F o r r á s :  a 44. Magyar Pax Romana Kongresszuson, Siófokon, 2002. április 4-én elhangzott előadás szövege.

A  s z e r z ő  a dogmatika kiérdemesült professzora a würzburgi egyetem katolikus hittudományi karán (vö. "Mérleg", 2001/3. 305. l.).

A cím első része bizonyos újságírói stílusra emlékeztet. Nem én választottam, de elfogadtam, mert alkalmat ad fontos teológiai, elsősorban egyháztani tételek tisztázására.

Előadásomban először is rövid és általános választ szeretnék adni erre a kihívó kérdésre, azután a II. Vatikáni Zsinat tanítását fogom részletesen elemezni, hogy annak alapján néhány aktuális egyházi jelenséget kritizáljak, ugyanakkor építő szellemben útmutatást is adjak.
 

1. Rendszerváltás vagy strukturális megújulás?

Aki napjainkban Magyarországon "rendszerváltást" mond, az, úgy vélem, elsősorban politikai és társadalmi változásra gondol. Főként természetesen ama örvendetes "átváltásra" egy diktatórikus államszocialista rendszerből egy modern piacgazdasági, szabad kezdeményezésen alapuló, demokratikus és szociális rendszer felé; egy folyamatra, amely, gondolom, a jelen pillanatban még nem zárult le.

Mármost egy ilyenfajta, az állami létezést gyökerében érintő változás nem vihető át és nem alkalmazható az egyházi létezésre. Hiszen az állam természete minden hasonlóság és analógia ellenére más, mint az egyházé. E másság tudatában dolgozta ki a zsinat a sajátosan egyházi változások kifejezésére a renovatio, azaz a "megújulás" fogalmát. (1) Az így nevezett folyamatnak két összetevője van: (a) az egyház ősi, eredeti lényegének újbóli érvényre juttatása, (b) az "új idők" fontos vívmányainak (gondoljunk csak az "idők jeleire") be- és feldolgozása. Következőleg az ilyen renovatio jó adag innovatiót is magában foglal, ugyanis hagyománya maga hívja fel az egyházat a jelenkor értékeinek igenlő és kritikus átgondolására.

Világos, hogy az így értelmezett megújulás - XXIII. János pápa aggiorramentóról beszélt - mélyebbre hat, mint bármilyen egyszerű rendszerváltás. Már azért is, mert nem áll meg a rendszer, azaz a szisztéma szintjén, amennyiben az pusztán funkcionális szerkezet. Elhatol a lényeg, más szóval az alapstruktúra szintjéig, amely egy adott történelem folyamán alakult ki, és egyfajta önazonosság-tudatban nyilvánul meg. Aki vagy ami ilyen értelemben újul meg, annak van öntudata, és tudja, miben más, mint a többiek. Az nehezebben enged idegen rendszerek, divatok, újdonságok bűvöletének, és mindig felteszi magának a kérdést: ez vagy az megfelel-e annak, amivel én azonos vagyok.

Következésképp az az egyház, amely az evangéliumban megalapozott azonosságának tudatában keres megújulást, nem enged például minden további nélkül a parlamentáris demokrácia ideáljának, még akkor sem, ha mint politikai struktúrát értékeli és tiszteli is, sőt bizonyos módszereit magává is teszi. Ilyen értelemben jogosnak tartom, hogy az egyházkormányzat egy demokratikus állam partnereként maga is bizonyos mértékben demokratizálódjék. Ettől azonban még nem válik népuralomra alapozott közösséggé, amelyben a többség dönt, és a kisebbség csak alkalmazkodhat. A II. Vatikáni Zsinat résztvevői sokat szavaztak, de döntéseik még abszolút többség esetén is a kisebbség véleményének tekintetbe vételével nyertek megfogalmazást. Történt pedig ez azért, mert a legfelső egyházi tanító hivatal a testvériség, az egyenlőség és a szabadság sajátosan evangéliumi változatát kívánta megvalósítani.

Azt az egyházi megújulást, amelyről itt szó van, legszívesebben egy struktúraelmélet segítségével fogalmaznám meg. Heinrich Rombach würzburgi filozófus kollégámtól (2) veszem át néhány módosítással. Szerinte élő létezőkre, személyekre, és közösségekre, ma már nem igen alkalmazható a szubsztancia, azaz a "lényeg" fogalma, de a "szisztéma" fogalom sem. Az arisztotelészi "szubsztancia" túl elvont és közömbös a viszonyokkal, a kapcsolatokkal, a relációkkal szemben. A szisztéma pedig sok esetben zárt rendszer, amely mechanikus módon működik. Ezzel szemben mi a struktúra? Idézem Rombachot: élő "szövet, amely olyan egyes mozzanatokból áll, amelyek csak közösen és (szerves) egészként képesek működni és hatni". (3)

Kutatásaim folyamán megfigyeltem, hogy ez a fogalom ma már a biológia, sőt a kémia, a fizika és a mechanika berkeiben is honos, méginkább a pszichológiában és a szociológiában. Emellett az utolsó kb. 40 év folyamán a teológiában, főleg az egyháztanban is elterjedt. (4) Ma hozzátartozik ama teológusok szókincséhez, akik a Zsinat egyházképét értelmezik. Eszerint az Újszövetség írásai, főleg a lukácsi és páli szövegek, az egyházat általában, s mindenekelőtt a helyi egyházi kiscsoportokban létező közösségeket komplex struktúráknak látják, amelyek két főmozzanat, illetve részstruktúra egymásra hatásából élnek: a karizmatikus és a vezető tisztségi mozzanatból. E kettő csereviszonya nélkül nincs egyház, nincs sem igazi közösség, sem hatásos apostolkodás. Bár a zsinat szótárában alig találkozunk a struktúra szóval, gondolkodásmódja tartartalmilag megfelel az imént vázolt struktúraelméletnek. Ezért szerintem mai teológusok joggal beszélnek arról, hogy az egyház kettős struktúrájú közösség: karizmatikus és szolgálat tisztségű, eseményszerű és intézményes, laikális és hierarchikus.

Így volt ez már az I. században, ebből élt a régi egyház fénykora, ekörül törtek ki a kereszténység válságai, nem utolsó sorban a lutheri reformáció is, ezen a strukturális és nem pusztán "rendszeri" téren akart a zsinat megújulást.

A teológus feladata, hogy a lehető legobjektívabb módon megvizsgálja, mit akart a Zsinat, hogyan kívánta megvilágítani és szorgalmazni mind a laikális-karizmatikus, mind a hierarchikus-intézményes mozzanatokat, szintúgy azok kölcsönös viszonyát. Azon kívül joga és kötelessége bizonyos mértékben zsinatkritikát is gyakorolnia, pl. úgy, hogy rámutat kétértelmű, vagy homályos kijelentésekre, amelyek zsinat utáni félreértésekhez és válságokhoz vezettek.
 

2. AZ EGYHÁZ MEGÚJULÁSA A ZSINAT SZERINT

2. 1. Az "Isten népe"

Mi az egyház? Mi a lényege? Mi az azonossága? A zsinat nem válaszolt definícióval, egyértelmű fogalommeghatározással. Inkább egy metaforával: a bibliai Isten népe névvel. Minden valószínűség szerint ezt ítélte sok más képes megjelölés között a legalkalmasabbnak arra, hogy az egyház alapstruktúráját az eredet és a jelen követelményeit egyidejűleg figyelembe véve fejezze ki. Ugyanis a népről és a népekről szóló beszéd analóg módon szentírási, ugyanakkor modern.

Metaforánknak legősibb formájával a Krisztus előtti zsidóságban találkozunk. Izrael nevezte magát Jahve népének, Ő értelmezte magát Jahve kiválasztott gyülekezetének. Ilyen értelemben lett hitének egyik pillére az Isten által alapított szövetség tudata.

Mármost a történész és a nyelvész figyelmét nem kerülheti el az a tény, hogy az Ószövetség, illetve a zsidó Biblia görög fordítása, a Septuaginta, két lehetséges szó: a "démos" és "laós" közül az utóbbit választotta. A "démos" (ebből lett a klasszikus görögben a "demokrácia", azaz népuralom) inkább helyhez kötött, szisztematikusan és hierarchikusan szervezett polgári közösséget jelzett, amelyben a szabad polgárok a szolgatömegekkel szemben kiváltságos helyzetet élveztek. (5) Izrael nem így tapasztalta meg és nem így értelmezte önmagát. A fordítók tehát a "laós" nevet használták fel, amelynek jelentése a még alakítható, átformálható, nevelhető és főleg mozgékony sokaság. Feltehető, hogy ez emlékeztetett legjobban a zsidók őseinek nomád mivoltára és vándorlására a pusztában az ígéret földje felé. De arra a tudatra is, hogy Izraelt Isten nem csak teremtette, de alakította, gyúrta, nevelte, szerette is megkülönböztetett módon. Így nem lehetett szó népuralomról, hanem csak istenuralomról. Hit tárgya volt, hogy Jahve hívta meg és ki ezt a népet a többi közül. Hogy effajta önértelmezés természetesen az önközpontúság és az egyben vallási és nemzeti gőg, bizonyos felsőbbrendűségi érzés, komplexus veszélyét is magában hordozta, ezt nem kell hangsúlyoznunk. A próféták nem egyszer ezért ostorozták Izraelt. Nyíltságra és önmaga viszonylagosítására intették és egy olyan jövőt helyeztek neki kilátásba, amelyben a népek Sion hegyéhez zarándokolnak és ott befogadásra találnak.

Az első keresztények Jézus Krisztusba vetett hitük alapján magukra alkalmazták az ősi zsidó metaforát. Vallották: mi vagyunk Isten új népe, velünk kötött új szövetséget. Mi vagyunk Krisztus egyedüli uralma alatt egy olyan "laós", amelynek minden tagja egymásnak testvére. Később ezért kaphatott a "laós" szóból származó "laikós", "laikus" méltóságot jelentő értelmezést.

Az új nép sokban a zsidó nép örökösének tudta magát. Joggal. Ugyanakkor újdonsága jórészt abban állt, hogy nem csak passzív, hanem aktív módon is megnyílt az ún. pogányok felé. Nem várt többé arra, hogy azok hozzá zarándokoljanak, hanem ő kereste fel őket ott, ahol voltak. Az őskeresztény missziók, Pál apostollal az élükön, nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is mások voltak, mint a zsidó prozelitizmus. A keresztény népnek nemcsak apostolai voltak, hanem a maga egészében, tehát az ún. laikusokat, vagy világi híveket is beleértve, apostoli struktúrát képezett. Innen származnak a későbbi "catholica" és "apostolica" (vö. LG 9/1) jelzők, és a zsinat tanítása a laikusok apostolkodásáról (AA), amely a modern társadalmak igényeit tartja szem előtt.

Izrael öntudata minden bizonnyal teocentrikus, istenközpontú volt. Mindazonáltal századokig össze tudta ezt egyeztetni egy meglehetősen centralizált királyi uralommal, később pedig egy papi osztály kormányzatával, főpappal az élén. Az új Isten-népe Krisztuson kívül nem ismert más urat maga fölött. Az ő szolgáinak tekintették magukat a legelső egyházi tisztségviselők. Az ősegyház átvette ugyan a zsidóktól a nomád önértelmezést, ámde azt is átformálta egy olyan útonjárás tudatává, amelynek célja többé nem egy helyhez kötött Kánaán, vagy "szent föld" volt (lásd a mai cionista ideált!), hanem az egyetemes, minden nemzetre kiterjedő üdvtörténet beteljesülése (vö. LG 9/2). Az útonjárás idejére megszületett az új és végleges "istenuralom" dinamikus gondolata, amely szerint az Isten "jön", éppen úgy, ahogy a nép megy, halad, a jövő felé törekszik. Az út céljának pontosabb megjelölésére átvette a korabeli zsidóságtól az "Isten országa" metaforát. Ellentétben bizonyos modern teológiákkal az őskeresztény egyház nem azonosította magát ezzel az "országgal". Az útonjárás célja nem esik egybe az útonjárókkal. Az "ecclesia" nem a "regnum Dei". Az "ecclesia"-t lehet és kell építenünk, a "regnum Dei" tisztán kegyelmi adomány (vö. LG 9/2), ígéret tárgya.

Bár a zsinat szövegei ezen az utóbbi ponton távolról sem egyértelműek, az útonjárás és a haladás gondolatát világosan képviselik. Ezzel kapcsolják össze az egyház eszkatologikus strukturáltságát. A "Lumen gentium" 7. fejezetének címe világos: "A zarándokoló egyház eszkatologikus jellege" (LG 48). Előadásom témája szempontjából mármost fontos, hogy itt arra kerül a hangsúly, hogy az így értelmezett egyház befejezetlen és a szó szoros értelmében véve "pro-vizórikus". Különösen intézményeiben, amelyek - olvassuk - a jelen időszak "mulandó alakját" hordozzák (LG 48/3). Természetük nem időtlen, hanem időhöz kötött, ugyanakkor az időszerűség követelményeivel kell újra meg újra szembesülnie. Ilyen értelemben beszélek az intézményes struktúrák olyan megújulásáról, amely nem merülhet ki puszta rendszerváltásban.
 

2. 1. 1. Az egyház alapvetően karizmatikus és közösségi struktúrája

Sematikus módon azt mondhatjuk: kezdetben volt a karizma; nagy részben abból alakult ki az ún. hierarchia. Mit értek ezen? A karizma-szövezet az egyháznak mind történelmi eredete, mind maradandó alapja, bázisa. Persze a "karizma" napjainkban többértelmű szó. A zsinat Pál apostolt követve így határozza meg: a Szentlélek kegyelmi adománya, amelyet Ő "tetszése szerint" oszt ki "kinek-kinek" (1 Kor 12, 11), hogy a közösség építésében "hasznos" munkát tudjon végezni (uo. 7). Sohasem pusztán magánügy, nem célja a pusztán egyéni épülés. Szintén nem merül ki az elragadtatott, eksztatikus imádságban, kis- vagy nagycsoportok kebelében. A rendkívüliség nem tartozik lényegéhez, sokkal inkább a mindennapi racionális józansággal is összeegyeztethető tevékenység, praxis. Főleg azonban közösségi, interaktív, szinergetikus jellegét emeli ki a zsinat. Arról van szó, hogy a Lélek indítására már természetes adottságok, eltanult szaktudások is maradandó módon kölcsönös szolgálatra jelentkezzenek. Céljuk az egyházi és társadalmi közjó.

Érthető tehát, hogy a zsinat a karizmákról legnyomatékosabban a világi hívőkkel, a laikusokkal kapcsolatban beszél. Teszi pedig ezt két bibliai metaforával: a közös prófétaságéval és a közös papságéval. A laikusok magatartása annyiban lehet prófétai, amennyiben a nekik adott "sensus fidei", azaz "hitérzék" erejében (LG 12/1; 32/4) felelősséget képesek és készek vállalni még a hitigazságok keresésében, megértésében, köznyelvre fordításában, hirdetésében is. Irányadó, mértékadó módon járulnak hozzá ahhoz, hogy az "Isten népe" bizonyos esetekben ne csalatkozzék. Ezért még a pápai csalhatatlanság sem áll mint elszigetelt szikla az igazságkeresők földjén. Idézet: "A hívők összessége (.) nem tévedhet a hitben". Ez az egész népnek különleges tulajdonsága, amely annak természet feletti hitérzéke alapján akkor mutatkozik meg, amikor "a püspököktől kezdve egészen az utolsó laikusig általános egyetértését fejezi ki a hit és az erkölcs dolgaiban" (LG 12/1).

Az "utolsó laikus" kifejezést a szerzők Ágostontól vették át, de nincs leértékelő értelme. Sokkal inkább arra utal, hogy az igazság keresésében egyetlen laikus karizmáját sem szabad elhanyagolni. Ismét idézek: "Tudásuknak és illetékességüknek megfelelően (.) (a laikusoknak) megvan a lehetőségük, nemegyszer a kötelességük is, hogy megmondják véleményüket (az egyházi vezetőknek) mindabban, ami az egyház javát érinti" (LG 37/1). Továbbá: "A felszentelt pásztorok kérjék ki szívesen (a laikusok) okos tanácsát, bízzanak rájuk feladatokat (.), hagyjanak nekik tevékenységi teret és szabadságot, bátorítsák őket egyéni kezdeményezésre" (LG 37/3). Eddig a közös prófétaság metaforájának értelmezése.

A másik metafora a "közösségi papság". Közismert, hogy Luther Márton az ő sajátos klérus-kritikájával kapcsolatban vetette be, amikor is tiltakozott az ellen, hogy a felszentelt papok és püspökök mint uralkodó réteg kezeljék a hívőket. A zsinat persze nem folytat polémiát klerikális elferdülések ellen. De a zsidó Bibliát és Péter első levelét (1,9-16) követve átvitt értelemben adja a laikusok összességének (és nem egyeseknek) a "papi" jelzőt. Nem mindenki pap, de a közösség papi. Másrészt az ennek megfelelő tevékenység elsősorban nem a kultikus, a szertartási, a liturgikus, hanem a példaadó erkölcsiség, a tanúságtétel, a köznapi alkalmak szerinti igehirdetés, a felebaráti szeretet önfeláldozó gyakorlása, a hivatásbeli és a társadalmi felelősségvállalás. A laikus ott is "apostol", ahova a pap már nem is ér el. A szentségek, főként az Eukarisztia, erre a küldetésre adnak neki energiát (vö. LG 11/1).

Ebben az összefüggésben is úgyszólván hordozó szerep jut ki a karizma fogalomnak. Érdekes, hogy ez a házastársi hivatás jellemzésében történik a legnyomatékosabban. A zsinat a házastársaknak közös papsági és karizmatikus jelentőséget tulajdonít (vö. 1 Kor 7,7). Ők - mondja - kiváltságos módon vesznek részt Krisztus emberszeretetében. Hitvesi viszonyuk által, hitvestársi életükkel "megszentelik egymást", gyermekeiket áldásként fogadják, nevelik őket, és azok "első hithirdetőiként" teszik őket egyre inkább az egyház tagjaivá. Ahol ez így történik, ott a családok megérdemlik, hogy "mintegy házi egyháznak (veluti ecclesia domestica)" nevezzük őket. Ebben a bázisegyházban döntő szerep jut az anyai, az apai, de a gyermeki karizmáknak is. És az ennek megfelelő közös papságra a keresztség szentsége szenteli fel őket.

A Zsinat egyháztanának megfelel, ha az így értelmezett alapstruktúrát Pál apostol klasszikus metaforájával, a Krisztus-test képével hozzuk összefüggésbe. Idézem a Rómaiakhoz írt levelét: "Amint ugyanis egy testben több tagunk van, de nem ugyanaz a feladata mindegyik tagnak, éppúgy sokan egy testet alkotnak Krisztusban, egyenként viszont egymásnak tagjai vagyunk" (12, 4-5; vö. LG 32/1). Eszerint minden hívőnek, beleértve a vezető szolgálat letéteményeseit, a papokat és a püspököket is, tag-státusa van. Fej-státus egyedül Krisztusnak jár.
 

2. 1. 2. Az egyház "hierarchikus" szolgálati struktúrája

Amennyire magától értetődik, hogy az alapra lakható épület épüljön, és ehhez megfelelő építő munkások álljanak rendelkezésre, annyira kézenfekvő, hogy a karizmatikus egyház-bázisból építésszervező intézmények fejlődjenek ki. Ez szükséges is, hiszen a karizma olyan istenadomány, amelyet esendő emberek gyakorolnak, tehát ki van téve az elidegenedés, az elferdülés és az anarchia veszélyének. Kell, hogy megőrizze ez ellen valami, nevezetesen egy rendező, vezető, koordináló, ellenőrző fórum és intézmény. Maga Pál apostol is szembetalálta magát effajta problémákkal a korintusi egyházban. Ott veszekedő karizmatikusok és próféták zavarták, rombolták a közösségi harmóniát. De jellemző az apostolra, hogy a megbékélés munkájába nem csak a saját "legfelsőbb" tekintélyét vetette be, hanem magukat a prófétákat is felszólította, hogy kollegiális módon önmagukat ellenőrizzék.

Ezt írta (1 Kor 14,29 és 32): "A próféták közül pedig kettő vagy három beszéljen, a többi pedig bírálja meg (.). A prófétaság szelleme engedelmeskedik a prófétáknak. Isten ugyanis nem a zűrzavar Istene, hanem a békességé." Modern fogalommal élve: önszervezés, önellenőrzés, sőt önkormányzat a jelszó. Ebben a szellemben szükséges és jogos bizonyos intézmények létezése, legyen bár minimális, mint az ősegyházban, avagy rendszeresebb, maradandóbb struktúra, mint a későbbi közösségekben.

A fejlődést így lehet vázolni: már az Újszövetségben megfigyelhetjük a vezetői tisztségek igényét. Sajátos módon a keresztények nem a zsidó, de nem is a pogány kultusz mintájára teremtették meg saját tisztségeiket. Inkább a profán szervek előképét követték. Így a zsidó vének tanácsát, a zsinagógai presbitériumot és a görög közigazgatás felügyelő orgánumát, az "epískopoi" hivatalát. Ehhez jött még a görög asztalszolgálók, ill. a szociális "diákonoi" intézménye. Ezek mintájára született meg az a vezetői struktúra, amelyet a presbiterek, vagyis "papok", a "episzkoposzok", vagyis "püspökök", és a "diakónusok" képeztek. Megjegyzendő, hogy az első püspökök egyszerűen a presbiterek kollégiumának választott elnökei voltak. Minderre a fejlődésre alulról felfelé irányuló dinamika jellemző. A karizmatikus bázisból indultak ki a különböző vezetői szolgálatok, a laikátusból, tehát a világi oldal felől a megfelelő intézmények. És az ily módon megválasztott hivőket a kézrátétel zsidó szertartásával iktatták be tisztségükbe, azáltal "szentelték fel" őket."

Kérdés: volt-e kezdettől fogva hierarchikus jellege is az egyházi vezető-intézménynek? Uralkodott-e benne világosan meghatározott alá- és fölérendeltség? Az első századok keresztényei püspökeik és papjaik alattvalóinak tudták-e magukat? Engedelmességük egyirányú és minden kritikát kizáró volt-e?

Válasz: a hierarchia szó a Biblia görögjében még ismeretlen, de gyakorlatilag a klasszikus görögben sem játszik jelentős szerepet. A későbbi századok újplatonista filozófusai vezették be "hierá arché", ill. "hierarchia", azaz szent uralom, hatalom, hatóság értelemmel. Egy magát Areopagita Dénesnek nevező, a VI. század elejéig működő misztikus teológus és újplatonista filozófus tette egyházképe alapfogalmává. De ez az angyali és főangyali rendek mintájára elképzelt egyházi rendszer érdekes módon nem csupán a püspökök, a papok és a diakónusok rendjét foglalta magában, hanem az egész egyházi közösséget, beleértve a szerzeteseket, a világi hívőket és a katekumeneket is. Csak később lett ebből a szóból a klérus kizárólagos neve. (6)

Valószínűleg ezeknek a történelmi tényeknek a tudatában beszél a zsinat nagyon is visszafogott módon az utóbbi értelemben vett hierarchiáról. A fogalmat sehol sem tisztázza, csak ritkán használja főnévként és csupán három esetben jelzőként. Igaz, hogy a "Lumen gentium" konstitúció 3. fejezetének címe "Az egyház hierarchikus alkotmánya" (LG 18). De minden történelmileg informált teológus tudja, mennyire eltér e fejezet tanítása a 400 évvel azelőtt tartott Tridenti Zsinatétól. Míg emez a protestáns kritikával szembefordulva állította, hogy a püspökökből, a papokból és a diakónusokból álló hierarchia "isteni rendelésre alapíttatott" (7), a II. Vatikánum a "hierarchia" szót a "ministerium", azaz szolgálati tisztség fogalmával helyettesíti, azt vezeti vissza Isten intézkedésére, és arról mondja, hogy "különböző fokokon és rendek szerint" működik. Olyan "rendek" szerint, amelyeket "már régóta", tehát egy történelmi fejlődés eredményeként püspököknek, presbitereknek és diakónusoknak hívnak. (8)

Minden arra utal, hogy a zsinati egyháztan főfogalma a "ministerium", egyes és többesszámban, és ehhez járul hozzá alkalmasint a "sacrum", azaz "felszentelt" jelző. Megjegyzendő azonban, hogy a laikusok munkáját is ezzel a szócsoporttal, főleg a "ministratio", ill. "ministrationes" szóval fejezi ki. Egy pillanatra sem esik az egalitarizmus végletébe, és ragaszkodik ahhoz a tanításhoz, hogy az egyháznak, a helyieknek éppúgy, mint az egyetemesnek, életszükséglete a vezetettség és a vezetés. Ugyanakkor azonban világosan kijelenti, hogy az egyházvezetők "testvéreik szolgálatára" kapnak felhatalmazást (LG 18/1). Más helyen ez áll: "Az egyház lelkipásztorai álljanak az Úr példája szerint egymásnak és a többi hívőnek szolgálatára, és ezek működjenek együtt velük" (LG 32/3). Hiszen minden elengedhetetlen megkülönböztetés ellenére mérvadó közöttük a "valóságos egyenlőség (vera [.] aequalitas)" (uo.).

A papi szolgálatról szóló dekrétumban pedig a következő kijelentésekkel találkozunk: a papok szintúgy, mint a világiak, "az Úr tanítványai", és a keresztség alapján "testvérek testvérek között" (PO 9/1). Ezért "hallgassanak (a papok) szívesen a laikusokra", "kutassák fel /./ a laikusok karizmáit", "ismerjék el örömest és ápolják azokat szorgosan" (PO 9/2). Mindez természetesen szöges ellentéte az ún. tekintélyelvi rendszernek. És ha már engedelmességről van szó, akkor azt inkább a kölcsönös csereviszony elve szerint kell értelmezni. A struktúrák nem szubordinatív, hanem koordinatív modellt követnek.

Ezeket az elveket követi a zsinat ott is, ahol a helyi egyházakról, nevezetesen azok belső és egymás közötti viszonyairól tárgyal. Először is a krisztusközpontúság elvével jellemzi őket. Idézet: "Krisztus (.) egyháza valóságosan jelen van a hívők (.) helyi gyülekezeteiben, amelyeket már az Újszövetség is egyházaknak (ecclesiae) nevez (Ap. Csel. 8, 1; 14, 22-23; 20, 17 passim)" (LG 26/1). Máshol ezt mondja: "Bennük és belőlük létezik (existit) az egy és egyetlen egyetemes egyház" (LG 23/1). Mint már jeleztem, a helyi egyház fogalma a legtöbb esetben "egyházmegyét" jelent, amely saját püspöke közé csoportosulva rendszeres igehirdetésből és szentséggyakorlatból él.

A történész természetesen tudja, hogy az apostolok korában ez a struktúra még nem volt meg mindenhol. Az őskeresztények pl. Rómában egy ideig egymással testvéri kapcsolatban lévő kiscsoportokban éltek, ahol még saját püspökről és saját eukarisztiáról nem lehetett szó. Léteztek ott magánházakban összejövő, imádkozó, laikus tanítókat és vezetőket követő gyülekezetek, amelyeket Szent Pál maga is "kat'oikon (.) ekklesia"-knak nevez, azaz "családi házak szerinti egyháznak". Ezek között legalább is néhány egy asszony, vagy egy házaspár vezetése alatt állt. Pál a rómaiakhoz intézett levele végén írja: "Köszöntsétek Priszkát és Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban (.). Köszöntsétek a házukban gyülekező egyházat (.). Köszöntsétek Andronikuszt és Júniát, akik kiváló helyet foglalnak el az apostolok között", azaz maguk is apostolnak számítanak (Róm 16, 3 és 7). (9) Szerintem jó lett volna, ha a zsinat ezeket a szövegeket is idézte volna, emlékeztetve arra, hogy kezdetben ilyen "helyi egyházak" is voltak. Annál is kevésbé kellett volna őrizkednie ettől, mert más helyen nem félt egy Máté szerinti Jézus-szót mint az egyháziság quasi-kritériumát megemlíteni: "Ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük (Mt 18,20)" (AA 16/1; SC 7/1; VR 8/1). Három idézés közül kettő az imádkozó gyülekezetre és egy a laikusok apostolkodására tesz célzást.

Érdekes, hogy az Apostol tudatában volt a szektaveszélynek, amely főként a korintusi közösségben jelentkezett (vö. 1 Kor 1,10-17). Ennek ellenére mert pozitív módon beszélni a teljesen laikális "családi" egyházakról. Napjainkban más a helyzet. A modern világegyház egyben tömegegyház is, amelynek elengedhetetlenül szüksége van olyan szervezetre, amelynek legősibb mintáit mindenekelőtt a III. század elején működő püspök-teológus, Karthágói Ciprián írásaiban találjuk meg. Az ő szemében minden helyi püspök bizonyos mértékben Péter-utód. Annyiban az, amennyiben olyan egység előmozdítója, amely két kulcsfogalomban foglalható össze: "communio" és "collegium". Miben áll a "communio"? Szoros csereviszonyban, kölcsönös szó- és tettbeli kommunikációban bizonyos vidék helyi egyházai között. Szolidáris segítőkészségben is. Ciprián eme tanítását és gyakorlatát merész analógiával támasztja alá: a Szentháromságéval. Ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek különbözőek, de éppen ezért a "communio" legmagasabb fokát valósítják meg, amennyiben ők "hárman" az egy Isten, hasonló módon hivatottak az egymástól sokban különböző helyi egyházak átfogó egyesülésre és egységre törekedni. Erre ad erőt a háromságban egy Isten. Idézet: az egyház "az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége által egyesített nép". (10) A zsinat idézi ezt a Ciprián-mondást (LG 4/2).

A communio-elmélet minden bizonnyal kizárja az egyházi egyformaság, egyféleség, merev egység végletét. A "másságnak" megadja a magáét. Az egyesszám a többesszámot integrálja. "Unitas in pluribus"-ról van szó, amelyről Bonaventura a középkor kellős közepén azt állította, hogy az az egység legmagasabb megvalósulása.

A másik cipriánuszi kulcsfogalom, amely az elsőben gyökerezik: a "collegium". Ez kizárja az egyházvezetők olyan hierarchizálását, amely egyirányú közlekedésre emlékeztet, és arra, amit angolul ma "one way communication"-nak nevezünk. Felülről lefelé irányuló parancsadásra és alulról felfelé forduló engedelmességre. Az egyházmegye kebelében a karthágói teológus szerint a püspök inkább közép, mint csúcs. Közepe egy presbiterekből álló tanácsnak, következőleg tagja az ún. presbitériumnak maga is. Annak kebelében első helyen felelős a gondolatok, a tervek, a kezdeményezések, és természetesen a hitmagyarázatok kicseréléséért. Hasonló módon hivatott a helyi püspök a szomszédos egyházakkal való viszony ápolására is. (11)

És a római püspök? Ciprián úgy véli: annak sem jár ki monarchikus csúcspozíció. A pápa nem főpüspök minden püspök felett. Az egész világon működő püspöktestvérek körében (12) a világegyházi communió biztosítására szolgál, amely természetesen szintén több "másság" egysége. (13) Ilyenfajta egységet nevez a zsinat katolicitásnak. Kijelenti: "Eme katolicitás erejében az egyes résztvevők saját eredeti adottságaikat" bocsátják a többiek rendelkezésére, "úgy, hogy az egész és az egyes részek egyaránt gyarapodnak" (LG 13/3). (14)

Mármost ennek az egyetemes csereviszonynak az elősegítésére a pápa nem egyedül hivatott és képes, hanem csakis kollegiális együttműködésben a világ összes püspökeivel. Mérvadó minta erre ismét a régi, az eredeti, az újszövetségi. A zsinat kijelenti: "Ahogy Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkottak, hasonló módon kapcsolódnak össze a római püspök (.) és a (többi) püspökök" (LG 22/1). Így közösen letéteményesei az egyházban a legfelső és a teljes szolgálati "hatalomnak" (LG 22/2), ami legvilágosabban az egyetemes zsinat struktúrájában mutatkozik meg. Az egyes püspökök sem odahaza, sem pedig a zsinaton nem egyszerűen helytartói vagy megbízottjai a pápának (vö. LG 27/2). Felhatalmazásuk Krisztustól származik. (A két főfogalomhoz, communio és collegium, hozzátehetjük tehát a conciliumot is).

De térjünk vissza még a helyi egyházak belső struktúrájához. Ott is érvényes, hogy a papok, azaz ősi szóval élve a presbiterek, semmiképp sem "alattvalói" püspöküknek. Inkább elengedhetetlen és felelős munkatársai. Ők is közösen alkotnak "presbitériumot" vele (LG 28/2). Érdekes, milyen fejlődés észlelhető ezen a ponton a régebbi és a későbbi kijelentések között. Az 1965-ben megfogalmazott "Lumen gentium" a papokat püspökükkel szemben, meglehetősen paternalista ízű szavakkal, fiúi tiszteletre és engedelmességre buzdítja. Az egy évvel később közölt, a papságról szóló "Presbyterorum ordinis" című dekrétum ezzel szemben a testvéri metaforát használja és a papokat mint a püspök "szükségszerű segítőit és tanácsadóit" határozza meg (PO 7/1).

Ennyit az egyház ún. "hierarchikus" struktúrájáról. Látjuk, hogy ez a jelző a zsinati egyháztan keretében csak fenntartással lehet érvényes. Csak úgy nem vezet félre, ha kiegészítést nyer a "ministerium" és a "collegium" fogalmakkal.

Befejezésül néhány következtetést szeretnék vita tárgyává tenni.
 

3. KÖVETKEZTETÉSEK

1. Amennyiben egyházunknak a fenti értelemben struktúra-természete van, nyilvánvaló, hogy egyszerű rendszerváltás hosszabb távon nem segít rajta. Ahhoz túl felszínes és időhöz kötött lenne.

2. Az Isten népe-metafora is erre utal. Rámutat arra, hogy jobb jövőt ígérő, mélyreható változásokat csakis a közösségi azonosság megőrzése révén lehet létrehozni. Hiszen egy nép, egy nemzet csak úgy halad, ha minden változás közepette önmaga marad.

3. A katolikus egyház egy adott történelem folyamán lett azzá, ami: mármint kettős struktúrájú közösség. Karizmatikus mozzanata az eredeti és a maradandóan alapvető. Abból fejlődött és fejlődik ki - mondhatjuk: az Alapító szándéka szerint - az intézményes, az ún. hierarchikus mozzanat. A karizmák, már azáltal is, hogy emberi adottságok és szakértelmek kerülnek bennük érvényre, és szociális célt szolgálnak, megkövetelik a tervszerű irányítást, szervezést, ellenőrzést. Ez alapulhat, mint egykor Korintusban, kölcsönös odafigyelésen és ítéleten, úgyszólván kölcsönös engedelmességen. Ugyanakkor természetes, hogy az egyházi nagycsoportban erre külön kollegiális tisztség szolgáljon.

4. Mindkét mozzanatra ráillik a szolgálat, a "ministerium", vagy a "ministratio" fogalma. Így beszél Szent Pál és bizonyos mértékben a zsinat is pl. arról, hogy egyrészt világi hívők, férfiak és nők, végeznek apostoli szolgálatot, ill. apostolkodnak, másrészt az "apostolutódok" szolgálatának feladata az elengedhetetlen koordináció.

5. A struktúra olyan "szövezet", amelynek mozzanatai csak együtt és mint egész képesek működni. Ezért sorvadásnak indul minden egyház, ha két mozzanata közül az egyik kiesik vagy a másik ellen fordul.

6. A Pax Romana kötelességét teljesíti, amikor az egyházi megújulás problémáit más felekezetek teológusaival, amellett pszichológusokkal, szociológusokkal és történészekkel egyetemben tárgyalja meg. Effajta interdiszciplináris tanácskozásnak kétségkívül van bizonyos karizmatikus jellege. De intézményes is, hiszen a Kongresszus 8. pontja: "Beszélgetés meghívott püspökökkel és papokkal /./ az emberi kapcsolatok minőségéről". (*)
 

LÁBJEGYZETEK:

(1) Lásd A. Ganoczy: "Kirche im Prozeß der pneumatischen Erneuerung", in E. Klinger - K. Wittstadt: Glaube im Prozeß, Christsein nach dem II. Vatikanum, FS für K. Rahner, Freiburg-Basel-Wien, 1984, 196-206; Gánóczy Sándor: Az Egyház, Róma, TKK, 1980 és Teológiai Vázlatok IV, Budapest, 1983, 252-344: a bibliai és zsinati egyháztan rövid összefoglalása.

(2) Jellemző művei: Strukturontologie, Eine Phänomenologie der Freiheit, Freiburg-München, 1971; Stukturanthropologie, "Der menschliche Mensch", uo., 1987.

(3) H. Rombach: Der Ursprung, Philosophie der Konkreativität von Mensch und Natur, Freiburg, 1994, 44.

(4) V. ö. H. Küng: Strukturen der Kirche, QD 17, Freiburg-Basel-Wien, 1962; Die Kirche, uo., 1967, pl. 215-217, 465-468; G. Hasenhüttl: Charisma, Ordnungsprinzip der Kirche, uo. 1969; M. Kehl: Die Kirche, Eine Katholische Ekklesiologie, Würzburg, 1992.

(5) Vö. A. Bailly: Dictionnaire grec-français, Paris, 1950, 457-458 és 1171.

(6) Ld. H. C. Graef: "Dionysios Areopagites", in LThK² 3, 402-403.

(7) Denzinger-Hünermann (= DH) 1776.

(8) Ld. A. Ganoczy: "Wesen und Wandelbarkeit der Ortskirche", ThQS (Tübingen), 158 (1978), 2-14.

(9) A német Einheitsübersetzungot, a francia Bible de Jérusalemet és U. Wilckens Kommentárját követem, nem pedig Békés-Dalos és a Szent István Társulat magyar fordítását, amely Andronikuszról és Juniáról azt mondja, hogy ők hívek, "akiket az apostolok körében nagyra becsülnek". Eszerint Pál nem nevezi őket apostoloknak.

(10) De oratione dominica, 23.

(11) Vö. Epistola 19, 17; 72, 3.

(12) Kálvin mély tisztelettel adózott Nagy Szent Gergelynek, mint az utolsó igazi Péter-utódnak, nem utolsó sorban kollegiális magatartása miatt. Ld. Gánóczy Sándor: "Kálvin és a pápaság", Confessio 2001/3, 95-102.

(13) Vö. Epistola 59, 14.

(14) "Invicem communicantibus", "ad communicandum (.) bona vocantur".