A családban a legváltozatosabb formában szövődnek kapcsolatok. Maga a család fogalom a szülők és a gyermekek egységét, valamint az egység egyes elemei között létrejövő intenzív kapcsolatok összességét jelenti¹. A szeretet, a barátság, az együttműködés, az áldozatvállalás, a figyelem, a közömbösség, az irigység, a szükség, a harag, a versengés és sok más emberi magatartásforma jellemezheti a családtagok között létrejövő konkrét érintkezéseket. Jelen tanulmány a családi együttélés során felmerülő konfliktushelyzetek jelentőségét vizsgálja. Milyen szerepet játszanak az ellentétek a család életében? Mielőtt azonban választ keresnénk erre a kérdésre, nézzük meg miért adódik a mai családban egyre kevesebb konfliktus helyzet.
 

1. A modern család és a halványodó ellentétek

Számos újabb keletű monográfia és tanulmány hangsúlyozza, hogy az elmúlt harminc év folyamán lényegesen megváltozott a családi kapcsolatok jellege. Martin Buber már 1938-ban megállapította, hogy több más emberi közösséghez hasonlóan a család is válsághelyzetbe került: szerkezete lazult, rendeltetése bizonytalanná vált². Külső formája ugyan nem változott, belső összetartó ereje azonban fokozatosan gyengült. A modern család válsága rendkívül összetett jelenség. Részletes elemzése meghaladja e tanulmány kereteit. Itt csak azokra a problémákra szeretnék utalni, amelyek a konfliktushelyzetek kialakulását és feloldását érintik.

Christopher Lasch szerint a mai család az egyenlőség eszményének terméke³. Ez azt jelenti, hogy a családtagok nem játszanak alárendelt szerepet egymással szemben. A gyermekek jogait, érdekeit számos társadalmi intézmény határozza meg és védi. Újságcikkek, rádió- és televízióadások is nap mint nap a gyermekek jogait emlegetik. A szülők és a nevelők sokszor meglepődve hallják, hogy a gyermekek már egész fiatalon saját jogaikra hivatkoznak, azokat védik. A gyermeki jogok ismételt hangsúlyozása több esetben hatásos a szülői zsarnoksággal szemben. Ugyanakkor azonban a gyermek elhanyagolásához is vezethet. Hiszen nem a gyermek konkrét igényeit, kívánságait veszik a szülők vagy nevelők figyelembe, hanem a különféle társadalmi intézmények által meghatározott absztrakt eszményképet.

Sok gyermek a nap nagy részét a bölcsödében vagy óvodában tölti. A hivatásos gyermekgondozó hálózat gyakran kétségbe vonja a szülői nevelés és törődés értékét. A mai szülő egyre jobban kételkedik saját képességeiben és habozva lép fel utasításaival vagy elveivel. Elhiszi, hogy a gyermeknevelésről alkotott elképzelése keveset ér a szakértők véleményével szemben. Nem követi pillanatnyi meglátásait, érzéseit és fontos erkölcsi kérdések megoldását is a szakértőktől várja. Ahogy erősödik függő viszonya, úgy gyengül erkölcsi ítélőképessége és tűnik el felelősségérzetének nyomasztó súlya.

Hasonlóan más emberi kapcsolatokhoz, a gyermek és a szülő viszonyára is rányomja bélyegét az ipari társadalmakban érvényben lévő szokások, értékek és magatartásformák. Számos család életét az érzelmektől mentes együttműködés és a közönyös engedékenység jellemzi. A szülők egyre jobban eltávolodnak gyermeküktől. Kettős értelemben: a nap nagy részét nem töltik otthon és érzelmeiket eltompítja szétszórt életmódjuk. A szülők testi és érzelmi "távolléte" tekintélyük gyengülését, illetve visszautasítását eredményezi.

A szülők és a gyerekek egymástól való eltávolodása a legváltozatosabb formákban mutatkozhat meg. A televízió, a számítógépek, a videó-játékok, a rock zene miatt egyre kevesebbet beszélget a szüleivel. Így megszűnik a tapasztalatok átadásának lehetősége. Hány gyermeknek van alkalma arra, hogy nap mint nap apja vagy anyja mellett dolgozzon és így sajátítsa el szülei életbölcsességét? Sok esetben a szülők annyira elfoglaltak, hogy gyermekük tetszés szerint hajt végre olyan cselekedeteket (főleg a szexuális terén), amelyek következményeit és értelmét még nem tudja teljesen felmérni. Számos gyermek akkor ismeri meg az "Élet törvényeit" amikor még nem képes tapasztalatai természetét és jelentőségét érzelmileg feldolgozni és megérteni. Szülői felügyelet és megfelelő úszástudás nélkül beugrik a mélyvízbe. Ugyanakkor - és ez a mai gyermeknevelés paradoxonja - egyes szülők még a medence közelébe sem engedik gyermeküket. Félve tekintenek gyermekük önálló próbálkozásaira és mindenütt veszélyt sejtenek. A gyermek nem talál alkalmat arra, hogy játékában vagy kirándulásai folyamán kockázatot vállaljon, merészséggel, erőfeszítéssel, lélekjelenléttel oldjon meg egyes problémákat. Számos fiatal manapság nem vitamin-, hanem tapasztalathiányban szenved. Szüleik túlságosan óvatos és bizalmatlan magatartása miatt nem tanulják meg, hogyan lehet egyedül szembenézni nehézségekkel és azokat önállóan leküzdeni. Nem tudják mit jelent kockázatot vállalni és veszíteni. A kockázat, a kaland és a veszteség. Élményeink korai elhárítása negatív hatással van az érett személyiség kialakulására. Az aggódó szülő, aki csak akkor nyugodt, amikor gyermeke otthon van és a nap nagy részét a számítógép vagy a televízió előtt tölti, ugyanúgy elhanyagolja őt, mint az aki távolléte miatt mindent megenged.

Nap mint nap megfigyelhetjük, hogyan mosódik el a különbség a felnőtt és a gyermek beszédmódja, öltözködése, hajviselete között. Számos munkahelyen a siker és az előrelépés a fiatalos megjelenéstől és magatartástól függ. Sok szülő legdédelgetettebb vágya az, hogy idegenek őt és gyermekét testvérként tekintsék. A hagyományos megkülönböztetés a gyermekek és a felnőttek között főleg a jó modorban és az udvariasságban mutatkozott meg. A jó modor alapját a társadalmi hierarchiának elve és tisztelete képezte. Sok fiatal szemében az udvarias és tiszteletteljes magatartás ma már nevetséges és idejét múlta. Egyre ritkábban halljuk az üzletekben a "köszönöm" és a "kérem" szavakat, vagy autóbuszon a helyátadás és az előreengedés gesztusát. Hasonló magatartást tapasztalunk iskolákban, egyetemeken is Neil Postmann szerint a "gyermekkor eltűnése" korunk egyik legszembetűnőbb társadalmi jelensége. Nemcsak a sport, a játék, a televízióadások jellege, hanem a bűnözések száma, a betegségek természete is jelzi a "felnőtt gyermekek" szaporodását. Ugyanakkor egyre több a "gyermeteg felnőtt", hiszen a gyermekkor sorvadásával párhuzamosan változik meg a felnőttkor jellege és alakul ki egy homogénabb társadalom.

Ahogy elmosódnak a szülők és a gyermekek közötti különbségek és gyengül a szülői tekintély, úgy veszít a család függetlenségéből is. A fejlettebb társadalmakban körülfonja a családot a "segítő" szakemberek hálózata: orvosok, ügyvédek, ideggyógyászok, nevelési tanácsadók, szerelők, diétaspecialisták, gyógytornatanárok stb. Mindennapos problémáikat a szülők nem önállóan, hanem a szakemberhálózat igénybevétele által próbálják megoldani. A technológia ugrásszerű fejlődése és a szakértők jelentős szerepe nemcsak az egyén szabadságát korlátozza, hanem észrevétlenül a felnőttkori függőségből is egy természetes életmódot csinál. Ezért is képtelen oly sok fiatal önmagában kifejleszteni egy önálló és felelős személyiséget. Hiába hagyják el igen korán a családi fészket és hangoztatják büszkén függetlenségüket, valójában továbbra is függnek a szakemberektől, a baráti körben, a munkahelyen vagy a fogyasztói társadalomban érvényben lévő szokásoktól, értékektől, a hirdetések és a televízió által felmagasztalt életcéloktól. A szülői tekintély gyengülése nem szünteti meg automatikusan a függő viszonyt; a gyermek - vagy a már felnőtt-gyermek - továbbra is függ fellengző terveitől és irreális, illúziókkal kiszínezett eszményképeitől.

A függőség tartós állapota passzív magatartást teremt. Ebben az esetben a passzivitás nem tétlenséget jelent. Passzív az, aki átadja magát cselekedetének a jelen által kínált lehetőségeknek anélkül, hogy életcéljától határozott és tartós elképzelései legyenek. A passzív ember nem kötődik semmihez sem szenvedélyesen: se férjéhez vagy feleségéhez, se gyermekeihez, se foglalkozásához. Hiányzik nála a képesség a lemondásra, a kitartásra, az elképzelések megvalósításához szükséges fegyelemre. Nem akar vagy tud saját elhatározásából gyökeresen változtatni életmódján. Az élet esztétája marad: az esztéta (kierkegaardi értelemben) kívülről és minden elkötelezettség nélkül szemléli az események sorozatát. A passzív ember nem törődik saját érzéseivel, sokszor menekül is tőlük. Elvárja, hogy szeressék, de ő nem képes hasonló intenzív érzelmekkel máshoz kötődni. Sok mai család azért esik szét, mert a passzív családtagok nem vállalkoznak az erős érzelmekkel járó nehézségek leküzdésére és a feladatok teljesítésére.

Az előbbiekben említett problémák miatt egyre kevesebb konfliktushelyzet adódik a családban. Nem alakulnak ki feszültségek és ellentétek ott, ahol a meggyengült tekintély miatt a gyermek kívánságai és igényei sohasem ütköznek ellenállásba. Az ellentétek hiánya megerősíti a gyermek irreális hatalomérzetét, vagy érdekes módon elhiteti vele, hogy helytelen és felesleges bármilyen határozott fellépés valamilyen cél érdekében. Mértéktelenül követelőző lesz, vagy teljesen indokolatlannak fogja tartani saját cselekedetét; az egyik végletből hirtelen átmegy a másikba, majd visszatér eredeti magatartásához.

Eltűnnek természetesen a súrlódások ott is, ahol nem szövődnek tartós érzelmi szálak a családtagok között és kapcsolatuk bürokratikus jelleget ölt. Nehezen kap kifejezést a harag, az ellenszenv, hiányzik a heves szóváltás, a piros arc, az érveket kiabáló száj. A szülők elkerülik a nyílt "harcot". Beadják derekukat, vagy a problémák megoldását másra bízzák. Nem a szülő, hanem az orvos, a pszichiáter, az iskolai tanácsadó ad a gyermeknek utasításokat. (Ha a gyermek nem eszi meg az eléje rakott ételt, a szülő nem ad hangot felingerülve elégedetlenségének gyermeke csökönyössége miatt, hanem nyugodtan, minden felindulás nélkül, az orvos tekintélyére és tudására hivatkozik.) A túlságosan engedékeny szülő hajlamos arra, hogy "elbújjon" a konfliktusok elől és ne vállalja a nézeteltéréssel járó kellemetlen következményeket. Aki pedig mindentől óvja gyermekét, az csírájában fojtja el az egyes találkozásokból fakadó vita lehetőségét.

Egyre kevesebb ellentét adódik a szülők távolléte miatt is. A gyermek nem látja otthon hogyan lehet a problémákat megoldani a konfliktusok vállalásával. Ritkán tanúja annak, hogy szülei az ellentétesség révén egészítik ki egymást és állítják helyre a családi harmóniát. Nem tapasztalja azt sem, hogyan lehet és kell alkalomadtán felhagyni az alkalmazkodó magatartással és azt egy tisztelettudó és tapintatos szembenállással helyettesíteni.

A passzív egyén szintén kerüli a konfliktushelyzeteket és a vele járó következményeket. Nem vállalja a nézetletérésből-, az őszinte vitából fakadó feszültséget és kockázatot. Fél például, hogy eltérő szemléletének nyílt közlése esetleg az állásába vagy a házasságába kerül. Magatartásán nem változtat még akkor sem, ha hallgatása mély szorongást és belső konfliktust okoz.

Eltompult mozdulatlanságát azonban nemcsak függő viszonyával lehet magyarázni. Az amerikai lélekbúvár Bruno Bettelheim több tanulmányában teszi fel a kérdést: miért viselik el az emberek passzívan a megalázó bánásmódot, miért nem tanúsítanak ellenállást az elnyomással és az erőszakkal szemben⁴? Az egyén becsukja a szemét a tények előtt és ragaszkodik irreális vagy elavult elképzeléseihez. A 'rideg valóság", a tényleges körülmények tárgyilagos felmérése az ami erőt ad, energiát és bátorságot ad a szembenállásra, a kockázatok vállalására. A passzivitás ezzel szemben az "ártatlan" tudatlanság, a csökönyös szűklátókörűség egyenes következménye. Ez az állapot mindaddig tart, amíg az egyén nem képes az önmagáról és a környezetéről alkotott szemléletén változtatni és tárgyilagos ismeretei birtokában tudatosan cselekedni.
 

2. A konfliktus mint a családi élet jellegzetessége

A konfliktusok a legkülönbözőbb módon alakulhatnak ki a családban: viták, nézeteltérések, heves szóváltások, versengések, ellenszenvet és nemtetszést kifejező viselkedésformák merülhetnek fel a szülők és a gyermekek mindennapos érintkezése folyamán. Lényegesen kapcsolódnak ezek az ellentétek a család elvéhez. Gyengül a család életereje és egysége, ha eltűnnek a konfliktusok az előbb említett okok miatt.

Meghatározó tényezők a konfliktusok a házastársi viszonyban. Viták és nézeteltérések által mutatkozik meg a másik fél valódi azonossága. rajzolódik ki jelleme, egyénisége és semmisülnek meg a róla alkotott képzeletbeli kivetítések. A konfliktus azonban nemcsak felismeréshez, hanem elismeréshez is vezet. Az ellentétek arra késztetik a házastársakat, hogy elismerjék a másik fél önálló egyenrangú voltát. Megérteti velük, hogy a másik fél valamiképpen túlesik saját hatáskörén: önálló véleménye van, okos érvekkel tud fellépni és sokszor meglepő és eredeti megoldásokat tud javasolni.

Csak akkor tartós egy szerelmi kapcsolat, ha az egymásrautaltság tudatával párosul a másik önálló létének ismételt elismerése. A konfliktusok megteremtik a kölcsönös meg- és elismerés lehetőségét és biztosítják a szerelem elmélyülését. A perszonalista filozófus Paul Landsberg is úgy véli, hogy nincs tartós szerelem konfliktus nélkül: "Az összeütközés nélküli szerelem, amelyben a másik fél nem jelenik meg önálló voltában, egy énbe zárt romantikus érzület marad. A szerelem akkor válik két független és mással nem helyettesíthető személy valóságos és tényleges kapcsolatává, amikor valamilyen harc megjeleníti a szerelmeseknek a másik önálló létét"⁵. A kapcsolat csak akkor fejlődik és oldja meg az együttléttel járó nehézségeket, ha a szerelem nem csupán két egyén egysége, hanem két személy egymást kiegészítő és egymással szembenálló viszonya is.

Érdemes itt röviden elgondolkozni a személy fogalom jelentésén. A személy olyan lény, amely nemcsak megnyílik a környező világra, attól impulzusokat, információkat kap, hanem egyszersmind cselekvően szembeszáll ezzel a világgal⁶. A személy nem azonosul a tömeggel és nem bújik el a társadalomban érvényben lévő vélemények, normák és szokások mögé. Mindezeket tudatosan megvizsgálja, kiértékeli és felelőséget vállal saját, önálló álláspontjáért. A bátorság a személy egyik legfontosabb erénye. Ha hiányzik a bátor szembeszegülés és az ehhez kapcsolódó felelősségérzet, eltűnik a személy azonosságtudata is. Megszűnik nyelve és viselkedésmódja, elveszti önálló arculatát. Csak annak van arca, akire szemtől szembe, egy bizonyos távolságból tekintünk, aki nem fordul el tőlünk és szemével szemünkbe néz. (A személy fogalom a szem szóból ered. Ebből származnak a szembe, szemben, szemközt, szemlél, szempont szavak is.) Az egymással szemben álló személyek szerelmi kapcsolata az önálló arculatot megőrző és megjelenítő távolságra épül⁷.

A gyermek és a szülők kapcsolatában is fontos szerepet játszanak az ellentétek. A gyermek akkor tud igazán megérni, ha sikerül megszüntetnie a szüleivel szemben kialakuló függő viszonyát. Ezt többféle módon éri el. Fokozatosan növeli befolyását az őt körülvevő tárgyak felett. Képes ezáltal egyéni és természetes kívánságait kielégíteni. Cselekvése folyamán nemcsak felderíti és megismeri a környező világ tulajdonságait, rejtelmeit, hanem különféle egyszerű és összetett problémákat is próbál egyedül, minden külső beavatkozás nélkül megoldani. Jelentős mozzanat az érési folyamatban a nyílt és támadó fellépés a szülői befolyással és hatalommal szemben. Helytelen lenne a gyermek lázadó magatartását egyértelműen elítélni és elfojtani. A bölcs szülő elfogadja, hogy van egy olyan időszak gyermeke életében, amikor függetlenségének kiharcolása érdekében támadóan lép fel, agresszív magatartást tanúsít.

Neves lélekbúvárok rámutattak arra, mennyire veszélyes lehet a társadalom számára az egyén, akinek már igen korán megtiltottak mindenféle agresszív magatartást⁸. Ha a gyermeknek nincs alkalma haragját kiabálással, vagy bármilyen más formában (például játéka által) kifejezni, nem lesz képes megismerni saját egyéniségét és egyben tudomást is venni agresszív hajlamainak veszélyes következményeiről. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy a szülők ne tanúsítsanak semmiféle ellenállást a gyerek magatartásával szemben.

Nemcsak türelmes és tartós törődésükkel, hanem szembeszegülésük révén is segítik a szülők gyermeküket egy önállóbb és érettebb személyiség kialakulásában⁹. Mit értünk az érettség fogalma alatt? Érett az a lény, aki nemcsak szabadon dönt és felelősséget vállal önmagáért, hanem egyben felméri valós és állandóan változó helyzetét. A jelenben tapasztalt tények alapján cselekszik. Problémáit, feladatait tehát úgy oldja meg, hogy nem ismétli gépiesen a múltban végrehajtott megoldásokat. Felszabadította magát a beidegződött szokások kényszere alól. Képes elválasztani a jelenben történő eseményt (és az általuk fellépő érzéseket, kívánságokat), a mások által javasolt és végrehajtott magatartásformáktól¹⁰. A családban felmerülő konfliktusok alkalmat adnak a gyermeknek arra, hogy felhagyjon ábrándozgatásával és ne hagyományos értékek és szokások szerint cselekedjen.

Nem elég azonban egyszerűen megtűrni az érettebb személyiség kibontakozását. A szülőknek odáig is el kell jutni, hogy rokonszenvvel tekintsék gyermekük küzdelmét.

Miért is fontos ez a hallgatólagosan biztató, bátorító magatartás? A gyermek már egész korán vesz át szüleitől szokásokat, értékeket, magatartásformákat és sok más jellemző vonást: hanghordozást, modort, ízlést, érdeklődést egyes tárgyak, foglalkozások iránt stb. Lassan magába szívja családja "szellemét", életfelfogását, értékrendszerét, mindazt amit a szociológusok az "otthon világának" neveznek¹¹. A francia filozófus Jean Lacroix helyes megállapítása szerint fontosabb szerepet játszik a gyermeknevelésben a családi "légkör", mint a szülők kifejezett kívánsága és törekvése: "Nem is annyira rendelkezéseikkel és parancsaikkal nevelik a szülők gyermekeiket, mint inkább az általuk megteremtett környezettel, fenntartott kapcsolatokkal, kifejlesztett gondolkodásmóddal. Bármennyire is különböznek egymástól a testvérek, egész életükön át megőriznek egy bizonyos ismertetőjelet, egy azonos bélyeget, amelynek nyoma annál mélyebb, minél kevésbé lett az rájuk kényszerítve"¹². Ezért tükrözi oly hűen a gyermek magatartása szülei életfelfogását, anélkül, hogy erre valaki is bíztatná őt. Ezért szakad el már elég korán a fiú családjától és próbál szerencsét idegen városban vagy országban, - apja, sőt nagyapja is hasonlóan cselekedett -, vagy választja a lány ugyanazt az életpályát mint anyja. Ezért is követik el a gyermekek észrevétlenül ugyanazokat a hibákat, mint szüleik.

Nem mindig helytelen az ilyen értelemben végrehajtott "mintázás". Sok esetben azonban azért nem ajánlatos, mert a megváltozott életkörülmények a "minta" újraértékelését és teljes vagy részleges visszautasítását követelik. Az is lehet, hogy a gyermekből hiányzik az a tehetség, vagy nem fejlődik ki az az érdeklődés, ami apja pályaválasztását meghatározta.

Hogyan fejlődik ki a gyermekben az a kritikai szellem, amely által képes lesz új értékek és elvek szerint dönteni és élni? Elsősorban a szülőknek kell megvizsgálniuk saját életelvüket és beismerniük hibáikat, tévedéseiket. Fel kell fedezniük értékrendszerükben egyes "elavult" elemeket. Sajnos erre a beismerésre igen kevés szülő képes. Ugyanakkor, - és ez talán még nehezebb -, el kell fogadniuk, hogy gyermekük érettsége és valódi személyisége akkor mutatkozik meg igazán, ha nem veszi át szolgai módon a családi "hagyományt" és bátran utasít vissza egyes szokásokat és értékeket. A gyermek ellenállása nemcsak vitákat, feszültségeket, súrlódásokat, hanem tartózkodó viselkedést és hálátlannak tűnő eltávolodást is eredményez. A gyermeknek csak akkor sikerül új elvek szerint alakítania az életét, ha a családon kívül álló emberektől vagy csoporttól megkapja a változáshoz szükséges bátorítást és tud hozzájuk érzelmileg is kötődni. Fennáll természetesen itt az a lehetőség, hogy a gyermek egészében utasítja vissza szülei életmódját és szembenállását fájdalmas támadásokkal fejezi ki. Megtörténhet, hogy elfordul tőlük és érzelmileg teljes mértékben azonosul társával. Így a szülőkkel szembeni függő viszonyát egy másikkal váltja fel. Ezeket a kockázatokat azonban vállalni kell, mert csak a szakítás, a szembenállás és az új kapcsolatok kialakítása révén lesz a gyermek képes a beívódott "mintát" kiértékelni, azon változtatni és egy számára alkalmasabb életformát kialakítani. Ha sikerül megértéssel valamiképpen bátorítóan tekintenünk gyermekünk ellenkezésére, akkor a látszatok ellenére nem lazul meg teljesen a már korábban kifejlődött érzelmi kapcsolat. Az önbírálat és megértés hiánya akadályoz meg sok szülőt abban, hogy rokonszenvvel tekintse vagy elősegítse kritikai érzékkel fejlődését.

Nem arról van itt szó, hogy a szülők minden tekintetben helyeseljék gyermekük bíráló magatartását, hanem arról, hogy ne tekintsék saját életmódjukat tökéletesnek, megváltoztathatatlannak és ismerjék el őszintén a változtatás érvényességét. Ha nem képesek rokonszenvet tanúsítani gyermekük ellenszegülő magatartásával szemben, legalább őszintén és világosan fejezzék ki nem-tetszésüket, Gregory Bateson és más kutatók rámutattak arra, mennyire ártalmas a gyermek számára a szavak és a belső érzületek közötti ellentmondás¹³. Bizonytalanságot, félénkséget, szorongást és haragot okoz a gyermekben a szülők megtévesztő magatartása, a beleegyező vagy biztató mondatok mögött érzett neheztelés és megvetés. Nem a nyílt konfliktus, hanem az álcázott ellenséges magatartás miatt szenved jóvátehetetlen károkat a gyermek személyisége. Rollo May, aki hosszasan tanulmányozta a menedékotthonokban élő fiatal anyák életét, hasonló következtetésekre jutott. Nem érez szorongást felnőtt korában az a lány, aki fiatal korában csűrés-csavarás nélkül kidobtak szülei az utcára. A szorongás igazi forrása az álcázott visszautasítás. Bár komoly megpróbáltatásokkal járt, a megrázkódtatást "túlélték" a proletár szülők gyermekei. A polgári középosztályhoz tartozó lányok "énjét" azonban lerombolta a szülők által táplált hamis és "zavaros" konfliktus¹⁴.
 

3. A családi konfliktusok jelentősége

Láttuk milyen szorosan kapcsolódnak a konfliktusok a család életéhez. A már említett képességeken és tulajdonságokon felül, vizsgáljuk meg röviden miképpen gazdagodnak a családtagok a mindennapi életben adódó konfliktushelyzetek által.

Pozitív hatást gyakorolhat a gyermek kezdeményezőkészségére a szülőkkel vívott küzdelem. A gyermek akkor vesz igazán tudomást saját képességeiről és akkor használja őket, amikor olyasmivel küzd meg, ami se nem löki vissza, se nem tűnik el nyomása hatására¹⁵. Ha a gyermek sohasem ütközik ellenállásba és minden kívánsága teljesül, nem tanulja meg hogyan kell bizonyos célok elérése érdekében önállóan és kitartóan cselekedni.

Önfegyelmet és önuralmat is csak akkor gyakorol a gyermek, ha szülei nyíltan és következetesen megszabnak bizonyos határokat vágyai előtt. Mennyire fontos az így épített képzeletbeli szilárd "fal" egy olyan világban, amelyben egyre több tárgy, intézmény, kapcsolat ideiglenes jelleget ölt és egyre nehezebb megkülönböztetést tenni az illúzió és a valóság között. Nem kétséges, a szülők által megszabott határokat vissza lehet és gyakran vissza is kell utasítani. De ezek a korlátok legalább arra kényszerítik a gyermeket, hogy kapcsolatban maradjon a valósággal és tudomást vegyen képességeiről. A szülői ellenállás által tanulja meg például, hogy mindig és mindenhol nem lehet győztes. A német filozófus Hans-Georg Gadamer szerint, aki ezt nem tanulja meg elég korán (életének első három évében), az később sohasem fogja vereségét elviselni és tévedését beismerni¹⁶.

A konfliktusok által fejlődhet ki lassan az érzék a tragikus iránt. Mit jelent ez? Akiben megvan ez az érzék, az elfogadja, hogy nincs emberi lét harc nélkül. Az egymást kizáró érdekek, feladatok, tulajdonságok és ösztönök életének szerves részei. Cselekedeteinek erkölcsi értékelése folyamán óhatatlanul fellépnek ellentétes irányú elvek és értékek. Az erkölcsi tudás egyben "tragikus tudás" is, írja Karl Jasper¹⁷. A tragikus iránti érzék birtokában tanul meg a gyermek valamiről lemondani és a döntésekkel járó veszteségeket elfogadni. Ugyanakkor tudomásul veszi élete egyes eseményeinek visszavonhatatlan, jóvátehetetlen, végzetes jellegét. Tudatában van annak, hogy nem cselekedhet kénye-kedve szerint. Megérti, hogy tetteinek óhatatlan következményei vannak¹⁸.

A tragikus iránti érzék legfontosabb eleme azonban az emberi értékek tisztelete. Az egyén vállal minden áldozatot, szűkölködést és szenvedést saját méltóságának megőrzése érdekében. Nem marad passzív a személyisége ellen intézett támadásokkal szemben, és - legyen az hivatali vagy szerelmi kapcsolat -, vállalja a szembenállásból fakadó esetleges nehézségeket, a munkanélküliséget vagy a végleges szakítást is. Hisz saját szabadságában, személyisége értékében és elfogadja, hogy egyes helyzetekben csak úgy maradhat hű önmagához és valósítja meg életcélját, ha lemond minden kényelméről, előnyéről és ha kell még az életéről.

A konfliktusok vállalása megtaníthatja a gyermeket arra is, miképpen lehet az eltérő értékek szerint élő emberekkel őszinte és eredményes párbeszédet folytatni. Megértetni velük, hogy hasznosak lehetnek azok a viták, amelyben mindkét fél figyelemmel hallgatja a másik érveit, gondolatait. Az egymást gazdagító párbeszédek tiszteletet és fogékonyságot követelnek. A párbeszéd sikere függ továbbá a különbözőség létének és értékének elismerésétől²⁰. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha a partnerek belátják, hogy tévedhetnek, hibázhatnak és képesek toleráns magatartást tanúsítani. A tolerancia, ami nem más, mint a különbözőség tisztelete és elismerése, önismeretre épül. Csak az tudja önmagát a másik helyébe képzelni és így őt tisztelni, aki képes eltávolodni saját álláspontjától és azt valamiképpen bíráló szemlélettel tekinteni. Bátran felméri saját korlátait és kész feladni előítéleteit. Ugyanakkor tisztában van saját értékével is és önbizalma készteti az eltérő álláspont tiszteletére²¹. Igen fontos szerepet játszhat az egészséges önbizalomra épülő tolerancia azokban a társadalmakban, ahol a fanatizmus és a hozzá kötődő irreális hatalomérzet egyre nagyobb méreteket ölt. Ezt az erényt fejleszti ki minden olyan emberi kapcsolat, ami önuralmat, önismeretet, nagyfokú figyelmet és őszinte tiszteletet igényel.

A konfliktusok jelentőségének hangsúlyozása azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy a szeretet csak másodrendű szerepet játszik a családban. Természetesen erről szó sincs. A család az az emberi közösség, ami elsősorban a szeretetre épül. A szeretet életünk egyik legfontosabb és legkoraibb megnyilvánulása. Így valamiképpen alá van vetve az élet törvényeinek: ciklikus és ritmusa van. A közelséget eredményező vonzást felváltja az eltávolító ellentét, a feszültséget az egyetértés. Nem lehet és szabad a családot összefogó szeretetet élesen elválasztani a konfluktusoktól²².

Helytelen az a felfogás is, amely szerint a tekintély és a természetes különbségek elismerése hátráltatja a családi szeretet kibontakozását. Fordított az összefüggés a kettő között: a szülői tekintély elmosódása eredményez gyakran közönyt és elhidegülést. Aki őszinte tisztelettel és csodálattal néz fel apjára, anyjára vagy házastársára, az legtöbbször mély szeretetet is érez iránta²³. Aki pedig nyíltan szembenéz a különbözőségekből adódó konfliktushelyzetekkel és azok feloldására törekszik, az szintén egy mélyebb, megújultabb szeretetteljesebb kapcsolatot építhet ki.
 
 

Jegyzetek:

1. Vö. Ph. Ariés, La famille, in C. Delacampagne, R. Maggiori (éd.), Philosopher, I, Fayard, Paris, 1980, 220-227

2. M. Buber, Das Problem des Menschen, in Werke, I, München, Kösel, 1962, 352-353.

3. C. Lasch, The Minimal Self. Psychic Survival in Troubled Times, New York, W.W. Norton, 1984, 185. A családok jelenlegi helyzetéről l. még B. Bettelheim, A Good Enough Parent, New York, Vintage Books, 1988. A. Borgmann, Technology and the Character of Contemporary Life, Chicago, The University of Chicago Press, 1984, 124-143; N. Postman, The Disappearance of Childhood, New York, Dell, 1982; C. Lasch, The Culture of Narcissism, New York, W.W. Norton, 1979, 267-317. és Haven in the Heartless Word. The Family Besieged, New York, Basik Books, 1977.

4. L. például Freedom from Ghetto Thinking, in Freud's Vienna and Other Essays, New York, Vintage Books, 1991, 243-271.

5. P.L. Landsberg, Le sens de l'action, in Problémes du personnalisme, Paris, Seuil, 1952, 112.

A kiemelés tőlem származik.

6. "A személy jellemző tulajdonsága a szembenállás", írja Garbriel Marcel. Sur l'acte et la personne, in Essai de philosophie concrete, Paris, Gallimard, 1967, 169.

7. Hasonló nézeteket vall egy nagy példányszámban megjeleny könyvsiker szerzője. M.S. Peck, The Road Less Travelled. A New Psychology of Love, Traditional Values and Spiritual Growth, New York, A Touchstone Book, 1979, 150-155.

8. Vö. B. Bettelheim, Violence: A Neglected Mode of Behavior, in Surviving and Other Essays, New York, Vintage Books, 1980, 185-200; D.W. Winnicott, Agression in Relation to Emotional Development, in Collected Papers, New York, Basic Books, 1958, 204-218; A. Storr, Human Agression, Harmondsworth, Penguin Books, 1970, 60-73.

9. Vö. D.W. Winnicott, The Family and Emotional Maturity, in The Family and Individual Development, London, Tavistock, 1981, 88-94.

10. Vö. M. Feldenkrais, The Potent Self. A Guide to Spontaneity, San Fransisco, Harper & Row, 1985, 39-45.

11. Vö. P.L. Berger, T. Luckmann, The Social Construction of Reality, Garden City, Anchor Books, 1967, 129-163.

12. J. Lacroix, Force et faiblesses de la famille, Paris, Seuil, 1948, 78.

13. G. Bateson, Steps to an Ecology of Mind, New York, Ballantine Books, 1972, 201-227; R.D. Laing, Self and Others, Harmondsworth, Peguin Books, 1971, 125-150.

14. R. May, The Courage to Create, New York, Bantam Books, 1976, 58-61.

15. Vö. B. Bettelheim, A Good Enough Parent, 161-163. Már maga a gondolkodó tevékenység is bírálatra épül: a gondolkozó lény kérdez, kételkedik, bírál tehát támad, rombol, kiválaszt. "Az agressió az (ismeretelméleti értelemben vett) ítélet alapját képezi" vallja Jean Lacroix. i.m. 16.

16. H.G. Gadamer, The Diversity of Europe, in On Education, Poetry and History, New York, State University of New York Press, 1992, 233.

17. K. Jasper, Über das Tragische, in Die Sprache, Über das Tragische, München, Piper, 1990, 89-122.

18. Vö. J. Ortega y Gasset, The Self-Satisfied Age, in The Revolt of the Masses, New York, W.W. Norton, 1957, 97-106.

19. Vö. R.May, Man's Search of Himself, New York, W.W. Norton, 1953, 65-69.

20. Vö. M. Buber, Urdistanz und Beziehung, in Werke, I, 421.

21. Vö. H.G. Gadamer, Die Idee der Toleranz 1782-1982, in Lob der Theorie, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1983, 103-122.

22. Vö. J. Macmurray, Persons in Relation, London, Faber and Faber, 1961, 86-105.

23. Vö. K. Lorenz, Civilized Man's Eight Deadly Sins, London, Methuen, 1974, 54.