A jövendölés témáját újra időszerű elővenni, nemcsak az iszlám-keresztény valóság fényében, hanem a földközi-tengert övező országokban és az egész Földön is.

A jövendölés és a cselekvő hit egy valóság két nézőpontja. Ebből következik a személyes Isten  jelenlétének és kezdeményezésének üdvözlési lehetősége és képessége, szíve mélyétől lelkének csúcsáig, a Szentlélekkel egységben. Ennek az isteni vendégnek az emberben való jelenléte értelmes és alkotó. A Korán szerint Isten Ádámot kicsiny világként (mikrokozmosz) alkotta meg parancsával: „Legyen!” és „Lett” a történelemben a beteljesülésig (lásd Korán III.59). Az angyalokat meghívta, hogy leboruljanak (Korán II.34, VII.11, XXXVIII.71-73) az agyagból és leheletből alkotott Ádám előtt (Korán XV.28-9, XXXVIII.71-72). Ádám, mint jövendőmondó, nevet adott nekik és  Isten által feltárt jelentésüket ismerte, de az angyalokat nem ismerjük (Korán II.31-33).

A Föld úgy befogadja be a formát, mint betűk a jelentésüket. A egyéneket úgy jegyezték fel, mint agyagtáblán a díszes ékírást.

Ádám a földből vétetett, Éva pedig Ádámból. Meglepő egyezés. A lélegzet átjárta Máriát és a Földkerekség Férfi alakot öltött.

Az Ádámi eredetű gondolatunk most belemerül a fejlődés határtalan folyamatába. Miközben a jövőbelátásunk kitör a jelen pillanatából. Emiatt napjainkban a jövőt úgy lehetséges és szükséges elképzelnünk, mint az ember folyamatos bolygónkon kívülre terjeszkedését a korlátlan lehetőségű térbeli-időbeli szétszóródás felé. Csak az emberi életnek az alkotó kezdet és halálos vég közé feszülő íve képez fennmaradó kulcs-hasonlóságot a létezés magyarázatához.

Ez az amiért Jézus, Mária fia, az a Személy, aki drámai törekvésében, hogy lerombolja és újraépítse a templomát, a világegyetem képét, a dicsőség helyét, tanítványai számára, mint legmagasabb értelmet, életet és világosságot nyilvánította ki magát. Mikor felismerte magában saját életének ívét, önfelajánlásának tervét, akkor mindent felölelt. Emiatt nyilvánította ki, mikor megízlelte Mária elhagyását, minden beteljesedett. De a tanítvány, aki templomának jobbjából való vér és vízfolyásból felismerte a titokzatos Egyház születését, kinyilatkoztatja: minden csak most kezdődik.

A Korán hangsúlyozza a hasonlóságot, innen kezdve vitatkozhatunk Ádám és Krisztus azonosságán (lásd Korán III.59, és a Szentírásban: Rom 5.14; I Korán 15.20-22, 45-49). A názáreti Jézus Egyházának tanítványai a sinai hegy csúcsa  - mozaik jövendölés -  és Hirâ barlangja  - Mohamedán jövendölés - közt vannak. Mert Ő túlhaladja a törvényt, hogy újjáalkossa a személyt, mint a Másikat akivel kapcsolatba áll, férfit-nőt, Istent-ént. Miközben Éliás, Éliás lelke, Énok és Keresztelő Szent János isten tüzes szekerén folytonosan visszatér és felmegy az égbe.

Mózes, akihez Isten közvetlenül beszélt, bejelentette a Felkent eljövetelét. Így Mohamednek, akire jövendölésként szállt le a Szó, szintén bejelentette az Ő végső eljövetelét.

A sajátos nyelvi környezetben elhangzó jövendölések szükségszerűen többféleképpen magyarázhatók. Ez nem bizonyítja ennek vagy annak a jövendölési kifejezésnek az alapvető kizárólagosságát, és nem engedi az igazmondásnak és őszinte jövendölésnek az ártatlanul kétértelmű gyakorlását. Csak egy lelki belátáson, szakértelmen, a jövőbeni párbeszéden és mély kapcsolaton keresztül lesz lehetséges megragadni az alapvető, vitázó, látszólag keresztényellenes, egy Istent (monoteista) jövendölő igazat, mint amilyen Mohamed. Ez akkor lesz lehetséges, ha az őszinte lelkek, az emelkedett lelkek, a muszlim szentek feláldozott lelkei, férfi és nő önfeláldozó hagyományának szellemi áramlatával szembe mozdulunk az iszlám jövendőmondó felé.

Egy Jézus tanítvány beszél Mózes lepléről, amely kellően ereszkedett le ahhoz, hogy elrejtse a Golgota függőleges titkának megértését, így a hittitok nem foglya a mások rovására történő érvényesülésnek (lásd 2 Korán 3.7-18). Ugyanakkor a Korán ezt a leplet kiterjeszti, hogy megakadályozza, megtiltsa és büntesse a szent hittitok használatát a „keresztény” világ erejének és kisajátításának végén.

Különböző utó-kereszténység van: mint utó-keresztény történelmi jövendölés, ilyen az iszlám, vagy a túloldalon az állandó elő-keresztény vallásos hagyomány törekvése, mint a zsidóság, vagy a különleges-keresztény vallások, mint a hinduizmus és buddhizmus. Végül ott van az üres sírt állító szemtanúk újkori és utó-újkori visszautasítása. Ezek mind kiröpítően (centrifugálisan) és összetartóan (centripetálisan) fordulnak ezen a tengely körül, hogy egy hatalmas halotti leplet terjesztenek szét Krisztus fölött.

Mit fognak csinálni Jézus ezen tanítványai az utó-kereszténységgel? Visszautasíthatják, mint sátáni művet; vagy eltűrhetik a fény végső kinyilatkozását várva. Végül szerethetik, mint egyeseknek mások felé való viszonylagos rendeltetésének erőteljességében, hogy megosztott reményt építsenek a közös jövőben.

Sajátosan 2000-ben, mialatt az Egyházak megpróbálják kimutatni a Krisztus-esemény történelem központúságát, úgy látszik ezzel ellentétesen a kereszténység történelmi pályatévesztését jelzik. A keresztény egyetemesség pályatévesztése azonban nem alapozza meg egy másik átfogó forma sikerét, még akkor sem, ha erősebbnek és hatékonyabbnak látszik. Ugyanakkor a keresztény rendszer pályatévesztése egy folyamatnak felel meg, melyben Jézus, mint emberek közti kapcsolat, elősegíti tanítványainak megújulását. Ebből a megújulási rugókból ragaszkodik a titkos értékhez, egy történelmen túlihoz, az emberi személyhez egy isteni lény gyermekében.

A jövő, a végső idők tana (eszkatológia): együtt fogjuk újra írni, férfi és nő, a többelvűség és szétszóratás, összevonás (globalizáció) és egyöntetűség birodalmi irányzatainak idejében.

Ez az ember Názáretből így szélső, a tanítványai tanúk akartak lenni az ajándék határozott erőteljességének, a felajánlásnak, áldozásnak, a végtelenségbe és örökkévalóságba való átjáró hatékony és jelképes helyén. Más hagyományok, másokkal együtt, más ösvények tanúi ehhez a végszükséglethez.

Így a végső idők tanát (eszkatológiát) újra fogjuk írni, megtesszük, együtt fogunk ráeszmélni, ha képesek vagyunk a bűnbánatra, bocsánatkérésre, bensőséges kapcsolatra, türelmes párbeszédre, szerető kapcsolatra (pl: imán keresztül eljutunk a Másik igazához, ami a szemtanúk feltétele ahhoz az igazsághoz, ami bennünk van). Emiatt jó ha képesek leszünk nyelvjárásokban gyakorolni a többelvű és erőteljes azonossághoz tartozást, a jövőnek hasonlóan keresztező írásmagyarázatának szándékával. Ez nem történhet másként, mint figyelmes fogadtatáson és minden személyes központban a jövendölés ajándékának gyarapításán keresztül, a csöndön, a hallgatáson és bölcsességen keresztül. Itt és most a Szentléleknek egy határtalan Pünkösdje van egy halálig tartó törekvésben, a kapcsolat alapján való átisteniesülésig, beleértve minden kapcsolatot a legrejtelmesebbtől a leganyagiasabbig. A Lélek előbbre van mint a béradó a mai föld nyirkosságában. Az Ige közös teste, a Világ.

Alázatosan, de határozottan szembehelyezkedünk a zárolt hovatartozás elkülönítésével (gettójával). Ugyanakkor hűek maradunk hagyományaink egyedülállóságának, egymást kölcsönösen kiegészítő és egymásközti kapcsolatait kijavító, néha büntető, gyakran üdvözítő igazsága iránt. Szétszórtan és különböző módon néhány új azonosság tűnik fel, több-kevesebb szilárd hídként. Sőt ezeknél méginkább a világ új szabályzó hálózat öltözete és közösen viselt új nyelvi szokása. Ez a szokás a Szentek Közösségének mint egy valóságosabb és hatékonyabb új látszólagos képmása. Ez egy új jövendölés órája; nemcsak egy új jövendőmondóé, hanem mindannyiunké, mint jövendőmondóké.

Mikor elismerjük, hogy ez az út mögöttünk van és előttünk van a nyílt tenger, akkor telve leszünk határtalan érzelemmel, lelkiismeret-furdalással és vigasszal.

 

(Szilvássy Gábor fordítása)