Az előadás két részből áll: az első részben megvizsgáljuk az ember és az állat játékát, valamint egymáshoz való viszonyát; a második részben pedig egy új tudományág az antropo-zoológia - az ember és állat élettani kapcsolata - legújabb eredményeit fogom bemutatni, ami azért rendkívül érdekes, mert 25-30 évvel ezelőtt még nem is gondoltunk ilyenre. Meg vagyok győződve róla, hogy mikor az ember először kapcsolatba lépett az állattal, akkor ezek a biológiai jelenségek éppen úgy megvoltak az emberben mint az állatban.

Feltehetjük a kérdést: miért van az, hogy fiatal vagy idősebb állat vagy ember időt, energiát nem kímélve, a testi sérülés veszélyét is vállalva, olyan aktivitásban vesznek részt, mint a játék, ami nem termelő tevékenység? Miért van az, hogy ez a haszontalan aktivitás olyan fontos, hogy még az életüket is kockára teszik érte? Ami még érdekesebb: a magasabb rendű állatok számára és az ember számára éppen úgy örömet mint bosszankodást is jelent a játék.

A játéknak - mint biológiai jelenségnek - a meghatározása elég bonyolult probléma. Attól függ, hogy fejlődés-, viselkedés-, vagy biológiai szempontok alapján akarjuk megtenni. Ha az állatoknál tanulmányozzuk a játékot, akkor rájövünk, hogy a fejlődés szempontjából ez egy nagyon előnytelen aktivitás; időt, energiát, biztonságot áldozni ilyenre nagyonis kérdéses dolog. Ezenkívül úgy is lehet érvelni, hogy a játék negatívan befolyásolja az életvitelt és a szaporodást. Egy felületes tanulmányozás arra az eredményre is juthat, hogy a játék felesleges és haszontalan aktivitás. A dolgok mélyére tekintve azonban ha a játéknak mind a biológiai hátterét, mind a következményeit tanulmányozzuk, akkor meglepően érdekes következtetésre juthatunk. Számos kutató jutott munkája során arra a következtetésre, hogy a játék és a játéktapasztalat az élőlény viselkedését rugalmasan alkalmazkodóvá teszi. A kísérletek azt is kimutatták, hogy a játszás és a fejlődés között jelentős kapcsolat van; minél többet játszik valaki, annál jobban fejlődik és viszont. Egyes tanulmányok azt is felszínre hozták, hogy a játék serkentő hatással van az agyműködésre, a gyerek gyógyulását gyorsítja és a társadalmi elidegenülés ellen hat.

A játék tanulmányozása már hosszú idők óta alapvető témája az ember- (antropológia) és lélek- (pszichológia) tannak. Így a játék, mint tudományos téma, mindenhol felbukkan és a kultúr-biológiai felmérések alapvető tényezőjévé vált. A játék jelentősen elősegíti a mozgás-, és tanulóképességet. Éppen úgy segíti a tárgyismeretet, mint a társismeretet, valamint a társ felismerését, amit különösen az állatoknál figyelhetünk meg. Ezenkívül a társadalmi kapcsolatok kifejlesztésének alapvető mozgatója, fenntartója és megerősítésének elmaradhatatlan tényezője. Azt is ki kell emelni, hogy a játék nem kizárólagosan emberi viselkedésforma, ami felvilágosítást tud adni az emberi nyelvezetről. Így a játék egy biológiai folytonosság az állat és az ember viselkedése között.

Az állat a természetben talált tárgyakat játékként tudja felhasználni. A kutya felkap egy darab fát és elkezdi a fejét rázni, amivel mutatja nekem, hogy menjek utána és próbáljam elszedni tőle. Tehát játéktárgyként használ fel valamit; abból a fadarabból játék lett. Az ember éppen így teszi. Például ha sétálunk és látunk egy követ, akkor bele szoktunk rúgni; a bodzafából sípot faragunk, tehát játékként használjuk fel a természetben talált dolgokat.

Karl Groos 1898-ban német nyelven kiadott egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy "Az állatok játéka", és nem sokkal később egy másikat "Az ember játéka" címmel. Ebben párhuzamot vont az állatok játéka és az ember művészi tevékenysége közt. Megállapította, hogy a játék egy tudatos ábránd és egy önmegcsalás. Szerinte a tánc az állatok ugrálásának emberi formája. A színjáték, a sportok és mindazok a játékok, amik szabályok keretében folynak, összehasonlítható az állatok játékos birkózásával, ami több fajnál nézőközönség előtt zajlik le, vagyis megvannak a szereplők és a közönség. A majmokról készült filmekben láthatjuk, hogy mikor kettő verekszik, akkor hatan-heten állnak körülötte és valószínűleg drukkolnak, mert egyik lábukról a másikra állnak és valamelyiknek a pártján vannak. A szobrászat, az építészet, a szerszámkészítés, vagy a szerszámhasználat (pl. festészet) Groos meghatározásában nem más mint különféle ismétlődő formája az állatok tárgyforgatásának. Az állat felhasznál egy követ hogy feltörjön valamit, amit meg akar enni.

A játékfajtákat különféleképpen lehet felosztani. Az állatok legismertebb játéka a verekedés, beleértve a fogócskázást és a birkózást is. Az ilyen társasjáték - ellentétben a szenvedéssel járó (agonisztikus) verekedéssel - nem arra van, hogy egy vitás helyzetet (konfliktust) elrendezzen, hanem egy tanulmányi folyamat egy jövőbeni összeütközés (agonisztikus konfliktus) elrendezéséhez, tehát egy tanulást tartalmaz.

Egy másik játékfajta a torna játék. A csikó szaladgál a karámban, majd megáll, mellső lábára áll, hátsó lábára áll, újra fut egy kört, megismétli az előző mozgást, majd nyerít egyet és ezzel befejezi. A csikónál ez egy rutin mozgás. A majmok egyik ágról a másikra ugrálnak, majd vissza ugrálnak a kiindulási helyre. Ez egy edzés náluk.

A harmadik játékfajta a szórakoztató játékok, vagyis a csalafintaság. A majom felugrik a fára, leugrik a fáról; ennek semmi haszna sincs. Hasonló ahhoz, mikor a gyerekek egyhelyben ugrálnak. Valójában ez serkenti a mozgásbeli fejlődésüket, hasonlóan mint az állatoknál.

Konrád Lorenz szerint a játék meghatározása a viselkedés alapján a legnehezebb magatartáskutatási (etológiai) probléma. Több más ismert életközösségek magatartását vizsgáló kutató (bioetológus) egyszerűen abban állapodott meg, hogy a játékot lehetetlen meghatározni. Fogen szerint - "Az állatok viselkedése a játékban" című munkájában - a játék feladata, hogy kifejlessze, gyakorolja és megerősítse a testi képességeket és a társadalmi kapcsolatokat. Ez annakidején csak egy elmélet volt, de ma már biológiai, orvosi és tudományos bizonyítékok vannak rá. Természetesen a játékot

- mint minden mást - különféleképpen lehet tanulmányozni. A továbbiakban az élettani (biológiai) hatást fogom bemutatni az állat és az ember, valamint az állat és az állat kapcsolatában.

Számos tudomány foglalkozott azzal, hogy melyik állatfajta mennyi időt foglalkozik a játékkal. A várakozásnak megfelelően egyes állatfajok nagyon sok időt, mások keveset foglalkoznak a játékkal és vannak olyanok, amelyeknél a megfigyelés alapján feltehetőleg nincs játékaktivitás. Mivel a játék energiát emészt fel és önmagában véve egy haszontalan időtöltés, feltehetjük a kérdést: milyen jó élettani (biológiai) hatása van a játéknak?

Előszöris elősegíti a mozgás lendületességét. Az előbb említett csikók például nagyon sokszor futnak. Négy évvel ezelőtt egy japán kutatócsoport tanulmányozta a különféle állatfajtákat és rájöttek arra, hogy a szívritmus a lovaknál sokkal alacsonyabb mint amilyennek várhatóan kellene lenni. Ezt különféle gyógyszerészeti (farmakológiai) módszerekkel állapították meg. A lovak - ahol minden játék azt célozza, hogy jól gyorsan és erőteljesen tudjon futni, amire ténylegesen szüksége is van - az évezredek során olyan szívműködést tudtak kialakítani, ami egyedülálló az állatvilágban.

A versenylónak a normál szívritmusa 35 ütem/perc a karámban; amikor az alapvonalhoz áll, hogy a versenyen induljon, akkor a szívverése felmegy kb. 110-re; s mikor a célegyenesbe fordul, akkor 220-ra emelkedik. Vagyis közel hétszer annyi, mint az alapszívverése. Ez olyan, mintha az ember fel tudná vinni a szívverését 500 ütem/percre, ami lehetetlen, mert egyszerűen az emberi szív ezt nem bírná ki. A ló ezt azért tudja megtenni, mert az évezredek alatt a futkározó játékaival elérte, hogy a pihenő állapothoz képesti alacsony szívritmust ilyen nagy arányban meg tudja változtatni, akkor amikor szüksége van rá. Persze a verseny után fél órával a szívverés visszaáll az eredeti értékre. Tehát a lónál a játék által kialakult egy olyan képesség, amit az ember kihasznált az évezredek során.

A játéknak a másik élettani hatása az ügyesség a vadászatban. Ezt legjobban a macskafajtáknál lehet megfigyelni, vagy a jobban ismert kiscicáknál. Amikor a kiscicák egymás után szaladnak, akkor egy komoly jártasságot sajátítanak el, ami a későbbi vadászatra való felkészülést szolgálja. Az üldöző a mellső jobblábával az üldözött hátsó jobblábát a ballába mögé húzza, vagyis elgáncsolja. Az elől futó kiscica így felbukfencezik, a másik pedig ráugrik. Ha pedig megnézzük a tigris, az oroszlán, vagy a párduc vadászatát pontosan ez történik. Az oroszlán nem mar a gazella után, hanem elgáncsolja; a gazella felbukik és akkor ugrik rá. Ez a kiscicánál is megvan, azért gyakorolja, hogy minél tökéletesebb legyen; és kin lehet jobban gyakorolni, mint a testvéren; a mama túl nagy, a papa megharapja, így marad a testvér.

A harmadik élettani hatása a játéknak az ügyesség kialakítása a viaskodáshoz. A fiatal állat a játékos viaskodás során megismeri a saját fajtájának a harcmodorát, gyengeségeit, erősségeit, amit később majd fel tud használni területvédelmi illetve szaporodási célra. Így a játékos viaskodás elősegíti az állat számára a lehetőségek felismerését. Olyan stratégiát és taktikát tanul, amit majd az igazi viaskodásban alkalmazni tud. Megtanulja mi az amit meg kell tenni, ami szükséges; mi az amire mindig ügyelnie kell; mi az amit lassabban vagy gyorsabban kell tenni; mi az amit még meg kell tanulni.

Van olyan játék is, ami az állatvilág egyik legfontosabb védelmi stratégiáját az éberséget fejleszti. Akár a kutyánál, akár a macskánál nézzük; mikor az egyik kisállat kúszik a másikhoz, hogy ráugorjon, akkor mindkettő tanul. Amelyik kúszik, az megtanul úgy támadni, hogy a másik ne vegye észre; a másik pedig megtanulja, hogy mindig éber legyen és fel legyen készülve arra, hogy valaki valahonnan megtámadhatja. Itt a meglepetés a játék érdekessége; hasonlóan a gyerekek kerekecske-gombocska erre szalad a nyulacska játékához, ahol a nyúl meglepetés szerűen áll meg valahol. Ez alatt az éberségüket fejlesztik, hogy a lehető legjobb legyen, amikor kikerülnek a nagyvilágba.

A játéknak egy másik élettani hatása, hogy felismeri a hozzátartozóit. Ez a méheknél a legfantasztikusabb. Nyáron átlagosan 60 ezer méh van egy kaptárban és az őrök nagyon pontosan tudják, hogy ki tartozik oda és aki nem tartozik oda azt nem engedik be. Ami talán még érdekesebb náluk, hogy amelyik mézet hoz azt beengedik; hiába tartozik egy másik kaptárba, mikor az őr érzi rajta, hogy mézet hoz - mégha nem is tartozik oda - beengedi, mert tudja, hogy azt lerakja - beteszi a bankba - aztán üresen távozik; ez olyan, mint a külföldi befektetés. Viszont ha ugyanez a méh öt perc múlva üresen visszajön, akkor már nem fogják beengedni. Az odatartozót pedig ha üres, ha teli beengedik. Nagyon fontos tehát a felismerés. Lehetséges az is, hogy a fiatal állatok ösztönösen kapcsolatfejlesztés céljából játszanak egymással, amire az egész életükben szükségük lesz. Az is lehet, hogy csak azért játszanak, hogy kitapasztalják a társadalmi felépítésüket és megtanulják a rangsorban (hierarchiában) elfoglalt helyüket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyszer megszerzett helyét nem változtathatja meg, de pontosan kell tudnia a helyét. Egyes kutatók szerint nem azért játszanak, hogy együtt maradjanak, hanem azért maradnak együtt, hogy játszani tudjanak. Ennek ellenére a legtöbb állatfaj egy bizonyos idő után otthagyja a közösséget és egy másik közösségbe próbálja befogadtatni magát. Ezt főleg a hím állatok teszik, ezáltal elkerülik a beltenyésztés veszélyét.

A játék sajátos dolgok megtanulását is elősegíti, mint például a tulajdonjog, az önismeret, a csoportjában mi az elfogadott és mi az elfogadhatatlan viselkedés. Az alkalmazkodóképesség ezáltal rugalmassá válik és a játék közbeni váratlan eseményekre való válaszolással az alkotóképességük (kreativitásuk) is fejlődik.

Az utóbbi 15 évben alakult ki egy új tudományág az antropo-zoológia. Ezen rövid idő alatt is igen sok érdekes eredményt szolgáltatott azon a téren, hogy társas lényként hogyan hatnak egymásra az állatok és milyen társviszony van az állat és ember közt és viszont.

A gyerekeket vizsgálva észrevették, hogy akik kiskorukban szeretik a lovakat, azok mindig változatlanul szeretni fogják. A macskát 6 éves korukban szerető gyerekeket 11 éves korukra már nem nagyon érdekli a macska, viszont a kutya iránti szeretet a gyermek növekedésével együtt nő. A miértet vizsgálva felfigyeltek arra, hogy a kutyasétáltatás önállóságot (autonómiát) és függetlenség érzését adja a gyereknek, így elősegíti a gyerek fejlődését. Valójában nem az állatszeretet növekszik benne, mert a kapcsolat alapja az önállóság és függetlenség érzésének a növekedése.

A francia Laborit - aki több manapság is használt gyógyszer felfedezője - vizsgálta az állatok veszély helyzetben való egymásra hatását. A kísérletben patkányoknak kis áramütéseket adott, amivel csak kellemetlenséget okozott nekik, hasonlóan ahhoz mintha egy kővel kellene sétálni a cipőnkben. Amikor egy patkány egyedül volt és nem tudott elmenekülni az áramütés elől, akkor 25 nap után a vérnyomása felment 170 Hgmm-re. Egy másik kísérletben, ahol el tudott menekülni az áramütések elől, ott a vérnyomása nem emelkedett. A legérdekesebb az volt, hogy mikor két állatot tettek egymás mellé, együtt lehettek, társak voltak, egyikük sem tudott elmenekülni az áramütések elől és mégsem ment fel a vérnyomásuk, viszont ha külön tették őket, akkor felment a vérnyomásuk. Ez egy bizonyos fokig mutatja azt, hogy egy szorult (stressz) helyzetben egy másik állat jelenléte a szorult helyzet lehető legelfogadhatóbb elviselését teszi lehetővé.

Az ember és állat közti kapcsolat vizsgálására a következő kísérletet végezték: egy szobában lévő kutyához belépett egy személy. Ebben a pillanatban a kutya szívverése felment, de ha az ember leült mellé és elkezdett játszani vele, akkor az nyugtató hatással volt rá és a szívverése visszament a normál értékre. Tehát az ember jelenléte nyugtató hatással van az állatra (kutyára) és a játszás feloldja a feszült (stressz) állapotot, amit az ismeretlen személy bejövetele eleinte okoz.

Az állatok terápiára való felhasználására a következő 1980-ban közzétett kísérlet eredménye adta az alapot: két csoportra osztották azokat az embereket, akik ugyanazon komoly szívműtéten estek keresztül az USA-ban. A különbség köztük az volt, hogy mikor hazamentek, akkor az egyik csoportba tartozóknak volt kutyája, míg a másiknak nem. A tanulmány arra terjedt ki, hogy egy évvel a műtét után van-e kihatása a kutyának a túlélésre vagy sem. Eredményként pedig az jött ki, hogy a kutyával rendelkezők 64%-a élte meg a műtét utáni egy évet, míg a kutyával nem rendelkezők közül csak 21%. Ezzel bebizonyosodott, hogy az állat jelenléte jó hatással van a szívműtétből való felgyógyulásra. Érdekes lenne ezt a kísérletet megismételni, mert manapság már más technológiát használnak a szívműtéthez és öt-tíz év már a túlélési idő.

Egy másik tanulmány, ami 1983-ban jelent meg, azzal foglalkozott, hogy egy idegen állat jelenléte nyugtató vagy idegesítő hatással van-e az emberre. Köztudottan az ember számára az egyik legszorongóbb (stresszt) helyzetet az váltja ki ha más emberek előtt kell beszélnie. A gyerekek például sohasem szeretnek hangosan felolvasni. A kísérletben pedig éppen ezt akarták vizsgálni, milyen hatással van a gyerekre egy ismeretlen állat, ha fel kell olvasnia. Ezért egy üres szobába betettek egy széket és egy fotelt. Mikor behívtak egy fiúgyereket a szobába, akkor a fotelben egy számára idegen férfi ült. Ekkor a gyerek szívverése 83 ütem/perc és az átlag vérnyomása 77,5 Hgmm volt. Amikor beküldtek egy kutyát, akkor a kutya odament a férfihez, aki elkezdett játszani vele; ezalatt a gyerek szívverése lement 74-re és a vérnyomása 71-re. Egy másik helyzetben megkérték a gyereket, hogy hangosan olvasson. A feszültség (stressz hatás) így sokkal nagyobb volt, a szívverése felment 93-ra, a vérnyomása pedig 85-re. Ha viszont a kutyát is beküldték, akkor a szívverése csak 85-re ment fel és a vérnyomása 83-ra. Tehát az állat nyugtató hatással volt a gyerek számára, valamiféleképpen biztonságérzetet nyújtott neki; annak ellenére, hogy ugyanabban a szorongó (stressz) helyzetben volt.

A következő kísérletben felnőtt nőket vizsgáltak. Pihenő helyzetben megmérték a vérnyomásukat kutyával és kutya nélkül (ez utóbbi némileg magasabb volt). Majd megkérték arra, hogy hajtson végre néhány matematikai alapműveletet (összeadás, szorzás stb.). Amikor a kutyával volt, akkor a vérnyomása alig változott, viszont, ha a legjobb barátnője ült mellette, akkor a vérnyomása felment a háromszorosára. Tehát a kutya nyugtatóbb hatással volt rá, mint a legjobb barátnője. Ezekután fel lehet tenni a kérdést, hogy lehet-e az állatokat terápiára használni. Ez manapság kezd kialakulóban lenni és úgy hívják, hogy zooterápia.

Köztudottan nagyon sokba kerül a betegbiztosítás, ezért próbálnak mindent felmérni, ami esetleg csökkenthetné ezeket a költségeket. Ehhez két csoportot tanulmányoztak. A közös az volt bennük, hogy mindegyikük életét valamilyen erős behatás (stressz hatás) érte, de az egyik csoportba tartozóknak kutyájuk volt, a másiknak nem. Azt tanulmányozták, hogy hányszor és miért mentek orvoshoz, illetve kórházba. Eredményként azt kapták, hogy akiknek nem volt kutyájuk, azok sokszor mentek, akiknek volt, azok csak ritkán, pedig azonos helyzetben voltak, az egyedüli változó tényező a kutya volt.

A leggondolkodóbaejtőbb kutatási eredményt egy ausztráliai kutató csoport jelentette be 91-ben egy montréali kongresszuson. Kísérletükkel első ízben egy tömeget tanulmányoztak több éven keresztül. 16 ezer emberrel indultak és ebből választották ki azt a 8 ezért, akik a tanulmányba bekerültek. Két férfi és két női csoportot alakítottak ki. A két-két csoport közt pedig az volt a különbség, hogy az egyiküknek volt kutyájuk, a másikuknak nem. Eredményképpen rájöttek arra, hogy mind a nőknél, mind a férfiaknál hosszútávon, statisztikailag sokkal alacsonyabb a vérnyomása azoknak, akiknek kutyájuk van. Ezenkívül vizsgálták az erekben való zsírlerakódást is, ami szintén sokkal alacsonyabbra adódott a kutyával rendelkezőknél. Ezekután feltehető a kérdés: lehetséges-e, hogy az a csoport, amelyiknek kutyája volt az többet mozgott. Azonban a személyek kiválasztásánál tekintettel voltak erre (pl. hol laknak, hányadik emeleten stb.) és azonos körülményekkel rendelkező embereket választottak, hogy csak a kutya legyen a különbség.

Már az első ember is talán önző érdekből kezdett el játszani a kutyával, mert azt gondolhatta: ha azt akarom, hogy alacsony legyen a vérnyomásom, akkor jobb ha lesz egy kutyám. Egy másik érdekes elmélet: nem az ember tette háziállattá a kutyát, hanem a kutya volt elég okos ahhoz, hogy társául válassza az embert.

Befejezésül idézem az 1979-ben Washingtonban összeült játékról szóló első világkongresszus meghatározását a játékról: "Az úgynevezett magasabb rendű állatoknál - az embert is beleértve -, a játék életszükséglet az egészség fenntartásához. Egy természetes gyógyászati eszköz a gyerek lelki gyógyításában (pszichoterápiában). Játsszál az életedért, mert az életbenmaradásod a tét."