Einstein utáni tudományos világképünk és keresztény hitünk az örökkévalóságban
(Teológia és Tudományok eszmecseréje)
 

1. Bevezetés

Arnold Wilhelm, a würzburgi egyetem volt rektora, a Lexikon für Psychologie szerkesztője 1978-ban felkért, hogy Lexikonja számára írjak egy cikket a halálról. A témát oly érdekesnek találtam, hogy a cikk megírása után is foglalkoztam vele addig, amíg végül is egy könyv lett belőle. A könyv 1993-ban jelent meg a Wilfrid Laurier University Press, Waterloo, Ontario, Kanada, kiadásában Eternity and Eternal Life. Speculative Theology and Science in Discourse címmel. A könyvet 1995 november 21-én a Fényi Gyula Miskolci Jezsuita Gimnázium Nyilvános Előadássorozata keretében a miskolci egyetemen magyar nyelven ismertettem. "Az Idő és örök élet fogalma a szak- és hittudományban volt az előadás címe. A jelen tanulmány az előadás kiegészített szövege.
 

2. Az idő fogalma

Mindjárt kutatásom kezdetén feltűnt, hogy az idő fogalmának központi szerepe van a téma kidolgozásában. Ezt egyre inkább megerősítette bennem az tény, hogy az elmúlt 20-25 évben az idő fogalmával foglalkozó tanulmányok száma nem csak a teológiában, de geológiában, kozmológiában, fizikában, biológiában, pszichológiában, szociológiában, történelemben, filozófiában, különösen a nyelv filozófiájában, ugrásszerűen megnőtt. Úgy tálaltam, hogy az idő transzcendentális fogalom, hiszen annyi tudomány számára jelentős. Amint Szent Tamás számára a létfogalom kapcsolta egybe a hittudományt a többi szaktudománnyal, úgy ma az idő fogalma hozza közel a tudományt és a teológiát. Lássuk mindjárt a geológiát.
 

2.1 Idő fogalma a geológiában

A geológus a különböző szintek lerakódását és azok egymásutánját figyeli meg. Ebből korszakokat, időszakokat és azok sorrendjét állapítja meg anélkül, hogy a mi naptárunkat tudná használni. Egyszerűen azért, mert azokból az időkből nincs naptárunk. Mit tesz tehát a geológus? A korszakok kezdetét és végét nem a napkeltével és napnyugtával, hanem az úgynevezett geológiai órák segítségével határozza meg. Ilyen geológia óra volt régen a jégkorszakok közötti intervallumok, a tengerek változása, hegyek formálódása, stb. De egyik sem lehetett nagyon pontos. Újabb és jóval pontosabb geológia óra a radioaktív elemek bomlása. A radioaktív geológia óra az az idő, mely egy radioaktív elemnek kell, hogy egy más elemmé alakuljon át. Ha ezt az időt a mi éveinkre átszámítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy például urániumból ólom lesz 4.51 billió év alatt. Rubídiumból stroncium lesz 4.7 billió év alatt. Káliumból argon 1.32 billió év alatt. És ez mindig egy irányú, tehát ólomból sohasem lesz uránium, vagy argonból kálium.

Ebben a folyamatban négy mozzanatot figyelhetünk meg. Először, van egy változás. Urániumból ólom lesz. Másodszor, hogy ez az elváltozás megismétlődik. Az urániumból újra és újra ólom lesz. És harmadszor, ez az elváltozás egy irányú. Urániumból ólom lesz, de ólomból sohasem lesz uránium. Az elváltozás tehát visszafordíthatatlan, irreverzibilis. - Itt megjegyzendő, hogy e miatt az elváltozás miatt az elemek között egy rokonság, affinitás alakul ki. Az urániumot és tóriumot kivéve minden egyéb radioaktív elem egy más elemből áll elő nukleáris reakció folytán. - Negyedszer, a szabályszerű ismétlődő folyamatban van egy visszafordíthatatlan irány az elfogyás, lejárás felé, melyet angolul run-downnak neveznek. A dolgok lejárnak, elfogynak. Ilyen rundown megállapítható például a halott szervezetben is. Addig, amíg egy szervezet él, benne egyensúlyban van a közönséges széntartalom és a radioaktív széntartalom. Ám amikor egy szervezet elhal, nem vesz több Karbon 14-et fel, míg a radioaktív szén bomlása szabályosan folytatódik tovább. Így lehet az elhalt szervezet életkorát megállapítani.

Geológiai megfigyelések alapján az idő természetét így összegezhetjük. Az idő nem egy üres tartály, mint Newton képzelte, melybe a föld más égi testtel szám szerint elhelyezkedik. A geológiai idő maga a föld, melynek megvan a maga ideje. Egy az idővel. És amint látni fogjuk a föld ideje számtalan időből tevődik össze, számtalan időnek függvénye. Azoknak egyensúlya, balansza. Az idő nem is az ész kategóriája, mint Kant nevezte. Az idő valós mint a föld. A földnek ideje van, tehát nem örök. Ismétlődő változásokon keresztül visszafordíthatatlanul tart egy lejárás, egy run-down felé. Annál is inkább, mivel a föld nem csak sok összetevő időnek egyensúlya, mérlege, hanem maga is egy más időnek, a kozmikus időnek, a világegyetem idejének függvénye.
 

2.2 Idő fogalma a kozmológiában

A csillagászok szerint az a tény, hogy ha egy kb. 100 méter apertúrás teleszkópon egy neutrális hidrogén atom erőssége eléri a 21 cm-es határvonalat, az azt jelzi, hogy ott 140.000 millió nap tömegéről van szó. A spektrál színkép széles tágulása a spirális tejút nagy sebességét jelzi és sejtteti, hogy a tejutak több millió mérföld óránkénti sebességgel távolodnak el a földtől. Feltételezve a tejutak egymástól való távolodás sebességét, a csillagászok a világegyetem idejét 20 billió évre teszik.

Ilyen állítás azonban félrevezető lehet. A valóság sokkal többrétegű. Amikor mi a világegyetem idejét a mi földünk éveivel mérjük, a világegyetem idejét a mi földünk ideje függvényének vesszük, jóllehet a fordítottja igaz. A föld ideje ugyanis a világegyetem függvénye. Amikor mi a föld idejét a világ idejének mértékéül vesszük, az időt mint egy nagy végtelen teret képzeljük el, ahol egy nagy teret kis terek megszorzásával le lehet mérni. De ez a világegyetem idejére nem áll, mivel a kozmikus idő összetevői nem a föld idő másolatai.

Az Andrómeda tejút, mely egy a sok tejút közül, kb. 2 billió csillagból tevődik össze, és a többi tejút szintén több billió csillagot tesz ki. A világegyetem ideje nem lehet a benne levő tejutak idejének összege sem. Sokkal inkább a tejutak idejének egyensúlya, melyek megint a bennfoglalt csillagok idejének mérlege. Bármi is legyen ez a balansz, semmiképpen sem lehet a mi időnknek a függvénye. Sokkal inkább a mi időnk a tejutak idejének függvénye. Ezért a mi időnk semmit sem jelenthet a mi naprendszerünkön kívül élőknek.

Most azt mondhatná valaki, hogy abból, hogy a föld vagy a tejutak idejét a mondottak alapján nem lehet visszafordítani, nem következik, hogy az egész világegyetem nem ismétli meg önmagát. Miért-ne lehetne az egész világot egy oszcilláló ciklikus egyetemnek, vagyis egy táguló és összehúzódó világegyetemnek képzelni, mely újra meg újra zsugorodhat össze egy nagy sűrűségű pontba, ahonnan újra kezdődhet a nagy világ előröl. Ezt megint csak akkor lehet így elképzelni, ha mi az időt, mint csak mértéket fogjuk fel. Ám véleményünk szerint az idő nem csak mérték, de egy valóság, melynek ideje van, és mint olyan végpont felé halad éspedig visszafordíthatatlanul. Mivel a pozitív és negatív számok értéke azonos lehet, matematikában elképzelhető, hogy az egyenlet bal és jobb oldala egyenlő. Egyforma. Térben ez lehetséges. De vajon az időt lehet-e térre levezetni. Stephen Hawking ebben lát egy kiutat a világegyetem nagy összeomlása, a "crush" után. Mivel a mi világunk fizikai törvényei a világ összeomlása után érvénytelenek, a valós idő határain túl egy végtelen kétdimenziós világot képzel el egy "imaginary time"-el, egy képzelt idővel (A Brief History of Time, Az idő rövid története). Ez az idő azonban csak egy kanti észkategória, de nem egy valós idő, mely több valós idő függvénye. Ám maga Hawking számol a valós idővel is, amikor vallja, hogy a jelen világegyetem egyszer "lejár," mert elfogadja a termodinamikát.

Amint tudjuk a termodinamika szerint a világfolyamat az energia maximális szintjéről a maximális energia veszteség, entrópia, felé tart. Ám ezen a kozmikus folyamaton belül van megint egy szabályosan vibráló ritmus, mely mintegy atomóra működik, és kétséges, hogy a világegyetem alapkövei a neutrinók közötti kölcsönhatások, interaktivitások visszafordíthatók. Már csak azért sem, mert bennük, a proto-időben, semmi sem változatlan. Az anyagi világ legkisebb elemei a protonok, a kwarkok és leptonok mindjárt az első időben szétpattannak és energia lesz belőlük. A mikrokozmosz irreverzibilitása szavatolja, hogy az alapvető ritmusok egyike sem lehet azonos azzal az ősidővel, amikor egyetlen nagy energiasűrűségből kipattant a billiós tejutak világa, és az ősrobbanás pillanatában a gravitácó, a tömegvonzó erő, elszakadt a három többi alaperőtől, az elektromagnetikus, az erős és gyenge atom erőtől. A reverzibilitást tehát el lehet képzelni a matematikában, ha az idő csak egy szám. De nem képzelhető el, ha az idő egy szövevény, számos idő függvénye és harmóniája. Ezért két eseménynek még akkor sem közös az idejük, ha kezdetük és végük ugyanaz. A visszafordíthatatlanság tehát a világegyetemre is áll. A világegyetemnek is meg van a maga ideje. A világegyetem is véges.

David Layzer 1985-ben megjelent értékes tanulmányában, The Arrows of Time, Az idő nyíliránya (Scientific American, 1985, 236(6) 59-69) három idő nyílirányt különböztet meg: egyet a termodinamikában az entrópiával, egyet a történelemben az egyre növekvő információval és egyet a kozmológiában az egymástól eltávozó tejutakkal. R. Penrose is, Stephen Hawking mellett a másik világtekintély az asztrofizikában, a The Emperor's New Mind Concerning Computers, Minds and the Laws of Physics című könyvében, egyértelműen állítja, hogy az irreverzibilitás, a visszafordíthatatlanság az idő legsajátosabb tulajdonsága (391-417 oldalak). Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az atomnak van egy természetes periódusa, mely állandó. Ez a cézium óra, a cézium 113 kisugárzásnak 9192.631.770 periódusa. Tehát a világegyetem kozmikus ideje és a geológia föld ideje is alátámasztja idő meghatározásunk helyességét. A kozmikus idő visszafordíthatatlanságát is egy megismétlődő, újra és újra visszatérő mozgás méri. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy az idő nem olyan értelemben visszafordíthatatlan, hogy vég nélkül tágul. A világegyetem kitágulása függ a világegyetem tömegétől. Ha elég tömeg van a világegyetemben, akkor a tömeg gravitációja megállíthatja a világ kitágulását és a világegyetem összeomlását indítja el. A létező anyag önmagába roskad össze. Hogy a világegyetem nem nyílt, azaz hogy nem tágul vég nélkül, arra Hawking szerint a világegyetem fekete üregei szolgálnak valamelyes érvet. Szerinte a fekete üregekben lehet annyi tömeg, mely a világegyetemet egy nagy súlyú tömeggé zsugoríthatja. Ez a nagysúlyú tömeg azonban nem egyértelmű a proto-idővel, az ősidővel. A nagy összeroppanásban a visszatérő változások megszűnnek, és a visszatérhetetlenség radikális lesz. Bármi történjék is a nagy zuhanás után, aligha lesz egy visszaérkezés a kezdethez. Inkább egy más világegyetem folytatása, melyet nem a mi asztrofizikánkból, hanem nyelvünk, beszédünk, filozófiájából közelíthetünk meg. Amit itt a mondottakból emlékezetünkbe lehet vésni az az, hogy az időt a gravitáció befolyásolja. Hogy ezt megláttuk, azt Einsteinnek köszönjük.
 

2.3 Idő a fizikában

Einstein volt az első, aki meglátta, hogy a gravitációs erő befolyásolja a a fény sebességét. A gravitáció elhajlítja a teret és meghosszabbítja, megnyújthatja az időt. Ezt hívjuk dilatációnak. Így például egy mozgó óra úgy látszik, hogy lassabban mozog, ha egy álló helyzetben levő órával hasonlítjuk össze. Ha egy mozgó óra sebessége közeledne a fény sebességéhez, a megfigyelő egyre inkább lassulónak látná. A tehetetlenségi erő ugyanis nő azzal, hogy a mozgó közeledik a fény sebességéhez, és ennek következtében az nyúlik. Innen van az, hogy ha egy szervezet a fény sebességével haladna, egy hosszú repülés után kevesebb változást mutatna fel, mint az ami, vagy aki az eredeti helyzetben maradt. Az idő tehát egyetemes, de nem abszolút. Függ ugyanis a gravitációtól, mely jóllehet a leggyengébb az alapvető erők között, hatása mégis a legerősebb.

De Einstein volt az első abban is, hogy figyelmünket felhívta arra, hogy két mozgót egyidejűnek lássuk, az attól függ, hogy hol vagyunk mi, és hogyan kötjük a két eseményt össze. Így például ha A és B egyszerre látja F-et, és ha B A-nál gyorsabban kezd mozogni E irányába, akkor A láthatja B-t úgy, hogy B látja E-t és F-et egyszerre. Más szóval, egy idő függ nem csak a gravitációtól, a föld idejétől, hanem a figyelő idejétől is. Az idő az idők egyensúlya, balansza.
 

2.4 Idő a biológiában

Közismert, hogy minden élő szervezetnek van egy beépített órája, egy biológia órája. Az állatok vándorlása egy közismert példa. A biológiai órák nem mindig függnek a metabolikus folyamatoktól vagy hőmérséklettől. A kilenc hónapos terhesség például nem függ a hőmérséklettől. Ehret Carl, a chicagói egyetem biológusa, több írásában fejezte ki a könnyen elfogadható igazságot, hogy mindenegyes sejtnek meg van a maga ideje. így az én időm számtalan bennem levő sejtek idejének egyensúlya. Egy nagyon is labilis egyensúly, melyet minden kis betegség, minden kis vírus fenyeget. Sejtek és vírusok idejétől függ az én időm.
 

2.5 Idő a pszichológia tudományban

Pszichológia idő élményünket tanulmányozza. Más szóval azt, hogy hogyan tapasztaljuk a múltat mint a mi múltunkat, a jelent, mint a mi jelenünket és a jövőt mint a mi jövőnket. Nem valószínű, hogy van akár két személy is, aki egy és ugyanazon idő struktúrát épít fel magának. Egyéni az a kapcsolat, melyet mi kiépítünk magunk és más személy vagy esemény között mint teljesítmény (múlt), mint teendő (jelen), vagy mint terv (jövő) és ezáltal megalkotjuk személyi azonosságunkat. W. James (Principles of Psychology, 1960) és H. Münsterberg (Grundzűge der Psychologie, 1916) a biológiai órák mintájára belső személyi óráról, internal clock-ról beszélnek, mely lehetővé teszi, hogy a visszatérő napok, hónapok és évek visszafordíthatatlanságában az én-azonossága, az én-tudata állandó maradjon. Személyi idő a múlt, jelen és jövő egyesítése. Ebben Charlotte Bühlerrel (The Course of Human Life as a Psychological Problem, Human Development, 1968, vol 11:184-200) öt fázist jelölünk meg.

1. Az én-megtapasztalása az egyéniség kiforrása előtt születéstől 15 évig.
2. Élet-célok válogatása 15-25 év között.
3. Élet-cél pontosabb kirajzolása és megvalósítása 25-45/50 évek között.
4. Eddigi élet kiértékelése és megvalósulásának foka 45/50-60/65 éves korban.
5. Végső fázis, nyugalomba vonulás, halál 65-90.

A pszichológiai én, az öntudatos én, a múlt, jelén és jövő idők egysége. Az ego a mélyebb, primitív, rendezetlen pszichikai idők összege, és nem azonos az öntudat idejével. A testet úgy értelmezhetjük, mint a fizikai és biológiai erőket egyesítő centrum, mely a különböző biológia idők egyensúlyával teremti meg a maga biológiai idejét. A lélek feladata, hogy a pszichológia én, ego és test idejének egyensúlyozásával megteremtse a személy kulturális, filozófiai és teológiai idejét. A kultúra szerepe, hogy az idő mulandóságát átjátszza vagy vele kiegyezzen. Filozófiával az idő után kérdezzük, fogalmát és nyelvét formáljuk, a teológia pedig az idő és örökkévalóság problémájának megoldása. Az emberi személy már most az, aki a biológiai, kulturális, filozófiai és teológia időkből teremti a maga személyes idejét, mint végső önvédelem az idő elmásító ereje ellen.
 

2.6 Idő a szociológiában és történelemben

Az idő sokfélesége és egysége kérdés mind a szociológia mind a történelem számára. Történészek, mint Fernard Braudel, a történelmi időt emeli a szociológiai idő fölé, míg szociológusok, mint G. Gurwitch, szociológia idő fontosságát védi a történelemmel szemben. A törzsek, nemzetiségek, népek, csoportok, társaságok különböző formáit, típusait kutatva a szociológia vizsgálja az időben visszatérő állandó formákat, míg a történelem jelzi a események folytonosságát kezdettől végig. A szociológiát tehát az idő reverzibilitása, a történelmet pedig az idő irreverzibilitása érdekli. A szociológia és történelem ideje az emberek ideje. Az emberek ideje pedig a függvénye a kozmikus időnek. Ismételten látjuk, hogy az ember ideje sok-sok időnek balansza.
 

2.7 Filozófia: idő és nyelv

A huszadik század filozófiája a nyelv, a beszéd filozófiája. A beszéd pedig az idő lelőhelye, otthona. A beszélő beszédjében éli meg idejét. Beszédében lesz öntudatos az időről. Az igeidők a múltat, a jelent és jövőt, pontosabban a beszélő idejét tárják fel és benne a véges és végtelen megélését. A nyelv paradoxon. Ismételhető jelekkel megismételetlent állít. Harminc-negyven jellel, véges számú hanggal és szóval számtalan, mindig új és meg-nem­ismételhető mondatot képes szerkeszteni. Szavakat ismétel, de önmagát nem, mivel minden mondatban önmagát mint újat akarja állítani. Ő maga pedig időben van és minden mondatával az időből akar kiemelkedni. Mondat mondatot előz meg és mondatot követ, mert minden mondatban önkifejezése korlátait tapasztalja meg. Újra és újra új mondatba kezd anélkül, hogy képes lenne önmagát egy mondatban teljesen kimondani. A beszéd nem csak beszéd valamiről, de egy próbálkozás a beszélő szóba foglalására, önelérésére. Egy mondat elégtelensége új mondatot követel. A személy kimondható ugyan, de kimondhatóságában tapasztalja meg éppen kimondhatatlanságát. Önelérésben az önelérhetetlenséget. Ezt az önelérhetetlenséget két formában tapasztaljuk meg: a nyelv intencionalitásában, rendeltetésében, és a nyelv természetében. Minden mondatunk egy megértést, elfogadást, szeretetet céloz, mely idő fölé emelkedik. A törekvés, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek, minden beszédben érvényesül. Egy matematikai vagy fizikai előadás is elfogadást céloz egyre növekvő körökben. Egy érvényülést, elfogadást nem csak emberektől, de az egész kozmikus világtól. A természettudósok szeretet igénye átfogóbb és mélyebb lehet mint a szellemtudományok művelőié. Kísérleteivel nem csak embertársait, de a természetet akarja szóra bírni, és vele magát elfogadtatni. A beszéd és még átfogóbban a nyelv kiteljesedése tehát a szeretet. Ezért mindkettő, a nyelv és a szeretet, az idő és örökkévalóság mezsgyéje.

Hogy a beszéd, jóllehet időben van, mégis időn túl mutat, kitűnik a nyelv természetéből is. Aki beszél, egy adott nyelvet használ, mely előtte létezett. Beszédével tehát belép egy világba, mely őt messze meghaladja, mely tőle független, és amelynek a beszélő függvénye lett. Mindenegyes emberi nyelv beletartozik a nyelvek összességének világába, az emberi idők teljes világába. A megszólító most már megszólított lett az idők teljességén túl. önelérhetősége az egész emberiség önelérhetőségének függvénye. A beszéd az ember nyújtózkodása az időn túl. Valóban a beszéd az idő otthona és egyben nem csak útmutatója, de útnyitója, feltárója az örökkévalóságnak. Ezért mondhatjuk, hogy örökkévalóság az idő értelme, az idő pedig az örökkévalóság kifejezője, szava. Örökkévalóság nem végtelen idő, az idő mégis az örökkévalóságé. Az örökkévalóság nem zárja magába az időt, mert az idő az örökkévalóságban véget ér. Ám az idő magába zárja az örökkévalóságot mint valóságát.
 

2.8 Az idő transzcendentális fogalma

Az idő fogalmát kerestük a különböző tudományokban. A mondottak alapján az időt talán így fogalmazhatnánk meg:

SZOROS KAPCSOLATOK FOLYTÁN MINDEN IDŐ SZÁMOS IDŐ EGYENSÚLYA. EGYÉNI SAJÁTOSSÁGA A VISSZAFORDÍTHATATLANSÁG, MELYET EGYÖNTETŰ KÖRFORGÁSSAL MÉRÜNK. IRÁNYA PEDIG EGY VÉGZETES ÖNMAGÁBAOMLÁS (SINGULARITY EVENT); A BESZÉDBEN AZ IDŐT MÉGIS MINT AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG ÚTNYITÓJÁT, FELTÁRÓJÁT (WAY-MAKING) TAPASZTALJUK MEG.

Mivel az időt nem mint egy üres tartályt, helyet, vagy ész kategóriáját fogtuk fel, hanem mint minden véges létező egyedi természetét, az örökkévalóságot még kevésbé lenne helyes mint egy üres, végtelen tartályt, végtelen helyet felfogni, melyben számtalan véges létező helyet talál. Nem is észkategória, hanem egy létező, melynek éppen az örökkévalóság a természete. Az örökkévalóság tehát nem lehet más mint maga az Isten. Az örökkévalóság Isten és Isten az örökkévalóság, ahogy ezt már Aquinói Szent Tamás kimondta, (S. theol. 1, 10,2-3, S. contra gent. 1. 15,3; 3. 61, 3; Com. theol. 4,5. 2,8: 7,80). Ebben a Szentírást követte, mely szerint minden idő és halandó, kivéve az Isten. (I Tim 6, 15). Ezért az örökkévalóságba belépni egyértelmű Isten életébe lépni. Hogy ez lehetséges vagy sem, az egy más kérdés. Az ész azonban képes annyit belátni, hogy Istenen kívül nincs örökkévalóság. Hit mégis állítja, hogy van örök élet az ember számára. Már most a teológiának, a mi esetünkben a spekulatív teológiának a feladata, hogy a mondottak alapján kifejtse mit jelent a mai tudományos világképünk, pontosabban idő fogalmunk a keresztény eszkatológia számára.
 

3. Spekulatív teológia

Teológia lehet biblikus, mely kifejti mit mond a biblia például az örökkévalóságról, nevezetesen mennyországról, pokolról, tisztítótűzről, stb. A patrisztikus teológia ugyanezt teszi az ős keresztény korról. A középkori, az újkori, stb. teológia pedig mindegyik külön-külön a maga koráról. A dogmatika az Egyház ezzel kapcsolatos tanítását tárja fel. A szisztematikus teológia összeveti mindezt a többi hitágazattal és összefüggésüket tünteti fel.

A spekulatív teológia abban különbözik a többi teológiától, hogy figyelemmel kíséri a modern tudományokat és próbálja "ellesni", ez szószerinti jelentése a latin szónak, "speculari," hogy hogyan jár el a szaktudós, például egy geológus, kozmológus, fizikus, matematikus, biológus, pszichológus, szociológus, a történész, vagy egy filozófus a maga szakmájában, hogy előbbre vigye saját tudományát. Majd felteszi a kérdést, hogy mit jelent ez a teológia számára és mennyiben segít ez a hit mélyebb megismerésére.

Most, hogy megfigyeltük a különböző szaktudományokat, hogy mit mondanak az időről, áttérünk tanulmányunk második részére, hogy lássuk, miként próbálja a spekulatív teológia az örökkévalóságban való keresztény hitet hozzáférhetőbbé tenni az emberi ész számára.
 

4. Keresztény Eszkatológia axiómája:

JÉZUS KRISZTUS AZ IDŐ ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG ESZKATOLÓGIKUS EGYSÉGE.

Analitikusan a két fogalom Isten és ember összeegyeztethetetlen. Az Isten nem ember, az ember nem Isten. A keresztény hit mégis képes volt Jézus Krisztusban ezt a két szót Isten és ember egy személyben összekötni. Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember lett, és ennek a hite a keresztény eszkatológia alapja és magyarázó elve. Jézus Krisztus mint Isten örökkévalóság, mint ember idő. Egy személyben Jézus Krisztus az idő és örökkévalóság eszkatológiai egysége. Benne kap értelmet és teljesül ki mindaz, amit időről és örökkévalóságról hiszünk és tudunk.

Már a legelső teológiák, melyeket az evangélimokból ismerünk Jézusban kötik egybe az időt és örökkévalóságot. (Jn 3, 15-16, 36; 4, 14; 6,40-47; 10, 28-30; Mt. 19,29; 25,46; Mk 10.30; Lk 18,18; Csel 13.48). Az örök élet Jézus életéhez van kötve: aki benne hisz annak van örök élete. És ami több, amikor az apostolok Jézus feltámadását hirdetik, beszédükben megtapasztalták, hogy Jézus múlt ideje, amiről beszélnek, eléri az ő idejüket, és Jézus, akiről beszélnek általuk beszél és viszi őket a jövőbe, mely már nem az ember jövője, hanem a jövő, melyet az Isten készített. Isten örökkévalósága Jézus jelenlétéhez van kötve. Ahol Jézus jelen van, Isten van ott. És az Isten Jézuson kívül nem található (Jn 14, 9-11). Jézus ideje Isten örökkévalóságának jelenléte lett. Ezért lett lehetséges, hogy amit időben Jézusnak tesznek, azt Istennek teszik. Egy időben tett cselekedetnek időntúli, örök következménye van. Mivel Jézus az idő és örökkévalóság egysége, érthető, hogy egy Jézus, illetve Jézus embertársai ellen elkövetett bűn, bűn Isten ellen. Ugyanakkor egy ember szeretete Isten szeretete is. Az idők kapcsolata egymással és Jézus kapcsolata minden idővel és Isten örökkévalóságával teszi érthetővé az örök mennyország és pokol titkát (Mt 25, 31-45), krisztológiai jelentőségét.

Alkalmazva Jézus Krisztus személyére mindazt amit fentebb említettünk az idő pszichológiai értelmezésében, azt lehet mondanunk, hogy neki nem csak emberi teste és lelke volt, de rendelkezett kulturális és filozófiai identitással, személyiséggel is. Mint minden ember ő is próbálta az idő mulandóságát kijátszani, illetve azzal kiegyezni (például mikor ilyeneket mondott, hogy "még nem jött el az órám," vagy "Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem a pohár"). Csupán a teológiai azonossága volt más. Ő az idő és örökkévalóság problémáját nem az idő oldaláról, hanem az örökkévalóság szempontjából látta, és oldotta meg. Ezért beszélt annyit az Atyáról, az örökkévalóságról. Tudatosan élte meg az örökkévalóság és az idő eszkatológia problémáját. És erre épül a keresztény eszkatológia.

Jézus Krisztus mint az idő és örökkévalóság eszkatológikus egysége az az axióma, melynek fényében a spekulatív teológia az idő és örökkévalóság problémáját meg akarja oldani. Ez az a hermeneutikai princípium, melyre a teológus minden teo-logikai állítást visszavezet, és melyet már más princípiumra többé nem vezethet vissza. Amikor ezt megteszi, teológiából történelem, vagy biológia, vagy pszichológia, stb., lesz. Jézus Krisztus mint az idő és örökkévalóság eszkatológikus egysége önmagában egy jövőt állító mondat, mely egy múlton és egy jelen tapasztalaton alapszik. Egy múlton, mely Jézus Krisztusé, és egy jelen egzisztencián, mely a hivőé. Ez az egzisztencia pedig a hit, szeretet és remény - és ebben a sorrendben - az örök élet egzisztenciája. Hittel befogadni Isten életét Jézus Krisztusban, szeretetben élni az Atya nagylelkűségét és bizalommal cselekedni a Szentlélek erejével. A keresztény eszkatológia tehát nem apokalipszis, mert nem egy jövő látomásból vetít a jelenbe, hanem egy múlt-jelen eseményben tapasztalja meg a jövőt. Nem is egy statisztikán alapuló következtetés a jövőre, futurológia, hanem egy már meghatározott esemény, mely halad a jövőbe és melynek valóságát Krisztus halála és feltámadása teremtette meg.

E rövid ismeretelméleti megfontolás után tárjuk fel axiómánk logikai tartalmát. 
 

5. Az axióma tizenkét alaptétele
 

5.1 AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG AZ IDŐ ÉRTELME, AZ IDŐ PEDIG AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG KINYILVÁNÍTÁSA

Amint az isteni és emberi természet hiposztatikus egysége folytán, Jézus emberi természete isteni természetének kinyilvánítása, istensége emberi természetének értelme, úgy Krisztus ideje örökkévalóságának kinyilvánítása, örökkévalósága pedig ideje értelme. Jézus Krisztus ideje maradandó értékű, mert magán hordja az örökkévalóság sajátosságát. Ideje szent idő lett, és vele minden idő, mert ideje össze van kapcsolva minden idővel. Ennek elismeréséhez, megértéséhez segített tanulmányunk első fele. Jézus Krisztus nem léphetett be a mi időnkbe, anélkül, hogy be nem lépett volna az idők hálózatába. Jézus Krisztus ezért megtalálható minden időben (lásd jeruzsálemi a "zsinat" döntése, Csel. 15,1-35). Minden idő az örökkévalóság fénye, az örökkévalóság pedig minden időnek értelme.
 

5.2 JÉZUS KRISZTUS ÚRRÁ LETT A HALÁLON ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁGON

Jézus feltámadását megelőző halálának szükségességét az evangélium írói abban látták, hogy Jézusnak éppen kereszthalálával kellett legyőzni a halált és pedig minden ember halálát. Ez a győzelem a feltámadásban lett nyilvánvaló, amikor a történelmi Jézus ideje beteljesedett a megtestesült Ige örökkévalóságába. Hogy Krisztus legyőzte a halált, nem azt jelentette, hogy az ember nem hal meg. Minden ember természeténél foga időben van, halandó. Tehát meg kell halnia. A halálnak győznie kell, de győzelme a veszte, mert Krisztusban az örökkévalóság lett az idő értelme és eszkatonja, vége. Ám ez nem emberi vég, hanem éppen Krisztus "vége," azaz örökkévalósága. A vég tehát nem az, amit ember időbelisége, ha tetszik teremtményi volta, meghatároz, és cselekvése készít elő. Az ember végső sorsát nem az ő saját múltja, hanem Krisztus múltja határozta meg. Ez pedig a feltámadás, az idő beteljesedése az örökkévalóságban, most még ígéretben, de egy ígéretben, mely már most beteljesülésben van. Röviden, Jézus Krisztus halálával legyőzte a halált, és az idők szoros kapcsolata miatt minden ember halálát. És ennek eredménye, hogy halálával minden ember Jézus idejébe lép be és lesz mind halálának mind a halála feletti győzelmének, az örök életnek részese.
 

5.3 A HALÁL MINDEN IDŐM VÉGE ÉS BELÉPÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA. NEM CSAK TESTEM, DE LELKEM, MINDEN AMI ÉN VAGYOK, VÉGET ÉR ÉS KRISZTUS IDEJE, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG, VESZ ERŐT RAJTAM.

Minden szörnyűsége mellett, meg kell vallanunk, hogy a halál sok problémát old meg és számos bajt orvosol. Van benne valami észszerűség.

Az első talán az, hogy haladást biztosít. És ha nem is mindig haladást, változást biztos. Ahogy öregszünk egy-ügyűek leszünk. Egy rendszer és elképzelés híve, melyet nem szívesen adunk fel. Félünk a bizonytalanságtól, melyet a változás jelent. Ezen segít a halál, mellyel régi rendszerek, értékek homályosulnak el és tűnnek le. Amikor az öreg gárda letűnt, fiatalok, akik nem tapasztalták a múlt igazságtalanságait és veszekedéseit, a múltat felejtve készek békében élni legalább is addig, amíg új jogtalanságok nem szülnek új háborút.

A halál továbbá demokratikus. Minden embert egyformává tesz. Mindenki meghal, senki sem vásárolhatja fel a halált. Gyilkosnak és áldozatnak sorsa egy. "Megölhetsz most, de hamarosan követni fogsz" az áldozat végső ítélete gyilkosán. Jó, rossz, asszony, férfi, keresztény, mohamedán, kínai, amerikai, fehér és fekete, mind halállal végzi életét. Nincs kivétel. A halálban mind testvérek lettünk. Halál kiegyensúlyoz gazdagodást, eltöröl monopóliumot, korlátoz népszaporodást. Mi lenne, ha a világ kezdete óta minden ember itt maradna velünk? Hogy tudnánk hozzájuk kapcsolódni, amikor nehéz kapcsolatot teremteni még közeli szomszédunkkal is? Halál csillapít bosszút, adósságot töröl, engedményeket eszközöl. Véget vet üldözésnek és lehetetlen álmoknak. A halott nem veszély többé, és mi szabadok vagyunk megbocsátani neki.

A halál megoldja a jelen élet nem kevés problémáját, ezzel szemben az örök élet nem egy új kérdést vet fel. Igaz, a fiatal igen élni akar. De vajon az öreg is? Amikor valaki sokáig élt, megérti az ószövetségi Prédikátort, aki már régen mondta, hogy az életben nincs már semmi új (1, 7-11). Semmi sem ízlik többé. Unalom csak unalom nap nap után. Halhatatlanság álom a fiatalnak, a halál talán jól jött vendég annak, aki már nem lát többé jövőt magának. Vajon hányan vannak olyanok, akik egy választás esetén - halál most, vagy az elmúlt életnek másodpercnyi pontosságú megismétlése mindannak ami volt, és ahogy volt ­választanák az életet újra? Még nagyobb problémával találkozunk, ha az örök életet a jelen élet mintájára képzeljük el. Így például, ha a számunkra ismert teendők, mint vásárlás, építés, javítás, udvarlás, pénzszerzés, stb., odaát nem szükséges, mert ott minden kész, akkor mit csinálunk? Mindent meg lehet unni egy örökkévalóságon át. Továbbá, nincs, akin segíteni kell, mert senki sem szorul segítségünkre. Semmit sem kell tanulni, nincs mit felfedezni, mert akkor már tudunk mindent, amit tudni lehet. Szeretni sem tudunk igazán. Szeretni közlést jelent, de ha mindenkinek mindene megvan, nincs mit, ami a másiknak kell, közölnünk. Még nagyobb kérdés az, hogy hogyan lehet azt megérteni, hogy egy időben elkövetett tettnek, jónak vagy rossznak, örökké tartó következménye legyen? Hogyan tudja egy véges időben élő lény örökre eldönteni sorsát és pedig visszavonhatatlanul?

Láttuk, hogy a halál problémát old meg, míg az örök élet sok kérdést vet fel. De fordítottja is áll. Az örök élet problémát old, és a halál számos kérdést vet fel.

Már magára a kérdésre mi a halál, a válasz nem egyszerű. Ismerünk klinikai halált, amikor a szív megáll, lélegzés megszűnik, és nincs többé vér az agyban. Klinikai halál nem azonos a biológiai halállal, amikor a test szövetei bomlani kezdenek. A klinikai halálból van visszatérés az életbe. Erről tudunk már Krisztus előtt 2.500-ból. Az Egyiptomi halott könyve mellett ránk maradt a Tibeti halott könyve a 8-ik századból. Az ott talált leírások nagyon hasonlítanak a napjainkban klinikailag újra életre hívottak elbeszéléseihez, többek között Carl Jung leírásához. A mozzanatok a következők: A halott úgy látja, hogy elhagyja testét és egy új ragyogó testet ölt. Látja halottas ágyát a körülállókkal, majd egy hosszú alagúton keresztül eljut egy tágas térre, ahol úgy ítélik, hogy vissza kell térnie az életbe. Itt megjegyzendő, hogy a klinikai halálból lehetséges a visszatérés, de a biológiai halálból nem. Tovább menve, megkülönböztethetünk pszichológia halált is, amikor valaki minden személyi kapcsolatot széttép és teljesen magába zárkózik. Van filozófiai halál, pl. agymosás, amikor az ész működése leáll, és a személy nem képes többé önállóan gondolkodni. És van a végzetes halál, a teológiai halál, amikor minden időmnek vége és az időből átlépek az örökkévalóságba, Krisztus idejébe.

A végzetes halálból, a teológiai értelemben vett halálból nincs visszatérés. A Szentírás első könyve ezt úgy írja le mint visszatérés a porba. Az újszövetségben Szt. Páli szerint halál találkozás az Úrral, és otthon lenni nála. Jézus halála előtti búcsúbeszédét boldog viszontlátással zárja. Egy fordulat, mely teljesen ismeretlen a többi bibliai búcsúbeszédben, mint amilyen például Jákobé, Mózesé, Józsuéé, Sámuelé, vagy Mátyásé a Makkabeusok könyvében. Még Szt. Pál sem említ viszontlátást.

Ám sem a feltámadás sem a viszontlátás nem vesz el semmit a halál tragikus valóságából. Jézus halála erre a bizonyíték. A feltámadandó Jézus kereszthalála, melybe minden ember "belehal", mutatja meg nekünk mi a halál: egy gyalázatos kudarc, teljes vég, egy elhagyatottság, elszakadás Istentől, embertől, az egész világtól. Teológusok, mint Blondel, Troisfontaine, Boros, még Rahner is, készek a halál valóságát enyhíteni a feltámadás reményével. Ez helyes, ám a halál természetét, nem Krisztus feltámadása, hanem az ő valós kereszthalála nyilvánította ki. A halál nem szabadulás a testtől, nem is egy testből kiszabadult szellemi lény első szabad választása Isten mellett vagy ellene. Sokkal inkább egy vég, egy nincs tovább, mintegy a világegyetem végső, összeroppanásának, a nagy "crush" megélése, amelyben a mi világunk fizikai törvényei érvényüket vesztették. Egy pont, amikor a mi ön-védelmi gépezetünk teljes kudarcot vallott, és világos lett előttünk, hogy rajtunk már egyedül csak az Isten segíthet.

A halál ilyen értelmű magyarázatát nem kell mindjárt pesszimista, esztelen, embertelen és istentelen felfogásnak bélyegezni. Van ebben valami érték, hiszen a keresztény hit szerint az Isten a halálban is megtalálható. A halál egy teremtett valóság, melynek minden iszonya és borzalma ellenére is megvan a maga szépsége, erkölcsi értéke. És ezt úgy hívjuk, hogy altruizmus, önzetlenség, egy nem csak élni, de halni is másokért, mint ahogy Jézus maga is tette. A halál értéke épen abban látszik, hogy maga a megtestesült Isten sem átallott magára vállalni. A halál Krisztus halálának fényében nem más, mint a tökéletesen önzetlen szeretet elkerülhetetlen megvalósítása. És mint ilyen egy jel, egy szó, egy az isteni élet lényegének kinyilatkoztatása. Amíg éltünk szabadon próbáltuk ezt tenni, ám a halálban ez elkerülhetetlen feladat mindenki számára és pedig a legteljesebb mértékben. A halálban helyet adunk másnak, szabaddá tesszük a velünk élő embereket, akiknek nem kell minket többé elviselni. Átadunk másnak mindent amink volt. Csupán az emléket hagyjuk vissza az élőknek, akik azt szabadon formálhatják, veszik elő, akkor és annyit amennyi nekik tetszik. És ez "természetes."

Az örökkévalóság, a halhatatlanság egyedül Isten lényege. A halandóság természetes állapota minden egyéb másnak, aki nem Isten. A halhatatlanság csak Isten ajándéka lehet, és sohasem természetes adottság. Amikor the flamand teológus, Baius Mihály, 1567-ben azt vallotta, hogy a halhatatlanság a lélek természetes adottsága, az Egyház nem fogadhatta el azt. Baius ugyanis félreértette az V. Laterani zsinat 1513-ik évi tanítását. Amit a zsinat de facto Isten kegyelméből állított, azt Baius az a lélek természetes adottságának tudta be. A keresztény hit szerint Krisztus nélkül nincs halhatatlanság senki számára. Krisztus mint az idő és örökkévalóság eszkatológikus egysége egyedül képes az örökkévalóságot hozzáférhetővé tenni egy időben élő, halandó számára. Ha az örökkévalóság maga a Szentháromságos Isten, akinek élete az önzetlen, egy másért élő szeretet, a halál alkalmas szentségi jel akkor, amikor egy időben élő lény az örökkévalóságba lép át.

Ha egyedül Isten örök, és minden más, test, lélek, személy egyaránt halandó, halálom nem csak testem halála, de lelkemé is. Én magam halok meg. Autentikus a feltámadásom, mert autentikus a halálom.

De ha én személyemben halok meg, mondhatom-e hogy ugyanaz a személy támad-e fel, vagy csak annak egy mása? Hol van a folytonosság a meghalt én-em és feltámadt én-em között? Ha például egy számítógép kiemelné öntudatom egész tartalmát, múltammal, terveimmel, stb. együtt és egy más testbe tenné bele, hol van az én énem igazán?

A meghalt én és a feltámadt én azonosságát Szt. Anzelm (1033-1109) óta a platóni befolyás nyomán a lélek halhatatlanságában kerestük. Ez szerint csak testem hal meg, de lelkem nem. Én tehát lelkemmel csak átsétálok az örökkévalóságba. A lélek ugyanaz halál előtt és halál után. Ismeretes, hogy a lélek halhatatlanságát a lélek oszthatatlanságából bizonyítottuk. Ez az érvelés azonban már jó ideje érvényét vesztette, és el kell ismernünk, hogy a lélek halhatatlanságát nem lehet a lélek oszthatatlanságából lekövetkeztetnünk (J. Ratzinger, Eschatologie. Tod und ewiges Leben, Regensburg, 1972, 127 oldal). Halhatatlanság szószerint annyit jelent, hogy nem halok meg. Ez mindaddig igaz, amíg nem haltam meg, és ha sohasem halok meg, akkor halhatatlan vagyok. Ez fogalmilag igaz akkor is, ha én az időben maradok, és sohasem lépek át az örökkévalóságba. Maradok csupán egy időben, egy vég nélküli időben. Mai ismeretünk és hitünk alapján tudjuk, hogy ez nem tartható, mert vég nélküli idő nincs. A mi világunkban mindennek ideje van. Lelkemnek is. Lélek mondottuk a pszichológiai én, ego és test idejének egyensúlyozásával teremti meg a maga kulturális, filozófiai és teológia idejét, mint végső önvédelem az idő elmásító ereje ellen. Az idő ugyanis számos idő egyensúlya. Ám ez az egyensúly labilis és "ideiglenes."

Ezért néhány teológus a meghalt és feltámadt személy folytonosságát nem a halhatatlan lékekben, hanem Istenben keresi, aki ugyanazt a személyt teremti újjá a feltámadásban. De mivel a halál véges, és végez minden időmmel így a feltámasztott nem az eredeti személy lenne, hanem annak csak mása, replikája. A folytonosságot ezért nekünk inkább az Egyházban kell keressük, mely mint Krisztus misztikus teste maga is az időben és örökkévalóságban van. A mi örök személyiségünk az Egyházban formálódik és az Egyház által egyszerre van időben és örökkévalóságban is. Az én személyiségem tehát az Egyházban "túlél." Ilyen válasz kiemeli a Egyház "anyaságát" és a földi és égi Egyház közösségét. Az eddig mondottakat foglalja össze a negyedik alaptételünk, mely a harmadik tétel következménye, és így szól:
 

5.4 MINDEN IDŐ, LEGYEN AZ KULTURÁLIS, PSZICHOLÓGIAI, BIOLÓGIAI, GEOLÓGIAI ÉS KOZMIKUS IDŐ VISSZAFORDÍTHATATLANSÁGÁT MÁR NEM EGYÖNTETŰ KÖRFORGÁSOK MÉRIK, HANEM KRISZTUS IDEJE ÉS AZ "ÉN" TEOLÓGIAI SZEMÉLYISÉGEM TANÚSÍTJA ISTEN ÖRÖKKÉVALÓSÁGÁT AZ EGYHÁZBAN.

Szt. Pál ezt így fejezte ki, "élek én, de már nem én, hanem Krisztus énbennem" (Gal 2, ZO). Lelkem számára ez azt jelenti, hogy pszichológiai én, az ego, a test idejének egyensúlyozásában megteremtett kulturális, filozófiai és teológiai időim belépnek Krisztus idejébe és benne találják meg értelmüket, "végüket," végső beteljesülésüket. Mértékük már nem az egyöntetű körforgások, hanem egyedül Krisztus ideje. Tehát úgy látom magam, mint ahogy Isten mindig látott, és Krisztus lesz az én végső védelmem az idők elmásító erejével szemben. Testem számára pedig azt, hogy biológiai és kozmológiai időm a maximális energia veszteség entrópia irányából Krisztus feltámadt teste erejéből az energia maximális szintje felé fordul. Így változik meg a teológia időm, amikor időm értelme az Isten örökkévalósága lett. Nem időben, hanem Isten örökkévalóságában értem meg magam mint Isten örökkévalóságának megmásíthatatlan kifejezése az Egyházban, mely Jézus Krisztusidő és örökkévalóság eszkatológikus egységének kiteljesülése.

Mivel Krisztus ura lett minden időnek, nincs többé idő, melynek vége nem az örökkévalóság lenne. Krisztus megtestesülése erejében halál és föltámadás lehetőség és egyben abszolút valóság lett minden idő számára.
 

5.5 MIVEL A HALÁL AZ IDŐ VÉGE ÉS EGYBEN BELÉPÉS KRISZTUS IDEJÉBE, AZ IDŐ ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG HATÁRÁN KRISZTUS AZ EGYETLEN BÍRÓ MINDENKI SZÁMÁRA

Mivel egyedül Krisztus az idő és örökkévalóság eszkatológikus egysége, nála nélkül az örökkévalóság elérhetetlen. Nála nélkül senki sem lehet részese Isten idejének, az örökkévalóságnak. Eszkatológikus egysége miatt Jézus ideje az örökkévalóság kinyilatkozása, ezért az ő ideje a mérték. Az idejét pedig az Atya nagylelkűsége, saját megvesztegethetetlensége, integritása, és a Szentlélek hitelessége határozta meg. Ezt ő szavaival tudtunkra adta, és szavai fognak ítélni, annál is inkább, mert ő nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy megmentse ( Jn 12, 46-47 ) . Jézus bíráskodása tehát nem azt jelenti, hogy kutatni, faggatni, kihallgatni fog minket, vagy éppen vitatkozni velünk mint egy emberi bíró. Bíróság itt hatalmat, minden lehetőség fonását és szerzőjét jelenti (Jn 3, 19). Jézus az örökkévalóság ismerője, az isteni élet mibenlétét az Atya nagylelkűségében, a Fiú igazságában, és a Szentlélek hitelességében jelölte meg, melynek a szeretet, a hit és remény az időbeli vetülete. örökkévalóság tehát nem vita tárgya, mint ahogy Isten élete sem. Az Krisztus életével adva van mint osztályrész. Az ítélet kimenetele tehát az örökkévalóság, a szentháromságos isteni élet, adottságain múlik. És kettős lehet, amint látni fogjuk. De már most meg lehet jegyeznünk, hogy az ítélet az örökkévalóság szempontjából befejezett. Ám nem az idő oldaláról. Az idők szoros egybetartozása miatt ugyanis az ítélet nem lehet addig teljes, míg minden idő el nem érte az örökkévalóságot az utolsó napon.
 

5.6 A HALÁL, AZ ÍTÉLET, A HALOTT FELTÁMADÁSA BEFEJEZETT ESEMÉNY AZ ISTEN, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG OLDALÁRÓL, DE BEFEJEZETLEN A MÉG IDŐBEN LÉVŐ VILÁG OLDALÁRÓL.

Az örökkévalóságban nincs idő, tehát a halott feltámadása teljes kell, hogy legyen az Isten oldaláról. Az örökkévalóság maga az Isten, akit csak az tapasztal meg, aki átlépte az idő és örökkévalóság határát. Aki a világban van, az nem láthatja őt, mert időben van, és az idő nem örökkévalóság. A világban csak az időben történt eseményt lehet látni, tudniillik, hogy az ember meghalt, halott. Képzeletben itt lehet gondolni a fekete üreg, a "black hole" széléről visszaküldött sugárra, melyet már nem követi újabb fény, mert azt már elnyelte az új dimenzió. Az örök életbe való belépést csak az látja, aki megtapasztalta. Mi innen az időből csak haldoklást látunk és annak végét, a halált. De ami azon túl van arról ismeretünk nincs, mert azzal minden szokásos kapcsolat megszűnt. Eligazítást csak a hit ad amikor az Isten belső életerői, a szentháromságos isteni életről tudósít minket.

A halált követő azonnali feltámadással kapcsolatban 1979-ben a Hit Pápai Kongregációja megjegyezte, hogy minden esetre különbséget kell tennünk egyrészt a mi feltámadásunk és másrészt Jézus mennybemenetele és Mária mennybevitele között. És valóban a mi feltámadásunk és Jézus feltámadása és Mária mennybevitele között nagy különbség van. Hitből tudjuk, hogy a világot Isten teremtette és nem csak a világot, de annak ítéletét is még a megváltás után is komolyan veszi. Ezért van két ítélet. Az egyik az egyéni ítélet, amikor a halálban nyilvánvaló lesz, hogy földi életünk a szentháromságos Isten örökkévalóságos életének jegyét hordta-e magában, vagy sem. És a másik, amikor a világ mond ítéletet rólunk, amennyiben a mi időnk hatása az egész világra nyilvánvaló lesz. Ész és világ igazolja a személyi ítélet igazát. Már most mivel a kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy mind Jézus mind Mária bűntelen volt, az ő esetükben az Isten és a világ ítélete egybeesik. Jézus a kegyelem szerzője Mária pedig a kegyelem közvetítője, ezért mindkettő hatása a világra csak kegyelem volt. De a mi időnk hatása a világra nem egyértelmű. És ez a kétértelműség folytatódik addig, ameddig a világ tart. Végleges csak a világ végén lesz, amikor a világ ratifikálja az egyéni ítéletét. Előttünk mind az egyéni mind a világ ítélete ismeretlen annál is inkább, mivel a világ csak a világ végén mérheti fel világraszóló jelentőségünket, és láthatja be ésszel is az egyéni ítélet valóságát.
 

5.7 MENNYORSZÁG BELÉPÉS A SZENTHÁROMSÁGOS ISTEN ÖRÖKKÉVALÓSÁGÁBA: KRISZTUS IDEJE AZ ÉN IDŐM.

Az örökkévalóságról hármas leírást tartalmaz a szentírás: hely, személy és idő aszerint, hogy a mennyországot helynek látjuk, személlyel találkozásnak fogjuk fel, vagy pedig elváltozás időben.

A mennyország hely leírása nem számos. Ilyen például maga a mennyország szó, aztán Atyám háza, paradicsom, "...ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23, 43), és az Isten országa, ahol látjuk Istent az angyalokkal és mi boldogan élünk ott. Ez utóbbi már személy leírás. A boldogság ott van, ahol Isten van. örök boldogság az Úrral lenni (2 Kor 5.8) a Szentháromságban (Jn 14. 23-26), és látni őt színről színre (1 Kor 13, 12) az angyalokkal együtt. Személy leírás az angyalok, akik az égben vannak és velük együtt mi is látjuk Istent dicsőségében. Isten dicsősége a biblia szerint nem más mint Isten boldogító jelenléte. A feltámadt Krisztus megdicsőülése egy az ő mennybemenetelével, ahol az atya jobbján ül és mint a világ megváltója Isten életében részesíti az üdvözülteket.

Ám leggyakoribb kifejezés az örök élet (Mk 10, 17.30; Mt 19, 16.29;Lk 10, 25; 16, 6; 18, 18. 30; Rom 2, 7; 5, 21; 6; 22-23; Gal 6, 8; 1 Tim 1, 16; 6, 12; Tit 1, 2; 3,7; Csel. 46.48; Jn 1, 1.2; 2, 25; 3, 15.16.36; 4, 14.36; 5, 24.39; 6, 27.40.47.54.68; 10, 28; 15, 25.50; 17, 2.3, stb. ) , örök élet részesedés

a szentháromságos Isten örökkévalóságában, mely annyit jelent, hogy az egyik személy azonosságát nem másítja el a másik. Mindegyik állítja a másik "idejét" mint saját "maga idejét." Teremtmény számára ez abban áll, hogy belépek Krisztus idejébe és vele felveszem minden ember idejét Isten örökkévalóságával és ezzel az én időm, az én személyiségem radikálisan elmásíthatatlanul lesz Isten örökkévalóságában (lásd 5.3, 5.4). Kérdésünkre tehát, mit teszünk az örökkévalóságban, fogunk-e unatkozni ott, stb., válasz az, hogy azt fogjuk tenni amit az Isten tesz és ha ő nem unatkozik, mi sem fogunk unatkozni. Az ő "időtöltése," a mi "időtöltésünk."
 

5.8 POKOL EGY TÖREKVÉS AZ ÉN IDŐMET MAGAM ÉS MÁSOK SZÁMÁRA IS ÉRVÉNYES ÖRÖKKÉVALÓSÁGGÁ EMELNI.

Mint a mennyországnak, a pokolnak is hármas leírása van a szentírásban. A pokol, a gehenna, a tűz, a sátán országa, egy hely Isten nélkül. Személy megfogalmazásban kárhozat a sátán és ördögök világa ez, távol Krisztustól. Hogy van pokol tehát az nem azért van, mert egy mérges bosszúálló Isten büntetni akarja engedetlen teremtényeit. A pokol jelentősége az, hogy Krisztus nélkül nincs üdvösség. Hit a pokolban negatív megfogalmazása annak, hogy Jézus Krisztus az egyetlen üdvözítő mindenegyes teremtmény számára. A pokol a krisztológia függvénye. Általánossá és visszavonhatatlanná teszi Jézus idejét az örökkévalóság számára. Idő fogalommal így írhatnánk le ezt: pokol az, hogy Krisztus ideje helyett saját időmet akarom örökkévalósággá emelni magam, mások és az Isten számára is. Egy visszavonhatatlan tagadása annak, hogy ön-védelmi gépezetem kudarcot vallott, és hogy rajtam csak az Isten tudna segíteni. És helyébe magamat, az én időmet, állítom az örökkévalóság mértékéül. Egy törekvés megörökíteni az időt, mint időt. Olyanná tenni az időt, mint az örökkévalóság (Ter 3, 5). A szentháromságos Atya nagylelkűségét, Fiú megvesztegethetetlenségét (integritását) és a Szentlélek hitelességét (autentikusságát) visszavonhatatlanul emberi zsugori irigységgel, megvesztegethető igazságtalansággal és hamissággal érvényesíteni. A pokol a végest végteleníteni akarat. Ám az idő nem marad időnek, mert Krisztus úrrá lett minden időn kivétel nélkül. Minden idő mértéke Krisztus ideje lett és viszi át magával az örökkévalóságba. Így időt végteleníteni akaró akarat belép az örökkévalóságba. Ezzel idő véget ért, de az időt végteleníteni akaró akarat nem. Tehát nincs visszatérés, nincs megtérés a halál után. Mivel az Egyház megértette, hogy az örökkévalóság nem végtelen idő, azért nem fogadta el a hatodik század Origenisták apokatasztázis tanát. Pokol örök, mert Krisztus megváltásával Isten örökkévalóságát odakötötte minden időhöz.

Éppen mivel krisztológia jelentőségű, a pokol egy valós eshetőség. Hogy egy ember van-e a pokolban, azt Isten nem nyilatkoztatta ki. Mk 14, 21 és Mt 26, 24 nem csak Júdásra, de mindenkire áll, aki Jézust megtagadta. A mondat "jobb lett volna annak, ha meg nem születik" inkább fenyegetés mint egy ítélet, mely a halál illetve a világ végén esedékes. Minden bizonnyal Jézus megkülönböztetett jó és tossz magatartást aszerint, hogy hogyan viszonyulnak ő hozzá, aki az idő és örökkévalóság eszkatológia egysége és ezért azonosult minden egyes embertársával (Mt 25, 40).

Ámbár nincs kinyilvánítva, hogy egy ember van-e pokolban, ez nem egyértelmű a sátánra és a kárhozott angyalokra. Létüket egy teológus nem tagadhatja egykönnyelműen. A IV Lateráni Zsinat Hiszekegye 1215-ben állítja, hogy a kárhozott angyalok szabad akaratból jutottak örök kárhozatra. A Hiszekegy értelmezése szerint ez nem csak lehetőség, mert Hiszekegy nem sorol fel lehetségeket. Továbbá, mivel a Hiszekegy fő állítása nem a tartalma, hanem az a tény, Isten az, aki kinyilatkoztatta azt a hitigazságot. "Hiszem, hogy Isten mondta.. jóllehet teljes értelmét nem fogom fel az Egyház nélkül" Az Egyház hiszi, hogy az Isten kinyilatkoztatta, hogy az ördög létezik, és emellett, hiszi azt is, hogy az Isten irgalmas, aki életét adja ellenségeiért. És azt is hiszi, Isten teremtményei nem bábuk, hanem szabadok, akik szót, sőt kart is tudnak emelni teremtőjükre. Hogy miért, nem értjük, de mégis tudjuk, hogy a gyűlöletre sem felelhet az Isten másképp, mint szeretettel.
 

5.9. A FELTÁMADÁS IDŐ IDŐBEN: ÁTMENETI IDŐ.

Jézus Krisztus feltámadásával legyőzte a halált, és vele az időt. Ám ezzel még nem vetett véget a világ idejének. Az időt időben győzte le, és ezzel egy új időt vezetett be a világba, feltámadás idő az időben. Feltámadása valóság lett az időben, és eszkatológikus egységében Jézus Isten örökkévalóságát minden időhöz kötötte, hogy minden idő az örökkévalóságba torkoljon.

Egy átmeneti idő, melyet Szt. Ágoston donatistákkal folytatott vitában vezetett be, a limbo, magyarul pokoltornáca. Ez egy hely lett volna a mennyország és a pokol között, ahol a keresztség nélkül elhalt gyermekek éltek volna boldogan Isten színelátása nélkül. Az Egyház sohasem hozott végleges döntést e kérdésben. A pokoltornáca gondolata két feltevésen alapszik. Egyik az, hogy a halhatatlanság a lélek természetes állapota. A másik, hogy egy végnélküli idő boldogító lehet. Mivel egyik sem biztos, úgy látszik hogy a pokoltornácának nincs "helye" a halál után. A keresztség nélkül elhaltak üdvözlési lehetőségét másutt kell keresnünk. Jézus Krisztus legyőzte a halált, és az idők szoros kapcsolata miatt minden ember halálát. Ennek eredménye, hogy halálával minden ember Jézus idejébe lép be, és lesz mind halálának, mind halála feletti győzelmének, az örökkévalóságnak részese. Ennek a lehetőségét az Aprószentek ünnepével ismerte el az Egyház. Az Aprószentek létükkel és halálukkal hatottak az Egyházra és ennek alapján az Egyház fel tudta ismerni őket és hozzátartozásuk alapján sajátjává fogadni. Nincs komoly ok, hogy miért ne lehessen ezt alkalmazni a keresztség nélkül elhalt más gyermekre is. Ha nekik volt idejük, idejükkel beléptek az idők szoros egymásrautaltságába és ezáltal Krisztus idejébe.

Egy másik átmeneti idő a tisztítótűz, mely arra hivatott, hogy halál után eltörölje a lélekről a bocsánatos bűnöket, bűnös hajlamokat és kiengesztelje a még jóvá nem tett mulasztásokat. Mivel halál után a test már nincs a lélekkel és a térnek helye nincs, a keleti egyház nem tudta a tisztítótüzet mint egy helyet elismerni. A tisztítótűz, mint hely valójában nem lehet sem az örökkévalóságban, sem valahol az idő és örökkévalóság között, hanem csak a világban, ahol az elkövetett bűnök nyomai maradtak. Kiengesztelés és jóvátétel jár tehát mindazon időért, vagy időkért, melyek az elhalt ember bűnei nyomát hordják magukon. Fentebb mondottuk, hogy jóllehet a feltámadás Isten oldaláról már befejezett tény, ám nem a világ oldaláról, mely még mindig az időben maradt. Az örökkévalóságban élők tehát Jézussal és Máriával együtt segíthetik a még időben lévő embertársaikat, és enyhíthetik időben elkövetett zsugoriságuk, megvesztegethető igazságtalanságuk és hamisságuk káros következményeit. És ebben együtt kell működniük a földön élő Egyházzal, amely a halottakért engesztelő áldozatot mutat be a világban az elhaltak bűnei jóvátételéért.

És ez már része a harmadik átmeneti időnek, az egyéni halál és a világegyetem feltámadása között.
 

5.10. JÉZUS KRISZTUS A TÖRTÉNELEM URA ÉS A VILÁGEGYETEM MEGVÁLTÓJA.

Mivel Jézus Krisztus az idő és örökkévalóság eszkatológikus egysége, ő a történelem ura és a kozmikus világegyetem megváltója is. Nem csak az egyéni, de a történelmi, társadalmi, geológia és kozmikus időket is örökkévalóságához kötötte, és kezdve a kis sejtektől a különböző társadalmi és a számtalan kozmikus időkig mind felvette a maga idejébe. Krisztus ezen egyetemes uralmát és megváltó hatalmát fejezi ki a parúzia, Krisztus megjelenése a világ végén. A parúzia nem annyira Krisztus eljövetele ebbe a világba, hanem inkább a világ érkezése Krisztushoz. A bibliai források talán ezért nem szólnak "második" eljövetelről. Krisztus eljövetele a világ végén az, amikor a világ egész történelme beér oda, ahova teremtés első pillanatától törekedett, a megdicsőült Krisztus világába, az örökkévalóságba (1 Ef, 1, 20-23; 3, 9-13; 2 Pét 3, 10-13).

A parúzia újszövetségi jelei - az evangélium hirdetése az egész világon (Mt 24, 14; Mk 13,1I), Izrael megtérése ( Róm 11, 1-10), az Antikrisztus rövid átmeneti diadala (Mk 13, 6; 2 Tessz 2,3: 1Jn 2, 18-22; 2Jn 7; Jel 13, 1-18), Egyház üldözés (Mk 13, 9-13), a kozmikus világ átalakulása (Mt 24, 29-44; Mk 13, 7; Lk 21, 25-31) - tér, személy és idő leírásai annak, hogy Krisztus minden nép ura, és minden nép ideje az ő ideje felé tart és lesz részese a feltámadásban. Erre az időre sóhajtva vár a teremtett világ (Mk 13, 26-32; Mt 10, 23; 19, 28; 24, 29-36; Lk 21, 29-33; Csel 1, 11; 1 Tessz 3, 13; 4, 15-18; Jak 5, 8). A világ e "halálának" félelmetes apokaliptikus leírását a világ újjáteremtésének (Csel 3, 21), beteljesedésének (Ef 1, 10) ígérete egészíti ki. Krisztus feltámadásával erőt vett a világ eddigi erőin (lásd, hatalmasságok, fejedelemségek, stb., 1 Kor 15, 24; Kol 1, 16; 2, 15; 1 Kor 2, 6; 1 Pét 3, 15;

Fil 1, 10. 2, 15; Kol 1,22; 1 Tessz 3, 15; 5, 23), hogy Isten bennük is Jézus Krisztust (1 Tim 6, 16; 1 Pét 4, 13) és vele minket is (Kol 3, 4) kinyilvánítsa. A történelem ekkor eléri az örökkévalóságot és kinyilatkoztatássá válik. A hit és ész találkozik és a hit igazságát a történelem igazolja. A történelem minden csoportosulását, a családi, nemzeti, üzleti, kulturális, tudományos, technikai, és nem legutolsó sorban a sokrétű nyelvi közösségeit Krisztus ideje járja át, és viszi az örökkévalóságba, ahol mindegyik közös nyelve maga Krisztus lesz. Krisztus mint a nyelvek nyelve, the language of languages, minden nyelv vége, és célja.

Benn minden ember a maga teljességét önti szavakba és nyer minden nyelv egyet­értést.

Ezt jelezte előre már a pünkösdi nyelvek adománya a Szentlélek kiárasztásával. A nyelvek csodája a Szentlélek műve, aki tanúságot tesz Krisztusról mint a nyelvek együttese, összessége és értelme. Krisztus az a nyelv, melyet a történelem minden nyelve "beszél" és benne létének értelmét találja. És mivel a nyelv minden kultúra, társadalmi egyesület megvalósulása és fenntartója, Krisztus is minden kultúra megvalósulása, fenntartója és beteljesülése. A Szentlélek pünkösdi kiáradása szavatolja, hogy a kinyilatkoztatás történelem, a történelem kinyilatkoztatás és mindkettő szorosan egy a hittel és feltámadással, amikor mind a négy egy lesz. A Szentlélek kiáradása a biztonság arra, hogy a keresztény eszkatológia nem csak az égben de a földön is az egész történelem "szemeláttára" nyer igazolást.

A pünkösdi esemény óta a mai napig számos próbálkozás volt és van elképzelni valamiképpen Krisztus jelentőségét a világtörténelemben. Közös formájuk egy egyetemes keresztény birodalom. Ilyen Szt. Ágoston Isten Városának evilági értelmezése, Bacon Roger Keresztény Köztársasága, Dante Egyetemes Birodalma, Kuzanus Hit Békéje, Campanella Tommaso Nap Városa, Castel Charles Francois Római Békéje, Leibniz Filozófusok Városa, Comte August Tudósok Városa, és napjaink Globális Egyetemes Társasága, vagy az Emberi Lét Kiterjesztése a Világűrben, átszállás egyéb bolygókra, ahol az emberi lét millió fórmája millió tejutón próbálja megélni az emberi lét számtalan változatát, (E. Gilson, 1955 Les metamorphoses de la cité de Dieu, Lőven, Publictions Universitaires és F. Dyson, 1988, Infinite in All Directions, New York, Harper and Row).

Nem kevesen a Jelenések könyve 20. fejezetének első tíz verséből érveltek a Krisztus ezeréves uralmának különböző formái mellett. Millenizmus, illetve Kílizmus (a görög chilios, ezer) egy ezer éves krisztusi uralom, amikor a Sátánt az Isten kötve tartja, hogy a szentek Krisztussal uralják a földet. A messiási ezeréves birodalmat R. Eliezer ben Hyrcan, 90. Zsoltár 15. verséből "Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt" következtetett ezer évre: négyszáz év egyiptomi fogság, száztizenegy év a bírák idejében, mikor idegen népek szorongtatták Izraelt, és négyszázkilencven számkivetés elejétől a templom lerombolásig, mindössze ezer év (G. Rochain, 1981. "Le regne des milles ans." Novelle Revue Théologique, 105: 831-856).

Millenizmus csupán az idő és örökkévalóság helytelen értelmezésének egy másik példája. Az örökkévalóság nem egy meghosszabbított idő. Krisztus uralma nem egy földi egyeduralkodó uralma. Krisztus mint a nyelvek nyelvek, nem helyettesítése hanem kiteljesedése az emberi társadalmaknak. A parúzia bemutatása mint Krisztus ellenségeinek harca élükön a Sátánnal azt akarja érzékeltetni, hogy sem egyén, sem egy társadalom nem tarthatja fel végérvényesen egy nemzet idejét Krisztus ideje ellen. Krisztus mint az idő és örökkévalóság egysége az egyetlen, aki békét hoz a nemzetek között, és vezeti be mindegyiket külön, külön az örökkévalóságba.
 

5.11 TÁRSASÁGOK, NÉPEK BELÉPNEK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA

Amint a feltámadás ideje halad teljessége felé, népek és kultúrák ideje is közeledik a vég felé, amikor már többé nem a visszatérő körforgások, hanem egyedül Krisztus ideje lesz mértékük. Ekkor lesz lehetséges, hogy úgy látják és értékelik önmagukat, mint ahogy Isten látja és értékelte őket teremtésüktől fogva. Minden népben van egy sajátos érték, amiért Isten teremtette azt a népet. Krisztus idejének fényében lesz lehetséges, hogy mindegyik mi-jében feltalálja más népek mi-jét olyan értelemben, hogy a "mi arabok" képesek azt is mondani, hogy mi "zsidók." A németek felismerik magukat úgy is mint "mi franciák," a "feketék" mint "mi fehérek," a magyarok mint "mi tótok," "szerbek," stb.. Ilyen egyetemes mi-közösségek felismerhetők az Efezusi levél első három fejezetében mint egy nagy titok, mely rejtve volt a világ kezdete óta. Krisztus a nemzetségeket "eggyé tette" (Ef 3. 14) és vette mind Isten örökségébe ( Ef. 2, 18; Col 3, 11), ahol megszűnnek az lenni, amit gondoltak, lesznek azok, amik Krisztusban.

Társadalmi és történelmi időkben négy mozzanatot különböztethetünk meg: (1) önfelfedezés saját értékek elismerésével, (2) küldöttség az egyéni értékek közlésére, (3) szervezkedő intézményesség az értékek egyre hatásosabb közlésére, és (4) filozofálás az értékek általánosítására és időtlenítésére bizonyítva, hogy a világ nem nélkülözheti a felfedezett értéket. A feltámadt Krisztus idejének is újra és újra át kell járni az emberi idő lépcsőit és egyben kétségbe vonni a négy mozzanat örök érvényét. A négy mozzanat nem marad egy vég nélkül visszatérő önmagát megismétlő felfedezés, közlés, intézményesség és filozofálás ciklusa, hanem egy, egyszer s mindenkorra szóló elmásíthatatlanság Krisztus idejében.

Amikor tehát mi azt mondjuk, hogy "mi népek, mi vagyunk Krisztusban" az azt jelenti, hogy az örökkévalóságban senki sem lesz csak német, csak japán, csak bantu néger, és így tovább, hanem sokkal inkább azt, hogy mindenki japán lesz, mindenki kínai, bantu néger, pontosabban megvalósulása és kiteljesedése mindannak, amit Isten akart azzal, hogy németet, angol, törököt, oroszt, stb. teremtett. A nemzetek értelme az én életem értelme lett, és bennem elérik teljességüket, melyet kezdettől fogva óhajtottak, vártak és reméltek. Mivel az én időm belépett Krisztus idejébe és Krisztus ideje nyilvánvaló lett mint az örökkévalóság teljes megnyilatkozása az utolsó napon.
 

5.12. A KOZMIKUS IDŐK BELÉPNEK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA: KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK TELJESSÉGE

Krisztus minden idő ura és az idők szoros kapcsolata folytán Krisztus a kozmikus időket is örökkévalósághoz kapcsolta. Egyes szentírási fonások szerint a világ elmúlik (Mk 13, 31) az elemek felbomlanak, a föld és a rajta levők alkotások mind elég (2 Pét 3, 10-12). Mások inkább arról szólnak, hogy a teremtett világ a maga egészében megszabadul a romlandóság szolgaságából és Isten gyermekeinek boldog szabadságára ébred ( Rom 8, 21 ) . A kozmosz is részesül Krisztus halálában, hogy része legyen annak feltámadásban. A kolosszeiek vitájában lett az Egyház különös tudatos, hogy Krisztus nem csak teremtője, de a kozmosz megváltója is. Nem kevés kolosszei úgy vélte, hogy valamelyes láthatatlan fejedelemségek és hatalmasságok kormányozzák a világot (Kol 2,15). A levél írója tudja, hogy ilyen erők megkérdőjeleznék Jézus Krisztus uralmát, ám anélkül hogy tagadná azok létezést, kijelenti, hogy ezek is Krisztus által lettek teremtve és Krisztus ezeknek is ura (Kol 2, 10). Hatalma tehát a világ felett korlátlan. Ami több, halála és feltámadás által mindezt kiengesztelte önmagával és Istennel. Megmentette tehát a világot a természetes elmúlástól átformálva mind egy új világgá. Ez a gondolat ismert a Rómaiakhoz írt levélben. A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését (Róm 8, 18-27) . Így a világ és ember között felbonthatatlan egység és közösség van. Az egyik nem lehet a másik nélkül. Ezért a "ktisis"-t azaz mindazt ami Istenen kívül létezik, egyaránt meg kell menteni az utolsó ellenségtől, a haláltól (1 Kor 15, 26). Ez pedig Isten lelke által történik. A keresztények, akik Isten szemében már Isten fiai és leányai, istengyermekségük mégis a világ oldaláról fejlődés képes. Halad a feltámadás időben előre a végső kifejlődésig, amikor a kozmikus világ is eléri "végét" és belép az örökkévalóságba.

János evangélium Szimbólumok könyve alátámasztja azt a hitet, hogy a világ mint Jézus feltámadásának kiteljesülése belép az örökkévalóságba. A hat szimbólum arányosan van elosztva úgy, hogy három Krisztus hatalmát mutatja a természet felett (a víz borráváltoztatása 2, 1-11, a kenyér szaporítása 6, 1-15, járás a vízen 6, 16-21,), három pedig a betegség felett (a kaparnaumi királyi tiszt fia meggyógyítása 4, 43-54, beteggyógyítás a Beteszda tavánál 5, 1-15, és a vakon született ember meggyógyítása 9, 1-10, 42). Különösképpen az első három ábrázolja Krisztust, mint a természet urát, aki a természetet ujjá teremti, hogy az az Isten ember iránti megváltó szeretetének kifejezett jelei legyen.

A jánosi szimbolizmus a szentség teológia alapja, mely elismeri, hogy az anyagi világnak aktív szerepe van az ember megszentelésében (1), az Egyház életében (2), Krisztus titkának(3) és Szentháromságos Isten természetének kinyilatkoztatásában. Szentségek teológiája valójában prognosztikus elővetése a kozmikus világ részesedése Isten örökkévalóságában. Az eucharisztikus átváltozás, a szentségek kegyelmet adó hatékonysága, időt relativizáló képessége (időben későbbi bűnbánat szentsége okozza a gyónást megelőző szándékot), halál előtt részesedés Krisztus idejében és már időben szemlélni teremtett világot mint az Isten irántam való egyéni szeretetének kifejezője, mind a kozmikus világ örökkévalósághoz rendeltségének jelei.
 

6. A FELTÁMADT VILÁGEGYETEM VÉGSŐ KINYILVÁNÍTÁSA ANNAK, HOGY ISTEN MINDEN EGYES EMBERT ÚGY SZERET AZ EGYHÁZBAN MINT AHOGY MÉG SENKI MÁST SEM ELŐTTE SEM UTÁNA NEM SZERETETT.

A feltámadás teljes lesz, amikor a feltámadás ideje eléri az egész teremtett világot, (Jel 21, 1) és Istennek az a szeretete, mellyel minden egyes embert külön egyénnek, személynek teremtett, a kozmosz tanúsága lett.

A teremtett világfolyamat időben van, és ezért el kellett neki indulnia az energia maximális szintjéről a maximális energia vesztesség, entrópia felé. Az idő, mint mondottunk, természeténél fogva az energiák kiegyensúlyozásához, az örök nyugalomba, a világegyetem halálába vezet. Ám Krisztus feltámadásával legyőzte a halált, és ezzel egy világfolyamatot indított el, mely az energiák kiegyensúlyozásából, a nyugalomból, a halálból, a energia maximális szintjére irányul. A régi világképpel ellenkezőleg az örökkévalóság nem az energiák kiegyensúlyozása, hanem éppen azok maximális kitörése, amikor az örökkévalóság energiája járja át a teremtett világ minden sejtjét és halálból életre és annak lehető legmagasabb szintjére, az örök életre emeli azt. Krisztus az ő idő és örökkévalóság eszkatológikus egysége folytán mintegy gravitációs vonzó erő, mely az időt megalapozza, ám egyben relativizálja is, amennyiben a világ run-downját, lejárását, egyszer s mindenkorra egy run-up-ba, az örökkévalóságba lendíti fel.

Krisztus időfeletti uralmát lehet úgy elképzelni, hogy a világ saját kurzusát követve elmúlik Krisztus mellett, aki egyedül el nem múlik (apokaliptikus eszkatológiája). Ám úgyis, hogy a teremtett világ minden idejébe Krisztus örökkévalósága mintegy új erő lép be, mely folyamatosan az időt átjárja, annak irreverziblitását radikalizálja. Ettől kezdve a teremtett világ már nem önképe, hanem az örökkévalóság képe. Az idő ezzel véget ért, de nem lett jelentéktelen. Az örökkévalóság lett az idő beteljesedése. Éppen az idők szoros kapcsolata folytán egyetlen idő sem maradhat ki ebből a feltörő életből a krisztusi megváltás univerzalitása feladása nélkül. Ezért a kozmikus világ biológia világának, az állatvilágnak is része lehet örökkévalóságban, mint Isten minden egyes ember iránti egyedülálló szeretetének kifejezése.

Az örökkévalóság megtapasztalása a minket teremtő Isten irántunk való egyedi szeretetének megtapasztalása egy meg nem ismételhető, vissza nem fordítható módon. Ami rejtve volt a világkezdete óta, t.i. hogy az Isten öröktől fogva szeretett minket úgy mint ahogy még senki mást sem előttünk, sem utánunk, most ismert lett az egész világ előtt. Kezdetünk beteljesedett. Időnket többé nem körforgás méri, hanem Krisztus ideje, melybe a mi időnk torkollott és mi mind elkezdjük tenni azt, amit Isten mindig tett minden unatkozás nélkül. A szeretet valóban az idő és örökkévalóság mezsgyéje.