A döntések jelentős szerepe életünkben talán csak akkor nyilvánul meg igazán, amikor a döntéshozás komoly nehézségekbe ütközik. Mindannyian álltunk már döntések előtt és tapasztaltuk mennyire is nehéz bizonyos esetekben döntéseket hozni. Ilyen esetekben maga a döntés kérdése elgondolkoztat minket. Végeredményben így van ez más fontos dolgokkal is: akkor irányul rájuk a figyelmünk - tehát gondolkodásunk tárgya lesz - ha bizonyos okok miatt kérdésessé válnak. Például az emberi ismeret problémája akkor merül fel, ha köznapi és közvetlen tapasztalataink tévesnek bizonyulnak, vagy ha belátjuk, hogy tudásunk gyarapodásával ugyanúgy nő a tudatlanságunk is. Egy híres francia filozófus szerint az ismeretelmélet tudásunk "kóros" állapotának felismerésével kezdődik.

Dönteni fontos helyzetekben sohasem volt könnyű. Mindannyian emlékszünk Hamlet belső vívódásaira és cselekvőképtelenségére:

Eképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes színét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét.

(Hamlet: III, 1.)

Emberi létünk fontos eleme nemcsak a döntésre való képesség, hanem ugyanakkor a döntés ismételt halogatása, s a döntéstől való menekülés. Előadásomban a döntés elkerülésének néhány okát szeretném ismertetni és elemezni. Miért vonakodunk a döntésektől, hogyan tudjuk a magunk és mások életét úgy alakítani és befolyásolni, hogy a döntés véghezvitele könnyebbé váljon? Hogyan lehet a döntésképességre nevelni? Mielőtt rátérünk erre a két fontos kérdésre, vizsgáljuk meg a döntés fogalom jelentését.
 

1. A döntés fogalma

Mi is történik, mikor azt kell eldöntenünk, hogy tovább folytatjuk-e tanulmányainkat vagy elfogadunk egy állásajánlatot. Gondoljunk például arra a helyzetre, amikor eldöntöttük, hogy elhagyjuk hazánkat és más országban folytatjuk tovább életünket. Vagy próbáljuk elképzelni azt a végső egyáltalán nem lehetetlen esetet, amikor azt kell eldöntenünk, vajon beugorjunk a hideg folyóba, hogy megmentsük a fuldokló életét.

A döntéshelyzetek lehetőségek elé állítanak minket. Ezek a lehetőségek a jövőhöz tartoznak és nem lehet a jelenben mindegyiket egyszerre megvalósítani. A döntés pillanatában nem lehet az egyik lehetőséget megragadni és ugyanakkor a másik lehetőségről nem lemondani. A döntés ezért az a cselekedet, ami egy lehetőséget valósít meg és egy másikat vagy a többi fennálló lehetőséget kizárja. Bár szabadon cselekszünk, döntésünknek van egy szükségszerű jellege.

Életünk minden pillanatában lehetőségek előtt állunk. Ez azt jelenti, hogy valamiképpen mindig előrevetítjük magunkat, a jelent meghaladva a jövőbe lépünk. Az emberi lét nincs a jelen pillanatához kötve. A jelenben ott van az ami még nincs megvalósítva - a jövő lehetőségei -, vagy ami már megtörtént - a múlt eseményei -. A híres német filozófus Martin Heidegger szerint az emberi lét lényege az eksztázis. Nem abban az értelemben, hogy valamilyen elragadtatott állapotban élünk, hanem a szó eredeti értelme szerint: ek-stasis, tehát önmagunkon túlhaladunk, túllépünk, a jelenből a jövőbe (vagy a múltba). Emberi létünk lényege a kivetítés: gondolatainkkal és cselekedeteinkkel állandóan kivetítjük magunkat a jövőbe, mégha legtöbbször nem is gondolunk erre. Az emberi létet egy mágneses erőtérhez lehet hasonlítani. Mint a gyermek, aki saját nevét adja az őt körülvevő személyeknek, mi is kiterjesztjük létünket az előttünk vagy körülöttünk lévő tárgyakra, személyekre, eseményekre.

Lehetőségeink közül állandóan megvalósítunk egyet-egyet cselekedeteink által. A legtöbb esetben azonban a társadalmi szokások, hagyományok, vélemények, intézmények, törvények, szabályok szerint cselekszünk, azokat követjük. Döntésről itt végeredményben nincs szó. Döntésre akkor kerül a sor, amikor ezek a meghatározó tényezők nem adják meg a választ arra a kérdésre, hogy mit tegyünk. Döntés előtt állunk, amikor a szabályozók, a szokások háttérbe szorulnak és nem határozzák meg egyértelműen cselekedeteink irányát. A döntést végeredményben a fent említett eltérő helyzet teszi szükségessé. "A döntés logikája a kivétel logikája" (Diese Logik der Entscheidung ist eine Logik der Ausnahme) - írja H. Lübbe. A döntéshelyzetben az általunk ismert és elfogadott irányelvek, amik rendszerint megadják cselekedeteink irányát, nem alkalmazhatók. A döntésben önmagunkra vagyunk utalva. Ezért találjuk a döntést egy nehéz feladatnak: nem tudunk semmire sem támaszkodni.

A döntés tehát az én feladatom és a döntésben kapcsolatban vagyok önmagammal. (A nyelv is tükrözi ezt a kapcsolatot: döntöttem, elhatároztam magam: angolul: I make up my mind; franciául: Je me décide; németül: Ich entscheide mich.) Az önmagammal való kapcsolat igen fontos eleme a döntésnek: tudom, hogy a döntés tőlem ered és felelősséget vállalok érte. Felelősnek lenni annyit jelent, hogyha megkérdezik ki tette ezt vagy azt, így válaszolok: én. A döntésben meghatározom magamat mint a többi személytől különböző egyén. A döntés és a velejáró felelősség érzés egyéni létem egyik legfontosabb megnyilvánulása.

A döntéshelyzetben nem látjuk teljesen világosan melyik lehetőség megvalósítása a helyes. Kételyeinket nem tüntetik el eddigi tapasztalataink vagy ismereteink. Életünk eddigi eseményei nem adnak egyértelmű választ arra a kérdésre, vajon melyik lehetőséget valósítsuk meg az adott helyzetben. Akkor van szó döntésről, amikor a döntés következményeiről nincsenek kizáró és határozott ismereteink. Ezeket az ismereteket igen találóan "indító" okoknak nevezzük, hiszen egyértelműen és világosan "megindítják" cselekedeteinket. Az indító okok biztos támaszt adnak arra, hogy egyes lehetőségeket kiemeljünk és másokat elvessünk. A döntés az a tett, ami a kielégítő indítóokok hiányában, a cselekedet irányát meghatározza: ugrás az ismeretlenbe, a bizonytalanságba.

Cselekedeteink, amint említettem, az időben történnek. Döntéseink határidőhöz vannak kötve. Ez okozza végeredményben a különbséget a döntés és a választás között. A választás megengedi, hogy a lehetőségeket addig mérlegeljem, amíg a mellette vagy ellene szóló szempontok számomra világosan és egyértelműen adva legyenek. A választás várhat, a döntést meg kell hozni. Minden döntéshelyzetnek van egy bizonyos sürgető jellege, ami sokszor arra ösztönöz, hogy a határidőket mi tűzzük ki magunk elé. A döntésfolyamatnak van egy időbeli pillanata (point of no return), ami után bizonyos lehetőségek megszűnnek, mások pedig automatikusan megvalósulnak. Ezért érezzük, hogy a döntés teherként nehezedik ránk. Ahogy közeledünk a visszafordíthatatlan pillanathoz, a teher egyre nyomasztóbbá válik.

A kétség, a bizonytalanság, a korlátozottság tudata szerves részei a döntéshelyzetnek és hozzájárulnak ahhoz, hogy a döntést egy kellemetlen eseménynek tekintsük. A döntéshelyzet sok esetben egy válságos helyzet: döntéseink válságos helyzetben születnek meg, vagy ez se ritka, válságos helyzetet teremtenek. Ezt a válságos helyzetet krízisnek nevezzük. A "krízis" a görög crinein szóból ered megkülönböztetést, szétválasztást, döntést jelent. A krízis a görögöknél egy fejlődés döntő pontját jelentette; ezen a ponton dőlt el, hogy a fejlődés milyen irányban folytatódott tovább. Bár szorosan kapcsolódik a döntéshez, a krízis szót ma másképpen értelmezzük: a krízis egy olyan állapot, ami egy változást, törést jelent az egyenletes fejlődésben. Valamilyen zavar, szabálytalanság, zárlat lép fel, ellentét jelenik meg, és a fejlődés további iránya bizonytalanná válik. A krízis-helyzetben tehát még nem dőlt el, hogyan oldódnak meg bizonyos rendellenességek. Ez az állapot általában előidéz egy megoldást kereső tevékenységet: "ez így nem mehet tovább", vagy "a helyzeten változtatni kell", mondjuk magunknak, vagy másoknak ilyenkor. Egy krízis-helyzet döntéseket igényel. A krízis sokszor azért nem szűnik meg, mert maga a döntés nem születik meg. A krízis-helyzetek kellemetlenek, hiszen ingadozással, bizonytalansággal, legyengüléssel járnak. Ezt a kellemetlen állapotot az is fokozza, hogy a megoldás, a megoldáshoz szükséges döntés várat magára. A krízis egy döntéshelyzetet teremt, a döntés halogatása pedig meghosszabbítja és megnehezíti a krízis-helyzetet.
 

2. Félelem a döntéstől

A döntések kényszer alatt születnek meg és életünk fontos próbái közé tartoznak. Yehudi Menuhin azt állítja, hogy sokan azért fogadják el könnyen a diktatúrát, mert az leveszi róluk a döntés terhét, nehézségét. Próbáljuk megvizsgálni miért is olyan nehéz a döntés? Miért félünk a döntéstől?

Döntéseink nem légüres térben születnek meg. Egy bizonyos társadalomban, kultúrában élünk. Kapcsolatainkat és cselekedeteinket nagy mértékben befolyásolják a különböző intézményekben, csoportokban vagy közösségekben érvényben lévő értékek, vélemények, elvek, kilátások, remények. A "kor szelleme" hatással van döntésképességünkre és döntéseinkre. Korunk "szellemét" itt meghatározni nem lehet, hiszen itt valami igen összetett és gazdag jelenséggel van dolgunk. Csupán azokra a jellegzetességekre szeretném figyelmüket felhívni, amelyek döntéseinket és a döntésre való képességünket befolyásolják. Arra szeretnék rámutatni, hogy a mai ember egyre jobban fél a döntéstől és egyre jobban sorvad a döntésre való képessége. Természetesen itt nincs szó olyan általánosításról, ami a kivételeket vagy az ellentmondásokat egyáltalán nem veszi figyelembe. Életünk sokkal gazdagabb annál, mint amit itt röviden ki tudok emelni. Gondolataimmal a párbeszédet és a vitát próbálom elindítani, nem pedig a kérdésre válaszokat adni.
 

a/ A döntés és a lehetőségek

Döntést hozni tehát annyit jelent, hogy egy lehetőséget megragadunk és a többit elvetjük. A megvalósított lehetőség ezután meghatározó tényezővé válik: meghatározza életünk további körülményeit és döntéseit. Cselekedeteink által a következő módon tapasztaljuk az idő három dimenzióját: a jövő a lehetőségeink tára, a jelen a lehetőségeink megvalósítási pontja, a múlt pedig a meghatározó tényezők szükségszerű és meg nem változtatható összessége. Ahogy haladunk előre az életben, úgy csökkennek a lehetőségek és nő a meghatározó tényezők száma. Az élet egy fokozatosan szűkülő úthoz hasonlít: a lehetőségek nyugtalanítóan csökkenő útja.

A döntéssel együtt jár a lemondás a lehetőségekről. A döntésben hátat fordítunk az elbűvölő és színes lehetőségeknek és igent mondunk cselekedetünkkel az egyetlen kiválasztottnak. Aki dönteni tud, az elismeri és elfogadja léte időben és térben való korlátozott jellegét. A lemondásra és az emberi lét korlátozott jellegének beismerésére való képtelenség az, ami megakadályoz a döntésben.

A lemondástól való vonakodás legkiélezettebb esetét találjuk meg a zsugori embernél. A zsugori ember, ahhoz ragaszkodik a legjobban, ami talán legkevésbé van kitéve a romlásnak és a pusztulásnak: ez a pénz, számára egy állandó és tartós lehetőségek bősége, a mindig jelenlevő potenciális hatalom. A fösvény ember a lehetőségek értéke miatt kötődik annyira a pénzhez. Az elképzelt és állandóan szem előtt tartott lehetőségek sokkal nagyobb örömet okoznak neki, mint egyes meghatározott valóságok. Nem tudja magát alávetni a lemondás törvényének és cselekedetével lehetőségeit megszűnteti.

Hasonló magatartással találkozunk igen sok modern családban. A szülők megerősítik gyermeküknél a hajlamot arra, hogy az ne fogadja el a lehetőségek feladásának szükségszerűségét. A legtöbb mai gyerek órarendje túlzsúfolt: házifeladatát készíti, sportol, zongorázik, egy cserkészcsapat tagja, táncolni vagy síelni tanul, újságot hord ki, televíziót néz stb. Állandóan más és más szerepet játszik, s sokszor egyszerre két vagy több feladatot próbál megoldani. Szülei azt hajtogatják nap mint nap: "te fiam minden lehetsz" vagy "az én gyermekem a legjobbat érdemli minden téren". Így egyre jobban megerősödik a gyermekben a korlátlan hatalmak és lehetőségek fantazmája. Mindenre megtanítják, csak arra nem, hogyan kell dönteni és lemondani egyes lehetőségekről.

A szülők magatartása is növeli a gyereknél az ellenállást a megvalósításokkal szemben. A mai felnőtt egyre jobban szétszórt, tevékenysége kiterjed egyre több területre. Gondoskodik családjáról, dolgozik, tanul, sportol, a helyi foci csapat edzője, több egyesület és bizottság tagja, különböző terápiákon vesz részt stb. A szülő egyre kevesebbet van jelen gyermeke életében. Egyrészt nem mutatja meg gyermekének hogyan lehet a lehetőségekről fegyelmezetten lemondani, másrészt nem foglal állást világosan és egyértelműen bizonyos értékek mellett. Ahol a gyerek az egymásnak ellentmondó értékek tömegével találkozik, ott meggyengül a döntőképessége is.

A döntőképesség gyengüléséhez vezet az is, hogy a mai ember a munkahelyén, a televízió és az újság által, vásárlóközpontokban egyre több lehetőségekkel találja magát szembe, pontosabban a lehetőségek elsajátításának állandó lehetőségével. A kellemes, sikeres, mindenki által megcsodált élet képe folytonosan ott lebeg előtte és szinte bűnösnek érzi magát, ha nem veszi komolyan a kínálkozó lehetőségeket. A különböző hirdetések megerősítik benne azt a hitet, hogy a legváltozatosabb és a legfellengzőbb vágyakat el lehet érni. Ez sokszor azt eredményezi, hogy a lehetőségek és a fantázia világában és nem pedig a valóság szűkebb lehatároltabb területén él. A hitelkártyák is ezt sugallják: minden lehetsz és mindent megvásárolhatsz. A mai tömegkultúra is arra bátorít, hogy az ember azonosítsa magát képzeletben egy jólétben élő kisebbséggel és semmi esetre se gondoljon a lemondás és a szerénység erényére. Így természetesen nem fejlődik a döntőképessége, ami éppenhogy a lehetőségekről való lemondást igényli.

Itt említem meg, hogy korunkban egyre több regény, film és színdarab azt az illúziót táplálja, hogy az időből ki lehet lépni, az időn uralkodni lehet. Ezek a szórakoztató darabok kielégítik az ember ősi vágyát és reményét: végülis ki lehet kerülni az elmúlás törvényeit és vissza lehet kapni az elszalasztott lehetőségek összességét.

Az amerikai filozófus William Barrett szerint a mai nyugati civilizáció lényege az idegbaj, a neurózis. Meglepő és talán sértő is a megjegyzése, de el kell ismernünk. hogy igaza van. Bármilyen összetett is ez a betegség, a neurózis alapjában véve nem más, mint egy túlságosan elbizakodott magatartás, nagyravágyás. Aki ebben a lelkibetegségben szenved az képtelen a döntésre, a lemondásra és görcsösen ragaszkodik egymást kizáró törekvéseihez vagy egymással ellentmondó terveihez, céljaihoz. Képtelen elfogadni, hogy minden nyereség egy bizonyos veszteséggel jár. Legtöbb társadalmi problémánknak végeredményben ez az oka. A mai ember túl akarja lépni tényleges képességeit és lehetőségeit. Még mindig nem tanulta meg amit a görög tragédiák állandóan ismételnek: a túlzott becsvágy bukást okoz.
 

b/ A döntés és a tévedések

A döntés második fontos eleme a bizonytalanság. Tapasztalatainkból tudjuk, hogy döntéseink következményeit nem lehet pontosan és világosan felmérni. Ami helyesnek tűnik a döntés pillanatában, később egész más alakot ölthet és hibásnak, helytelennek bizonyulhat. Döntéseink kockázattal járnak: sikertelenséget, kudarcot, bukást eredményezhetnek. Félünk a kudarctól és a velejáró felelőségek terhétől; főleg akkor, ha már több komoly csalódás ért bennünket. Nincs elég bátorságunk szembenézni döntéseink esetleges negatív következményeivel. Talán nem is annyira a külső kedvező körülményekben nem bízunk, hanem inkább önmagunk képességei válnak kételyeink tárgyává: nem tartjuk önmagunkat eléggé erősnek ahhoz, hogy a felmerülő nehézségeket elviseljük.

A túlságosan óvatos ember egy lehetséges döntés több lehetséges negatív következményével van elfoglalva. Itt is a lehetőségek fontosabb szerepet játszanak, mint maga a megvalósítás. A döntéshez szükséges egy bizonyos, jó értelemben vett meggondolatlanság. Az angol filozófus A.N. Whitehead szerint "jelentős tudatlanság kell ahhoz, hogy bele tudjunk kezdeni valamibe" (A man has to ignore much to get on with something). A legtájékoztatottabb ember sokszor képtelen döntést hozni: széleskörű tudása teszi bizonytalanná.

Be kell látnunk, hogy egyre kevesebb alkalmunk van döntéseink által komolyabb kockázatot vállalni. Gyermekeink játéka is jobbára már szabályozva van. Munkahelyi feladatunk elvégzése a legtöbbször nem igényel semmiféle döntés- és kezdeményezőképességet vagy találékonyságot. Gondoljunk csak az élsportra. Az egyre nagyobb és körültekintőbb apparátus mindent megtesz, hogy eltávolítsa a sportolóktól a kockázat vagy a kétes helyzetek lehetőségét. A sportban is tért hódítanak a gyáripar törvényei: az ellenőrzés, az előrelátás és a különböző számítások segítségével a vezetők, az edzők próbálják a véletleneket és a bizonytalan helyzeteket amennyire csak lehet eltüntetni.

Hirdetések, újságok, televízió műsorok is óvatosságra intenek minket szinte nap mint nap. Egyre többet hallunk vagy olvasunk az emberiséget vagy annak egy részét fenyegető katasztrófákról. Azt is tudtunkra adják ezek a riportok, (teljesen jogosan sok esetben), hogy egy nagyobb politikai vagy gazdasági tévedés végzetes következményekkel járhat. Sajnos a túlzott óvatosság jelentőségének állandó kihangsúlyozása arra is vezet, hogy a tévedés fogalma sokak szemében egyenlő a végveszéllyel.

A túlzott óvatosság és a vele járó döntéstől való vonakodás azzal is magyarázható, hogy sokak szemében a siker, a hírnév, a hibátlan, tökéletes és minden szempontból kiegyensúlyozott élet a cél. A mai fiataltól családjában vagy munkahelyén egy úgynevezett "győztes-magatartást" várnak el. A győzelem nem más, mint a sikeres és tévedésektől mentes élet: jó állás, szerencsés házasság, kiegyensúlyozott családi élet. Az élet ugyan tele van akadályokkal, de ezeket körültekintő magatartással le lehet győzni, túl lehet őket élni.

Nem képes a döntésre az az egyén, aki mindenben a tökéletest és a teljességet keresi és nem akarja elfogadni az ideiglenesen megfelelőt, a szükségszerűen hiányost, az elégtelenségeket tartalmazót. Legyen az egy házasság, egy házvásárlás vagy csak egy utazás lehetősége, a tökéletest igénylő ember nem tudja magát a döntésre szánni. Minden egyes lehetőség megadja azt az alkalmat, hogy ne hagyjon fel kételkedésével és a döntést halogató okok keresésével.

Az ilyen ember különösen értékeli a gépeket, hiszen azok hiányosság és tévedés nélkül működnek. A gépek pontosan és hiba nélkül elvégzik a rájuk bízott feladatokat. A gépek egyre fontosabb szerepe életünkben több jelentős következménnyel jár. Az emberi cselekedeteket a gép által kiszabott mérce szerint értékeljük és a fogyatékosságokkal szemben kevesebb vagy elítélő magatartást tanúsítunk. A gépek csodálata oda is vezet, hogy lemondunk legfontosabb testi és szellemi képességünk gyakorlásáról vagy tovább fejlesztéséről és szó szerint átadjuk őket a gépeknek. Titkos célunk egy olyan gépnek a feltalálása és felépítése, ami gondolkozik, akar, érez, dönt helyettünk, elhárítja tőlünk a veszélyeket, s felelőség és a bizonytalanság szorongató érzését, a gyengeség és a hiányosság zavaró tudatát. Ilyen géppel ugyan még nem rendelkezünk, de már problémáink nagy részét a gépekkel oldjuk meg, döntéseinket a gépekre bízzuk. Egyes gépek már pontosan kiválasztják számunkra élettársunkat vagy a ránk szabott és sikeres életpályát.

A gépek állandó jelenléte és egyre növekvő szerepe életünkben döntőképességünket gyengíti. A döntőképesség hasonlít egy izomhoz; ha nem használjuk elsorvad. A mai technológia valóban csodálatra méltó fejlődése azonban nemcsak döntésképességünk csökkenését okozhatja, hanem jelentősen fékezheti személyiségünk normális fejlődését. A döntésképesség nem olyan tulajdonság amit a kifejlett személyiség elsajátít és kénye-kedve szerint használ. A döntőképesség valójában megteremti és kifejleszti a személyiségünket. Ahol a személyiség nem tud kifejlődni a döntés gyakorlásának hiányában, ott az egyént szó szerint ide-oda dobálják a benne meglévő belső ösztönök, kívánságok és indulatok, valamint a külső társadalmi normák és szabályok.
 

c/ A döntés és a konfliktusok

Említettem már, hogy döntésről akkor van szó, amikor a társadalmi intézmények, hatóságok, szabályok, vélemények nem adják meg a választ arra a kérdésre, hogy melyik lehetőséget ragadjuk meg. A döntésre való alkalmat a kivételes helyzet teremti meg. A helyzet éppen azért kivételes, mert nem jelzi egyértelműen a helyes és a helytelen megoldásokat. A helyzet több helyes megoldás elé állít és több egymásnak ellentmondó szabály alkalmazását teszi lehetővé. Ezért az egyén a szabályokon túllépni kényszerül és minden segítség nélkül önmagától, önmagára támaszkodva, egyedül kell döntenie. Mindannyian tudjuk milyen nehéz az ilyen bizonytalan és válságos helyzetekben a döntés.

Miért is nehéz a döntés? Ezekben az esetekben a döntéssel együttjáró felelősség nyomasztó teherként nehezedik ránk. Senkivel sem tudjuk ezt a terhet megosztani. Ugyanakkor kénytelenek vagyunk visszatérni pontosan ahhoz, amitől a legtöbbször és a legrafináltabb módon menekülünk: valóságos, igazi énünkhöz.

Ez a visszatérés egyre nehezebb korunkban. Könyvek, tanfolyamok újságcikkek, televízióadások halmaza áraszt el minket és oktat, bíztat arra, hogyan változtassuk meg önmagunkat, fejlesszünk ki egy új sikeresebb, hatásosabb személyiséget. Örömmel engedelmeskedünk a felhívásnak. Így legtöbbször nem önmagunkkal, hanem egy képzeletbeli tárggyal, példaképpel van kapcsolatunk. Munkahelyünkön, társaságokban, sőt otthon is e példaképet próbáljuk cselekedeteinkkel utánozni. Kialakul és megerősödik mindennapi életünkben egy színészi magaviselet: szerepeket játszunk és figyelmünk csak az előttünk lebegő tökéletes példaképre irányul. Nap mint nap szembe találjuk magunkat egy általános, jól megtervezett társadalmi erőfeszítéssel, ami önmagunktól való menekülésre bíztat.

Előbb vagy utóbb kénytelenek vagyunk visszatérni igazi és szerény énünkhöz. De milyen énhez térünk vissza? Az egyre bizonytalanabb és bátortalanabb énhez. A mai társadalmi élet ugyanis nem az önállóságot és az elhatározottságot erősíti meg, hanem egy gyermekes és külső tényezőktől függő személyiséget. Életünk szinte minden területén körül vagyunk véve "segítő" szakértőkkel és szaktekintélyekkel, akik nemcsak saját tudatlanságunk és függőségünk tudatát növelik bennünk, hanem gyengítik erkölcsi ítélőképességünket és felelőségünket is. Sok szülő például retteg a gyermeknevelés különböző problémáinak a megoldásától, hiszen a szakértők elárasztják családi életét hasznos tanácsokkal, új módszerekkel, az ideális és a tökéletes szülőről írt könyvekkel. Bármibe kezd, folytonosan érzi, hogy saját elképzelése és érzése igen keveset ér a szakértők véleményével szemben.

Az önbizalom gyengülése okozza a képtelenséget az általános szabályok, társadalmi előírások és a belső, személyes meggyőződés között fellépő konfliktus megoldására. Az élet legnehezebb döntéshelyzetét az elfogadott szokás parancsa vagy a szív sugallata közötti konfliktus teremti meg. Hogyan döntünk, mikor a családi hagyomány az ügyvédi pálya követésére szólít, de ugyanakkor belső és őszinte kívánságunk az, hogy szobrokat vagy zeneművet alkossunk?

Gyakran nem bízunk érzéseinkben, gyanúval és félelemmel tekintünk rájuk. Könnyebb a bevált és kellemetlen meglepetésektől oltalmazó konvenciókat elfogadni, mint a személyes érzések, a belső meggyőződések által ajánlott új és ismeretlen úton elindulni. Az ismert és az ismeretlen, a biztonságos és a kockázattal járó lehetőségek konfliktusa mindaddig tart, amíg belső érzéseinkkel szemben, vagy azok mellett, nem tudunk határozottan állást foglalni.

Érzéseit csak az érti félre, aki nem szokott hozzá, hogy kövesse őket. Igaz, hogy érzéseink gyakran homályosak és csak hosszabb-rövidebb idő elmúltával adnak választ döntéseinkkel kapcsolatos kérdéseinkre, sőt tévedéseket is okozhatnak. De ez nem azt jelenti, hogy érzéseinkkel ne törődjünk és ne hallgassunk rájuk. A mai ember jelentős problémái az érzések teljes félreértésével és visszautasításával, az éntől való meneküléssel magyarázható.

Nietzsche egyik írásában egy több országot megjárt utazóról ír, akit megkérdeztek, vajon melyik az emberek között legjobban elterjedt tulajdonság. Válasza: hajlam a lustaságra. Az emberek lusták feladni másoktól kölcsönzött véleményüket, szokásukat és becsülettel és őszinteséggel érzésüket követni. A lusta ember nem akar érzéseinek engedelmeskedni. Ezek az érzések Igy szólnak hozzá: légy önmagad; amit csinálsz, gondolsz, kívánsz nem tőled ered.
 

3. Nevelés a döntésképességre

Több más emberi tulajdonsághoz hasonlóan, a döntésképességet nem lehet tanulás nélkül elsajátítani. Úgy tanulunk meg döntéseket hozni, mint ahogy megtanulunk síelni vagy úszni; utánozzuk a mozgásformákat és később egyedül, minden segítség nélkül gyakorolhatjuk őket. Mit is kell a döntés esetében megtanulnunk?

Meg kell tanulnunk egyes lehetőségekről lemondani. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink a térben és az időben korlátozva vannak. Lehetőségeinket csak úgy lehet megvalósítani, ha elfogadjuk a döntéssel járó veszteségeket. Be kell ismernünk, hogy hamis és veszélyes a tudomány és a technika rendkívüli haladása folyamán kialakult túlzott bizalom az ember végtelen lehetőségeiben. Megtanulni lemondani azt jelenti, hogy nem tanúsítunk egy túlságosan elbizakodott magatartást. Az elbizakodás lényege az eltávolodás a valós helyzetektől. Ezért mondjuk az elbizakodott emberről: a fellegekben jár. Nincs kapcsolatban a valósággal és ezért nem is tud dönteni, cselekedni és döntései által megérni. Sokkal fontosabb és egészségesebb az izzadó, lassan haladó hegymászó példáját követni, mint próbálni utánozni a hirtelenül nagy magasságokba emelkedő űrhajós hőstetteit.

A döntés azt is megköveteli, hogy lemondjunk a tökéletesség és a bizonyosság beteges kereséséről és bátorsággal, bizalommal nézzünk a jövő felé. Meg kell tanulnunk "átadni" magunkat az általunk még nem ismert körülményeknek, fejleményeknek és bízni az általunk nem befolyásolható események kedvező alakulásában. Kockázatot csak az tud vállalni, aki képes bízni nemcsak a jövőben és embertársaiban, hanem saját képességeiben is.

Ennek a bizakodó és nyugodt magatartásnak van egy találó német neve: Gelassenheit. Aki ezt a magatartást elsajátítja az nem tekint gyanakodva, félve, kételkedve az előtte álló feladatokra, hanem próbál őszinte rokonszenvvel kapcsolódni az élet eseményeihez. Humorral nézi az emberek, az események, a helyzetek valós és tökéletlen állapotát és őszintén élvezi a jelen örömeit. Örülni igazán csak az tud, aki szeme előtt tartja a tökéletes és a tökéletlen közötti különbséget és elfogadja az utóbbit. Megérti, hogy a tévedés hozzátartozik az emberi élethez és az embernek joga van a tévedésre. Tudja, hogy nincs személyes fejlődés tévedés nélkül. A.N. Whitehead szerint pontosan a tévedéseinkkel fizetjük meg a haladás árát (Error is the price we pay for progress).

A döntésképességet megerősítő nevelés nem hanyagolhatja el az érzéseket. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az észnek és a hosszas megfontolásnak nincs nagy jelentősége a döntéshelyzetben. Fontos, hogy cselekedeteink folyamán kapcsolatban maradjunk önmagunkkal és ne adjuk fel legszemélyesebb meggyőződéseinket, érzéseinket. Az amerikai lélekbúvár B. Bettelheim rámutatott munkáiban arra, hogy a legnehezebb helyzeteket csak úgy tudjuk emberi módon túlélni, ha megőrizzük és gyakoroljuk döntőképességünket. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha minden illúzió nélkül szembe merünk nézni a valósággal és nem fojtjuk el érzéseinket. Csak így tudunk egy önálló, önbecsületet megőrző, érett és emberhez méltó életet élni. Végeredményben egy ilyen élet megvalósítására törekszik az, aki mer dönteni és döntéseiért felelőséget vállalni.
 
 

Irodalomjegyzék

W. Barret, Irrational Man. A Study in Existential Philosophy, Garden City, N.Y., 1962.

W. Barret, Time of Need, Forms of Immagination in the Twentieth Century, New York, 1972.

B. Bettelheim, The Informed Heart, Autonomy in a Mass Age, New York, 1960.

L. Binswanger, Vom anthropologischen Sinn der Verstiegenheit, in W. Bräutigam (Hg.),

Medizinisch-psychologishe Antropologie, Darmstadt, 1960, 204-213.

C. Lasch, The Culture of Narcissism. American Life in an Age of Diminishing Expectations, N.Y., 1979.

Ph. Lersch, Aufbau der Person, 11e Aufl., München, 1970, 513-529

H. Lübbe, Zur Theorie der Entscheidung, in Theorie und Entscheidung. Studien zum Primat der

prakischen Vermuft, Freiburg, 1965, 7-31.

P. Ricoeur, Le volontaire et I'involontaire, Paris, 1967, 37-186.

T.S. Sloan, Deciding: Self-deception in Life Choices, New York, 1987.

E.W. Strauss, The Pathology of Compulsion, in Fhenomenologocal Psychology, N.Y., 1980, 296-329

C. Taylor, The Malaise of Modernity, Concord, Ont. 1991.

B. Welte, Meditation über Zeit, in Zeit und Geheimnis, Freiburg, 1975, 15-27.

D. Wyss, Les crises de l'homme agissant, in Tymiencka (ed.), Analecta Husserliana, VII (1978), 93-98.