Egy kevéssé ismert Szent István legenda elmondja, hogy a szent király udvarában volt egy szerzetes, aki amolyan lelki-atya - tanácsadó-féle volt a király mellett. Egyszer ez a barát csodálatosat álmodott: látomása volt. Másnap aztán elmondta a királynak, hogy álmában látta jövőt. István országa sok bajon és nehézségen fog átmenni, de még ezer év után is a magyarok országa lesz. Elmondta, hogy a magyarok, nagyon fogják tisztelni Istvánt, ereklyeként fogják tisztelni a király jobbkezét, amit egy arany kalickában fognak tartani. A legtöbben nagy városokban fognak lakni, és senkit sem kell kényszeríteni, hogy kőházakban lakjék, hanem az emberek bajnak tartják majd, ha sátorban kell élniük., és alig egynéhánynak lesz lova vagy marhája és ezeket bizony a többiek, akinek nincs, egy kicsit lenézik. A kuruzslók nem sötét sátrakban gyűjtött füstös tüzek mellett fognak gyógyítani, hanem fényes palotákban. Azoknak, akik másoknak szolgálnak, nem kell majd termésük tizedét az uruknak adni, hanem az urak fizetnek pénzt a szolgáknak, és mindenki, úr és szolga egyaránt adózik az országnak. Az emberek nem aszerint lesznek vezérek, ispánok vagy jobbágyok, hogy minek születtek, hanem mind együtt választja majd a vezéreket és ispánokat, és mindenki lehet még az ország királya is, ha elegen szavaznak őrá. Még sok minden mást is mondott, és a király sokáig gondolkozott mindezen, azután új hivatalt ruházott jövendölő papjára: ő lett a történelem első udvari bolondja.

Jövendőmondás tehát veszélyes mesterség. Csak egy dolog van, amit teljes biztonsággal mondhatunk a harmadik évezredről, mégpedig az, hogy elképzelhetetlenül más lesz, mint a második, amint a második évezred is egészen más volt, mint az első. Azonban az is igaz, hogy a jövő a múlt folytatása - ez nem valami új felfedezés, de - szerintem - az egyetlen módja, hogy többé-kevésbé megbízható képet alkossunk legalább a nem túl távoli jövőről. Persze itt sem lehet konkrétumokról szó, hanem csak irányzatokról, tendenciákról.

A huszadik század második fele az egyház életében döntő változásokat hozott. Legismertebb és legjelentősebb természetesen a II. Vatikáni Zsinat volt.

A zsinat persze nem vákuumban indult, hanem kifejezője volt a huszadik század első felében kialakult irányzatoknak, különösen a három alapvető tendenciának:
1. az eredeti, az őskeresztény értelmezések, tanítások, életmód újra-felfedezése;
2. a klerikalizmusból a hierarchizmus felé való eltolódás, és ezzel kapcsolatban a laikusok szerepének előtérbe jutása, és
3. a kollegialitás elvének előtörése.

Ezek nem elszigetelt áramlatok, hanem szorosan egymáshoz kapcsolódnak. Alapjuk jellemző minden sikeres és nagyjelentőség? reformra az egyház történelmében, tudniillik a vágy, hogy a külsőségek világából ki kell törnünk és vissza kell térnünk a tiszta, radikális kereszténységhez; ez lesz tehát az egyház jövőjének is egyik alapja.

Amikor az őskeresztény értelmezések, tanítások és életmód újra-felfedezéséről beszélünk, nem arról van szó, hogy elfelejtve az elmúlt 2000 évet, valahogyan megpróbáljunk a „régi jó időkben” élni. Ez nemcsak lehetetlen, és még megpróbálni is azt jelentené, hogy tagadjuk a Szentlélek munkáját az egyházban az elmúlt kétezer év alatt. De megvizsgálni és megérteni, mit hit kezdetben az Egyház, hogy ezt a hitet hogyan fejezte ki fontos feladat, mert megértése lehetővé teszi, hogy elválasszuk hitünkben és vallásos életünkben a lényegest a sallangoktól, hogy megszabaduljunk azoktól a mellékes és sokszor káros dolgoktól, amelyek az évszázadok alatt a hitéletre tapadtak.

A klerikalizmus lényegében nem más, mint a klérusra, tehát papjainkra hagyni minden fontos munkát és döntést és ennek következtében a papot talapzatra emelni és tőle többet elvárni, mint mindenki mástól; ennek majdnem homlokegyenest ellentéte a hierarchizmus . Hierarchia létezett az egyházban a kezdet kezdetétől, évszázadokkal azelőtt, hogy a klérus, mint olyan kialakult volna. A koinoniában, az őskeresztény közösségben testvériség és egymás iránti szeretet uralkodott, mindenki egyformán fontos volt, bár más-más volt a közösségen belül a feladata, és ezt a funkciót a közösség tagjai elismerték és elfogadták (1Kor. 12-30) anélkül, hogy valakit is kiemeltek, tőle valami különlegeset elvártak volna és különös tiszteletben tartották volna csak azért, hogy az illető milyen funkciót töltött be. (Pál sátrat készít)

A harmadik nagy áramlat, amely bizony nem folyik mindig simán, az a kollegialitás elvének előtérbe jutása. Modern kifejezéssel élve arról van szó itt, hogy az egyház kormányzását decentralizálják. Ezzel kapcsolatban Karl Rahner a nagy katolikus teológus például azt mondja, hogy amint az apostolok is azáltal voltak apostolok, hogy ebbe a testületbe, az apostolok testületébe tartoztak (Pál is ennek alapján mondja magát apostolnak), úgy a pápa is azért pápa, mert a püspökök kollégiumának középpontja, és csak addig igazán pápa, amíg ez így van. Hasonlóképpen a püspököt is körülveszi az egyházmegye papjainak „kollégiuma”, és ez adja meg püspöki létének lényegét.

Akármennyire hozzászoktunk, nincs arra szükség, hogy minden döntés Rómában történjék, sőt, ez nem is lehetséges. Annak ellenére, hogy a világ egyre zsugorodni látszik, hogy a Coke és a Macdonald, a rock-and-roll és az amerikai filmek terjedésével úgy látszik, mintha a jövő társadalma világszerte homogenizált lenne, mint egy üveg tej, a tény az, hogy talán soha az emberiség történelmében nem voltunk annyira tisztában az etnikus és regionális különbségek és hagyományok fontosságával. A teológusok „inkulturizációról” beszélnek, arról, hogy ősrégi és közös hitünket minden nép a maga különleges módján kell, hogy kifejezze, mert különben a szimbólumok értehetetlenné válnak és hitünk, kifejezés hiányában felületessé válik és végeredményben elhal. Ha ez így van, nagyon sok dologban érvényes döntést csak a helyi főpap, a püspök hozhat, természetesen az általánosan elfogadott elvek tiszteletben tartásával. Ebben az ügyben az egyház bürokratáinak bizony még sokat kell tanulniuk, nem utolsó sorban azt, hogy egy felszentelt püspöknek maga Isten adott valamivel nagyobb hatalmat, mint valami monsignor-nak, aki véletlenül éppen a Vatikánba került dolgozni. Mindhárom áramlat új lehetőségeket és új felelősségeket hoz a laikus hivőkre.

A környezet, a világ, amiben élünk, egyre inkább hasonlít az első századok pogány világához, amely a kereszténységet értetlenül, vagy éppen ellenségesen nézi. Ebben a világban csak olyan kereszténység maradhat meg, ami radikális, vagyis a krisztusi tanítást teljes egészében ismeri, elfogadja és élete alapjává teszi - e szerint él. Elavult, a modern világban elfogadhatatlan a régi sláger kereszténysége, amely szerint „ő is Istenkének híve, de csak approximative”. Ez a harmadik évezred első nagy kihívása: képesek. és főleg hajlandók vagyunk-e teljesen és megalkuvás nélkül krisztusi elvek alapján élni?

Mellesleg ez valószínűleg azt is jelenti, hogy még nagyon sokáig nem jutunk oda, hogy templomaink megint tömve legyenek. Radikális életforma ritkán vonzza a tömegeket. Olyan kijelentések, mint Ellenfeleddel szemben légy engedékeny, vagy Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is nem kimondottan a Public Relations vagy marketing szakemberek kedvence - de bizony nagyon is szükségesek, ha az ember egy ellenséges környezetben a szeretet parancsa szerint akar élni. Hozzá kell szoknunk tehát, hogy az egyház kisebbség a világban.

Mint kisebbség azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy a közösség testéből egyes csoportokat elkülönítsünk, sem úgy, hogy azoknak különleges státuszt adunk, sem pedig úgy, hogy minden, a létünkhöz elengedhetetlenül szükséges funkciót a nyakukba varrjunk. Szaknyelven ezt úgy mondják, hogy a klerikalizmust el kell hagyjuk. Egyre kevesebb a felszentelt papunk, és aki van, azokak az átlag életkora egyre magasabb - manapság ritkaság ennyi fiatal papot és papnövendéket egy helyen látni, mint itt.

Le kell szoknunk arról, hogy mindenért a papunkhoz fussunk. Tudom, hogy ez Torontóban nem így van, de ismerek olyan helyet, ahol, ha WC papírra van szükség, akkor azt a plébános úrtól kell kérni, és ő és csakis ő mondhatja meg, csigatésztát, laskát vagy krumplit főzzünk-e a pikniken a levesbe. Elvárjuk papjainktól, hogy legyenek pásztorok, kiváló szónokok, tanult építészek, pénzügyi szakemberek, szentírástudósok, házassági tanácsadók, vízvezeték-szerelők, könyvelők, idegorvosok, és a jó Isten tudja még mi minden. Hogy aztán hosszú évek ilyesforma tapasztalata sok papunkat meg is győzi, hogy őnélküle semmit sem lehet csinálni, az nem csoda. Nekünk, laikusoknak végre fel kell nőnünk, és el kell fogadnunk a felelősséget, ami a felnőtt korral jár.

A hierarchizmus elvéből következik, hogy a közösségben mindenkinek van feladata és éppen ezért mindenki egyformán fontos. A laikusok szerepének kihangsúlyozása a zsinat egyik legfontosabb tétele volt.

- Megjegyzem, szándékosan használom a magyarban kissé pejoratív „laikus” (világi) szót, a szokásosabb „hívők” helyett, két okból. Az egyik, hogy meggyőződésem, hogy a papjaink és püspökeink is hívők , nem csak olyan értelemben, hogy ők is hisznek Jézus Krisztusban, hanem úgy is, hogy ők is beletartoznak a közösségbe, Krisztus Testébe, csakúgy, mint bármelyikünk. A laikus szó azonban kiemeli (és most a mindennapi használatára utalok, nem eredetére), hogy azokról van szó, akik nem tagjai a klérusnak. Nem vitás, hogy a jelen és a közeljövő egyháza csak akkor és csak annyiban tud fennmaradni, ha és amennyiben mi, laikusok elvállaljuk és elvégezzük a feladatunkat - és ha erre megkapjuk a lehetőséget. Ez nem fog könnyen menni, nemcsak azért, mert a klérust meg kell győznünk arról, hogy a feladatokat el tudjuk végezni, hanem elsősorban azért, mert arra fel kell készülnünk. Szakemberekké kell válnunk hitünk dolgaiban. Ha hitünk válik életünknek alapjául, akkor ezt legalább annyira kell ismernünk, mint mondjuk a szakmát, amiben dolgozunk. Siralmas helyzet, hogy magukat kereszténynek, katolikusnak mondó emberek, akik 10-15 évet töltöttek azzal, hogy hivatásukra, vagy akár csak foglalkozásukra is felkészüljenek, azoknak arról, amit életük alapjának vallanak, sokszor csak elemi iskolás fokon van fogalmuk. - Csak úgy kíváncsiságból: köztetek hányan tanulmányozták át az új katekizmust? - pedig az már hét évvel ezelőtt megjelent.

Ismernünk kell jogainkat és kötelességeinket. Múltkoriban beszéltem egy pap barátommal, aki csak úgy mellesleg mesélte, hogy egy egyházközségi tagja korán reggel felhívta, mert el akart utazni, és sürgősen meg akarta áldatni a rózsafüzérjét. Az a rózsafüzér egyáltalán semmivel sem lett jobb, az imák sem lettek hatásosabbak, mert egy felszentelt pap áldotta meg, nem pedig ő. Keresztségünkben részesültünk Krisztus papságában, és nemcsak jogunk, de egyenesen kötelességünk másokat áldani. Gyermekeimet minden este megáldottam; feleségemmel egymást a mai napig minden este megáldjuk. Magyarul használjuk is azt a kifejezést, hogy asztali áldás. Az az ima, amit étkezés előtt elmondunk, az étel megáldása. (Molnár nálunk) Apának, anyának a feladata, hogy a család asztalának papja legyenek, ugyanannyira, mint ahogy a felszentelt pap az oltárnak, vagyis a közösség asztalának a papja. Ha ezt nem vállaljuk el és nem gyakoroljuk, hogyan fogunk a közösség ünnepénél elnökölni, ha egyszer előfordul, hogy felszentelt pap nincs jelen? Az angol plébánia, ahová tartozunk egy négy plébániából álló „pasztorális egység” része, amelyiknek összesen van egy plébánosa és egy káplánja, akit nyugdíjból hívtak vissza; mi történik, ha egyikük megbetegszik, vagy akár csak télen az utak a négy plébánia között járhatatlanná válnak? :s mi még aránylag jól állunk, mert tudok olyan helyről Albertában, ahol hat plébániának van egy papja, aki akkora területet lát el, mint Pest megye. Siránkozhatunk, hogy Isten nem küld több papot, mintha ő nem lenne képes rendesen elvégezni a dolgát, vagy elfogadjuk, hogy ez a helyzet új felelősséget hoz magával, amit nekünk kell betöltenünk.

Feltétlenül szükség van arra, hogy mi, a laikusok, részt kapjunk az egyház vezetésében. Ehhez azonban megint csak az kell, hogy erre a feladatra felkészüljünk. A papi hivatás nem feltétlenül hozza magával azokat a karizmákat, amik egy világszervezet felépítéséhez és működtetéséhez kell.

Végül pedig hadd említsek meg még valamit. Egy francia teológus, Moignt, érdekes gondolatot vet fel. Ő azt mondja, hogy a kereszténység tulajdonképpen a „Jézus szóbeszéddel” - (Jesus rumour) -  indult. Emberek hallottak valamit erről a názáreti ácslegényről. Szóbeszéd indult, ez is hallott valamit, az is mesélt dolgokat, az emberek kíváncsiak lettek, látni, hallani akarták ezt a tagot, akiről olyan sokmindent hallottak. Még halála és feltámadása után is ez a szóbeszéd, a pletyka volt az, ami terjedt.
- Hallottad, azt mondják, valaki látta azt az embert, akit keresztre feszítettek.
- Nem lehet, hiszen az meghalt;
- De mondom neked, az unokaöcsém beszélt valakivel, aki látta...
és így tovább.

Moignt azt is mondja, ha ez a szóbeszéd valaha elhalkul, vagy eláll, akkor az egyház megszűnik létezni. Rajtunk múlik, hogy Jézus továbbra is szóbeszéd tárgya legyen.

Aki valamennyire is komolyan foglalkozik a megváltás-történettel, az hamar rájön, hogy Isten rendszerint az egyszer? embereket használja fel arra, hogy a tanítását továbbadják, elevennek megtartsák. Tudjátok, Istennek nincs egyetlen egyetemen sem katedrája. Különben éppen a napokban olvastam egy tanulmányt egy német egyházi lapban, hogy Isten miért nem kapott soha katedrát: - csak egyetlen nagyobb tudományos munkát adott ki, azt is héber nyelven; - a könyvében sem forrásmunkákat nem jelölt meg, sem más munkákra nem hivatkozott; - tanulmányát egyetlen komoly szaklap sem közölte;
- egyes szakértők komolyan kétségbe vonják, vajon valóban ő írta-e;
- ugyan igaz lehet, hogy a világot ő teremtette, dehát mi mást csinált azóta?
- nem nagyon igyekezett más szakemberekkel együttműködni;
- a tudományos világnak komoly nehézségek árán sem sikerült az ő eredményeit utána csinálni;
- soha nem kérte az etikai bizottság engedélyét, hogy emberekkel kísérletezzék;
- amikor egy kísérlete nem úgy sikerült, ahogyan várta, a kudarcot azzal próbálta eltussolni, hogy a kísérleti alanyokat a tengerbe fullasztotta;
- amikor kísérleti alanyai nem úgy viselkedtek, ahogyan elvárta, egyszerűen eltávolította őket a kísérleti területről; ritkán jelent meg az előadásokon és állítólag megkívánta diákjaitól, hogy az ő könyvét olvassák;
- egyesek azt állítják, hogy megengedte, hogy a fia tartsa meg az ő előadásait;
- első két hallgatóját kizárta osztályából;
- bár csupán tíz szabályt fektetett le, legtöbb diákjának nem sikerült az általa felállított vizsgákat megállnia;
- ritkán tartott fogadóórákat, és akkor is rendszerint egy hegy tetején... természetesen ilyen körülmények között az akadémiai közösség nem fogadhatta el tagjául.

De visszatérve témánkhoz, rajtunk múlik, hogy a „Jézus szóbeszédet” fenntartsuk. Ez pedig csak akkor fog sikerülni, ha vele élünk, ha mindennapi életünknek szerves része, ha valóban hisszük, hogy itt van velünk. Ha pedig hisszük, valóban hisszük, nemcsak szavaljuk, akkor azt is hinnünk kell, hogy „ha Isten velem, ki ellenem”- és akkor olyan tökéletes, megdönthetetlen biztonságban élünk, olyan mindenen túláradó boldogság tölt el, hogy az emberek körülöttünk, akik úgy látják, hogy az élet nem valami nagy öröm - vagy bolondoknak néznek, vagy megkérdezik, hogy minek örülünk annyira, és akkor tudjuk igazán a szóbeszédet, a Jó Hírt terjeszteni, elmondani, hogy az Istenország valóban megérkezett, mert bennünk él, mi tudjuk, mert azt éljük.