önmagát ajánlgató kevélység. Ugyanakkor értéktelen is volna. Mert a Napóleon-ok után mindig jönnek más kicsiny, de mégis népszerű rágalmazók, akik mint XII. Piuszt, a hazugságok ezreivel árasztják el az Egyházat. Hiába győzi le II. János Pál a kommunizmust szinte félkezével, mindig támad újabb és újabb ellenség, aki majd a hit varratlan köntösét tépi-szaggatja a jövőben.

Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és holnap, a mi egyedüli reményünk. A hit jövőjére nézve azonban ne felejtsük, hogy Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás. Az Egyház útja a végső diadal felé Krisztushoz hasonlóan, a szenvedésen keresztül vezet. De maga a végső diadal, a Feltámadás, nem az időben és térben állandóan változó, a születés és halál világában fog történni. Reményünk mégis biztos, mert bármennyire távolodjon el kultúránk az Istentől, az idő mégis, akaratunk ellenére is közelebb visz a most még rejtőzve jelenlévő Krisztus második nyilvános eljöveteléhez. Ő a mi egyetlen reményünk. Így az élő hit sokkal világosabban, mint máskor bíztat bennünket azzal, hogy az életfolyam túlsó partjáról már integet felénk a Remény.