Egy személyes vélemény

Ha csak egy előre nem látható katasztrofális esemény be nem következik, a katolikus egyház jelenlegi organizációja a 21. század tartama alatt sem változik meg lényegesen. Az egyház intézményes jellege, mint olyan, a helyén marad és a papság egyre nagyobb találékonysága biztosítani fogja, hogy a templomi összejövetelek, amelyeken a szentségeket kiszolgáltatják (szentmise, keresztelők, bérmálkozások, esküvők, temetések), bár csökkent létszámmal, mégis megmaradjanak, azaz a hívők részvétele biztosított legyen.

A változás, gondolom, abban nyilvánul majd meg, hogy egyre több képzett, öntudatos és lelki-beállítottságú keresztény (katolikus) érzi meg, hogy liturgiai részvétele (vagy nem-részvétele) nem tesz lényeges különbséget, -- és így egyre többen „nem gyakorló” keresztényekké válnak. Ez az irányultság annak az áramlatnak lesz többé-kevésbé az eredménye, amely a „lelkiség” és „vallás” fogalma közt különbséget tesz. A „lelkiség” feladata Isten jelenlétének megvalósítása a lélekben, amíg a „vallás” gyakorlata inkább társadalmi funkciót tölt be. Ez különösen nálunk, a nemzetiségi egyházak gyakorlati életében figyelhető meg a legjobban.

Ugyanakkor a kevésbé képzett és kevésbé „lelki” beállítottságú keresztények valószínűleg megmaradnak a szokott formáknál, s így a ma ismert „egyház” nem változik külsőre sokat. Ez utóbbival párhuzamosan a nem-katolikus felekezetek és fundamentalista irányzatú szekták valószínűleg megtartják jelenlegi formájukat és aktivitásaikat, amelyben a pénzgyűjtés (fundraising) egyik legprominensebb helyet foglalja el. A működéshez szükséges a pénz, és így akarva-akaratlanul az egyházak formális, látható része továbbra is kénytelen figyelmének nagy részét a Mammonnak szentelni.

Ezzel egy időben azt hiszem, hogy a lelkiség felé irányuló keresztények száma egyre több lesz, és a hívők nagyobb befolyást gyakorolnak majd a társadalomra, mint a jelenben. Talán mondhatnánk úgy is, hogy a kereszténység felnőtté válásának egyik fontos fázisába lépünk a 21. században. Ezt a fázist többek közt egy átmenet teszi jellegzetessé: átmenet a törvény-irányzatból és hűségből az istenfiak szabadságának légkörébe. Ugyanúgy, mint 2000 évvel ezelőtt a Tora mindenek fölötti tekintélyét a kegyelem mindenhatósága váltotta föl, azaz a Szeretet törvénye vált egyedül érvényessé. Ezt a radikális változást és különbséget megfigyelhetjük egészen a 4. századig, amikor Konstantin császár a keresztényeknek szabad vallásgyakorlatot engedélyezett. A látható egyház sajnos nagy kötöttséget is örökölt a vallásszabadsággal, hiszen az egyház alappillérjének a római jogot tekintette, s a nem-bizonyítható misztikus áramlatok és élmények egyre inkább a gyanú fátyla alá kerülve kiszorultak a keresztények mindennapi életéből és tapasztalatából. Ennek a folyamatnak köszönhetjük az ortodoxia („igaz hit”) fontosságát, amely szükségszerűen magában foglalta és magában hordozta a heterodoxia („tévhit”) üldözését és felszámolását. Így a „heretikusok” és tévtanítók száműzését vagy akár megölését is. Ennek a folyamatnak a látható csúcspontjai a keresztes hadjáratok, a középkori eretnek- és boszorkányégetések, valamint az inkvizíció voltak, amely törekvések ébrentartása napjainkban is megtörténik modernebb formában Ratzinger bíboros felügyelete és irányítása alatt.

A felnőtt kereszténység, azaz amely a felnőtté válás folyamatában vívódik, túlhaladta az ortodoxia (a doxa) mindenek fölöttiségének elismerését, és figyelmét Isten megismerésére és megélésére, s a legfontosabb törvény, a szeretet megvalósítására és gyakorlatára irányítja. Az előző századokkal való különbség főleg abban nyilvánul majd meg, hogy a fő hangsúly nem az elméleten, nem a hittételek helyességén, hanem Jézus példájának, akaratának és parancsának megvalósításán lesz. A doxa ugyan nem veszti el jelentőségét, de háttérbe szorul, s inkább „irányelvként” működik, mint abszolút törvényként.

Talán egy további lépés lehet előre, hogy e felnövésben lévő kereszténység vissza fog utasítani minden másokat kizáró törekvést vagy folyamatot, s inkább magához ölel majd más keresztény felekezeteket, sőt a „névtelen” keresztényeken túl a nem-keresztény lelkiséget is. Nem a „vallásokat” magukat asszimilálja, ceremóniáival és külső hagyományaival együtt, hanem éli és gyakorolja azokat, amennyiben azok eredményesek az isten-megismerés és megélés, valamint ön-megvalósítás terén. Így a buddhizmus, hinduizmus, zoroasztriánizmus, bahaj, a kabbala és szufi lelkiség már nem mint idegen jelenség, hanem az egy és ugyanazon lelki törekvés különböző, de egyenjogú megnyilvánulásává válik. Mint ahogy a római katolikus egyházon belül is a különböző nemzeti hagyományok gazdagítják a hit megélését, -- amelyben nem szükséges mindenkinek mindegyiket gyakorolnia, -- úgy a 21. század felnövő keresztényei számára a nem-keresztény hagyományok gazdagítást és gazdagságot jelenthetnek.

Elveszíthetjük-e ezáltal igaz-hitünket? A válasz attól függ majd, hogy pontosan mit értünk „igaz hit” alatt. Hogy tovább folytassam a hasonlatot, a „gyermek” keresztény továbbra is ragaszkodni fog a megszokott formákhoz. De a „felnövő” keresztény túllép azokon és a lényegesre irányítja figyelmét.

Így pl. amíg ma még a katolikus egyházban a felekezeti együttműködés - különösen a szentségek tekintetében-szigorúan tilos (azaz egymás szertartásaiban való tevékeny részvétel), a 21. század felnövő kereszténye már túlteszi magát az ilyesfajta ember-csinálta tilalmakon, s míg szívében megmarad az, aminek született és amibe nevelték, könnyedén megtalálja helyét a buddhista templomban ugyanúgy, mint a mohamedán mecsetben vagy a zsinagógában.

Hogy ne értsük félre: Nem arról van szó, hogy mindenkinek mindene legyünk olyan értelemben, hogy több vallásnak is „tagjaivá” váljunk, hanem arról, hogy azokat megismerve, megtaláljuk bennük minden vallás lényeges vezérfonalát: Isten megismerését, szeretetét és Hozzá való visszatérést, és talán tanuljunk is tőlük.

Ez az érési folyamat természetesen nem csak a kereszténységen belül lesz észlelhető, hanem a többi vallásban is, ahol még eddig nem indult volna meg, mint pl. a bahajon belül, vagy a Sant Mat és Szufi mesterek tanításaiban és gyakorlatában.

Nagyjából ez a megérzésem és remélem, hogy a jelenlévők hozzászólása teljesebbé teszi a fenti vázlatot.

A végére még berakhatod a „Vallás” c. versemet is, amely szervesen hozzátartozik annak magyarázatára, hogy a lelki igényeket bíró emberek merre felé kell hogy tartsanak, és merre nem: