Sok mindent nevezünk szeretetnek, ami valójában nem az. A legtöbb ilyen szeretetet „ragaszkodás”-nak (attachment) mondhatjuk. Az alábbi sorokban nem a tapasztalatból következtetünk a szeretet lényegére, hanem fordítva: előbb reflektálunk a szeretet lényegére, és abból vonjuk le a következtetéseket arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedjünk annak érdekében, hogy a szeretet megvalósuljon bennünk és általunk.

A szeretet lényege egyszerűen fejezhető ki: „Az Isten Szeretet és Szeretet az Isten”. Tehát ha a szeretet lényegét akarjuk fölfedezni, akkor Isten felé kell néznünk: ki ő, mi ő? Hogyan ismerhetjük meg a legjobban?

Általában nem itt kezdjük, hanem a szeretetnek másféle megnyilvánulásainál, és azt gondoljuk, hogy elértünk az igazi szeretet igazi értelmezéséhez. Mivel mindez nem maga az Isten, azért révbe kerülünk, zsákutcába, amiből igen nehéz kitalálni. A szeretet értelmezéséhez a legfontosabb kiinduló pont elfogadni, hogy az igazi szeretet nem lehet materiális, anyagi, hanem csakis szellemi. Mindaz, ami az anyagban valósul meg, vagy abban mutatkozik meg, valójában nem lehet szeretetünk tárgya, hanem pusztán „ragaszkodásunké”. Ha pedig az anyagi dolgok vonzását követjük, az anyagnál kötünk ki, és végeredményben eltávolodunk a szeretettől.

Vegyük példának a család „szeretetét”. Ez valójában ragaszkodás valamihez, amit mi magunkénak érzünk. Ugyanez áll a pénz „szeretetére”, az anyagi dolgok tulajdon-érzetére: birtok, ház, vagyon, üzlet, munka, utazás, tanítás, kutatómunka, művészetek stb. Mind anyagi jellegű és végeredményben nem lehet végcélja szeretetünknek. Miért? Mert az anyagi dolgok mulandóak, és nem elégíthetnek ki minket hosszú távon.

Az élvezetek, a szex, a nyalánkságok - nem az igazi szeretet tárgyai, hanem csak ideiglenes örömök forrása.

Az állatvilágban megfigyelt „szeretet” is inkább csak ragaszkodás, amelyet az ösztön irányít. A „haza szeretete” ismét véges és anyagi vonatkozású. Valójában múlandó célpont tárgya. A szeretet örök és nem lehet ma itt, holnap pedig másutt. A „haza” fogalma és tárgya változhat: ma lehet Magyarország, holnap Kanada. Szeretetünk inkább egy illendő ragaszkodás megvalósulása, amely végződhet kiábrándulásban, csalódásban is. Ha mégis öröknek érezzük, akkor az csak annyiban lehet igaz, hogy valójában az örök hazára gondolunk, ami nem más, mint Isten Országa, a vele való egységünk tudata. Minden más „hazaszeretet” csak ennek a levezetése, azaz innen kölcsönzött fogalom.

A szerelem sem igazi szeretet, ha megmarad magában, maga miatt. A szeretett személy közelsége és annak élvezete előképe Isten-szeretetünknek. Ha a szerelem megmarad a személyes kapcsolat élvezeténél és határain belül, idővel elmúlik, amikor az újdonság érzetének varázsa megszűnik. Ha a szerelem nem alakul át szeretetté, akkor ez is csak zsákutcába torkollik. Hogyan alakulhat át szeretetté? Csak úgy, hogy Istenben meggyökerezik, amikor a másik személyt nem magáért, hanem Isten kedvéért szeretjük. Isten kedvéért és Istenben. Amikor rájövünk arra, hogy a másik személy Isten életáramának és életpulzusának részese. Szeretetről csak akkor beszélhetünk, ha Isten jelenléte másokban öntudatosodik bennünk. A „mások” lehetnek személyek, más élőlények: állatok, növények, vagy akár kövek. Mindezekben jelen van az isteni öntudat szikrája. Isten maga az Öntudat. Minél inkább megvalósul bennünk ez az öntudat (consciousness), annál tisztább a szeretetünk és annál valódibb.

Végeredményben tehát megkérdezhetjük, hogy mi a szeretet? Isten a szeretet, s minden más részt vesz ebben a szeretetben, s csak annyira mondhatjuk azt szeretetnek, amennyiben és amilyen fokban ez a részt-vétel megvalósul.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy mivel nem látjuk Istent, így nagyon nehéz megtudnunk, mi az igazi szeretet. Valójában nem is tudhatjuk mindaddig, amíg nem találkoztunk személyesen Istennel emberi formájában. Isten tudta ezt, azért jelent meg közöttünk, és ma is megjelenik fölkentjeiben (Krisztusban). A Szentháromság második személye, a Fiú, akit mi Krisztusnak nevezünk, a világ kezdetétől a világban van emberi formában. A különböző vallások tanúskodnak róla bőven. Nekünk, keresztényeknek, Krisztus legismertebb megjelenése a Názáreti Jézus személyében történt. De Krisztus velünk volt Jézus előtt is, és ma is itt van emberi formában. Ha 2000 évvel ezelőtt szükséges volt emberként megjelennie, akkor 2500 évvel, 6000 évvel és 30000 évvel ezelőtt is fontos volt megjelenése, ugyanúgy, mint az időszámításunk utáni évszázadokban egészen napjainkig.

A régi mesterekről, azaz Isten fiairól, a különböző szentírások tanúskodnak. Ezeknek az iratoknak a feladata azonban főleg arra korlátozódik, hogy fölébressze bennünk Isten ismeretének és szeretetének vágyát. Arra általában nem képesek, hogy minket visszakapcsoljanak az isteni áramba, Isten életlüktetésébe és részesítsenek az isteni öntudatban. Ehhez szükséges, hogy Isten hozzánk hasonló emberi formában jöjjön közénk. Valójában arról ismerhetjük meg Őt, hogy képes bennünket, mai embereket, „visszakapcsolni” az örök áramlásba, azaz megengedi, hogy megtapasztaljuk, hogy Ő maga nem valahol rajtunk kívül, hanem bennünk van. eddig csupán nem ismertük föl és jelenléte, mibenléte nem volt tudatos számunkra.

Isten tudatosítása lassú folyamat. Kezdetben egy beavatás formájában, az istenkereső személy megtapasztalhat valamit. De ez csak az alap, ami után hosszú és kitartó munka következik, amely természetesen nem csak emberi erőfeszítés, hanem a kegyelemmel párosuló folyamat.

Nemrégiben egy lelki mester elárulta tanítványainak, hogy mindaz, aki teljes szívét odaadja Istennek, az megérett arra, hogy Hozzá azonnal visszatérjen. Van-e jelentkező? Egyik tanítványa vállalkozott rá. „Ura vagy a szívednek?” kérdezte a mester. „Nem”. „Addig nem adhatsz oda valamit Istennek, amíg az nem a sajátod, amíg az darabokban van és száz felé orientálódik...” – mondta a mester.

Tehát az első lépés ahhoz, hogy visszatérjünk az isteni áramba az az, hogy összeszedjük magunkat. Jézus maga is tudtunkra adta ezt az un. Hegyi Beszédben. A szentírásfordítók sajnos nem minden esetben adnak vissza helyesen kulcsszavakat. A ٴαπλοuς-t (haplúsz-t), ami a görög eredetiben „egy”-et, „egyedüli”-t, „egyedi”-t jelent a fordításokban „jó”-nak fordítják, amit ez a szó a korabeli görögben soha nem jelentett. Jézus tanítványai még megértették, de a következő generációk már nem tudtak az „egyetlen szem” fogalmával mit kezdeni. Amit Jézus mondott (Mt 6,22), azt így fordíthatnánk le helyesen: „Ha a szemed egy (vagyis koncentrált), egész tested világosságban van”. A mai embernek, mint talán minden korok emberének a legfőbb és legalapvetőbb feladata, ha az isteni életlüktetésbe vissza akar térni, hogy ezerfelé irányuló figyelmét egybevonja, összpontosítsa „egy szem”-ként, amely egyedül képes meglátni Isten anyagi világot felülmúló fényét. Ennek a fénynek melegsége nem más, mint maga a szeretet.

Beszélhetünk tehát a szeretetről, írhatunk vaskos köteteket, de mindaddig, amíg ez a fény, ez a melegség nem válik saját tapasztalatunkká, az egész csupán agytorna, teológia, tudományos mű, nem maga a szeretet valósága. Nagy irodalom létezik a Logosz-ról, amit mi magyarul „Igé”-vel fordítunk. A Logosz Isten Fia, a második isteni személy, Krisztus, aki emberi formában lép közénk. De mindez csupán információ Róla, nem ő maga.

Az Ige maga szavakban kifejezhetetlen, leírhatatlan, végtelen. Egyedüli módja annak, hogy „megértsük”, pontosan az, hogy értelmünket kikapcsolva létébe behatoljunk, Őt magát tapasztaljuk meg. Aquinói Szent Tamás szerint is ez a pont minden teológia végállomása. A hagyomány szerint Szent Tamás halálos ágyán kérte rendtársait, hogy fő művét a Summa Theologiá-t égessék el. Akkor már tudta, hogy a dogma, a doxa, nem képes Isten valóságába behatolni, csupán irányt mutatni felé. Jellegzetes az intézményes vallásokra, hogy Szent Tamás kérését nem teljesítették, hanem helyette a doxa és a tanok legmagasabb polcára helyezték, amely mércéjévé vált a „helyes” tannak (ortodoxiának). Ez önmagában még nem lett volna nagy baj. A dolog sajnálatos oldala abban mutatkozik meg, hogy az ezekkel a tanokkal le nem mérhető, velük meg nem egyező jelenségek gyanússá, sőt elítélendővé váltak és válnak a mai napig is. Így a keresztény gnózis és a legtöbb misztikus élmény is ebbe a kategóriába került. Mivel a szeretet megtapasztalása és megélése is túllépi a racionális határokat, hozzáférhetetlen lett az emberiség nagy része számára.

Természetesen a racionális teológiák nem teljesen haszontalanok. Az isteni gondviselés ismeri az embert, s a szentírások és azok tudományos magyarázata által tudatunkba építette a valóságot: Isten létezik. Nem rajtunk kívül, hanem bennünk. Ezért ha közelebb akarunk kerülni hozzá, a legbiztosabb út, ha önmagunkba szállunk és szolgáljuk embertársainkat. Magunkba szálláskor felismerjük és meglátjuk, hogy Ő bennünk van, sőt jelenléte embertársainkban is valósággá válik számunkra. „Amit testvéreim közül a legkisebbel tettetek, velem tettétek”. Ez a világmindenség legalapvetőbb elve, mert világos, irányadó tanács a szeretet eléréséhez vezető úton. Ez annyira fontos és alapvető dolog, hogy a különböző vallások hivatalos tanításai elegendőnek ítélik az Isten szolgálatához. Ha az Isten szolgálata a szeretet-szolgálat által történik, úgy tűnik, hogy semmi sem hiányzik ahhoz, hogy tudjuk és megéljük a szeretet lényegét. A szolgálat, a néha önfeláldozó szolgálat túllép az elméletek sterilségén és behatol magába az isteni életbe. Mégis azt kell mondanunk, hogy csak a legalapvetőbb formában van így. Ez egy jó lépés a helyes irányba. Ha azonban lassan megérezzük, hogy ez még nem minden, akkor az annak a jele, hogy a gondviselés számunkra megengedte, hogy még ebben az életben (mielőtt a materiális világból végleg kilépünk) az isteni valóság számunkra a Mindenné váljon: hogy Isten maga a szeretet-fényében és melegségében miénk legyen.

Így mondhatjuk, hogy mások áldozatos szolgálata a legbiztosabb út Istenhez, aki maga a Szeretet. Ez képes tükrözni és kinyilvánítani Isten valóságát, amelyet általában csak a misztikus szem tud felfogni.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a szeretet keresőjének legelőször is meg kell különböztetnie a szeretetet a ragaszkodástól. Majd figyelmét az „egy szem”-re kell koncentrálnia, amelyet az élő mester számára megnyitott. A benső fényben föl kell ismernie, hogy Isten országa benne van. Ugyanúgy látnia kell azt is, hogy Isten nem csak benne, de minden létezőben jelen van, ami őt mások önfeláldozó szolgálatára, a szeretetre fogja késztetni.