A téma - tehát a játék szerepe a nevelésben - annyira összetett és gazdag, hogy megpróbálom azt leszűkíteni és figyelmemet a találkozás fogalmára összpontosítani. Miért pont ezt a fogalmat választottam ki? A találkozás a játék egyik legfontosabb eleme: minden játék végeredményben a találkozások sorozatából áll, általuk őrzi meg dinamikáját és e találkozások igen fontos szerepet játszanak az egyén fejlődésében.
 

1. A játék fogalma

Számtalan játékot ismerünk és játszottunk már mindnyájan. A játékformák felsorolásától és csoportosításától most tekintsünk el, hiszen ez igen sok időt venne igénybe. Elevenítsük fel inkább gyermekkorunk néhány kedvenc játékát: a bújócskát, a hintázást, a számháborút, a fogócskát, az indián-játékokat vagy a labdarúgást. Legyen az társasjáték, egy személy megjelenítése, küzdelem két csapat vagy egyén között, szerencsejáték, a labdának földre vagy falra való dobálása, a játék során mindig kapcsolatban vagyunk valamivel vagy valakivel, ami vagy aki játszik velünk. Egy játszótárs vagy játékeszköz jelenléte szükséges ahhoz, hogy játszani tudjunk: egyedül nem lehet játszani. (Játszhatunk például elképzelt személyekkel vagy tárgyakkal is.)

A játékban dinamikus kapcsolatban vagyunk valamivel: nemcsak mi játszunk a labdával, de a labda is velünk. Amikor eldobjuk a labdát, mozdulatunkra "felel" a labda hasonló vagy kissé eltérő mozdulattal. E "felelet" újabb mozgást, majd újabb "feleletet" teremt meg. A játék a kezdeményezés és a válasz, a támadás és a védekezés, az "ide-oda mozgás" folyamatosan megújuló, egymást megújító, ismétléséből áll. Helytelen lenne tehát a játékmozgást csupán személyes elhatározás eredményének minősíteni. A labda ugyanúgy "játszik" velünk, mint mi a labdával. Sőt, a labda leveszi rólunk a kezdeményezés állandó terhét: a labda vonz minket, s szinte belevisz minket a játékba. (Gondoljunk arra az ismert helyzetre, amikor nagy örömmel rúgjuk vissza a gyermekektől elgurult labdát.) A játék lényeges eleme az un. "alkalmazkodó" mozgás: hasonlóan a tánchoz, a tárgy vagy a másik személy sajátos módon megteremti, meghatározza mozgásunkat, magával ragad minket. Játékmozgásunk tehát nem követel állandó erőfeszítést, noha fáradtságot is okoz. Ezért is tudunk oly sokáig játszani; sokszor képtelenek vagyunk a játékot abbahagyni.

Miért is vonz, ragad el minket a velünk játszó tárgy vagy személy? Mert szerkezete vagy mozgása sohasem jól ismert esemény- vagy cselekedetsorozatokat jelez. A kiszámíthatatlanság szerves része a játéknak. A játékban az állandóan megújuló dinamikus lehetőségekkel állunk szemben, nem pedig előre meghatározott folyamatokkal. A labda, a kártya, az építőkocka, a játékba a lehetőségek gazdagságát "kínálják". Ahogy haladunk előre a játékban és különféle megoldásokat keresünk, illetve hajtunk végre, úgy változik a lehetőségek jellege és mennyisége is. A játékot úgy próbáljuk alakítani, hogy az számunkra sikeres legyen, vagy legalább is sikeresen folytatódjon. Továbbá megpróbáljuk megőrizni döntési szabadságunkat a lehetőségekkel szemben. Szabadságunk azonban korlátozott. Mindig számolnunk kell azzal, hogy egyes lehetőségek megragadása vagy megvalósulása a játék sikertelen kimenetelét eredményezi. Tehát nemcsak a szabadság élménye vonzó, hanem maga a kockázat állandó jelenléte is. A játék folyamán tudjuk, hogy az elképzelt és elvárt siker egyáltalán nem biztosított. A játék egy kalandos vállalkozás: vagy sikerül, vagy nem. A francia filozófus, Alain, azt állítja, hogy "minden játék lelke a szerencsejáték".

Szabadságunk azonban más okok miatt is korlátozott. A játékoknak szabályai vannak. Az "ide-oda mozgás" a játék természete szerint történik. A játékszabályok előírják, hogy a játéktér egyes részein milyen mozgást lehet végrehajtani. Az is igaz azonban, hogy a játéktér sajátos formáját valamiképpen maga a játékmozgás határozza meg. Csak a játékszabályok által meghatározott kereteken belül tudjuk játékunkat szabadon formálni. A játék folyamán kötelezzük magunkat a játékszabályok elfogadására és betartására; fegyelemmel és kötelességtudattal játszunk. A kötelességérzet és a fegyelem különösen fontos szerepet játszanak azokban a játékokban, ahol a tárgyak vagy a személyek új, szimbolikus jelentést kapnak. Mennyi figyelemmel és fegyelemmel állítja össze és mozgatja a székeket, a papírhajókat a gyermek. Jobban féltik és gondozzák, mint a legértékesebb tárgyat. Az "úgy csinálom mintha" jellegű játékokban a gyermek aláveti magát az illúziót keltő és azt megőrző szabályoknak, szokásoknak, normáknak. Az önálló alkalmazkodás az érvényben lévő normákhoz minden színészi, ábrázoló cselekedet alapját képezi és jelen van a tárgyakkal, a személyekkel való játszadozó kapcsolatban is.

A játék lehetőséget nyújt arra is, hogy a gyermek kívánságait önállóan valósítsa meg. Amikor az eladó szerepét játssza vagy építőkockáival házat épít, mozgását és a tárgyakat elképzelése, gondolata, kezdeményezése szerint alakítja. Játéka lehetőséget ad neki, hogy mozgását saját kezdeményezése és elgondolása szerint formálja. A játékban a gyermek kapcsolatot teremt belső elképzelései és külső körülményei között. A külső körülményeket egyrészt formálni, megváltoztatni, befolyásolni lehet. Ugyanakkor tudatossá válik az is, hogy bizonyos jellegzetességeket és határokat el kell fogadni a játékrend megőrzése érdekében. Tehát nem csak elképzelései szerint mozgatja és alakítja a gyermek a tárgyakat, hanem a külső valóság figyelembe vételével fejezi ki érzéseit és valósítja meg saját elképzeléseit is. A belső érzések, kívánságok, fantáziák összhangba kerülnek a külső valóság természetével, jellegével.

A játékban módosított kapcsolatot valósítunk meg embertársainkkal és a tárgyakkal. Eltávolodunk a megszokott, a mindennapi kötelezettségek, társadalmi szükségszerűségek által meghatározott életkörülményeinktől. Cselekvésünk és viselkedésünk munkahelyünkön vagy a mindennapi életben legtöbbször célszerű, komoly, egyértelmű. Kijelölt feladatainkat és kötelezettségeinket gyakran kedvünk ellenére, beletörődéssel teljesítjük. A játékban ideiglenesen megszűnnek a fáradtságos, szükségszerű cselekedetek. Megszabadulunk a mindennapi élet terheitől és a játék világába lépünk át.

A játék világa a mindennapi élettől különböző világ; itt nemcsak a tér és az idő lényeges jellegzetességei módosulnak, hanem a mozgásformák is megváltoznak. átalakulnak. A játéktérben és időben érvényüket vesztik a mindennapi élet reális, objektív lehetőségei, határvonalai, megkötöttségei. A gyermek szobája tengerré változik át, ahol a hajók sokasága vív fontos csatákat. A kapitány perceken belül ér el egy szigetre és előre vagy hátra haladhat az időben. A játék világa túllép a természetes és mindennapos világ céljain, összefüggésein és meghatározásain. Itt megszűnik a "hasznos" fogalom jelentősége és helyébe lép az "öncél", az "érdek nélküliség" eszméje. A "mert" eltűnik a gyermek játékában, hangsúlyozza Heidegger. A játék a "miért" nélkül létezik." Felülemelkedünk a mindennapi életben érvényben lévő érdekeken, célokon és vidám, örömteljes állapotban érezzük magunkat. Eugen Fink szerint a játék egy oázis a gondok és a fárasztó munka sivatagában, örömöt szerez. Az öröm forrása a mozgás önmagért való végrehajtása (Funktionslust), valamint a felfedezett és megvalósított alkotói szabadság. Lehetőséget kapunk arra is, hogy különféle elképzelt játék-világokba helyezzük magunkat és tetszésünk szerint menjünk át az egyikből a másikba.
 

2. Kapcsolat a környezettel

Milyen szerepet töltenek be az előbb ismertetett kapcsolatok, találkozások az egyén fejlődésében? Mi a játék nevelő hatása?

A gyermek egyik legkorábbi kapcsolata a környezetével a játékon keresztül valósul meg: tapasztalatokat szerez az anyagi világ tulajdonságairól, megtanul tájékozódni ebben a világban. Tapasztalatait érzékszervei által szerzi: a konkrét valósággal kerül kapcsolatba. E kapcsolatok jelentőségét akkor értjük meg igazán, amikor elgondolkozunk azon, hogy a mai ember egyre jobban eltávolodik a konkrét világtól és mindennapi élete során inkább egy látszatvilággal (képekkel, utánzatokkal) van dolga. A játék lehetőséget ad a gyermeknek arra, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen az anyagi világ gazdagságával és megőrizze, vagy továbbfejlessze érzékét a konkrét valóság iránt.

A játszó gyermek próbálja megérteni környezetét. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a gyermek megismeri a tárgyak méreteit, szerkezetét és megszokott rendeltetését. Felfedezi azt is, hogy a dolgok új, szimbolikus jelentéseket is kaphatnak. Észreveszi hogyan lehet a zongorát, a széket, a könyvet, a radírgumit a gyakorlati életben elfogadott jelentésén túl másképp is értelmezni, másképp használni, hogyan változnak át ezek a tárgyak bizonyos mértékben "eleven tárgyakká", hogyan válnak szimbólumokká. "A játékban úgyszólván az egész világ mélységes rejtelme megnyílik előtte", írja Kosztolányi Dezső.

De nemcsak észlelő kapcsolat keletkezik itt a világgal. Játékában a gyermek megmozgatja, formálja, szétszedi, összerakja a tárgyakat. Kifejlődik tehát benne az a tudat, hogy a világra valamilyen hatást lehet gyakorolni; annak egyes részeit elképzelése szerint át lehet alakítani. Azt is megtanulja azonban, hogy a tárgyak feletti hatalom sohasem lehet teljes, hiszen azok rendjét, törvényeit mindig figyelembe kell vennie.

Említettem már, hogy játszani csak olyan tárgyakkal lehet, melyek nem egy meghatározott, egyértelmű mozgást, használatot jeleznek. A játékban a gyermek új benyomásokat szerez a tárgyakról, embertársairól. Felfedezi környezetének számára eddig ismeretlen tulajdonságait és összefüggéseit. A felfedező magatartás alapja a kíváncsiság. Minden gyermek született kíváncsi. Mozgásával a kíváncsi gyermek különböző lehetőségeket ragad meg, s azt próbálja kideríteni milyen hatást is vált ki cselekedete. Kíváncsiságát azonban csak úgy tudja a gyermek kielégíteni, ha nem lépnek fel olyan indítékok, melyek cselekedét meghatározott célok felé irányítják.

A kíváncsiságból eredő játszadozó, "felderítő" magatartás jelentőségére Konrad Lorenz, az osztrák etológus hívta fel a figyelmet munkáiban. Lorenz kimutatta, hogy a kíváncsi-magatartás nemcsak az objektív világ alaposabb ismeretét eredményezi, hanem a legkülönbözőbb művészeti alkotások és tudományos felfedezések alapját is képzi. A művészek és a tudósok egész életükön át megőrzik és gyakorolják képességüket arra, hogy szabadon, minden gyakorlati céltól függetlenül játszani tudjanak a tárgyakkal, vagy azoknak egyes tulajdonságaival. "A játék szabadsága minden alkotó fejlődés feltétele" - írja Lorenz.

Nem mindenkinek van alkalma élete folyamán tudományos kutatásban elmélyedni vagy új művészi formákat "találni", kialakítani. Viszont mindannyian kifejleszthetünk a játék hatása által egy "nyitott érintkezést" a világgal, egy rugalmas magatartást, vagyis az érzéket arra, hogy befogadjuk az újat, az ismeretlent, a megszokottól eltérőt, s hogy változtatni tudjunk véleményeinken, megítéléseinken, életfelfogásunkon.

A játék rugalmasságra tanít. Rugalmas az, aki nem ragaszkodik görcsösen nézeteihez, képes őket feladni, vagy változtatni, ezáltal tanulni és megújulni. Az ember képes mást is elképzelni, mint az adott helyzetben létezőt. Képes személyét más környezetbe helyezni, másképp látni, s önmagát más célok felé irányítani, saját életén változtatni. Ezt a képességét a játékban kezdi fejleszteni, hiszen a játékhoz szükséges az eltávolodás a megszokott viselkedésmódoktól, hajlam az új keresésére, illetve befogadására.

A legáltalánosabb és leggyakrabban ismételt meghatározása az emberi létnek a gondolkodás fogalmával történik: az ember gondolkodó lény, olvassuk gyakran filozófiai tankönyvekben, írásokban. De mit is jelent az, hogy gondolkodni? Hadd idézzem itt korunk egyik francia filozófusának, Maurice Merleau-Pontynak, a válaszát: "Gondolkodni nem más, mint próbálkozni, valamit előidézni, valamin változtatni..." Valóban, amikor gondolkozunk, próbálunk kérdéseinkre választ adni, nehézségeinket valahogy megoldani, különféle megoldásokat találni, javasolni és végrehajtani. S mindezeket a szellemi műveleteket a gyermek már a játékban kezdi alkalmazni és gyakorolni. A játék lehetőséget ad neki arra, hogy gondolkodni tanuljon, "feltaláló" legyen, tehát egyik legfontosabb emberi képességét fejlessze ki.

De mi az, ami a játékban lehetőséget ad gondolkodó képessége fejlesztésére? Nemcsak az, hogy a valóság egy részét elképzelése szerint alakítja át, vagy új összefüggéseket fedez fel, hanem az is, hogy a bonyolult, sokszor rendezetlen, kusza helyzetekből kiutat keres, az egymásnak ellentmondó lehetőségek, kívánságok között eligazodik, a nyugtalanító rendszertelenségben rendet próbál teremteni. A bonyolult helyzetekkel való találkozás talán fontosabb szerepet játszik a gyermek szellemi fejlődésében, mint az új benyomások, hiszen a bonyolult problémák megoldása kitartást, hosszas, el nem lankadó összpontosítást igényel. Helytelen lenne tehát a gyermek rendszertelennek, kuszának tűnő játékát kívülről szabályozni, irányítani. Pontosan a bonyodalmak késztetik a gyermeket arra, hogy a problémákkal, szemben megtanuljon nemcsak gondolkodni, hanem állhatatosságot is tanúsítani. Nem elég tehát csak azt megtanulnia, hogyan kell a megszokottól eltérő helyzetekben cselekednie. Fontosabb feladat talán a nehézségeket megoldó, kitartó magatartást és gondolkodásmódot elsajátítania, valamint kifejlesztenie.
 

3. Kapcsolat embertársainkkal

Igen sok játék társas-játék, tehát két vagy több gyermek játéka. Aki rablót játszik az nemcsak ellenfél, hanem játszótárs is, hiszen nélküle megszűnne a játék. A játszótárs mozgásával, cselekedetével számolni kell. Ez azt jelenti, hogy a játékban a gyermek figyelembe veszi társa akaratát, kívánságát. Megtanulja ugyanakkor a harmonikus társas élethez szükséges erényeket, magatartásformákat is: megtanulja megbecsülni a másikat, vele szemben elnézést, kíméletet és türelmet tanúsítani, érdemeit, sikereit, vagy egyszerűen csak viselkedését, gondolkodásmódját tisztelni.

A gyermek önmagáról alkotott véleménye szoros összefüggésben áll mások vele szemben tanúsított viselkedésével, róla alkotott véleményével. Identitását nagyrészt párbeszédek, társadalmi kapcsolatok alakítják ki. Ezért olyan fontos az az elismerés amit a gyermek szüleitől, tanáraitól, társaitól kap. A játék megteremti a kölcsönös elismerésnek egyik legkoraibb lehetőségét. Óriási lehet személyiségformáló hatása. S talán sokan azért is fordulnak még felnőtt korukban is a játékhoz, mert a játékban legalább megtalálják azt amit munkahelyükön, vagy otthonukban annyira hiányolnak: az őszítne, érdekektől mentes elismerést.

A játékban győzni vagy veszteni lehet. Vesztesnek lenni nem szégyen és nem üt csorbát a gyermek önérzetén. Hiszen az egész "csak játék volt". Mindig van lehetőség arra, hogy az újabb játszmák sikerélményeket is nyújtsanak. Erre viszont csak akkor kerül sor, ha a gyermek nyugalommal és sértődés nélkül elfogadja pillanatnyi vereségét. A játék az élet iskolája: megtanít arra, hogy a vereségek nem mindig jelentenek kudarcot és hogyan lehet önbecsülést és méltóságot megőrizve tovább küzdeni. Továbbá megértjük azt is, hogy életünk során nem lehetünk mindig győztesek vagy elsők.

Nagyon sok játékban szerepet cserélnek a gyermekek: a rendőrből rabló, a tábornokból közkatona, az eladóból vásárló, a megfogottból fogó lesz. A tárgyakhoz hasonlóan a játszó személyek és mozgásuk is szimbolikussá válnak. A szerepjátszás alapja az utánzó-képesség: képesség a hasonlóságok megteremtésére és módosítására. Ez a képesség, mely igen fontos szerepet játszott a régi népeknél (gondoljunk a táncokra, rituális cselekedetekre, stb.), minden művészi alkotás nélkülözhetetlen eleme. A hasonlóságok megteremtése kifejleszti a képességet arra is, hogy a gyermek beleélje magát mások helyzetébe és átérezze mások nehézségeit, problémáit és kívánságait. A gyermekek néha igen mély szánalmat tudnak tanúsítani a gyengébbekkel szemben. Megtanulják a legalkalmasabb viselkedésmód kiválasztását olyan helyzetekben, ahol a társadalmi szabályok nem alkalmazhatók egyértelműen. A játék alkalmat ad arra is, hogy jelképesen és ideiglenesen belépjenek a felnőttek világába és felkészüljenek későbbi feladataik teljesítésére. Utánzásuk mögött érezni legfontosabb kívánságukat: vegyék őket a felnőttek komolyan, ismerjék el, hogy nekik is joguk van tervezgetni, célokat kitűzni, szabályokat előírni, felnőttet játszani.

A gyermekek sokkal szívesebben határozzák meg önállóan a játékszabályokat, mint veszik át a már kidolgozottakat. A szabályok megbeszélése gyakran több időt vesz igénybe, s nagyobb örömöt okoz, mint maga a játék. Nagy jelentősége van ezeknek a megbeszéléseknek. Megtanulják a gyermekek ugyanis hogyan kell érvekkel fellépni, azokat elbírálni, hogyan lehet egy vitában megegyezésre jutni és bizonyos célok megvalósításának érdekében, saját álláspontjukon változtatni. A játékot természetesen csak úgy lehet megvalósítani, hogy mindenki aláveti magát a szabályoknak és uralkodik saját indulatán, pillanatnyi kívánságán. A játék érdekében a gyermek megtanul uralkodni önző és agresszív hajlamain, hiszen ha azoknak szabad utat enged, s ezzel minden rendet felborít a játék azonnal abbamarad. A játék akkor okoz igazán örömöt és segíti elő a sikeres emberi kapcsolatok kiépítését - tehát önfegyelemre és együttműködésre tanít -, ha a gyermekek játékukat maguk találják ki és szervezik meg.

A játékok nem mentesek a konfliktusoktól. De a játékmozgást irányító, rendező szabályok, egyes rituális szertartások lehetőséget adnak a konfliktusok békés megoldására. Bernard Welte szerint a játék az emberi kapcsolatokról egy eszményképet helyez elénk. A mi Kosztolányink is azt állítja, hogy a játékban "a gyermekek az életet nemcsak mintázzák, hanem eszményítik is." Szimbolikus keretek között valósul itt meg a küzdelem az ellenfelek között. A két egyén vagy csapat közötti harc, verseny, összeütközés, bármilyen hevesek is legyenek azok, bizonyos formák, illemek betartásával zajlódik le. Még a "katonák" is előzékenyek, figyelmet, tapintatot tanúsítanak egymás iránt. A gyermek megtanulhatja, hogy nemcsak a játékban, hanem az élet más területein is, az emberi kapcsolatokat végigkísérő feszültségeket nem erőszakkal, durvasággal, vagy közönnyel lehet igazán feloldani, hanem sokkal inkább udvariassággal, kedvességgel, tapintattal, érzékkel a helyes arányok iránt.
 

4. Kapcsolat önmagunkkal.

Említettem már, hogy a gyermek önmagáról kialakult véleményét nagymértékben befolyásolja a szüleitől, társaitól kapott elismerés és szeretet. Önbecsülésének másik jelentős forrása az anyagi világra gyakorolt hatás lehetősége. A környezet rendezése, alakítása azt a tudatot kelti fel benne, hogy életét valamiképpen saját maga irányíthatja. A személyes elképzelések, kívánságok megvalósításának lehetősége és tapasztalata jelentős szerepet játszanak az önálló és független személyiség kialakulásában.

A gyermek naponta találkozik nehézségekkel és tapasztal kellemetlen eseményeket. Olyan élményekben is van része, amiket képtelen egészében megérteni vagy feldolgozni. Ami nekünk felnőtteknek természetes és áthidalható akadálynak tűnik, az a gyermeknek egy túlságosan nyomasztó és megterhelő élmény lehet. Mi fel vagyunk készülve az ilyen eseményekre, szinte várjuk is őket. A gyermek számára azonban teljesen újak és váratlanok. (Gondoljuk el, mennyire félelmet keltő esemény lehet a gyermek életében az első iskolai nap.) Játéka folyamán próbálja újraélni ezeket az eseményeket. A gyermek a megtörtént esemény egyes részeinek játékszerű ismétlése folyamán ismereteket nyer és megtanulja hogyan lehet szorongás és félelem nélkül szembenézni a felmerülő problémákkal, hogyan lehet azokat megoldani. A játék tehát alkalmat ad arra, hogy bátran szembenézzen a fenyegető és váratlan eseményekkel. Megtanulja, hogy ezeken uralkodni is lehet, nem pedig passzívan elfogadni.

A játék kitűnő alkalmat nyújt az érzések kifejezésére. Érzéseit - örömét, haragját, aggodalmát, féltékenységét - a gyermek sokszor csak játékában tudja kifejezni. "Romboló" játékai például lehetővé teszik, hogy "kiengedje a gőzt önmagából". Helytelen lenne a gyermekek törő-zúzó játékát egyértelműen elítélni és megtiltani, hiszen szimbolikus "rombolásával" a gyermek meggyőződik arról, hogy egyes negatív élmények után lehet egészséges "kártérítést" is találni. Ugyanakkor megtanulja azt is, hogy sokkal egészségesebb érzéseit kifejezni, mint elnyomni.

Amikor a gyermek a játékban alkalmat kap elképzelései, gondolatai és kívánságai megvalósítására, megtanul egyben saját kezdeményezése szerint cselekedni. Ha erre kevés lehetősége van, később is hajlamos lesz mások kívánságai szerint élni. Mind sok más tulajdonságot, a kezdeményező képességet is lassan és gyakorlatok során sajátítja el és fejleszti ki a gyermek.

Játszó mozgását megelőzi az elképzelések pontosabb kidolgozása, s kialakítása. Amikor a gyermek egyedül töpreng hogyan építse fel várát, vagy hogyan meneküljön el a tengeralattjáró támadói elől, képzeletében több megoldást próbál ki. Így jobban megismeri saját gondolatait is. Mennyire fontos hagyni őt ilyenkor nyugodtan és szabadon álmodozni, figyelmét belső világának alkotásaira összpontosítani. Gazdag képzeletvilágot tud teremteni, ha képes nyugodtan, egyedül, órákon át ábrándozni. A legtöbb alkotó tudósnak és művésznek alkalma volt gyermekkorában a folyópartokon vagy erdőkben álmodozni, képzeleteivel játszani. Bruno Bettelheim azt állítja, hogy az ábrándozás, tehát egy belső, képzeletekben gazdag világ kialakítása és kifejlesztése, a gyermekkor leghasznosabb elfoglaltságai közé sorolhatók.

Sok játék kockázatos, bizonytalan, sőt veszélyes helyzeteket teremt, vagy helyzetekből indul ki. Maga a veszély arra ösztönzi a gyermeket, hogy azzal számoljon és azt megőrizve elhárítsa. (Gondoljunk arra az ismert helyzetekre, amikor a gyermekek tűzzel játszanak, hintáznak, mozgó tárgyakra és tárgyakról le-föl ugrálnak.) Ernst Haigis szerint a gyermekek főleg a veszélyes élmények miatt játszanak. Különleges örömöt nyújt nekik minden olyan játékmozgás ami kockázattal jár, tehát sérüléseket, fájdalmat, sőt ritka esetekben halált is okozhatnak. A veszéllyel szemben érzett szorongás és kimutatott ismételt ellenállás az ami élvezetessé teszi a játékot. A gyermek létével játszik, azt teszi kockára és ugyanakkor egyre határozottabban, egyre nagyobb önbizalommal folytatja játékát.
 

5. A játszó magatartás

Már gyerekkorunkban arra neveltek minket, hogy a játékban egy a munkától vagy a tanulástól alapvetően különböző tevékenységet lássunk. ("Most fiam pedig elég a játékból, tessék hozzáállni a tanuláshoz", hallottuk gyakran.) Igaz, nem a játék keretein belül tanuljuk meg az irodalmat, a számtant, a nyelveket, vagy a történelmet. A játékot elhatároljuk térben és időben az úgynevezett "komoly", erőfeszítést igénylő, nehéz feladatoktól. Ez adódik a játék szerkezetéből is, hiszen a játékban egy új, a mindennapi élettől eltérő, magatartásforma, tér- és időrendszer valósul meg. Nemcsak éles megkülönböztetést teszünk a játék és a munka (vagy a tanulás) között, hanem, ahogy haladunk előre az életben, kevesebb figyelmet, jelentőséget, időt szentelünk a játéknak. (A "fontos" és "elfoglalt" emberek, mint például az egyetemi tanárok, már igen keveset játszanak.)

Próbáljuk a játékot úgy tekinteni, mint egy magatartást, egyfajta életmódot, kapcsolatot az élettel és annak legváltozatosabb eseményeivel. Ilyen értelemben a játék nem a munkával ellentétes emberi tevékenység, melynek saját szabályai, tárgyai, feladatai vannak, hanem egy olyan életforma, amit mindennapi életünkben megvalósíthatunk: tanulásunkban, sétánkban, utazásunkban, alkotásunkban, baráti vagy szerelmi kapcsolatunkban, sőt beszélgetéseinkben és munkánkban is. Mi jellemzi ezt a játszó magatartást?

Először is a kíváncsiság, a mozgékonyság, a fürkésző, s még csodálkozásra képes tekintet, a kísérletező, bátor próbálkozás, a vállalkozó kedv. Aki játszik, az képes változni, az újat elfogadni, az ismeretlennel szembenézni. Képes új, a megszokottól eltérő helyzetekbe képzelni magát, s örömét lelni a változásban. Aki egy labdával játszik, az engedi, hogy a labda játszon vele. Hasonlóképpen, a játszó ember is engedi, hogy egyes találkozások, tapasztalatok, élmények életét új irányokba vezessék.

Környezetünk, nevelésünk és saját döntéseink meghatározzák milyen értékek szerint, milyen körülmények között éljük le életünket. Sokan képtelenek letérni a már előre kijelölt vagy kiválasztott útról. Az ember számára azonban adva van az a lehetőség, hogy életét megváltoztassa, kísérletezve más vállalkozásokba fogjon. A változások gyakran nem az elhatározások, hanem a váratlan, meglepő találkozások eredménye. Valami hirtelen megfog, megragad minket és arra késztet, hogy új vágányokra helyezzük életünket. Feltétele ezeknek az "elragadó" élményeknek önmagunk "elérhetővé" tétele. Megszokott viselkedésünktől kissé eltávolodva átadjuk magunkat a találkozásban megjelenő új lehetőségeknek. A vágy és képesség arra, hogy az embert valami magával ragadja főleg a fiatalság jellemvonása és talán e fiatalság a játék legnagyobb ajándéka.

A játszadozó ember nem mérlegeli és irányítja cselekedetét az érdek, a haszon szempontjai szerint. Maga jószántából, minden praktikus hajlam nélkül, spontán cselekszik. Képes egy tárgyat, egy tájat, vagy embertársát érdek nélkül szemlélni és így a szépet felfedezni, azt önmagáért értékelni, abban örömét lelni. Képes felülemelkedni a hétköznapok, a gond, a mindennapos apró vesződségek, számítások és jelentéktelen semmiségek birodalmából, a világot esztétikai hozzáállással, észleléssel tisztelni.

Aki megőrzi játszó magatartását, képes a jelenben élni, a jelen által adott megkötöttségeket és lehetőségeket nyugodtan, derűsen szemlélni. Nem próbálja a múltat újraélni, vagy az elszalasztott lehetőségeken bánkódni. Nem akarja a hangsúlyt csak a gyakorlati célokra és tervekre helyezni és így a jelenből kibújva mindent a jövő szempontjából mérlegelni. A játszó ember nem vágyik a már vagy a még elérhetetlenre. Megelégszik azzal amit ad a jelen, tehát azzal a pillanattal ami most múlik el és ami most érkezik. Kifejezést kap nála egy mély életkedv: a jelenben tapasztalt életet teljes egészében elfogadja és kívánja.

A játék önismerethez vezet és önkifejezésre ad alkalmat. A játszó ember megvalósítja elképzeléseit és kifejleszti személyes tehetségét. Nincs szüksége üres szórakoztató eszközökre, állandó tevékenységre, hiszen kialakított magában egy belső világot (egy "titkos kertet", Bettelheim szerint) és elfogadja a "tétlen", magányos órákat. Szenvedélyesen kapcsolódik élete egy-két kiválasztott tevékenységéhez, ideáljához, hiszen megtanulta érzéseit követni, s azokat valamilyen formában kifejezni. Mi más a szenvedély, mint a belső meggyőződések és érzések szerinti élet és ellenállás minden olyan külső behatással szemben, ami próbál eltéríteni önmagunktól?

Nem könnyű korunkban elsajátítani vagy megőrizni ezt a játszó magatartást. A gyermekek napirendje manapság annyira zsúfolt, hogy képtelenek kialakítani magukban egy gazdag, belső képzeletvilágot. Játékuknak nagy része ma már jobbára szabályozva van: a gyermekeknek kevés alkalmuk van arra, hogy játékukat maguk találják ki és szervezzék meg. Sok szülő és tanító túl korán követel a gyermekektől érett és komoly magatartást. Korán elveszik tőle a próbálkozás és a spontán vállalkozások lehetőségét, örömét. Nem veszik észre, hogy az öröm forrása sokszor nem az eredmény, hanem a játékmozgás és a próbálkozás, bármilyen összekuszált, rendszertelen is legyen az. Nem értik meg, hogy a látszólag "romboló" játékok az önbizalmat erősíthetik meg, hiszen a gyermek megtanulja hogyan lehet a bajban, a nehéz helyzetekben megoldást, kiutat találni.

Vajon miért cselekszenek így? Talán azért, mert mindenáron nevelő hatást akarnak gyakorolni a gyermek életére. Pedig a játékra nem lehet nevelni. A gyermekek csak akkor játszanak igazán és gyakorol rájuk a játék nevelő hatást, ha felhagyunk komoly, céltudatos, mindent ellenőrző törekvéseinkkel, hagyjuk őket szabadon játszani és mi csak játszótársuk akarunk lenni. Gondoljuk csak el, a legfontosabb dolgokkal nem úgy lépünk-e kapcsolatba és azok rejtelmeit nem akkor értjük-e meg igazán, amikor viselkedésünk nem céltudatos, logikus, amikor az életet játszva, álmodozva és mosolyogva mímeljük, mint a gyermek?
 
 

Felhasznált irodalom:

B. Bettelheim, A Good Enough Parent, New York, 1988.

F.J.J. Buytendijk, Wesen und Sinn des menschlichen Spielens,

in H.G. Gadamer, P. Vogler, Neue Anthropologie, Bd. 4, Stuttgart, 1973, 88-122.

E. Haigis, Das Spiel als Begegnung, in Zeitschrift für Psychologie, 1941, 92-167.

H. Heckhausen, Entwurf einer Psychologie des Spielens,

in A. Flitner (Hrsg.), Das Kinderspiel, München, 1978, 138-155.

Kosztolányi D., A játékról, in Álom és ólom, Budapest, 1969, 63-67.

K. Lorenz, L'homme dans le fleuve du vivant, Paris, 1981.

M. Maurias-Bousquet, L'expérience ludique, Paris, 1987.

B. Welte, Dasein im Symbol des Spiels, in Zwischen Zeit und Ewigkeit, Freiburg, 1982, 96-108.