Az elmúlt időből haladunk a jövőbe, s a jelenben tesszük fel azt az érdekes kérdést: miért is vagyunk itt? Mi létünk értelme? Ez a kérdés valahogy mindenki lelke mélyén ott van. Amikor egy kérdést felteszünk mindig meg kell vizsgálni, hogy helyesen tettük-e fel, mert a kérdés valamiképpen magába rejti a feleletet.

Amikor azt kérdezzük „mi létünk értelme?” valójában ugyan azt kérdezzük, mint a régi katekizmus első kérdése: „mi végett vagyunk a világon?”. S ez ugyanolyan pontatlan kérdés, mert amikor azt kérdezzük, hogy „mi” a létünk értelme, akkor már leszűkítjük az emberi lét fogalmát valamivé, ami a tudományos vizsgálódásunk tárgya. Márpedig az emberi lét ennél több. A tudás világa alattunk van; amit ellenőrzünk kivizsgálunk, kiszámítunk az alattunk van. Márpedig az emberi személyi méltóság és valóság nem valami, ami alattunk van. Ezt meg kell gondolni: a személy túl van a kivizsgálható, tapasztalható, kiszámítható valóság dimenzióján. Az emberi személy a „valaki” túl van a tudás által megismerhető világon. Régen halhatatlan lélekről beszéltünk, most a halhatatlan lélek mellett szellemi világról, személyi valóságról és a hit világáról, vagy túlvilágról. Mindenesetre a „ki”, a személyes dimenzió nem a „mi” a tárgyi dimenzió.

A hitről általában azt gondolják, hogy az hiszékenység. Ami azt jelenti, hogy elfogadom azt, amit másvalaki mond. Ehelyett a hit lényege azonban abban áll, hogy elfogadom azt a személyt aki beszél, akivel találkozom, akit elismerek személyi méltóságában. Csak azután jön szóba, hogy amit mond azt elfogadom. Tehát a hit világa és a személyi lét világa az egy. A kérdésünk tehát módosul és azt kell kérdeznünk: „Ki létünk értelme?”.

Végül egy harmadik kérdés lappang a háttérben: miért kell keresnünk a létünk értelmét? Miért nem világos az? A létünkben előforduló zavaró értelmetlen dolgokért - amiknek nem kellene lenniük - vajon ki felelős? Ez benne van a létünk értelmére feltett kérdésben.

Tehát valójában három kérdésünk van:
1. Mi létünk értelme az emberi tudás, kutatás, vizsgálódás alapján? Honnan jövünk és hova megyünk?
2. Ki létünk értelme a személyi lét szintjén, kitől vagyunk és kiért élünk?
3. Ki a felelős a halandóság minden nyomorúságáért, az emberi gonoszságért?

Erre a három kérdésre próbálok feleletet adni.

Az első kérdéssel kapcsolatban régen megkülönböztették a természettudományokat, amelyek a mi kérdésre feleltek és a szellemtudományokat, melyek a személyi élet dimenzióját vizsgálták. A XIX. és XX. században egy új tudományág indult meg: a társadalomtudomány (szociológia), amely az emberrel foglalkozik, amennyiben az ember kezelhető, kiszámítható, vizsgálható. A Freud féle lélektani vizsgálatokkal kezdődött az, hogy ami bent történik, azt kiszámíthatóvá próbálják tenni. Azonban lássuk előbb, hogy a természettudomány világánál mit tudunk az emberről.

A fejlődéselmélet szerint lassú évezredeken át tartó fejlődési folyamat eredménye az ember, aki öntudatra ébred. A folyamat kezdetét pedig egy ősrobbanásnak (big bang - nagy bumm) gondoljuk, de ez nem más mint tudományos feltételezés (hipotézis). És hová megyünk? Ma ezen sokat gondolkozik az emberiség. A legbriliánsabb írás ezen a téren Aldous Huxley-nak a „Szép új világ” (Brave new world) című műve, de van rengeteg más is mint Orwelltől az „Állatgazdaság” (Animal Farm), Kaffka írásai, vagy Franz Werfel-nek „A meg nem születettek bolygólya” (Star of the Unborn), és a tudományos fantasztikus regények, amelyek azt próbálják megválaszolni, hogy mit hoz a jövő. De ezek mind csak elképzelések és keresések.

A szociális tudományok úgy látszanak mintha az ember személyi valóságát kezelnék, pedig azt érinteni nem tudják. Érdekes, hogy a szociális tudományok felbukkanása egybeesik a kommunizmussal, amely szerint az embert a külső körülmények alakítják. Az Egyesült Államokban előre kiszámítják, hogy a hálaadó (Thanks Giving) hétvégén hány embert fognak megölni az utakon és az eredmény közel van a számításhoz. Bosszantóan veszélyes, hogy annyi felelőtlenség van az emberben, hogy az kiszámítható. Ez ijesztő, mert ha az emberi méltóság és felelőség szabadsága megszűnik, akkor mi van? Manapság a gyóntatószéket behelyettesíti a pszichiáter díványa. A gyóntatószékben a felelőségről beszéltünk, a díványon pedig a felelőtlenségről. Ennek világában a kérdésünk „mi létünk értelme”, bizony nem kap feleletet. Vagyok ahogy vagyok, nem tehetek róla.

A következő pontunk „Ki az élet értelme?”. Teilhard de Chardin: „Az emberi jelenség” (Phénomenon of Man) című művében - melyet a sztálini időben oroszra is lefordítottak - leírja az ember fejlődését a kozmikus, a növényi, az állati életen keresztül az öntudatra ébredésig. Mikor az ember öntudatra ébred, egy új életsíkon kezd élni. Könyvének negyedik részében erről az új életről beszél. Az eredeti francia cím: „La Survie”, amit angolra helytelenül „Survival”-ként fordítottak, mert túlélni, vagy magasabbrendű életet élni az kettő. Teilhard egy magasabb rendű életről beszél, ami nem az elkülönülésben (differenciálódásban), hanem a találkozásban van. Ezen a síkon az egész világ egyesül az Ómega pontban, aki senki más, mint a megdicsőült Jézus Krisztus, a Szentírásnak az Ómegája. Érdekes, hogy egy természettudós, egy őslénytan kutató (paleontológus) hogy illeszti be a Szentírást a tudományos elképzelésbe. Teilhardnak ez a meglátása korszakalkotó: megtalálni Krisztusban az Ómega pontot, akibe összefut (konvergál) az egész világ. Ez az összefutó élet a szeretet. Ezt a világot a hit világának nevezem. Hiszen a szeretet ott kezdődik, mikor egy másik személy megjelenik a tudat képernyőjén. Azt a másik személyt először el kell fogadnom; ez a hit. Nem az a fontos, hogy mit mond, hanem ki mondja, akit el kell fogadnom. A hit az első lépés a másikkal való viszony a szeretet felé. Ez érvényes minden emberi kapcsolatra. Érdekes, hogy az emberben az igazi öntudatra ébredés - ez pszichológiai megfigyelés - ott kezdődik, amikor a „Te”, a másik személy megjelenik a tudatban. A „Te” kell ahhoz, hogy az „Én” öntudatra ébredjen. A személy viszonylagos (relatív) valóság. Az egyén elhatárol, a személy viszonyt fejez ki. A régi Szentháromság teológia azt mondja: a személyt a viszonylat határozza meg. Érdekes, hogy a személy fogalmával emberi viszonylatban egyáltalán nem foglalkoztunk; halhatatlan lélekről, Isten hasonlóságról beszéltünk.

Különös, hogy Magyarország kommunista időszakában megjelenhetett egy „Magunknak élünk?” című könyv. Leírja, hogy milyen üres és értelmetlen egy önmagába kunkorodó önző élet. Magunk fölé kell emelkednünk, szeretni és szolgálni kell, hogy igazán emberek legyünk. Ki kell lépni az én korlátolt köréből a másik személy és végeredményben az abszolút személy: Isten felé. Tehát a személyi létünk végső értelme és beteljesedése az Isten. A híres zürichi pszichológus Jung szerint az én egy feneketlen mélység, amely vagy egy személyes Istenbe, vagy a semmibe gyökerezik. Isten hívott életre, létre; Istenben van létünk beteljesedése és végső értelme. Ha nem Isten, akkor egy vak véletlen odadobott áldozatai vagyunk.

Térjünk végül a harmadik pontra. Isten létünk eredete és beteljesülése, de Isten mindenható jóságát tagadja az a sok nyomorúság az emberi életben. Camus híres regényében a „A pestis”-ben (La Peste) leírja, hogy egy észak-afrikai városban kitör a járvány, a gyerekek borzasztó módon szenvednek és rengeteg ember meghal. Egy ottani pap fellép a szószékre és megpróbálja megmagyarázni, hogy hogyan tűrheti ezt egy végtelenül irgalmas, mindenható Isten. A beszéde gyönyörű, Camus igazán pompás munkát végzett, de nem meggyőző, és nem is lehet az. Még a II. Vatikáni Zsinat egyik dokumentumában is benne van, hogy az Isten létének egyik legnagyobb akadálya az ártatlanok nyomorúsága és szenvedése. Hogyan tűrheti ezt egy végtelenül jó és mindenható Isten. Mindaz aminek nem kellene lennie honnan van? Istentől nem lehet, mert akkor nincs Isten. Tehát ki a felelős ezekért? A halál a véges lét határozmánya. Isten nem elmúlásra teremtett, nem játszik velünk, a halál nem Isten akarata. A hétköznapi (profán) világ természetes folyamatként igyekszik kezelni. Például Aldous Huxley „Szép új világ”-jáben (Brave New World) a gyerekeket elviszik a kórházakba a haldoklókat megnézni, hogy ez egy természetes folyamat, ennek így kell lennie. De ez ellen az ember minden porcikája tiltakozik: mi nem akarunk elmúlni. Mi a létünk értelmét keressük és nem az elmúlás értelmét. Tehát ha nem az Isten, akkor ki felelős ezekért.

Aminek nem kellene lennie az a rossz, de a teremtő Istentől nem származhat rossz, ezért jogos a kérdésünk: ki mindennek az oka? A rossz problémája mindig - már a régi időktől kezdve- az egyik óriási nyugtalanító problémája volt az emberi gondolkozásnak. Manapság pedig próbáljuk a rosszat kibeszélni. Itt még Teilhard is hibás. Szerinte mikor Isten szobrot farag kell, hogy lehulló törmelék legyen. A modern teológia tapintatosan elkerüli a bűn-, a gonosz fogalmát. Egy kitűnő német Szentírás tudósunk - Heribert Haag - pár éve írt egy kis füzetet „Búcsú a Sátántól”, majd egy 500 oldalas könyvet a Sátán nem létéről. Amit mond az mind érdekes, de egyáltalán nem meggyőző.

Érdekes, hogy a modern időben a Sátán problémája elevenen felmerült. A második világháború után a Franciaországban évenként megjelenő Etudes Carmelitain a Sátánnal foglalkozott egy 500 oldalas kötetben. Előtte egy francia író Huysmans „La bas” című könyve ugyancsak a Sátánról szól. Amerikában is ugyanez a gondolat tűnik fel: „Rosemary's baby”; „ördögűzés” (The exorcist). John Buell, aki tanártársam volt a Loyolán „A szentségtartó” (The Pyx). Egy könyvjegyzékben láttam Sándor Lévay: „Sátáni szertartás” (Satanic Ritual), egy magyarnak Kaliforniában kiadott könyvét. Huxley-nak „Az emberszabású majom lényege” (Ape Essence) című könyvében az atomháború után a Sátán uralma következik; és egy hadsereg hasonló könyv. Ez mind nyugtalanító, de érdekes, hogy az egyik oldalon felmerült ez a gondolat és a másik oldalon, ahol felelni kellene a katolikus teológiának, ott megpróbálják elkenni a dolgot és nem beszélnek róla. Figyeljük meg a katolikus irodalmat. Két fogalmat úgy kerülnek mint macska a forró kását: a Sátánt és a bűnt, mert a bűn az felelőséget jelent.

Valamikor úgy képzeltük el, hogy a bűn egy folt a lélek fehér ruháján. Vagy Isten törvényének a megsértése, mintha Isten kívűlről ránk kényszerítene különböző törvényeket, hogy mit szabad és mit nem szabad megtennünk. Világos, hogy ma ilyen kezdetleges (naiv) elképzelésekkel nem lehet dolgozni. A mai modern világban azt kell mondanunk, hogy a bűn az önmegvalósításomnak a letörése. Nem Istent bántom meg, ő azon túl van, hanem saját magam és magamért én vagyok a felelős.

A régi hittan (katekizmus) első kérdésére „Miért vagyunk a világon” a felelet: „Hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk". Lényegében ez a mi feleletünk: Istentől vagyunk és Istenben keressük beteljesedésünket. Régen - kissé önző módon - az üdvözülést kimenekülésnek tartottuk: mentsük meg lelkünket. A Notre Dame egyetemen egy előadásomon megkérdeztem a diákokat mondják meg mi a célja annak, hogy katolikusok vagyunk: hogy üdvözüljünk, hogy könnyebben-, biztosabban üdvözüljünk - volt a válasz -, ami önzőség, mert ha az üdvözülés menekülés, akkor az egész üdvözülési keret önzés. Itt tehát helyesbíteni kell a választ: az üdvözülés azt jelenti, hogy általunk - rajtunk keresztül - feltámad a világ. Az üdvözülés egy kozmikus folyamat. A régi keresztény világban erre nem gondoltunk. Ott a kereszténység lelkünk megmentése, de nem a világ megmentése volt. Manapság kezdünk ráébredni arra, hogy a kereszténység nem egy önző menekülés, hanem egy küldetés: elvállalni az emberi felelőséget az egész világért. Én, az ember, személyi méltóságomban felelőse vagyok az egész teremtett világnak. Együtt dolgozom Krisztussal. Hogy mennyit tudok elérni a látható világban, nem érdekes. Viszont az az alapvető beállításom, hogy én felelőse vagyok az egész világnak. Nem azért jöttem, hogy kapjak, hanem azért, hogy valamit tegyek, hogy valamit hozzá tegyek a világhoz, hogy abból Isten országa legyen.