Jézus a Hegyi beszédben feltárja azokat a kérdéseket, amelyek ma is időszerűek. „Ő azzal a szándékkal mondta el a Hegyi beszédet, hogy aszerint éljünk és cselekedjünk” (John Scott). Az életünknek békességes alapja kell, hogy legyen. Nem mindenkinél találjuk meg ezt. Sok ember keresi lelke békességét, lelke egyensúlyát. Amíg ezt meg nem találja egzisztenciáját állandóan zavarja a bizonytalanság és a félelem. Ez kifejezésre jut Ady Endre egyik versében is: „Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke”.

Jézus mondja, „… az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja, ne nyugtalankodjék a szívetek, se ne féljen” (Ján 14,31). Amikor ezt mondja, az én békességemet adom nektek, akkor nem csak véget vet az Istennel való békétlenségnek, hanem kiengesztelődést is teremt Isten és miközöttünk. Jézus ajkán a békesség egyúttal eszkatológikus üdv, ami természetesen nem zárja ki sem a szívbeli békességet, sem a világ békességére való igyekvést. Kétféle békességről van itt szó. Az egyiket csak kapni lehet, a másikat nekünk kell munkálnunk.

A hetedik boldog mondás szerint minden embernek a békén kell munkálkodnia mind a gyülekezetben, mind a társadalomban. Közelebbről véve saját családunkon belül és legközelebbi, legkedvesebb rokonainkkal szemben is kell ezt gyakorolni. Nem kezdeményezhetünk haragot, nem lehetünk háborúság okozói. Isten arra hívott el, hogy „békességben éljünk”, „kövezzük a békességet”, hogy „törekedjünk mindenki iránt a békességre”, s mennyire tőlünk telik, „éljünk minden emberrel békességben!” A békesség végeredményben isteni mű, mert a békesség kiengesztelődést jelent, a kiengesztelődés pedig Istentől származik. Pál mondja: „Istennek úgy tetszett, hogy Krisztus által békéltessen meg önmagával mindent, …békességet szerzett a keresztfán kiontott évre által” (Kor 1,20). Krisztus célja az volt, „hogy bölcsességet szerezve (zsidókat és pogányokat) Új emberré teremtse önmagában” (Ef 2,15). A boldogok tulajdonképpen „az áldást öröklők”, - és abban a csodálatos lehetőségben részesülnek, hogy „Isten fiainak neveztetnek”. János evangéliumában ott találjuk (1,12), „valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az ő szavában hisznek”. A keresztyének a békesség hirdetőivé és munkálóivá lesznek. Az ilyen emberek elfordulnak a gonosztól és istenfiúságot kapnak.

A keresztény ember békességet teremt Krisztussal, ami egyenlő a jóra való törekvéssel, egymással való fáradozással és Isten akartának a teljesítésével. Isten országa „igazság, békesség és Szentlélek által való öröm”. A földi békesség a mi feladatunk, az aktív buzdítás érdekében állandóan fáradoznunk kell. A zsidó ember köszöntése érkezésekor, távozásakor ez „Sálom aléchem”, de ő nem tudja megadni a békességet, csak mondja. „A világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” Itt tulajdonképpen már előrevetíti a győzelmet. Itt van előttünk ez a háborgó, nyomorúsággal, harcokkal, háborúkkal teli világ - de itt lehet győzelmes Krisztus is, ha mi ennek a győzelmes Krisztusnak odaadó, békességszerző szolgáivá leszünk. Akik a Krisztusból békességet nyerek, azok a békesség atmoszférájában élnek és ezt terjesztik maguk körül. A Krisztus által ígért béke - győzelem minden békétlenség felett. Aki ezt elnyeri, nem rémüldözik.

Ha a Jézus Krisztus által felállított mércét és értékrendet elfogadnánk, akkor valóban megvalósítanánk az emberi együttélésnek azt a formáját, amit Jézus elképzelt. A boldogmondások közül ez a tétel az, amely konkrét helyzetbe állítja be tevékenységünket. Ez a békesség a Krisztus békessége (Kol 3,15), de az Atya és Fiú együttes adománya (Róma 1,7). Isten össze fogja zúzni a Sátánt, aki akadályozza békességének a kibontakozását (Róma 16,20).

A kísértés lehet a békére vezető út fel nem ismerése (Róm 3,17), vagy egyenes elutasítása (Lk 10,5), ennek következménye, hogy hamis a békessége. Az ilyen elutasítás meghasonlást eredményez, ide jönnek be a pszichológiai lelki bajok: félelemkomplexum a tevékenység miatt, zűrzavar, hogy kit kérdezzünk, nyomorúságtól való állandó félelem, a soha meg nem elégülés, a hálaadás hiánya, a másokban való rosszakarat keresése, a tehetetlenség érzése. Annak képzelete, hogy olyan élethelyzete lesz, amely megnyomorítja, innen ered a szüntelen aggodalmaskodás is.

Ismertem egy személyt, aki soha nem merte kimondani a Miatyánknak azt a kérését, hogy „Bocsásd meg a mi vétkeinek”, mert nem volt hajlandóság benne arra, hogy ezt is hozzátegye, - „miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek”. Történt egyszer, hogy egy téli vihar alkalmával kialudt a biztosító gázláng, a vízcsapok lefagytak, megszűnt a fűtés a templomban. A lelkész kért mindenkit, hogy jöjjenek s konyhába, ahol hat gázégő égett, s azt meggyújtva ott tartották az istentiszteletet. A hívek állva hallgatták végig, és csak akkor jött ki az illető ajkán az évtizedek óta el nem mondott imádság: „Bocsásd meg a vétkeinket, … - miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek!”

Miután a lélek egyensúlyba került, elindulhat a Szentlélek vezetése, s a felismert új szabály szerint, hogy maga is munkálja a mások békességét, mert „boldogok, akik békét teremtenek” önmagukban, környezetükben, s a békeszerző szolgálatban szüntelen Krisztus vezetése alá helyezik tevékenységüket. Így áldást nyernek minden alkalommal