„Az egyetemes vallásos irodalom számos imája meggyőződéssel vallja: a Legfőbb Lényhez mint Atyánkhoz fohászkodhatunk. Ide vezet a földi apa szerető gondoskodásának élménye. A modern ateizmus ebből azt gyanítja, hogy Isten nem más, mint a földi atya képének kivetítése” (II. János Pál pápa beszéde 1999 január 13.-án az első általános pápai kihallgatáson). Érdekes, sok könyv szól az anyáról, de az atyáról alig találunk valamit az irodalomban. Egyedül Freud foglalkozik az atyával: híres Oedipus komlexuma szerint az atya az erős állat ki elnyomja az anyát.

Egy amerikai barátom mondja: jó pajtása akarok lenni fiamnak. Pajtását fiad maga választja, de szüksége van apára feleltem. De ki az apa? Az élet aktív szerzője (auctor) kinek tekintélye (auctority) van, legalábbis kellene hogy legyen a családban, kire felesége és gyermekei feltekintenek. A modern világban azonban úgy látszik az anya a családfő (momism). Ő a domináns személy a családban. Érdekes, régen ha hibáztak a gyereknek apjuktól kellett bocsánatot kérni, ő volt a tekintély.

A modern világban vége a férj, az apa uralmának (machismo) ami még teljes egészében megvan az iszlám világában, amit azonban mi keresztények elvetünk. De ugyanúgy el kell vetnünk a feminine uralkodását, ami semmivel sem jobb. A modern világban a férfiak elveszítették az atyaság sajátos értelmét és méltóságát, a nők pedig az anyaság méltóságát dobták el. Ma egyszerűen egy biológiai teher, amit igazságtalanul a nőnek kell viselni.

Mi mindkettőt elvetjük: a machismot és ugyancsak momizmust és keressük az atyai méltóság és tekintély valódi értelmét. A Fiú az Atyától születik. És a leány? Kérdené valaki. A leány az anyai lét folytatása, a fiú pedig az atyáé. A mennyei Atya élete az egylényegű Fiúban bontakozik ki és Ő a Fiú számára teremt emberi anyát, hogy a világot beteljesedésre vezesse. Isten anyát és nem leányt teremtett. Éva nem leány volt, hanem asszony, feleség, élettárs. Az Atya folytatása a Fiú.

Ma azzal próbálkoznak, hogy az atyai méltóságban anyai, gondoskodó szeretetet lássanak. Isten Atya és anya lenne. De ez lehetetlen: az Atya nem anya és az anya nem atya. Az atya az élet aktív szerzője, m1g az anya szerepe passzív, befogadó. Némelyek a Szentlélekben gondolják a nőit megtalálni az istenségben. De ez is helytelen a Szentlélek sohasem passz1v, befogadó, tehát nem nőnemű.

Az Atya nem h1mnemű: nem az erős hím, mely elnyomja a nőit. A magyar világosan megkülönbözteti az atyát személyi méltóságában és az apát. Van apaállat, de nincs atya-állat. Az atya nem nem, hanem személyi valóság. Az Atya hatalma nem elnyomó hatalom. Mindenhatósága nem elnyomó, hanem életadó. Az Atya nem Úr, aki uralkodik: ez a második személy feladata. Az Atya neki adott minden ítéletet (Jn 5,22:27). S mikor majd uralma alá veti az egész világot, akkor átadja azt az Atyának (1Cor 15,24-28). A beteljesedés nem visszatérés az Atyához. A földi atyaság csak egy lépés előre, de nem beteljesedés gyermekei számára.

A pap nem atya, a pap a Fiút képviseli. A bencések papjaikat Dom (dominus, Úr rövidítése) címmel tisztelték. A papot atyának hívni valahogy nem helyes. Tény az, hogy az ő szavára lesz jelen az Úr Jézus az oltáron, de nem az Atya nevében cselekszik. Az Úr Jézus nevében mondja: ez az én testem. Tehát a Fiú nevében cselekszik, így tehát helyes a címe: Dominus, úr és nem atya. De mivel a Fiú e világban mindig az Atyának engedelmes egy valós értelemben, tehát a pap is az Atyát képviseli, tehát joggal hívják atyának. Úgy vélem Szt. Ignác el akart kerülni minden basáskodást és uralkodást a rendben. Kihangsúlyozta a tekintély atyai jellegét, mely gondoskodást és felelősségvállalást jelent a hívekkel szemben.

Yvon Theriault, egy quebec-i író, Agakuk című regényében az eszkimó apa vadászat közben arra gondol, hogy mi mindenre tanítja majd fiát, hogy az mégjobb vadász legyen mint apja. Az apa mindig úgy szeretné nevelni fiát, hogy apját felülmúlja mesterségében. Ez nem áll a mennyei Atyára. Az örökkévalóságban nincsen több és kevesebb, haladás, növekedés. A Fiú egylényegű az Atyával és ezt megtartja a megtestesülésben is. De érdekes a Fiút soha nem nevezzük mindenhatónak, sem a Szentlelket.

A szentírás szerint Jézus Szt. Józsefet atyának hívja. Hiszen Mária, mikor három nap után végre megtalálja a templomban így szól: „atyád és én bánkódva kerestünk téged” (Lk 2,48). Tehát Jézus Józsefet atyának nevezte. Valóban Szt. Józsefnek mélyebb értelemben volt atyja Jézusnak, mint az emberi apák fiaiknak. Fiát Istentől fogadta, ő nevezte Jézusnak (Mt 1,21) és vállalta, hogy gondját viseli. József atyasága személyi természetű volt, mélyebb a csupán biológiai apaságnál.

Mária szüzességének védelmében a keresztény hagyomány elhanyagolta Szt. József pozitív szerepét a megtestesülés misztériumában és Józsefet Jézus nevelő-apjának nevezte. De valójában József több volt. Szt. József az egyetlen, valóságos képviselője a mennyei Atyának. Bizonyos értelemben minden apa a mennyei Atya képviselője. De Szt. Józsefnél a képviselet különös mélységet nyert, mivel a fiú ki őt atyjának nevez a mennyei Atya egylényegű Fia volt. Amint Mária átvette Éva szerepét az Istenanyaságban, úgy joggal mondhatjuk, hogy Szt. József pedig Ádám szerepét töltötte be. Szt. Pál szerint Krisztus a második Ádám (Cor 15,23f; Rom 5,12-21), benne az emberiség új létét kezdte a megváltásban. Arra, hogy Szt. József azt a szerepet töltötte be mint Ádám feladata lett volna, ha Éva nem vétkezik teológiánk nem gondolt.

A pap az a személy, ki által a nép az Atyához fordul, nem azért főként, mert Ő az élet eredője, hanem inkább mivel Ő az élet beteljesedése. A papság a Fiú személyi feladata. Nem egy foglalkozás, szolgálat. A pap Krisztus személyét képviseli, mikor nevében mondja: „ez az én testem”. Nő ezt nem mondhatná. Ha az anya ezt kimondja fia nevében, akkor már fia személyét birtokolja. A papság nem egy nem szolgálat, hanem Krisztus személyi képviselete, fiúság, nem atyaság, vagy anyaság. Az anyának megvan a maga szentségi méltósága a házasság szentségében. A házasság nem szerződés, mint hagyományosan vélték, hanem az a szentség, melyben a leány elfogadja az anyai méltóságot Isten kezéből. A fiú magára vállalja a felelőséget, hogy gondoskodik az anya és gyermekéről. A házasság nem az atyaság az atyaság szentsége, a liturgiánkban ilyesmiről szó sincs. A férj felelőséget vállal, ő lesz a nemzője az új életnek, de nem képviselője a mennyei Atyának, minthogy a pap képviselője a Fiúnak az egyházi rend szentségében. Ez is csak azért lehetséges, mert a Fiú ember lett. A mennyei Atya soha be nem lépett a világba, így a családapának nincs személyi indíttatása a mennyei Atyával, hogy nevében mondhassa: Én vagyok az élet adója.

Sohasem gondolunk arra, hogy Szt. József azt tette, mi Ádám feladata lett volna. Ha Éva nem vétkezik ő lett volna Isten Fiának e világi apja, gondviselője. Éva nevét Mária Avé-re változtatta, ugyanígy Ádám neve Józsefre változott. Valóban minden földi apának a mennyei Atya képmása rejtezik, hiszen Isten gyermekeinek atyja. Ez az alapja az atyai tekintélynek a családban.

Ma mikor az asszonynak is önálló foglalkozásuk van, az atyai tekintély elveszett. De helyes az, hogy az asszonyok önálló foglalkozással, kenyérkeresettel bírjanak? Büszke vagyok rá, hogy egy magyar leány jelentette ki mikor anya lett, feladva jól kereső munkáját: anyának lenni nem egy mellékfoglalkozás. Csak a valódi anya mellett lehetséges az igazi atyai méltóság, a gondoskodó családfő.

A modern világ elveszítette az emberi szociális élet két alapfogalmát: nem csak az anyát, az atyát is. Már régen panaszkodunk az anya elvesztésén. Most az Atya évében rá kell döbbennünk, hogy az atyát is elvesztettük. Atya és Anya összetartoznak. Ma siránkozunk, hogy elveszett az anya. Talán az atyai méltósággal való visszaélés is hozzájárult ehhez. Nem volna helyes azon vitázni, hogy ki volt a hibás, az atyák vagy az anyák. Ma általában a nőket tesszük felelőssé és elfelejtjük, hogy nincsen anya apa nélkül. Szükség van az atyára s ez a férfiak felelősége. Gondoljunk erre az Atya évében és könyörögjünk: Atyánk adj erőt és bátorságot a férfiaknak, hogy el merjék vállalni az atyaság méltóságát.