A politika általános értelemben a közügyekkel foglalkozik, s ilyen értelemben a köz minden tagja és szereplője szükségszerűen alanya a politikának, ha másként nem, akkor a politika kihívásaira adott válaszai tekintetében. Ezért az továbbiakban a témánk szempontjából sokkal több kérdést támasztó pártpolitikával foglalkozom.

Az egyház konstitúciójának alábbiakban -- jobb  híján -- a II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et Spes” /továbbiakban G.S./ néhány gondolatát idézzük. Jobb híján, mert a konstitúció keletkezése óta eltelt mintegy negyven év sok változást hozott, viszont ezekre ilyen súlyú választ a katolikus egyház nem adott. Bár nem hagyható figyelmen kívül II. János Pál pápa enciklikáinak sora sem, amelyek óhatatlanul hatottak az alábbiak megfogalmazásakor: csak egy a pápai enciklikákban ismételten visszatérő fogalomra, illetve annak sokrétű mögöttes tartalmára utalok, ez pedig a „bűn struktúrái”.

(Megjegyzésre érdemes, hogy az idézett zsinati dokumentumok természetszerűleg az egyház önértelmezését tükrözik, s korántsem biztos, hogy az ebből fakadó illetékességet elismerik a politikai élet szereplői. Ez a tény önmagában feszültségek forrását jelenti.)

A zsinat óta nyilvánvalóvá vált – bár hosszabb ideje érlelődő és az un. jóléti állam, vagy a fogyasztói társadalom kialakulásával, a politikából való kiábrándultság növekedésével párhuzamosan bekövetkezett – változást vélek felismerni az alábbi jelenségben.

A pártpolitika nyilvánvalóan pártok létezését tételezi fel. A pártok eredetileg a pars, vagyis a közösség, a társadalom egy részének politikai érdekeit jelenítették meg. Így jöttek létre az un. rétegpártok. Európában a XX. század folyamán olyan társadalmi átalakulások zajlottak le, amelyek során a társadalom homogenizálódott, a rétegek közötti határok elmosódtak, illetve a korábbi – nevezzük így a klasszikus osztálytagolódás helyett - más társadalmi tagolódás alakult ki. Ennek nyomán a hagyományos rétegpártok alól elfogytak, elolvadtak hagyományos támogatóik /parasztság, proletáriátus, polgárság, általában szegények és gazdagok pl. az újraelosztás vonatkozásában stb./, úgy tűnik, hogy a rétegpártok kora lejárt, helyükbe a tömegpártok, vagy tömegpártjellegű pártszövetségek léptek. Az Amerikai Egyesült Államokban, a népek nagy homogenizáló kohójában ez a folyamat már nagyon korán végbement, sőt az amerikai egyenlőségeszmény talaján a rétegpártok nem is jutottak jelentős szerephez. A homogenizáló társadalmi átalakulásokkal párhuzamosan fokozatosan értelmét veszítette a hagyományos politikai jobb- és baloldal megkülönböztetés is. /Nem csupán a  kommunista uralom alól felszabadult országokban, hanem másutt is, a jóléti államok megvalósulásával párhuzamosan./ Tömegpártok már nem képviselhetnek rész-, pláne nem osztályérdekeket. Ezek a pártok egyre inkább értékek, sőt gyakran egymással ellentétes értékek, értékrendek megjelenítői, amely értékeket hatalomra kerülve igyekeznek politikai, gazdasági és társadalmi szinten érvényesíteni. Érdekesen alakult szinte a kezdetektől a liberális értékek képviseletére vállalkozó liberális pártok sorsa. Ezeket   az alapértékeket a XX. század Európájában szinte valamennyi párt elfogadta és zászlajára tűzte, így ezek a pártok ugyancsak elveszítették azt a szavazóbázisukat, amely egyébként sem volt stabil, ugyanis az mindenkor abból a rétegből került ki, amely éppen aktuális érdekeit a liberális elvek alapján tartotta érvényesíthetőnek.

Témánk szempontjából  gyakran idézett, és alapjában is vitathatatlan állítás, miszerint:
„Az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez… A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van.” /G.S. 76./

A  pártpolitikában való közvetlen részvétel tekintetében pedig „Legyen továbbá világos a különbség a között, amit a keresztények, … mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és a között, amit lelkipásztoraikkal együtt az egyház nevében cselekszenek.” /G.S. 76./ Illetve a papság párttagsága, parlamenti szerepvállalását illetően „Akik az isteni ige szolgálatára szentelik magukat, az evangélium sajátos módszereire kell hagyatkozniuk; ezek pedig sokban különböznek a földi állam eszközeitől.” /G.S. 76./

A rétegpártok rendszerében, az azt szükségszerűen jellemző megosztottságok tükrében szintén vitathatatlan, hogy „Az egyház egyébként küldetésénél fogva nincs  hozzákötve semmilyen … politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez. Éppen e miatt az egyetemessége miatt lehet a legszorosabb összekötő kapocs a különböző csoportok és nemzetek között,  feltéve, hogy … elismerik teljes szabadságát e küldetésének teljesítésére.” /G.S. 42./ /kiemelés tőlem./ 

Azonban a rétegpártok szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a politikai mező tagoltsága már értékválasztások mentén áll elő. Néhány ilyen, a politikai pártokat jellemző, és ezért a politikai mezőt megosztó értékválasztás:
– Az egyház társadalmi szerepe: szekularizáció vagy szekularizmus /v.ö. fenti kiemelés/,
– Abszolút értékek és az értékek relatív volta, az abszolút igazság létezése,
– A szabadság fogalmának eszköz illetve céljellege,
– A házasság alapértelme, a család mint értékhordozó,
– Természetjog vagy kizárólag többségi döntéseken alapuló jogalkotás,
– Az állam, a közjó szerepe, vagy az állam visszaszorítása,
– Környezetvédelem vagy profitérdekek,
– Individualizmus, kollektivizmus vagy a személy felelősségének és szabadságának egysége,
    (pl. az igazságszolgáltatásban)
– Az élet feltétlen tisztelete, illetve annak relativizálása,
– Tételes vallások vagy szinkretizmus
– Keresztény humanizmus vagy materialista humanizmus
stb. stb. valamint ezek kombinációi és „struktúrái”.

Az ilyen értékválasztások olyan jelentőségűek, erkölcsi súlyúak, amelyek az ember jogait a legalapvetőbben érintik. Ezek ugyan a politika szintjénél mélyebben fekszenek, azonban a politika szintjén manifesztálódnak. Ezért ma különös aktualitást kapott az alábbi állásfoglalás:

Az egyház tehát a reábízott evangéliumra hivatkozva erőteljesen hirdeti az ember jogait és elismeri, nagyra értékeli azokat a törekvéseket korunkban, amelyek e jogokat minden irányból sürgetik. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden változatától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden előírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megőrzéséhez: a megsemmisüléséhez vezet.” /G.S. 41./

Továbbá, hogy az egyháznak „mindig és mindenütt legyen  meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hívatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az ember alapvető jogai, vagy a lelkek üdvössége.” /G.S. 76./ (kiemelések tőlem)

Az egyháznak tehát állást kell foglalnia, mert különben a „kövek fognak megszólalni”. Ez az állásfoglalás egyúttal közvetve azt is megfogalmazza, hogy egyes pártok értékválasztása közelebb, másoké távolabb áll, vagy ellentétes az evangélium szellemétől. Az ilyen állásfoglalás pedig akárhogy is vesszük szükségszerűen pártpolitikai eligazítást jelent, kell hogy jelentsen. Mindez nem jelenti egyik vagy másik párt feltétlen támogatását, már csak azért sem, mert nincs garancia arra, hogy valamelyik politikai párt értékválasztása maradéktalanul tükrözze az evangélium szellemét: Krisztus az egyházra és nem politikai pártra hagyta evangéliumát és annak mindenkori (politikai vetületeit is magában foglaló) magyarázatát.