Ma meghallottam a rádióban egykori színművésznőnk Kiss Manyi butuska dalát: „Az én mamám, nem hordott bubi-frizurát, és mégis jó volt.” Nem biztos, hogy pontos a strófa, de nem hagyott nyugodni a gondolat. Anyák napja van, s én immár 10 éve, csak a temetőbe vihetem ki anyu kedvenc rózsáit. Álljon itt most emlékül egy fotó, emlékezetem lesz a fényképezőgép. Hiszem, hogy figyel és óv odafentről.

Az én anyukám, úgy tudott szeretni, hogy el nem mondható, mert az igazi szeretet szavak nélkül is kézzel fogható. Anyukám szeretete velem együtt él tovább. Az én anyukám olyan lány volt, hogy miután találkozott apukámmal pár hét után hozzáment feleségül. Eleinte nem dolgozott, csak otthon, vezette a háztartást és nevelte a gyerekeket. Hárman lettünk az évek során.

Nappal velünk volt. Éjszaka ment édesapám kárpitos műhelyébe lószőrt kártolni, mert annak idején az párnázta ki a fekvőhelyet, vagy otthon vezette a pénztárkönyvet. Anyu mindig megteremtette a biztos háttért, a harmonikus, békés kis fészket, otthonunkat. Velünk együtt tanult, ha kellett és apuval dolgozott, ha úgy kívánta a sors. Az én anyukám színjátszó körben játszott együtt apuval, s bár ő volt otthon az „úr a háznál”, bizony a színpadon képes volt a módos gazda apám mellett egyszerű parasztasszonyt játszani, ahol az „asszonynak hallgass volt a neve”! Mami külön vonattal járta az országot apuval és velünk, gyerekekkel, ha édesapám kedvenc focicsapata a PVSK idegenben játszott. Az én anyukám később a 60-as években, amikor rájárt a rúd a kisiparosokra, s az adóhivatal tönkretett minden becsületes, egyszerű és nem fifikás dolgos emberkét, hát beállt a cukrászdába dolgozni, s este tanulni. Nyári vasárnaponként már hajnalban felkelt és megfőzte az ünnepi ebédet, hogy azután edényekkel és takaróval együtt elcsomagolja és kivezényelte az egész családot a Mecsek erdejében megbúvó Kisrétre. Ma is boldogan emlékezem az egész napi szeretetben eltöltött napokra, labdázásra, virágszedésre, nótára, kacagásra. Édesanyám volt a fő szervezője ezeknek a békés napoknak. Soha nem felejtem el, hogy hetente eljártak apuval a közeli kisvendéglőbe táncolni, miután bennünket elaltatott, reggelit, ruhát, uzsonnát, iskolatáskát jókor előkészítve. Történt egyszer, hogy két suhanc rátámadt apukámra, erre édesanyám lekapta a tűsarkú cipőt és azzal fenyegetve, ezt kiáltotta: – Nem hagyod békén a párom?! Jót nevettem tizenévesen, amikor elmesélte! Ma már nem hiszem, hogy bárki megijedne ettől, de akkor, a hangtól-e vagy a vehemenciától, de elszaladtak a legények…

Az én anyukám segíteni próbált, ahogy csak tudott. Tudta rólam, hogy büszke vagyok, nem fogadok el pénzt, még tőle sem. Ezért aztán karácsonykor beállított két szatyor élelmiszerrel, hogy névnapomra ez az ajándék, meg aztán ők már öregek, keveset esznek, különben is ő nyugdíjas, és ráér olyan helyen vásárolni, ahol kedvezményes az áru. Az én anyukám 70 évesen tanult meg igazi rétest sütni, nyújtani, asztalt körbe járva. Attól fogva minden vasárnap mindhárom gyermekét az ajtóból leste, ki, mikor érkezik, majd beszaladva a sütőbe betette az éppen érkező kedvenc rétesét, hogy mire belépünk a lakásba, frissen, melegen, ropogósan ehessük, a meggyest, túróst vagy éppen káposztást, kinek-kinek mi jár, mit szeret a legjobban. Azt hiszem mi őt, édesanyámat szerettük a legjobban.

Az én mamám úgy szerette édesapámat, hogy csaknem egy évig kezelte, ápolta a lábszárfekélyét, s amikor nem volt mit tenni, apukám kórházba került, mégiscsak le kellett vágni két kislábujját, hát anyukám minden délben friss ebédet vitt az ő szerelmetes párjának, akkor már ötvenegyedik éve hű társának. Édesanyám úgy szerette édesapámat, hogy egyik nap agyvérzést kapott, lebénult a bal oldala, maga is kórházba kerülve már nem tudott ebédet vinni férjének, és még akkor is, félig öntudatlanul, bénult bal oldalával, alig érthetően ezt a szót zihálta:  – „ apa… apa.” –,  amikor valamelyik gyermeke meglátogatta.

Elment. Ma rá emlékezem ismét. Az én mamám, nagyon jó volt, és úgy megtanított szeretni, hogy amíg csak élek szeretni fogom őt is, és minden embert. Mert anyukámnak nagyon fontos volt, hogy szeressünk, – egymást, családot, rokont és minden embert. Mindig azt mondta:

„Az emberekhez csak egy út vezet, s az a szeretet!”