Jezsuita koromban a filozófián skolasztikus filozófiát tanultunk, s emlékszem egyik tételünk, amit meg kellett védenünk, így hangzott:

„Miracula fieri possunt”

azaz: „A csodák lehetségesek”. Természetesen ahhoz, hogy ezt a tételt megvédje az ember, legelőször arra volt szükség, hogy meghatározzuk: mi is a csoda? A csoda meghatározása valahogy annyit jelölt meg, hogy mindazt a tényt vagy történést nevezhetjük csodának, amelyet sem tudományosan, sem bármilyen más módon nem tudunk megmagyarázni, mert léte meghaladja mindazt, amit elménk felfogni képes.

Azt hiszem, hogy ez a meghatározás még a mai nap is megállja helyét. Mégis úgy érzem, ez a meghatározás minden igaza ellenére helyet hagy a kételynek, hiszen nyilvánvaló, hogy a tudomány is fejlődik, és így, amit ma még nem tudunk megmagyarázni, azt talán már holnap tudományosan bizonyítani is tudunk. Ugyanakkor vannak olyan tények, amelyek az évszázadok, vagy évezredek ellenére is elfogadható magyarázat nélkül maradnak, mint pl. halottak feltámasztása, vízen való járás, csodálatos kenyérszaporítás, stb. .

Az elővigyázatos szemlélőnek azonban még ezeket sem kell elfogadnia, mint kétségtelen csodákat, hiszen tudva levő, hogy az emberi agy és elme képességeinek legföljebb csak 1-2 %-át használja a mai ember. Az agy többi területének képességei még ismeretlenek. Csak ritka esetben látunk valakit, aki ebből a kis „börtönből” képes kitörni és „csodákat” művelni.

Hogyan lehetséges ez? – Azt hiszem, ha erre a kérdésre választ tudnánk adni, akkor mi is ugyanúgy képesek volnánk hasonló dolgok véghezvitelére. Megérzésem, hogy akik az elme ki nem használt 98%-ba sikeresen betörtek, és az ott rejtőző képességeket céljaiknak megfelelően ki is használják.

Egyik legkedvesebb védőszentemnek, 6. Kyrillos egyiptomi kopt ortodox pápának egész élete aligha volt más, mint csodák művelése, főként betegek gyógyítása. Gyakran nagy tömegben is felismerte azokat az embereket, akik gyógyulást kérni jöttek hozzá. Anélkül, hogy mondtak volna valamit, a pápa már meg is gyógyította őket. Ő maga bár 1972-ben meghalt, a sírjánál a mai napig is történnek gyógyulások…

Egyik jó barátomat is ő gyógyította meg. Ez az egyiptomi fiú, gyerekkorában hirtelen súlyosan megbetegedett és magas lázban feküdt otthon. A szülei elkészültek a legrosszabbra. Az apa mégis elhatározta, hogy megpróbálja a lehetetlent: elmegy orvosért, hátha az képes segíteni neki. Indulása előtt azonban levette a falról Kyrillos pápa képét (aki akkor még életben volt), és mondta a feleségének, hogy amíg ő odavan az orvos keresésében, tegye a mozdulatlanul fekvő gyerek takarójára… Nem telt el sok idő, Márkus barátom egyre jobban lett. Egy óra múlva, amikor az apja az orvossal megérkezett, már az ágyán ült és minden láz nélkül, jó kedvvel játszadozott.

Márkus ismertette meg velem Kyrillost, akinek életét tanulmányozva beleláttam életének korábbi szakaszaiba, amikor még egyedül az egyiptomi sivatagban remetéskedett. A kemény élet, a kontemplatív kapcsolat Istennel, részben magyarázza későbbi tetteit. Amikor még a sivatagban lakott egy elhagyatott malomépület udvarában, - egyszer valaki kora hajnalban ott kereste fel. A kapukat zárva találva zörgetett. Majd amikor a kapu kinyílt, először egy oroszlán jött ki rajta, mögötte pedig Kyrillos. A vendég érdeklődésére csak azt a választ kapta, hogy ez a szegény állat előző este menedéket keresett és megesett rajta a szíve…

Mi, keresztények, azt gondoljuk, hogy csak Jézus volt képes annyi embert 5 kenyérből jóllakatni. (A halakat szándékosan hagyom ki a történetből, mivel majdnem biztos, hogy azokat csak utólag adták a történethez a nem vegetáriánus keresztények, akik a 2. század felétől sikeresen felülkerekedtek a vegetáriánus hagyományoknak, és mire a biblia kánonját meghatározták, az ő nézetük érvényesült). Lelki Mesterem életéből számos hasonló eseményt ismerünk, ugyanúgy, mint Jézus életéből. A múlt század harmincas vagy korai negyvenes éveiből maradt ránk a következő esemény: Lelki Mesterem Kirpal Singh mesterét, Sawan Singh-et az akkori radikális szikhek egyik szektája, az akáliak állandóan próbálták bajba keverni. Sawan Singh ashramjában volt állandó ingyen konyha bárki számára, aki oda betévedt. Az akáliak egyik csoportja összebeszélt, hogy az egyik nap, amikor az ebéd befejeződik és minden étel elfogyott, elfoglalják az ingyen konyhát és letelepedve követelnek ebédet. Így is történt. Kirpal, aki fogadta őket, rögvest hozzákezdett a csapati készítéshez. Sawan Singh azonban megkérdezte, hogy miért nem ad nekik enni rögtön? – „Ez a két csapatink maradt csupán. Nem elég ennyi embernek”. „Nem baj”, - mondta a Mester, - „takard le a kosarat és kezd kiosztani nekik”. Kirpal így is tett, és mindegyiküknek adott annyit, amennyit csak akartak, s a végén ugyanannyi még meg is maradt. – Igaz, itt nem ezrekről volt szó, de végeredményben ugyanaz történt, mint kétezer évvel előtte: az étel megszaporodott minden általunk ismerhető tevékenység nélkül. Hogy hogyan? „Még” nem tudjuk. De lehetséges, hogy egyszer köztudomású lesz.

Egy másik személy, akivel volt kapcsolatom, konnesreuti Teréz, életével tanított meg olyan dolgokra, amit egyébként nehezen fogadhattam volna el. Őróla tudományosan is megállapították, hogy képtelenség bármilyen magyarázatot adni arra, hogyan volt lehetséges, hogy több mint harminc éven keresztül jó egészségnek örvendett minden étel vagy víz elfogyasztása nélkül. Az egyedüli dolog, amit magához vett naponta, az oltáriszentség ostyájának egy nagyon kis töredéke volt (nagyobbat nem tudott lenyelni, mert nem volt semmi nyál képződése).

Teréz másik „érdekessége” a bilokáció képessége volt, azaz, ugyanabban az időben két különböző helyen meg tudott jelenni. Ezt különben az olasz Páter Pióról is tudjuk, - akivel 1957 nyarán találkoztam, - hogy élete vége felé, amikor a sok adományból egy háromemeletes kórházat épített, és Európa minden részéből jöttek oda betegek, minden nap déli 12-kor minden beteg látta őt az ágyánál… Páter Pió csupán olaszul tudott, mégis olyanokat is gyóntatott, akik egy szó olaszt nem értettek. Mégis mindenki megértette a Páter válaszait. – Konnesreuti Teréz pedig, amikor hetente megismételve Krisztus szenvedését újra élte (természetesen egy másik tudati síkon, mint normálisan), a görög és latin mellett igazi arám nyelven is beszélt, ami nyelvtudósok tanúsága szerint tökéletes volt. Pedig ő sem tudott mást, mint német anyanyelvét.

A fent említett események egyike sem esik a „bűvészetek” körébe. Mind megtörtént valóság, és mint Teréz életében is, szigorú ellenőrzés tárgya lett, amikor kétszer is két-két hétre karanténba zárták a kórházban, s amikor még a fogmosási vizét is pontosan lemérték… Ugyanakkor, pénteki transz-szenvedései alatt kb. másfél liter vér vesztesége ellenére is szombat reggelre teljesen visszaállt a testsúlya.

Mit mondhatunk tehát ezekről?

Madame Blavatszky, a teozófus irányzat egyik alapítójának válasza erre a mai napig is mérvadó, szerintem. Egyik alkalommal, amikor egy tudós körben előadást tartott, egyik professzor ezt mondta: „Madame, amit itt most mondott, az olyan lehetetlen humbuk, mint a rózsák hullása a mennyezetről” – „Tényleg olyan lehetetlen az Professzor úr?” – kérdezte Madame Blavatszky, s nyomban az egész asztal eltelt a plafonról hulló rózsákkal… „Ezek nem csodák, csupán az átlagember nem tudja megmagyarázni őket”.

Így mi is, az „átlagemberek”-hez tartozunk, s nincs mást tennünk, mint csodálkoznunk a „csodákon”. Ugyanakkor azonban megkérdezhetjük, hogy mi a szerepe vagy jelentősége a csodáknak?

A Sant Mat misztikus ösvényén, az előrehaladott meditálóknak „magától” adódnak olyan tehetségek, amelyek a csoda kategóriájába esnek. Gyakran úgy, hogy a meditáló maga sem tud róla. Sokan azonban tudják magukról ezeket a képességeket, de mégsem használják, mert a mester szigorúan megtiltotta. A Sant Mat lelki ösvény lévén a legfontosabb dolognak Isten akaratának teljesülését tartja. Márpedig mindakkor, amikor láthatólag Isten akarata „ellen” teszünk valamit, vagy pedig azt valamilyen formában hatálytalanná tesszük, mint pl. halottak feltámasztásával, a dolgok kellő folyását akadályozzuk meg, és bár látszólag segítünk valakin, a saját „Énünket” hizlaljuk. Mindaz, aki a lelki életben egy kicsit is jártas, tudja, hogy az előrehaladásban a legnagyobb akadályt az Én, az Ego képezi.

A kevésbé tapasztalt keresőnek a mesterek valamivel enyhébben fogalmazzák meg a csodatevés nem-szükségességét: „Ha sietsz valahová”, mondják, „egész biztosan nem fogsz az út szélére leülni és virágokat szedegetni”. A csodák ilyen virágok, amelyek egyáltalán nem segítenek a cél elérésében, sőt hátráltatnak benne.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy akkor miért művelt Jézus csodákat, és miért tett annyi csodát Kyrillos és más szent? – Úgy gondolom, hogy a legjobb magyarázat erre az, hogy ők már elérték céljukat az isteni akarattal való eggyé-válásban, s így csodatevésük egyáltalán nem esett a dolgok természetes folyamatának, azaz Isten akarata felfüggesztésének útjába. De amikor mi, akik még útban vagyunk, kíséreljük meg a csodatevést, a dolgok rendjét felkavarjuk, aminek súlyos következményei lehetnek. Mindaz, aki ezt nem veszi figyelembe, súlyos kármákat halmoz fel magának, amit rendszerint képtelen a saját erejéből feldolgozni.

A fenti megfigyelés áll azokra az esetekre is, amikor mi csodákért imádkozunk. Lehet, hogy kétségbeesésünkben kérjük valamelyik szerettünk gyógyulását. Mi magunk ugyan nem tesszük a csodát, de valahogy nem csak kérjük, de követeljük is azt Istentől… Isten maga sem szereti fölforgatni saját „rendjét”, azaz a kárma törvényét.

Ha mélyebben belegondolunk, akkor látjuk, hogy világunkban két nagy valóság létezik: az igazságosság és a kegyelem. A karma törvénye az igazságosságban valósul meg. Minden akciónak meg van a megfelelő reakciója, a bűnnek büntetése és a jótett megjutalmazása. Ez a „Negatív Erő” hatáskörébe tartozik. A „Pozitív Erő”, azaz Isten világa, azonban a kegyelem: a meg-nem-érdemelt dolgok és események világa. A karma törvénye nem ismer csodákat. Minden a maga szükségessége szerint történik. Talán a legnagyobb csodának számíthat az, hogy maga Isten is legtöbbször a karma törvényéhez igazodik.

A 14. sz. nagy költője és misztikus mestere, Kabír, Anurag Sagar (azaz „A Szeretet Óceánja”) c. művében enged minket bepillantani a dolgok állásába: Kál, a Negatív Erő is Isten fia lévén, kiérdemelte, hogy a lelkek az ő befolyása alá kerüljenek, s maguk döntsenek hovatartozásuk felől. Isten időnként a világba küldi szeretett fiait, a lelki Mestereket, akiknek azonban nem szabad rendkívüli dolgokat és csodákat művelni az emberek meghódítása érdekében. Ugyanis nagyon könnyű volna arra hallgatni, aki ilyen módon „prédikál”. Sokkal nehezebb az, amikor a dolgok valóságát kell az embereknek meglátniuk és az igazságot az igazság miatt elfogadniuk, nem pedig a csodák miatt. Isten akarja, hogy mi Őt saját maga miatt kívánjuk, nem pedig valami látványosság befolyása alatt.

Ha ismét megkérdezzük tehát, hogy akkor mindez hogyan viszonyul Jézus és más mesterek csoda-tevékenységéhez, akkor a fentebbi magyarázat mellett még talán az is megfelel a valóságnak, hogy Isten maga időnként, azaz bizonyos időközökben mintegy elárasztja a szomjazó emberiséget égi nektárjával, azaz történésekkel, amiket mi mint csodáknak tudunk be.

Az egyiptomi pátriárka, azaz Kyrillos pápa esetében ez aránylag könnyen magyarázható: Egyiptomban az iszlám vallás államvallás lévén a keresztények mai napig is igen kemény elnyomatásban részesülnek, amiből időnként Isten ad egy kis „lélegzési alkalmat”. Ilyen volt egy másik eset is Kyrillos életéből, amit szintén barátom családja tapasztalt meg közvetlenül:

Nasszer egyiptomi elnök idejében a keresztényeknek annyi szabadságuk sem volt, hogy állami engedély nélkül még egy WC-t sem építhettek a házukba, vagy az udvarukba. Engedélyt pedig nem is remélhettek. Ebben az időben Kyrillos pápa személyesen ellátogatott Nasszer elnök hivatalába és kihallgatást kért, remélve néhány engedmény elérését. Nasszer nem engedte be magához, hanem ahelyett üzent neki, hogy „nem tud (vele) most beszélni”. Kyrillos nem tehetett mást, mint hazament. Azonban attól az órától kezdve Nasszer képtelen volt bármi érthető dolgot kimondani. A következő nap volt a kairói egyetemen a diplomák kiosztása, amely főszereplője Nasszer elnök volt. Barátom édesapja aznap kapta meg Nasszer kezéből a diplomáját. Azt mondja, hogy a gratuláció helyett csak érthetetlen hangokat motyogott, s csak később tudta meg az előzményeket. Néhány napon belül az elnök hivatta Kyrillos-t, mivel rájöhetett, hogy bajának saját maga az okozója, és elnézését kérte a korábbi elutasításért. Kyrillos rögtön meggyógyította, sőt anyósát is, aki súlyos betegségben szenvedett. Ettől a naptól kezdődött Nasszer és Kyrillos közti „barátság”, amelyben Kyrillos még politikai ügyekben is tanácsadója lett. Természetesen mindezek mélyebb magyarázata a kopt egyház üldözésének enyhítésében keresendő. Isten mintegy oázisként adta Kyrillos tevékenységét egyházának évezredes üldözésében.

Befejező elemzésként talán megkérdezhetjük, hogy akkor ezek szerint a csodák csodák-e, vagy csak eddig megmagyarázhatatlan események? Vajon Istentől erednek, vagy pedig teljesen az ember hatáskörébe tartoznak? – A legjobb válasz erre talán az lehet, hogy mindkettő! Mint minden, a „csodák” is Istentől erednek, de legtöbbször az emberi médium által észlelhetők. Így „mindkettő” az okozója, ami megmagyarázza, hogy a csodák mind természetfölötti, mind pedig természetes tünemények.