Nem tudományos értekezést kívánok írni az Egyház és állam viszonyának témakörében. Ezt már sokan és sokféle szempont alapján megtették. Felgyorsult ütemű korunkban egy emberéletnyi idő elegendő, hogy a társadalmi rendszerek változásai révén az Egyház és állam viszonyának változásait áttekinthessük. Csupán elég sokáig kell élni.

Néhány alapvető megállapítást azért tehetünk: Az állam nem csupán politikai, vagy szociológiai kategória. Hatalmi szerkezet, keret, melyet emberek hoztak létre, emberek működtetnek. Emberi hibákkal, gyengeségekkel, indulatokkal, előítéletekkel. Az állam a szervezett társadalmat irányítja. Működtetőinek erkölcsi magatartása tehát nem lehet magánügy!

Minden állam hatalma révén valósítja meg céljait. A hatalom alapja lehet az erő, lehet társadalmi elfogadottság, társadalmi szerződés, stb. Az aktuális hatalom mindig megpróbálja manipulálni a társadalmat, és benne az egyházakat is; ehhez megvannak az eszközei is. Az Egyház és állam viszonya konkrét személyes kapcsolatok révén valósul meg, és válik gyümölcsözővé, vagy károssá.

Életem nyolcadik évtizedének derekán is túl járok, tehát elegendő áttekintésem van ahhoz, hogy a 20. század második felének drámai változásait elemezzem. Ezek az évtizedek Magyarország történetében alkalmasak arra, hogy az Egyház és állam viszonyának hullámzásait, kapcsolatukat vagy harcaikat bemutassuk. E gondolatok csupán nívós szellemi tornát jelentenének számomra, ha nem éltem volna az események sűrűjében. Nem csupán külső szemlélőként, hanem olykor az események alakítójaként.

Minden helyzetben próbáltam TENNI is, amit helyesnek tartottam, vállalva a vele járó kockázatokat. Egyre világosabban láttam, hogy milyen hatalmas erők és ÉRDEKEK mozgatják a történéseket, melyekben a politikai elit tagjai is csupán bábok.

A saját életemből már tudatosan megélt kb. 60 esztendő nem történelmi időtartam, de szemtanúként élhettem meg azokat a drámai változásokat, melyekkel az Egyháznak is szembesülnie kellett.

Diákkoromban még elevenen éltek a feudális állam, és a tekintély-elvű Egyház kapcsolatai. Az akkori kétkamarás parlamentben minden püspök felsőházi tag volt. Együtt ült a főnemesi elit tagjaival, és résztvevője volt a hatalomnak. A társadalom széles rétegeiben már jól érezhető volt az egyre élesebb ellentét a szegények, és a vagyonos elit között. Prófétai lelkű püspökünk, Prohászka Ottókár, a felsőház figyelmét ismételten felhívta erre, de jelzéseit nem vették komolyan.

Jezsuita páterek megpróbálták a fenyegető veszély kockázatát csökkenteni azáltal, hogy a pápai szociális enciklikák szellemében megszervezték a falusi és az ipari munkásifjúságot, utat mutatva a szociális problémák forradalom nélküli megoldására. Szomorú volt látni, hogy a nagyszerű kezdeményezéseket, és sikereket a főpapság nagy része gyanakodva figyelte, nem segítette, olykor gátolta. A hivatalos klérus nehézkessége, passzivitása sok remek egyházi és világi személyt sodort lelkiismereti válságba, egyeseket pedig aposztáziába. Személyes tapasztalataim vannak erről is, hiszen az agrárifjúsági szervezetben (KALOT) magam is dolgoztam a lánglelkű Kerkai páter munkatársaként. Az ítélkezés szándéka nélkül egy jellemző tényt megemlítek: 1943-ban hivatalos állami kiadvány méltatja az Egyház és állam által elért szociális eredményeket. Abban az évben már országos szervezetként, népfőiskolákat működtetve (Érd, Zirc, Szeged, Endréd, stb.) kb. 500 ezres tagsággal dolgozott a KALOT és az EMSZÓ. E két nagyjelentőségű szervezet neve sem szerepel a tanulmányban. Az okokat nem firtatom; a tény szomorú.

A háború után megalakult demokratikus köztársaság és az Egyház viszonya nem alakulhatott ki nyugodt körülmények között. A szovjet megszállókkal érkezett kommunista garnitúra kezdettől fogva éreztette egyházellenességét, erejét, mely a ránk települt vörös hadsereg jelenlétére támaszkodott. Jezsuita páterek megpróbálták folytatni az agrár, és az ipari munkásság körében kiépített, ígéretes munkát. A kommunisták, látva e szervezetek népszerűségét és erejét, azonnal feloszlatták e csoportokat, elkobozták vagyonukat, bezárták iskoláikat. A vezető atyákat internálták, vagy koholt vádakkal bebörtönözték. A parlament nemzeti elkötelezettségű tagjait koncepciós ügyekkel támadták, meghurcolták, minden eszközzel próbálták megfélemlíteni; a népszerű vezetőket igyekeztek elszigetelni.

Ebben a helyzetben az idős püspöki kar nagyobbik része, élükön az egri érsekkel, megkísérelt modus vivendit keresni. De Mindszenthy bíboros letartóztatása és megkínzása után világossá vált Czapik Gyula érsek úr számára is, hogy csak két út lehetséges: meghódolás vagy börtön. Pusztába kiáltott szó maradt XII. Pius pápa személyes levele, melyben helytállásra szólította fel a püspöki kart, ha kell szenvedések vállalása árán is. A levelet Mócsy Imre atya csempészte Magyarországra Rómából. Ezért súlyos börtönbüntetést kellett elszenvednie. A püspöki kar nem a börtönt választotta: a kikényszerített ünnepélyes hűségeskü letétele után megkezdődött az Egyház meghasonlásának siralmas korszaka. A kommunista párt megszervezte az ún. „békepapi” mozgalmat. Az elnevezés a diktatúrát elfogadó papságot jelentette.

Biztosan voltak, akik lélekben vállalták a megpróbáltatásokat is meggyőződésükért, de vagy a meggyőződésük nem volt elég erős, vagy igazolták Kempis Tamást: más dolog a szenvedésről elmélkedni, és más dolog szenvedni.

A püspöki irodákban az Állami Egyházügyi Hivatal kommunista ügynökei intéztek minden személyi vonatkozású ügyet. Kiváló papoktól vonták meg működési engedélyüket püspöki aláírással. A makacskodókkal megtöltötték az internáló táborokat és börtönöket.

Kegyelmi szempontból csodálatosan termékeny időszak volt a hősies helytállás, az érdemszerző szenvedések kora. Valódi katakombás kereszténységet éltünk meg. Nem a föld alatt, de a diktatúra gonosz csapdáit kerülgetve, közvetlen veszedelemben. Nem csupán katolikusokról beszélek! A valóságosan megélt „halál közeli” légkörben igazi, tiszta, mély barátságok jöttek létre különböző hitű, világnézetű, de azonos sorsú emberek között. A börtönök katalizáló légkörében döbbentem rá, hogy a tisztesség, a becsület valóban pártsemleges kategóriák. Szomorú tény, hogy a megfélemlíthetők, zsarolhatók között bőven akadtak papok is, akik félelmükben besúgó szerepet is vállaltak.

Több mint negyven évig tartott ez a rombolás a lelkekben: a papság tekintélyének lejáratása, a valóságos egyházi mulasztások és hibák felnagyítása, a valóságos egyházi értékek és érdemek elhallgatása. Hamis, ellenséges képet sulykoltak a tömegekbe. Nem tudták ugyan kitörölni az emberek lelkéből a vallási értékek iránti igényt, de erős bizalmatlanságot támasztottak az Egyház iránt. Az Egyház régi tekintélye szertefoszlott. Isten azért gondoskodott arról, hogy a világ proletárjai ne a Kreml vörös zászlói alatt egyesüljenek: a „dicsőséges” szovjet hatalom darabjaira hullott. Az Egyház mégsem ülhet győzelmi tort, mert az egyszerű, elszegényedett tömegek lelkét még nem nyerte meg. Nem a „kommunizmus kísértete” volt az Egyház igazi ellensége, hanem azok a súlyos mulasztások, melyek révén az Egyház ellen lehetett fordítani a fiatalság rágalmakra fogékony lelkét.

A kommunista nomenklatúra összetétele is nagyot változott. A mai szocialista vezetők többsége milliomos, vállalkozó, bankár, kétes eredetű „szerzett” vagyonuk révén. Hatalmuk eszközei ma már szinte „szalonképesek”. Retorikájuk óvatos, a tömegek számára hízelgő. Ezért nagyon veszélyes.

Az ún. fordulat évében ismét magasra csapott a reménykedés lángja, melyet 1956-ban kegyetlenül elfojtott a diktatúra. Sokan úgy gondoltuk, hogy az Egyház és állam kapcsolatát is új alapokra tudjuk helyezni, mert reméltük hogy a hivatalos klérus is tanult az elmúlt évtizedek megpróbáltatásaiból. Nem így történt.

Történelmi jelentőségű változások idején történelmi léptékű gondolkodásra, kiváló képességű személyiségekre van szükség. Ilyenek azonban nem akadtak, ezért giccses operetté váltak az események. Néhány valóban politikus alkatú, távlatokban is gondolkozó ember kezdeményezett is jelentős döntéseket. Javaslataikat akkor a félénk, felkészületlen, tehát alkalmatlan vezetés azzal hárította el, hogy „még itt vannak az oroszok”, és „ne ingereljük az alvó oroszlánt”, pedig az az oroszlán már csak jövendő gazdasági hatalma alapjainak lerakásán fáradozott. Ebben az igyekezetében nem csak kommunista és liberális erők segítették. Néhány éve nyilvánosságra került egy dokumentum, melynek alapján kijelenthető: nem csupán alkalmatlan, hanem gyáva, megalkuvó, zsarolható csapat ügyeskedett a nemzet háta mögött és rovására a rendszerváltás sikertelenségén.

Szigorúan és keményen fogalmazok, de ehhez megvan az erkölcsi alapom. Néhány velem készített interjúban már hangsúlyoztam: szembe kell néznünk gyengeségeinkkel, hibáinkkal. A kicsinyes alkudozás, magyarázkodás önámítás. Természetesen lehetségesek bizonyos kompromisszumok, de alapvető morális értékeket nem adhatunk fel soha. Egy hajdani „békepap” így fogalmazott: „A hatalmat utáltuk de egyezkedtünk vele; létén belül kerestünk kiutat. Súlyos tévedés volt.” Ha hibáztunk, meg kell mondani. A hibák beismerése nem gyengeség!

Minden hatalom egyetlen legitimálója, - egyben minősítője, - a nép jóléte: a közjó. Szellemi, erkölcsi, anyagi jóléte. A közjó megvalósításán Egyház és állam nem csupán tud, hanem köteles is együttműködni! Az államnak kell biztosítania az anyagi kereteket, melyben az egyházak kifejthetik tevékenységüket. A tekintély-elvű vezetésnek nincsenek meg a feltételei. Sem az egyházak, sem az állam nem tud ma felmutatni kiemelkedő személyiségeket. Biztosan vannak, de rejtőzködnek, mert a mai tömeg-társadalom nem igényli őket. A nagy személyiségek megzavarnák a tespedt lelkek nyugalmát.

Az állam által biztosítandó anyagi keretek nem jelenthetik a papság állami fizetését, csupán méltányos támogatását. A állami támogatás méltányos, hiszen az egyházak az állam számára számos fontos funkciót végeznek: nevelés, oktatás, betegellátás, nincstelenek felkarolása, stb. Ezen tevékenységek gazdasági alapjait az államoknak kiemelten kell támogatni, illetve biztosítani, hiszen ezek a közjó alapvető elemei. A közjó fogalmi tartalma jelentősen változott az évszázadok folyamán, mégis még ma is könnyen megtölthető olyan reális értékekkel, melyek bármely politikai irányzat követői számára elfogadhatók, melyek a tisztességes szándékúak által igazolhatók. Ilyenek:

- Az ember szabadnak született, és boldogságra vágyik.
- Az ember önmegvalósításának határa a másik ember tisztelete.
- A család előbb lett, mint az állam.
- A természet javai az emberi tevékenység révén válhatnak tulajdonná, esetleg személyes tulajdonná. (CCM.7.)
- A mai ember csak a civilizáció szintjén más, mint a régiek. Alapvető törekvései indulatai nem változtak.

Az Egyház és állam közös kötelezettsége a társadalmi béke megteremtése, megőrzése, erősítése. Eszközeik, lehetőségeik ehhez nagyon egyenlőtlenek, mert működési területük is különböző, bár a „közeg”, amelyben dolgoznak, azonos: az emberek közössége. Az Egyház isteni indíttatású testület, nem evilági célgondolattal, de evilági kötelezettségekkel. (Mt. 1618) Minthogy az élő társadalomban tevékenykedik, ki van téve mindazon hatásoknak, melyek minden közösséget érintenek. Törvényei azonban, - a Tízparancsolatról van szó, - a változó koroktól függetlenek, morális előírásai nem kérdőjelezhetők meg. Nem igazodhatnak múló divatokhoz, csupán a megvalósításuk eszközei lehetnek modernek, igénybe véve a korszerű technika adottságait, pl. sajtó, rádió, televízió, internet, stb.

Az Egyház és állam viszonylatában manapság divat az Egyházzal szemben a „modernséget” számon kérni. Ezek az igények négy csoportba oszthatók.

Az első: Több demokráciát az Egyházban.

Ez általában azt jelenti, hogy az egyházi tisztségviselők kiválasztásában, megválasztásában érvényesülhessen a hívők véleménye. Az igény érvényesítése mellett apostoli korok példái is szólnak. (Ap.Csel. 6.1-6., Ap.Csel. 1.21-26.)

A második: A papok ne politizáljanak.

Ez az igény pontosabb megfogalmazást kíván, hiszen a pap is állampolgár, akinek lehet saját álláspontja. Az ország dolgaiba nem csupán joga, de mint képzett embernek kötelessége is állást foglalni, és ha kérik, segíteni a híveket a tájékozódásban. A pap azonban ne legyen egyetlen pártnak a tagja sem. Választások alkalmával ne „kampányoljon” egyetlen politikai párt mellet sem. A templomban, szószékről tilos legyen minden politikai jellegű agitáció. Ezen nyomatékos álláspont elfogadása mellett is elegendő alkalma marad egy papnak hogy befolyásolja hívei lelki, szellemi értékrendjét.

A harmadik: Az egyház lépjen ki maradi kereteiből és igazodjék a „korszellemhez”.

Ez a téma rendkívül szerteágazó. Már a fogalmak tisztázása is külön terjedelmes tanulmányt igényelne. Enélkül pedig a kérdés érdemi tisztázása lehetetlen, és nem is tartozik szorosan a kitűzött témánkhoz. Megérdemelne egy külön konferenciát!

A negyedik igény: Az Egyház legyen lojális az államhatalomhoz.

Az egyház lojalitása kizárólag az állam képviselőinek magatartásán múlik. Ha az állam a fentebb részletezett közjó megvalósításán munkálkodik, az Egyház lojalitása biztosított. Az Egyházzal szemben ellenséges, vagy gyanakvó, alattomos kormányok igénye az Egyház lojalitására logikátlan és képmutató.