A tekintély életünk számos területén központi szerepet játszik. Találkozunk vele a családban, katonaságnál, vallásos közösségben stb. Láthatjuk, hogy néhány férfinak, vagy nőnek adatott az a jog, hogy szabályokat fektessen le és ezeket egyedi esetekben alkalmazzák. Ha egy sajátos személy (vagy személyek csoportja) jön szóba mint a szabályok forrása, képviselője, vagy végrehajtója, akkor tekintélyről beszélünk. A tekintélyt így hatalomként, vagy jogként értelmezhetjük, amely megalkotja, lefekteti és végrehajtja a szabályokat. A tekintély a szabályokkal irányított társas élettel van kapcsolatban.

A tekintély [authority] magába foglalja a hatalmat, hogy megalkossa (szerzője [author] legyen) és szabályozza a magatartási formákat. Ezt a hatalmat szavakban, jelképes taglejtésben, szertartásokban stb. fejezi ki és tartja fenn. Elegendő csak arra gondolnunk, hogy hogyan beszélnek és öltözködnek a törvényhozók, bírók, rendőrök, papok és orvosok hogy szemléltessék ezt.

Rendszerint kétféle tekintélyt különböztetünk meg: hivatalost (formálist) és személyit.

A hivatalos tekintély valaki hatalma egy társadalmi intézmény szabályrendszerében elfoglalt helyzetének megfelelően. Ezért a kinevezésük, választásuk, vagy kiválasztásuk alapján van tekintélye a katonatisztnek, hivatalnoknak és a tanárnak. Akik a társadalmi rend fenntartását segítik, vagy a társadalmi korlátok betartására kényszerítenek. A tekintélyüket rendszerint a hivatalos hatalom támogatja. A rendőr parancsának azért engedelmeskedünk, mert hatalma törvényes előíráson nyugszik.

A személyi tekintély szabad elhatározásból (spontán) adatik meg egyes embereknek az alkalmasságuk, szaktudásuk, vagy erkölcsi értékük miatt. Ez a fajta tekintély nem személytelen előírásokra épít és a közösség tagjai szabadon ismerik el. Mindig kérdőre vonható és elfogadásának visszautasítása nem von maga után hivatalos eljárást. Leginkább személyes képesség (vezetői képesség, bölcsesség, jótékonyság stb.) a forrása. Néhány ember az erkölcsi befolyásán (presztízsén), népszerűségén, vonzásán vagy kivételes adottságán (karizmáján) keresztül képes felszínre hozni, vagy szabályozni az emberek magatartását.

A tanár tekintélye mindkét fenti tekintélyből részesül. Egyfelől tekintélye van a közösség (város, vagy állam) részéről amely a tanulók oktatására rendelte, másfelől a személyes képességeivel - mint a lelkesedés, a tantárgy szeretete, részvét, humorérzék - tartósan befolyásolni tudja a tanulóit.

Kétségtelen, hogy minden oktatási rendszerben nagyon fontos a tanár hivatalos tekintélye. A helyi közösségnek vagy kormánynak pedig fontos a tanárok támogatása, főleg mikor szülői bírálatnak (kritikának) van kitéve. Ennek a támogatásnak köszönheti, hogy nemcsak tudást és jártasságot képes átadni a tanulóinak, hanem a közösségének a mintáit és értékeit is. A lelkiismeretes tanároknak nagyon nehéz feladat a következő kérdések megítélése: Bírálat nélkül kellene védenie azok érdekeit, akiktől a megbízását kapta? Bírálat nélkül kellene azonosulnia a közösségének minden szabályával?

Az igazán hatásos tanításnak a személyi tekintélyre kell épülnie. Ez azt jelenti, hogy elismeri és tiszteletben tartja tanulói szabadságát és törvényes jogait. Tisztában van vele, hogy az osztályban való tanulás nagymértékben függ a tanulók önkéntes részvételétől. A tekintély és szabadság nem különül el egymástól: a szabadság tekintély nélkül hiányolja a célt és vezetést, a tekintély szabadság nélkül zsarnoksággá változtatja a hatalmat. Emiatt a jó tanár nem gépiesen akarja végrehajtatni az előírásait, hanem az egyénekkel együttműködve, akik szabadon vetik alá magukat a kéréseinek. Elfogadja a tanulók kihívását, nyitott marad a kritikájukkal szemben és fejlődik. Sohasem bizonyos benne hogy az előírása vagy tanácsa ellenállásba ütközik-e. Ez a bizonytalanság növeli az utasításadás és személye elfogadásának a kockázatát. Mikor egy tanuló kétségbevonja a tanár személyi tekintélyét, akkor a tanár elsődleges nevelési tevékenysége vall kudarcot. Viszont a tekintély gyakorlásával való sikeres tanítás mégiscsak ennek a bukási kockázatnak a vállalásával valósítható meg.

A tanároknak szembe kell nézni a tekintély általános hanyatlásának jelentős problémájával is. A mai korban nemcsak a tanárok meggyőződésükön alapuló tekintélye lett kétségbe vonva, hanem a szülők, politikusok és az idősek tekintélye is. Azonban a tekintély, a szülők és idősek felhalmozott bölcsességének jelenlegi visszautasítása ellenére sem tűnt el. Ott van a felszínen, gyakran kevésbé nyilvánvaló formában; mikor valaki szakértelemre épít, egy társaság szokását követi, vagy mikor elfogadja egy testület vagy más közösség erkölcsi szabályait. Meggyőző erejű az a kimutatás, hogy akik a legerélyesebben utasítják vissza a szülői vagy tanári tekintélyt, a saját csoportjukban a legkészségesebben vetik alá magukat a "többségi zsarnoknak". A fiatal csoportokban a tekintély meglehetősen erősebb mint számos szülői tekintély. Minden emberben ott lakozik a vágy, hogy egy jellegzetes társadalmi csoporthoz tartozzon, a rendjéhez és szabályaihoz alkalmazkodjon. Az évszázadunk egyik legfontosabb tanulsága, hogy tekintély nélkül egyének sem és nemzetek sem tudnak élni. Ezért fontos, hogy az embereket a tekintély elfogadására tanítsuk oly módon, hogy az elfogadásuk sose vezessen vak alávetésre. Más szavakkal egy felelősségteljesen felülbíráló magatartásra kellene nevelni a tekintéllyel szemben. Ugyanígy fontos a tanárok önképzése, folyamatos változása és fejlődése, a bírálattal szembeni nyitottsága.

A tanárok aggodalmának egy másik fontos forrása a meglévő hagyomány érvényének visszautasítása. A hagyomány a gyökere a gyakorlatnak, vámszabályoknak, értékeknek, szokásoknak és intézményi szerzeményeknek vagy alkotásoknak, amit az előző nemzedékek adtak át az utánuk következőknek. A hagyomány a tekintély egy formája, mióta egy előírt értékrendszert, bepillantást, tanácsot és rendet tartalmaz. Olyan korban élünk, amelyben sok irányzat erőteljesen visszautasítja az előző nemzedék örökségét. A múlt eszméitől való elszakadás egyfelől magyarázható a társadalmi tudat elhasználódásával (eróziójával), másfelől kesergünk, megütközünk és elégedetlenkedünk azon a negatív hagyományon amit az előző nemzedék hagyott magaután: a háború, környezetszennyezés, kapzsiság, munkanélküliség, az emberi élet növekvő elgépiesedése stb.

Újra hangsúlyozom, hogy lehetetlen kilépni a hagyományból: a kortársi egyénieskedés (individualizmus) ugyanúgy a hagyományban gyökerezik, mint a gondolkozásmóddal és elért eredménnyel való elégedetlenség. Tehát egy bizonyos hagyomány elismerése elleni küzdelem mindig egy másik hagyomány nevében történik.

A tanároknak a múlt örökségének egy felülbíráló összetartással (kritikus szolidaritással) való elfogadására kellene buzdítani a tanulókat; egy olyan magatartásra, mellyel elutasítják mind a gondatlan lázadást mind a vak alkalmazkodást, ehelyett inkább elemezve, újra értelmezve hasonuljanak egy megválogatott részleges hagyományhoz. Nyílt és hajlékony magatartásuk által, a tanulók alkotóan képesek elhatárolni magukat a kötött magatartás szolgaságától, miközben felfedezik és fenntartják a múlt nagy eredményeit. Az angol bölcselővel, Alfred N. Whitehead-el egyetértve, mind a változtatás, mind a megőrzés szükséges. A változtatás megőrzés nélkül ugrás egy eltűnő egyediségből egy másikba, a semmiből a semmibe. A megőrzés pedig változtatás nélkül nem tud megÅrizni.

A tanároknak nem a tekintélyt kellene hangsúlyozni, hanem a hagyomány "szellemét", azt a hagyományt, amely gondoskodik a tanulók lehetőségének széles skálájáról, a rend és hovatartozás érzéséről, amely ösztönzi az alkotóerejüket és bátor gondolkozásukat.
 

(Szilvássy Gábor fordítása)