Arra kértek, hogy mondjak néhány szót XVI. Benedek pápa első körleveléhez A keresztény szeretetről. Habár csak január végén hozták nyilvánosságra, ténylegesen 2005 karácsonyára dátumozták, ami a tartalmához megfelelőbb dátum. A körlevél jónéhány embernek meglepetés volt. A témája ugyanúgy meglepte őket, mint a feltűnően pozitív hangneme. Ratzinger bíborosként, mint a hittani testület (kongregáció) elnöke, már volt kiadványa, beszéde és szentbeszéde, ami alapján feltételezhető volt, hogy az első körlevele a kortárs világ többé kevésbé bíráló áttekintését és az egyház számára való kihívását tartalmazza majd.

Nem az első alkalom volt, hogy ez a pápa meglepte az embereket. Emlékszem rá min lepődtem meg először. A winnipegi rádió élő adásában voltam abban a pillanatban, mikor bejelentették a Szt. Péter bazilika erkélyéről, hogy új pápánk van, volt Ratzinger bíboros, aki új neve XVI. Benedek. A név választása sokkal inkább meglepett, mint a megválasztásának egyszerű ténye. Kellemes meglepetés volt. Ahelyett, hogy egy közvetlen elődjének a nevét választotta volna, visszanyúlt egy emberhez, aki az első világháború kezdetén lett pápa, akire úgy emlékszünk, mint a béke embere. XV. Benedekre úgy is emlékszünk, mint aki békét hozott az egyház belső életébe, a modernista válság és az anti-modernista reakció türelmetlenségét követően. A Benedek név Szt Benedek alakját is felidézi, aki a nyugati szerzetesi rendszer atyja és Európa egyik pártfogója volt. Neve a kereszténység és kultúra közti pozitív viszonyokat idéz, ami évszázadokon keresztül élt Európában. Számomra úgy tűnik, hogy a név választásával a pápa nyilatkozott főpapi hivataláról. Az első körlevele nagyonis része ennek a nyilatkozatának.

Mielőtt közelebbről rátérünk a körlevélre, röviden szeretném párhuzamba állítani II. János Pál első körlevelével. 1979 márciusában látott napvilágot, öt hónappal megválasztása után, amit a katolikusoknak  – püspököknek, papoknak, vallásos és világi hívőknek –  címzett, de Isten akarata szerint minden embernek is. Sok szempontból főpapi hivatalának programját fektette le, ami úgy is történt kb. az első tíz évben. Szembe helyezkedett a II. Vatikánnal és néhány alapvető tanítását visszavonta, ami az egyházra, az ökumenizmusra, a vallások közti párbeszédre vonatkozott és néhányat a társadalmi igazságszolgáltatással kapcsolatban állókból. Bizonyos mértékben megadta szerinte hol állt az egyház akkor ezekben a kérdésekben és hogyan látja az előre lépést.

János Pál körlevelének címe: Az emberiség megmentője (Redemptor hominis). A kifejezés nyilvánvalóvá tette a pápa szándékát, hogy az emberi személyt helyezi pápaságának a központjába, egy Isten képére és hasonlatosságára alkotott embert és mint ilyet felruházza egy elidegeníthetetlen méltósággal és értékkel, egy személy az élet megváltója, Jézus halála és feltámadása, az Ige húsa.

XVI. Benedek az első körlevelét nem a nagyvilágnak, hanem a hívőknek címezte. Hitből beszél a hívőkhöz. A nagy német teológus prózája szigorú és mégis elegáns stílusú, amivel arra ösztönöz, hogy válaszoljunk, mélyítsük el nagyrabecsülésünk abban, amit a keresztény hit szívének, vagy közepének nevez. Ez magába foglalja a jellegzetesen szentírási Isten képet, az ebből származó emberiség képet és az utat, amin végig megyünk.

A körleveleket, hasonlóan a zsinati iratokhoz, rendszerint a latin változat első két vagy három szaváról nevezik el. Emiatt ezen írások nyitószavait gondosan választják meg. Itt is így történt. Benedek körlevelének első szavai János első leveléből való idézet része, Deus Caritas est, „…Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”. (1Jn 4.16) Az okirat egy másik címet is visel „A keresztény szeretetről” (De Christiano Amore).

A körlevél két részre van osztva. Az első „A szeretet egysége a teremtésben és az üdvtörténetben”. Amint a kifejezés is sugallja ez egy szeretetről való elmélkedés, az emberi szeretetről, Isten szeretetéről, amit Izrael története és Jézus Krisztus személye is tanúsít, és e két szeretet kapcsolatáról.

A körlevél második része sokkal gyakorlatibb természetű. „Az egyházak, mint a szeretet közösségek szeretetszolgálata” címmel körvonalazza az első részből következőket. Ha Isten a szeretet, és teremtményei Isten képmására készültek, akiket a szeretet embereinek nevezhetünk, akkor ennek megfelelően kell cselekednünk, nemcsak egyénileg, hanem hitközösségként is. Az egyháznak is, mert Isten titokzatos szeretetének Krisztusban való kinyilatkoztatása hozta létre, tanúskodnia kell a szeretetről a testületi szeretet intézkedéseiben és szolgálatában.

A körlevél rövid bevezetője feltárja azt a teológiai alapot amin belül szándékozik a pápa kifejteni a gondolatait. A legegyszerűbben úgy lehet meghatározni, hogy János evangélistára alapoz. Ez a megközelítés különbözik az együttlátó evangéliumoktól is, amiben hangsúlyozzák a királyságot, és Páltól is, aki a húsvéti hittitokra összpontosít, Jézus halálának és feltámadásának hittitkára. János kulcsszava a szeretet. Isten annyira szerette a világot, mondta, hogy Fiát küldte a megmentésünkre. Jézus annyira szeretett minket, hogy önmagát adta az üdvözítésünkért. A parancsa, hogy szeressük egymást, ahogy Ő szeretett minket. János első levele ezt összegzi és erősíti meg, Isten a szeretet.

A bevezetés egy másik bepillantást is nyújt a pápa távlatába. „A szeretet központi helyének belátásával”, mondja „a keresztény hit megőrzi az izraeli hit lényegét, ugyanakkor új mélységet és szélességet ad neki”. Amit itt mond azt fejti ki bővebben a körlevelében. A pápa világosan alá akarja húzni a folyamatosságot az első és második szerződés közt, a zsidó könyvek és az Újszövetség közt, Isten egyetlen tervének különböző kifejezései közt az emberiség üdvözítésére.

A körlevél első része a nyelvi kifejezéseket vizsgálja. A „szeretet” szót, ma ugyanúgy mint a múltban, sokféleképpen és különböző szövegösszefüggésben használták. Beszélünk hazaszeretetről, hivatás szeretetről, családi és baráti szeretetről, szépség és jóság szeretetéről, férfi és nő közti szeretetről, Isten szeretetről. Hogyan viszonyulnak ezek egymáshoz  – kérdezi a pápa –  alapvetően különböznek egymástól vagy egy egységre alapozottak?

A kérdésre való válaszában a pápa két szeretetre összpontosít, egy pár egymás iránti szeretetére és a szentírási hagyományban lévő Isten és embertársi szeretetre. Amint a körlevelében mondja ez a két szeretet megvilágítja az összes többi emberi szeretetet.

Hagyományosan két különböző szót használunk erre a kétfajta szeretetre. Az erosz görög szó; vágyakozást, áhítozást fejez ki. Habár könnyen hajlunk rá, hogy a szeretetnek ez a dimenziója a szexuális dimenziót foglalja magába, az érzéki (erotikus) szeretetet, azonban ezt hagyományosan mindenfajta vágyakozásra használták, beleértve az igazság és Isten iránti vágyakozást is.

Az Újszövetségben a szeretetre használt általános szó az agapé. Itt a szeretet nagy modellje Jézus, aki szeret minket és önmagát adja értünk. Ezeket a szavakat használja János is az első levelében, mikor azt mondja Isten a szeretet, és Jézus a kettős isteni és embertársi szeretetet egyesíti magában. Leegyszerűsítve: az erosz vágyakozó, áhítozó szeretetet jelent, míg az agapé önmagáról megfeledkező, önmagát-adó szeretetet.

Néhány keresztény hagyományosan az erosz és agapé szembeállítására törekszik. Az eroszt önzőnek és az agapét önzetlennek tekintik. Mások, beleértve a nyugati világ bölcselőit is, azt állítják, hogy a kereszténység lerombolja az eroszt a szellemi eszménykép, az önmagát-adó szeretet, hajszolásában.

A pápa e két nézet közül egyikkel sem ért egyet. A kereszténység, mondja, nem veti el, vagy nem aknázza alá az eroszt. Mélyreható emberi valóságnak fogadja el, az emberi élet megtestesült természetének tekinti, ami Isten jót teremtésének része.

Habár a pápai érvelés a párt egymásfelé húzó eroszra összpontosít, szerintem ez az emberi élet minden dimenziójára alkalmazható, családra és barátságra, művészetre és tudományra, gazdasági és társadalmi életre. Alapérve, hogy a keresztény kinyilatkoztatás és a keresztény élet nem áll szembe ezekkel és nem értékeli le ezeket. Inkább segíti a növekedésük és fejlődésük, hogy mindenben megfeleljenek Isten tervének, ahogy elgondolta őket.

Az erosz romboló is lehet. Ekkor szinte mindig önmagával az élvezeteivel és beteljesülésre áhítozásával kezdődik. Azonban lehet érett is, önmaga fölé emelkedve mindinkább a másikra összpontosít. Ehhez szükség van a megtisztítására és fegyelmezésére. Így „a szeretet”  – mondja a pápa –  „kapcsolattá és a másikkal való törődéssé válik. Többé nem (egyszerűen) önmagát keresi … hanem a jót keresi a szeretettben; önmegtagadássá válik, sőt önmaga feláldozására is hajlandó”. A szeretet együtt jár az elragadtatással, ami nem egyszerűen a mámor pillanatának az érzése, hanem „egy utazás, egy folyamatos kivonulás az önmagára tekintés zártságából, az önátadáson keresztül, a kiszabadulás felé és így a hiteles önfelfedezés felé és ténylegesen Isten felfedezése felé”. „Az ilyen szeretet”  – mondja a pápa –  „a kifinomulás felé halad, hogy véglegesen és mindörökre átadja magát egy személynek”.

Az agapé nem ellentétes az ilyen szeretettel, hanem erősíti és mélyíti azt. A valóság egy új dimenzióját nyitja meg.

A körlevél nagyobb része az emberi élet új dimenziójára összpontosít és a szentírási hittel felnyitja az emberi szeretetet. Ezt  – mondja a pápa –  két alap valósággal teszi, az Istenképpel és Emberképpel.

A Szentírásnak Istenről való két nagy állítása, először Isten egy és egy Isten van, Ő mindennek a teremtője, másodszor az Isten szereti az embereket, közel áll hozzá és belekapcsolódik az Ember életébe, szándéka és célja van a létrehozásunkkal, és ez a szándék, hogy életét a legmesszebbmenőkig megossza velünk.

A következőkben, mint az okiratban korábban, a pápa először az Ószövetséghez fordul. Kitart Isten kinyilatkoztatásának folyamatosságában Izrael története és Jézus közt. Tény, hogy egy ponton megerősíti, hogy „az Újszövetség valódi újdonsága nem új eszméken alapszik, hanem magának Krisztusnak a személyén”.

A pápa az Énekek Énekéhez, valamint Ozeás és Ezekiel tanításához fordul, akik ugyan különböző módon, de összehasonlították Isten irántunk való szeretetét a férfi és nő közti szeretettel. Isten szeretete erosz is és agapé is. Egy szenvedélyes szeretet; Isten kapcsolatba akar lenni velünk és azt akarja, hogy kapcsolatba legyünk Vele. Szeretete szenvedélyes, önátadó és az emberi élet valóságának megfelelően, megbocsátó.

A következőkben röviden, mi a jellegzetessége az emberi életnek a Szentírás nézőpontjából, a pápa nem az eszünkre, értelmünkre és igazság megismerő képességünkre összpontosít, hanem szeretet befogadóképességünkre. Ha Isten a szeretet és mi Isten képmásai vagyunk, akkor nyilvánvaló, hogy a szeretetnek önazonosságunk középpontjában kell lennie. A Teremtés Könyve az első emberpár teremtésekor beszél erről. A férfiból vett nőt hús a húsából, csont a csontjából valónak ismeri fel. Emiatt mondja az írás a továbbiakban, a férfi elhagyja anyját és apját és eggyé válik feleségével. Ez azt érzékelteti  – mondja a pápa –  hogy az egyén „valahogyan nem teljes, a természete arra hajtja, hogy a másikban keresse azt a részt, ami egésszé teszi őt; … csak az ellenkező neművel közösségben tud teljessé válni”.

Mindez feltárja, hogy az erosz a valódi természetünkben gyökerezik. Ebben az indíttatásban „a házasság felé – ami egyedülálló és végleges kötés”,  – a pápa szavaival –  „viszonykép Isten és emberközt és viszont. Isten szeretetének módja válik az emberi szeretet mércéjévé”.

Az isteni önátadó szeretet titkának mélysége, Jézus életében és rendeltetésében új és végérvényes módon válik láthatóvá, főleg a hálálnak való önátadásában. János első levelében írt meggyőződése, „Isten a szeretet” Krisztus átszúrt oldalán való elmélkedéséből ered. „Onnan”  – mondja a pápa –  „ahonnan a szeretet meghatározásunknak kezdődni kell.”.

Jézusról és főleg az önátadási szeretet kifejezésben halálának említéséről szóló rövid gondolatfuttatás vezette a pápát az oltáriszentségről való némileg hosszabb gondolatfuttatásra. Ez jellegzetesen a szentségi szeretet. Amiben Jézus lelki eledelként adja magát nekünk. „Az oltáriszentség”  – amint a pápa megerősíti –  „Jézus önfeláldozásába vonz minket. Ami több, mint a Megtestesült Ige statikus befogadása, ezzel önátadásának valódi dinamikájába lépünk”. „Ez az Én testem, a személyem, amit értetek adok”. Az életem vérét ontom az üdvözítésetekért. Az oltáriszentség szívében van az, amit a pápa a szeretet titkának nevez.

A szeretet, amit az oltáriszentség és rokon értelmű szavai kifejeznek, nemcsak egyszerűen köztünk és Krisztus közt van, hanem mindannyiunk közt is, akik osztozunk benne. A szeretet, amelyre Isten a teremtés óta, Izrael életén és Jézus történetén keresztül hív minket, egy társas szeretet. „Krisztust nem sajátíthatom ki magamnak”  – amint a pápa megerősíti –  „csak másokkal egységben tartozhatok hozzá, akik megfelelnek, vagy meg fognak felelni annak, hogy az övéi lehessenek. Itt Isten szeretete és a felebaráti szeretet valóban egy. Itt az Isten imádás és az erkölcsi szeretet szintén egyesül és egységet formál. „Az az oltáriszentség”  – mondja a pápa –  amelyik nem válik a szeretet tényleges szolgálatává, lényegileg töredékes”, nem az, aminek lennie kellene.

Az oltáriszentségből értjük meg, hogy a szeretet parancsa nem pusztán egy parancs. Hanem egy válasz egy megelőző ajándékra. Minél jobban megnyílunk Isten szeretet ajándékára, annál inkább a szeretet embereivé válunk.

Amit a természete és kegyelme folytán szeretetnek nevezünk, magába foglalja Istent is és embertársainkat is. Ez a két szeretet végső soron elválaszthatatlan. Felebarátaink szeretete tényleg kiváltságos útja az Isteni szeretet elnyerésének. Istent nem látjuk, amire Szt. János I. levelében emlékeztet minket, de láthatjuk felebarátainkat és szükségleteiket. „A felebaráti szeretet”  – mondja a pápa –  „az út az Istennel való találkozás felé; ha behunyjuk szemünket felebarátaink felé, vakká válunk az Isten felé”.

A fentiekben a pápa úgy mutatta be az egyházat, mint az Isten és emberiség közti szerelmi történet. A történetet Isten kezdeményezte. „Elsőként Ő szeretett és szeret minket, ezért tudunk szeretettel válaszolni. … Szeret minket, megláttatja és megtapasztaltatja velünk szeretetét, mivel Ő 'szeretett minket először', válaszunkban a szeretet kivirágozhat”.

Ez a szeretet-történet most is zajlik; sohasem lesz befejezett és teljes, amíg élünk. Szeretetünk növekszik és fejlődik; egyre inkább Istenre és Isten akaratára hangolódik. Többé már nem idegenként tapasztaljuk meg, hanem valami bennünk levőként, valamiként, amivel azonosítjuk magunk, valami, ami békét és örömet hoz.

A szeretetünk nem segít Istenen, de mélyíti egymás iránti szeretetünk. Képessé tesz minket arra, hogy felismerjük egymásban Isten képét és hasonlatosságát; segít, hogy meglássuk a jelenlétét a másikban. Másfelől a felebarátunk felé való nyitottságunk érzékennyé tesz az Isten iránt. „A szeretet a szereteten keresztül növekszik”  – mondja a pápa –  „a szeretet 'isteni', mert Istentől jön és Istenben egyesít minket; ez az egyesítési folyamat tesz minket 'mi'-vé, amely felülmúlja megosztottságunk és eggyé alakít minket, hogy végül Isten legyen minden mindenben”. (1 Kor 15.28)

Ezekkel a gondolatokkal fejezte be a pápa levelének első felét. Ezek lennének, mint mondta, az elmélkedések a szeretetről, a szeretet befogadóképességünkről, Isten szeretetéről felénk, Jézusról, mint a megtestesült szeretetről, az oltáriszentségről, mint szentségi szeretetről, Isten és felebarátaink kettős keretű szeretet parancsáról, és hogyan vagyunk képesek teljesíteni, mivel Isten a szeretet ajándékként megelőlegezte.

A második rész címe „Az Egyház, mint szeretet közösség, szeretetszolgálata”. Amit az első részében mond, arra az egész emberi életből következtet. Különbséget kellene tenni az emberi élet minden nézőpontjából – családi élet, személyes kapcsolatok, munka, a művészetekhez való hozzáállás, kultúra és tudomány, társadalmi élet, igazságszolgáltatás, béke; különbséget kellene tenni mindenben amit teszünk, ami vagyunk és amibe bele vagyunk vonva. A körlevél második részére való összpontosítás szűkebb körű. Hogyan kell gyakorolnunk a mai világban azt, amit hagyományosan a jótékonykodással tettünk. Ebben a részben a pápa szándéka, hogy bátorítsa a katolikus jótékonykodási tevékenységet és szervezeteket az egyházi élet minden szintjén – a plébánián, az egyházközségben, az egyetemes egyházban.

Alap hozzáállása, ha az okirat első részének minden állítása igaz, akkor szeretettel kell tevékenykednünk, az embereknek segítenünk kell szükségleteikben. Ezt egyénileg is kell tennünk és hitközösségként is. Nem parancsra kell könnyítenünk az emberek szenvedésén, hanem tanúságot kell tennünk a világban a Krisztusban feltárulkozó szeretet hittitkáról.

A pápa ezt a részt a történelemből idézett keresztény jótékonykodási tevékenységekkel kezdi. A klasszikus kiindulási pont az apostolok cselekedetei és az ó-keresztény közösségek Jeruzsálemben, ahol, mint mondták, ezek mindennapos dolgok voltak és mindegyik a másik szüksége szerinti történt. A gyakorlása azonban meglehetősen helyinek tűnik és rövid ideig tartott, az első évszázadokban óriási lelkesedés volt nemcsak a különböző szerzetesi rendekben, hanem az Egyház és egyházi személyek részéről is, akik különböző formában jótékonysági tevékenységet folytattak.

A pápa érzékelteti, hogy három dolog határozza meg az egyház életét: az ige, a szentség és a diakonia, vagy szolgálat. Az utóbbi, mondja, ugyanolyan fontos, mint a másik kettő. Ez az, amit a levelében hangsúlyoz.

A jótékonykodás és jótékonysági szervezetek a nyugati kultúrában vita tárgyát képezték az utóbbi kétszáz évben. vagy mégtöbben. Különösen a marxizmus szerint a jótékonykodás elfedi a társadalom valódi betegségét. Hagyjuk az embereket szenvedni, mondta, így a társadalom igazságtalansága nyilvánvalóbbá válik és az emberek ráébrednek a gyökeres változtatás szükségességére. Ebben van némi igazság  – mondja a pápa –,  de messze van a teljes igazságtól. Itt, az erosz és agapé viszonyának feldolgozásában, aggódását fejezi ki, mivel tudja, hogy a hagyományos keresztény meggyőződés és gyakorlat az ily elítélő bírálatban nevetség tárgyává válik a nyugati kultúra utó-felvilágosulásában. Azért akar erről a bírálatról beszélni, mert látja a hatáskörét, mellyel aláássák az egyén és az egész társadalom bűntudatra ébredését tekintettel a keresztény hitre és a keresztény értékekre.

Néhány bírálója kényszeríteni akarja a pápát, hogy foglalkozzon az igazság és szeretet kérdésével. Ez a két valóság nyilvánvalóan nem játszható ki egymással szembe. Ezzel kapcsolatban a pápa röviden utal az egyház társadalmi tanításaira XIII. Leó Rerum novarum-án keresztül XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál leveleire. Ezek a tanítások alapvetők és az egyház ezek alapján lép fel a kihívó politikai és üzleti vezetők igazság üldözéseivel szemben, hogy legyenek tekintettel tettük erkölcsi kimenetelére is, ami szintén része a társadalmi, politikai és gazdasági életnek.

Egy igazságos társadalom tényleges előremenetele  – mondja a pápa –  nem közvetlenül az egyháznak, mint egyháznak, a közvetlen felelősége, mint például egy megszervezett és szerkezettel rendelkező vallásos közösségnek. Ez az állam felelőssége. Az egyház emberei egyénileg alkotó és cselekvő szerepkört játszanak ebben. Ugyanakkor az egyház társadalmi tanítása az, ami kihívás a politikai és társadalmi vezetőknek, mikor aláássák vagy figyelmen kívül hagyják az emberek alapvető méltóságát és jogait.

Az igazságkeresésben  – mondja a pápa –  rendkívül sok hely marad a jótékonykodásnak. Manapság nagymértékben láthattuk ezt a szökőárnál, a különböző földrengéseknél, a Katalin hurrikánnál és más természeti katasztrófáknál. De körülöttünk kisebb mértékben is láthatjuk. A saját városunkban is számos ember számos formában szenved szükséget. Lehet idősebb és tartósan beteg, lehet gyászoló egy családtag elvesztéséért, vagy egy egyedülálló anya, aki nehézkes gyermekével küszködik. Ez mind valamilyen fokon egy társadalmi programnak és intézménynek témája lehet, de mind képviseli az emberi drámát is, ami nagy hanggal emberi érintkezést, emberi arcot követel, a szerető ember támogató, segítő jelenlétét.

A „szeretet”  – mondja a pápa –  „mindig vizsgálja a szükséget, még a legigazságosabb társadalomban is. Az államnak nincs olyan tökéletes rendje, ami kiküszöbölhetné a szeretetszolgálatot. Aki a szeretetszolgálatot akarná kiküszöbölni, az az emberségesség kiküszöbölését készítené elő.”.

A pápa a társadalmunkban létező összetett rendszerről beszél, ami segíti a szükségben lévő embereket. Itt az egyházat és egyházi szervezeteket az együttműködésre bátorítja más keresztényekkel, a hagyományos nagy világvallások embereivel ugyanúgy, mint világi szervezetekkel.

Ez a fajta munka szakmailag képzett embereket igényel. Ugyanakkor a keresztény jótékonysági szervezetek nem veszthetik el megkülönböztető azonosságuk. Az ebben dolgozóknak nemcsak szakmai képzéssel kell rendelkezniük, hanem „szív formálódással” is. A pápa szavai szerint „Istennek Krisztusban való találkozása kell, hogy vezesse őket, ami felébreszti a szeretetük és kinyitja a lelkük a másik felé.”.

A keresztény jótékonysági tevékenység nem a világ ideológiai megváltoztatásának útja és nem a hittérítés szerszáma. Hanem a szeretet itt és most megjelenítésének az útja, amire az emberiségnek mindig szüksége van. „Isten és az emberiség legjobb védekezése,”  – a világunkban, teszi hozzá a pápa –  „hogy pontosan a szeretetben marad fenn”.

A pápa Szt. Pál szeretet himnuszát említi a korintusiakhoz írt első leveléből, ami minden egyházi szolgálat alkotmánya. Ez minden gondolatát összegzi  – amint mondja –  amit körlevelében írt a szeretetről. A következő bekezdéssel zárja ezt a rész:

A hit és jótékonykodás együtt jár. Reménykedik az erény türelmével, folyamatosan jót tesz, akkor is ha számára sikertelennek látszik, az emberségesség erényén keresztül elfogadja Isten hittitkát, bízik benne a sötétség idején is. Hitünk szerint Isten Fiát küldte hozzánk, hogy felrázzon minket és győzedelmes bizonyosságot adjon nekünk …Isten a szeretet. …A hit, amelyik látja Isten szeretetét, amit Jézus kereszten átszúrt szívéből nyilatkoztat ki, alkalmat ad a szeretetre. A szeretet a fény  – végső soron az egyetlen fény –  ami megvilágíthatja a Föld növekvő elhomályosulását és bátorsággal tölt el, amire szükségünk van az életünkhöz és munkánkhoz. …A szeretet megtapasztalásán keresztül Isten fényének a világunkba engedése – az erre való meghívást szeretném terjeszteni körlevelemmel.

A körlevélben az elejétől a végéig a pápa üzenete a szeretet: szükségünk és befogadóképességünk a szeretetre és Isten szeretetére, a szeretet magában a teremtésben is feltárulkozik és végleges módon Jézus életében és rendeltetésében. Mindez a keresztény hit és élet közepébe helyez minket. Ez az üzenet egyszerre régi és új.

XVI. Benedek miért helyezte ezt az üzenetet az első körlevelének középpontjába? Mennyiben érzékelteti ez főpapi hivatalának programját?

Látszólag II. János Pál pápa is kezdeményezte, vagy kért másokat, hogy készítsenek egy olyan okiratot, ami a katolikus jótékonykodás különböző módjaival foglalkozik, úgy ahogy az Egyház életének különböző szintjén létezik. A legfontosabb körlevelei közül három is foglalkozik az igazságszolgáltatással és a politikai és más vezetők felelőségével az ez irányú munkálkodásban. Most, azokban az okirataiban leírtak tagadása nélkül, a jótékonykodás folyamatos szolgálatáról és szervezéséről akart valamit mondani a pápa.

XVI. Benedek ezt a gondolatot magáévá tette. A fentiekben mindenütt a jótékonykodási szervezetre vonatkozó észrevételeivel vezette be megjegyzéseit, mind hagyományosan mind személyesen, a keresztény hit közepében és szívében, Krisztusban Istennek a hittitka, mint a szeretet hittitka fordult felénk, hogy gyógyítsa összetört életünk és képessé tegyen minket arra, hogy a szeretet embereivé váljunk.

Egy ilyen téma, mint körlevele bevezetőjében is említi, nem lényegtelen egy olyan világban, „ahol Isten nevét néha a bosszú, sőt a gyűlölet és erőszak szolgálatába állítják”. Ez a téma kiemeli az emberi élet és valóság rendkívül pozitív szemléletét, ami a Kereszténység szívében van. Ily képen hív minket hitünk és elkötelezettségünk megújítására. Bátorít, hogy újra megtaláljuk a szeretet örömét, azt a szeretet, ami egyszerre isteni és emberi, azt a szeretetet, amit ajándékba kaptunk értékének kinyilatkoztatásával, és erősíti a szeretetünk azzal, hogy örökkétartó jelentőséget tulajdonít neki.

Az emberek tudják, hogy a hagyományos katolikus erkölcsi tanítás nézőpontja széles körben nem ért egyet a jelenkori nyugati kultúra hozzáállásával és gyakorlatával. Mivel ezeket nagyon sokszor hangsúlyozzák a hírközlésben, az emberek afelé hajlanak, hogy elhatárolódjanak attól a mély teológiai igazságtól és valóságtól, amelybe gyökereznek, ami egyedül hihető és elviselhető. Az eredmény a kereszténység egyoldalú szemlélete, ami időnként alááshatja a hívők lelkesedését és elkötelezettségét.