Ma sokat hallottunk a feminista teológiáról, ami azonban inkább csak feminizmus, tele egyoldalú előítélettel, és nem teológia. Csak egy példát: Mary Daly szerint eddig az emberi testvériségről (brotherhood) beszéltünk, ezután legyen nővériség (sisterhood).

Érdekes, hogy komoly modern írások - beleértve Szentatyánk Mulieris Dignitatem enciklikáját - mind a női egyenjogúság, egyenlőség útját járják, mely bár helyes és jogos, mégis végeredményben nem vezet megoldásra. Minél jobban kihangsúlyozzuk az egyenlőséget, annál jobban elfeledjük, hogy a férfi férfi és a nő nő. És arra sem gondolunk, hogy személyek között nem jog uralkodik. A személy jogalany, de nem tárgya a jognak. Világos, hogy a nő ugyanolyan jogalany, mint a férfi. Mégis a kettő közti különbség nemcsak a biológiai konstrukció, hanem egy sokkal mélyebb, gyökeresebb személyi struktúra, aminek a biológiai különbség csupán külső kifejezése.

A nagy egyenlőségmánia annak a demokratikus mocsárnak kigőzölgése, melyben az ember semlegesnemű senkivé, tömeggé aljasodik.

Érdekes a második világháború után a „személy” fogalmának kialakulása. Sokszor csak egy új név az „egyed” számára. Márpedig a különbség lényeges. Az egyén, az individuum, önmagában oszthatatlan és elkülönült minden mástól. A személy - a Szentháromság egyik alapelvére gondolok - persona relatione constituitor, léte a vonatkozásban valósul meg. Tehát a személy gyökeresen szociális fogalom. Mindig csak másik személlyel való vonatkozásban fordul elő. Nem állhat önmagában, mint az egyed, az individuum.

Nem jó az embernek egyedül lenni, mondja Isten, és társat alkot Ádámnak. Álmot bocsát rá, kiveszi egyik oldalcsontját, s abból alkotja az asszonyt, Évát (Ter 2,18-22).

Ezt így is lehet érteni: az álom nem az érzéstelenítés első alkalmazása az operáció előtt, hanem prófétai álom. Ádám megálmodja élettársát. Az asszony nem egy idegen, akit rálőcsölnek, hanem álmai, léte beteljesedése. Egy lépés előre a bontakozó élet útján. A következő lépés lenne a gyermek. Erre abból következtetek, hogy a büntetésben állandó a gyermek motívum. Az asszony ivadéka győzi le a Sátánt (Ter 3,15). Évának sok fájdalma lesz gyermekeiben. Nem a fizikai, szülési fájdalomról van szó. Minden anya gyermekében a tökéletes embert szeretné világra hozni. A férfi, mint családfenntartó arca verítékével keresi megélhetését.

A középkorban vitatták a teológusok, hogy lett volna-e megtestesülés, ha a bűn nem teszi szükségessé a megváltást. Szent Tamás szerint bűn nélkül nem lett volna megtestesülés. De mások szerint Isten eredeti elgondolása volt, hogy fia, mint az asszony gyermeke lépjen a világba. Tehát Éva lett volna Isten anyja, de őneki inkább férje gyermeke kellett. Ahol Éva elbukott, Mária győzött. Mutans Hevae nomen: megfordította Éva nevét, hogy Ave legyen.

Az istenanyaság tehát nem egy merőben új elgondolás az üdvtörténetben, hanem az eredeti terv megvalósítása, dacára a Istentől elidegenedett világnak. Az istenanyaság tehát az anyaság fogalmát eredeti méltóságában állítja elénk. Az istenanyaság nem egy különleges esete az anyaságnak. Az istenanyai méltóság gyökere minden igazi anyaságnak, mint ahogy Szent Pál szerint minden atyaság a mennyei Atyától származik (Ef 3,15).

Ez a meglátás vezet a következő elgondolásra. A nő nem Isten képmása, mint a férfi. Fura, hogy a középkorban asszonyi állatról beszéltek, a nőt, mint egy alacsonyabb fokú embert tekintették. Simone de Beauvoir La seconde sex c. könyvében hemzsegnek az ilyen botrányos adatok. Csodálkozunk, hogy Máriát tisztelő középkor nem döbbent rá: míg a férfi Isten képmása, a nő több - Isten anyja.

Milyen ellentmondó módon gondolkoztunk még a közelmúltban is. A női nemet tiszteltük, de ugyanakkor lebecsültük. A XIX. és a XX. század meghozták az emancipációt. Nem akarok belemerülni a helyzet társadalom-tudományi taglalásába, csak arra szeretnék rámutatni, hogy az egyenjogúság egyenlő foglalkozási lehetőséget jelent. Az indusztrializmus belekényszerítette a nőt az otthonon kívüli kenyérkereső munkába. Itt viszont az igazságosság megköveteli, hogy a nő előtt is minden munka, minden pálya nyitva álljon. Ez egy helyzet, amiben úgy a férfi, mint a nő eredeti, sajátos életfunkciója mellékzöngévé válik. A család nemcsak mint élet, de mint lélek, személyi kapcsolat elveszti értelmét.

Alvin Toffler Future shock c. könyvében úgy gondolja, hogy a jövőben majd lesznek bio-parents, akik a gyermeknek életet adnak, és pro-parens, akik a gyermekeket felnevelik. Szerinte ilyen hirdetéseket fogunk olvasni: kitűnő család, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, 5 gyerek már van, kettőt még elfogad. Tofflernek igaza van: a mai úgynevezett család, a papa-mama-és-esetleg-két-gyerek, nem életképes, nincs jövője. Mint ahogy nincs jövője a férfi és nő főként biológiai különbségen alapuló házasságának sem. Az Egyház mindig érvénytelennek tartotta azt a házasságot, melyben a gyermekáldást eleve kizárták. Valahogy úgy érzem, következetes lenne ezt kimondani azon házasságról is, melyek a születéskorlátozás elvét jogosnak és helyesnek tartják és gyakorolják.

De erre később még visszatérünk. Most próbáljuk az anyaság fogalmát mélyebben megérteni. Az anyaság nem a nők esetleges mellékfoglalkozása, hanem a női lét lényege.

Alapvető tétel: az anyagi valóság mindig a személyi valóság megnyilatkozás. Marx szerint az anyag formálja az embert. Szerintünk: forma dat esse rei, a személy formálja az anyagot.

Érdekes az anya és anyag fogalmának összetartozása. A latinban mater és matéria. Gondoljunk a skolasztika materia prima fogalmára, ami tiszta befogadó potencialitás. A taoizmusban ott van a Yin, a női elem: nyugodt, sötét, befogadó; és ott van a Yang, a férfi elem: aktív világos, nemző. A Kabbala misztikájában az ég, a Tiph’ereth a férfi elem, a föld a Malchuth a női. Gondoljunk az ősi Gea földistennőre vagy a magna mater mítoszra.

A sejtések világában járunk. Egyszer azt mondtam: mikor az élet tudatos lesz és szabad, szeretetnek nevezzük. Teilhard de Chardin dinamikus fejlődési gondolata irányított. Most ugyanezen az alapon azt mondhatnám: mikor az anyag tudatra ébre és szabad lesz, akkor anyának tiszteljük.

Isten megteremti azt a létet, amely képes befogadni az életet. Ez a befogadó anyag az anyaság, de személyi síkon. Az anyában az anyag öntudatra ébred. Isten úgy akar belépni a világba, hogy a világ őt szabadon és szeretettel fogadja, ezért az anyagot Évában anyai méltóságra emelte. Az ő feladata lett volna, hogy Isten fiát a világra hozza. De ő saját és férje emberi beteljesedése mellett döntött. Kellett Mária, aki elfogadta az Úr szolgáló leánya alázatos szerepét. Mutans Hevae nomen.

Az anyaság tehát a teremtés legnagyobb méltósága, az igazi női, „das ewig Weibliche” az anyaságban valósul meg. Az Egyház mindig Mária istenanyaságában látta a női méltóság kiteljesedését. De valahogy annyira egyedülállónak tekintette Mária esetét, hogy nem látta meg benne az általános nőit. Mint ahogy az Úr Jézusnál a múltban annyira túlhangsúlyoztuk istenségét, hogy az emberi elveszett. Ma meg emberi valóságát emeljük ki, nemegyszer istenségének rovására. Ugyanígy Máriánál is mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy benne az örök, általános női szépséget és méltóságot állította vissza a megváltás. Az asszonyt mindig Éva leányának tekintettük, és nem figyeltük meg minden nőben Máriát.

A férfi Isten képmása, ezt kidolgoztuk, de hogy a nőben és minden nőben meg kellene látnunk a női eszmény legtökéletesebb megvalósulását, Máriát, arra nem gondoltunk. A nő méltóságát a férfivel való egyenlőségében kerestük, és még most is erőszakosan keresi a feministák un. Teológiája.

Ha a „női” teológiájáról akarunk beszélni, akkor ne szociális helyzeten méltatlankodjunk és ne használjunk demokratikus és marxista elveket, hanem inkább figyeljünk a kinyilatkoztatásra s abban az istenanyaság csodálatos misztériumára. A múltban a tomizmus tévesen úgy hitte, hogy bűn nélkül nem lett volna megtestesülés, nem tudtuk meglátni Máriában a női természet valóságának kiteljesedését. De mióta Scotussal véljük, hogy a megtestesülés, az anyától való születés Isten eredeti terve. Mária már nem kivételezettje, hanem kiválasztottja a női nemnek, és benne az alapvető női teljesedik be.

Még egy gondolat: a nők panasza, hogy miért nincs számukra nyitva az egyházi rend, a hierarchikus szentségi méltóság, nem teljesen alaptalan. De a megoldást, azt hiszem, más úton kell keresnünk. Van-e szentsége a női méltóságnak? A gondolat új, szokatlan, de azt hiszem, teológiailag megvédhető: a női méltóság, az anyaság szentsége, a házasság.

Megfontolások: régi panasz, hogy a házasság szentségével, mivel teljesen a jogászok kezébe került, nem alakult ki a saját teológiája. Úgy tekintettük, mint egy szerződést, ahol ketten vannak, és hát kicsit félszegen úgy véltük, a fiú a lánynak és a lány a fiúnak adja a szentséget. De hát így két szentség kellene, hogy legyen, hiszen ketten veszik fel. Kissé zavaros.

Nem lenne szebb és logikusabb azt mondani: a házasság az anyaság szentsége, kiszolgáltatója, minisztere a férfi és a felvevője a nő?

Ez a felfogás megokolná, hogy miért a nő plébánosa az illetékes, hogy miért kapja a nő külön az anyasági áldást a nászmisében a Miatyánk után. A modern liturgia elkente a régi szép áldás sajátos jellegét. Régen csak a nő térdelt le s mellette ott állt a férfi, majdnem úgy, mint bérmálásnál a bérmaszülő. De ezek nem annyira érvek, mint inkább megfigyelések, a „lex orandi”-ból levont következtetések a „lex credendi” számára.

Ebben az elgondolásban a szentségi rend egyensúlya helyreállna: a két hierarchikus szentség, a keresztség és bérmálás után a férfi útja lenne az egyházi rend, a nő útja a házasság. Az egyházi rendben az apai méltóság a püspökség, a fiúi méltóság a papság. A házasság pedig az anyaság szentsége. Ahol nincs gyermek - de megvan a vágy -, ott megvan az anyaság szentsége, ahol nem akarnak gyermeket, ott nincs szentség.

Kényes kérdés a születéskorlátozás. Ha azt mondjuk: Uram, bocsáss meg, az emberi nyomorúság miatt nem merünk új életet vállalni, ez megbocsátható. De ha azt mondom, én döntök, hogy akarok vagy nem akarok gyereket, hogy valójában személyek léte és nem léte fölött én döntök, ehhez nincs jogom, ehhez embernek nincs joga. Ha volna, hamarost átmenne az állam kezébe, mint Huxley szép, új világában.

Házasságról tartottam egyetemi előadást. A nő három megjelenési formáját taglaltuk, melyek mindegyikének megvan a beteljesedése, szublimációja és deformációja. A három forma az anya, a feleség, a leány. Feltettem a kérdést: mi az anyaság deformációja. Egy lány azt mondta: a boszorkány. Megkérdeztem, miért. Mert megeszi a gyermeket, válaszolta. A posszesszív anya, aki gyermekét birtokba vevő szeretettel fojtogatja. Mikor a nő pap akar lenni, ahelyett, hogy pap anyja legyen, akkor ami a fiaié, azt birtokolja.

Haye van der Meer Priestertum der Frau c. könyvében kimutatta, hogy történelmi alapon nem lehet dönteni a női papság mellett vagy ellene. De ő, sajna, a papságot lelkipásztori foglalkozásnak tekinti. Ezzel szemben Eric Mascall Women priests c kis füzetében (hivatkozva C.S. Lewis Priestessess in the Church c. előadására) kihangsúlyozza, hogy a papság „is essentially personal activity”. Én mégélesebben fogalmaznám: a pap személyi struktúrája az kell, hogy legyen, ami az Úr Jézusé volt: fiú. A nő személyi struktúrája anya, feleség vagy lány.

Itt nem foglalkozásról, funkcióról van szó, hanem személyi vonatkozásról, a férfi és nő sajátos személyi struktúrájáról Isten teremtő elgondolásában. A papság nemcsak foglalkozás, szolgálat, misztérium, hanem lényege, hogy képmás. Nem vikárius és nem helyettes, hanem valaki, aki azt mondja: Ez az én testem, és a kenyér Krisztus teste lesz. A papságot kell az eucharisztia misztériumából megérteni s nem fordítva.

Még egy egyháztani kitérés. A hierarchikus, tehát patriarchális, férfias egyház hivatalos neve: anyaszentegyház. Szabadjon itt megjegyeznem egyház = szentház. Az „egy” a régi magyar nyelvben a szenttel volt egyértelmű. Tehát a „szent” felesleges. De a lényeges kérdés: miért „anya”?

A II. Vatikáni Zsinat előtt kialakult dogmatikus egyházfogalom Krisztus titokzatos teste volt. Csak egy német dominikánus, Kosters harcolt az Isten népe fogalom mellett, amit a zsinat végérvényesen el is fogadott. A „nép” női, anyafogalom. Érdekes a zsidó meglátás: zsidó anya és keresztény apa gyermeke zsidó, de keresztény anya és zsidó apa gyermeke nem zsidó.

Miben áll Isten népének az anyasága? Isten gyermekeinek szülő anyja? Vagy még mélyebben nézve: mert Krisztust szülő egyház, azért Theotokosz, mint Mária, hiszen minden szentmisében a megtestesülés misztériuma ismétlődik, folyatódik. Mária az Egyház anyja, mondja a mai teológia. Helyes értelme: Mária Krisztus titokzatos testének anyja. - De ha Ő Isten népének anyja, az anyaszentegyház pedig a mi anyánk, akkor Mária a nagyanyánk …

Nem akarom ezzel az idétlen tréfával befejezni. Egy fiatal magyar édesanya, aki karácsonyra várta első gyermekét, írt egy kis verset, melyben az emberi anyától született Istengyermek s az ő gyermeke egybeolvadnak az anyai szeretet várakozásában. Igen, a mariológia nem egy kivételezett személy himnusza, hanem azé a Máriáé, akiben a „női” elnyerte csodálatos beteljesedését.