|
|
Társadalmi igazságszolgáltatás mint vallás gyakorlat:
a Jézus Társaság színeváltozása
Bisson, Peter S.J.
Kanada, Regina
A XX. sz. második felében egy új vallási gyakorlat tűnt fel, vele egy időben
egy új társadalom igazságszolgáltatási tevékenység: a társadalmi
igazságszolgáltatási gyakorlat mint a vallásgyakorlat formája. A jelenség, ami a
XIX. sz.-ban, a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalomba alakulás által
létrehozott új szegénységi formára adott vallási válaszban gyökerezik, úgy tűnik
megerősödött és kiszélesedett a jelenkori iparosodásból globalizálásba való
átmenetben. Ezt néhány vallást figyelemmel kísérő „eljegyzett vallás”-nak nevez.
Ebben az írásban ennek az átalakulásnak csak egy példáját vizsgálom, a katolikus
egyházi rend Jézus Társaságát, amit leginkább jezsuiták néven ismernek. 1975-ben
hoztak egy határozatot, amiben a „társadalmi igazságszolgáltatás elősegítését”
minden munkájuk szervesen hozzátartozó részévé tették, ezáltal szándékosan a
társadalmi igazságszolgáltatás vallásos testületi képviselőivé alakultak, vagy
legalábbis próbáltak. Remélem ennek az új vallási gyakorlatnak nem csak a
körvonalait elemzem, amiről beszámoltak az okirataikban, hanem a jelenkori
társadalmi igazságszolgáltatás néhány vallási elkötelezettségét is feltárom.
Ehhez a vallási tanulmányok módszerét és az istentant (teológia) használom.
Továbbá ezt résztvevő megfigyelőként írom, mivel 20 éve jezsuita vagyok.
1. Háttér: a jezsuiták
Mielőtt a jezsuiták átalakulását magyaráznám, néhány bevezető gondolat a
rendről. A Jézus Társaság a papok és testvérek vallásos rendje a Katolikus
Egyházban. 1540-ben loyolai Szt. Ignác (1491-1556) és rendtársainak csoportja
alapították a keresztény hit és élet előmozdítására, valamint hogy készek
legyenek a közjóért és Isten nagyobb dicsőségéért való bármilyen küldetésre[1].
Ignác egy észak
Néhány szó a jezsuiták lelkigyakorlatáról segíteni fog a vallási azonosságukba való betekintéshez. Cselekvő vallási rendként ismertek, lelkiségükkel kapcsolódnak cselekedeteikhez és elkötelezettségükkel „a világhoz”. Személyes és társas lelkigyakorlataikon képzeletüket és elmélkedéseiket használják öntudatuk, megfontolt értékelésük és elkötelezettségük vagy nemeslelkűségük, önzetlen szolgálatkészségük művelésére bármire iránt, ami a nagyobb közjót szolgálja, vagy legalábbis ez a szándéka. Mozgékonyságra szervezettek, közösségükben jól tagolt rugalmas rangsor szerkezetre szerveződtek, akik munkája és élete függ a családias és nyílt kapcsolaton (kommunikáción) a felettes és beosztott közt és a közösségen belül. Ez a gyakorlat két okmányon alapszik, Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlatán és a Jézus Társasága alapszabályán, melyeket Loyolai Ignác állított össze. A Lelkigyakorlatok a javaslatok tömör kivonata, ami keresztül vezet egy személyt a názáreti Jézus életének képzeletbeli újraélésén. Az Alapszabály pedig egy nyitottvégű nevelési eszköz a jezsuiták személyes és társasági életének szervezéséhez és fejlesztéséhez, valamint a Lelkigyakorlatok társasági megtestesülésének a lenyomata. A Gyakorlatok ma a katolikus lelkiségi család megalapozója[2], melyet Loyolai Ignác után „ignácinak” neveznek, akinek megkülönböztető jellegzetessége az öntudat és önrendeltetés művelése, gondos figyelemmel a saját vallási tapasztalatra és gyakorlat minőségére[3].
Az átalakulás miatt, amit itt kifejtek, a jezsuiták újabban a társadalmi
igazságszolgáltatásért munkálkodókként váltak ismertté. Ehhez nézzük a mai
helyzet áttekintését. A jezsuiták által megnevezett társadalmi központok -
irodák, szervezetek, amik elemzéssel, tevékenységgel, műveléssel vagy másként
dolgoznak a társadalmi igazságszolgáltatásban - száma kb. 125, melyek
részlegesen
Most vizsgáljuk meg, hogyan alakul az elkötelezettség.
2. A hit szolgálata és az igazság elősegítése:
A belső látás és elkötelezettség feltűnése és fejlesztése
2.1 A megfontolt döntés
Annak ellenére, hogy 1975-öt vízválasztóként azonosítottam a jezsuitáknál, a társadalmi igazságszolgáltatási munka nem volt új sem a jezsuitáknak sem más keresztény csoportnak. Valóban, amit ma katolikus körökben társadalmi igazságszolgáltatási munkának nevezünk, az a XIX sz. közép és késő szakaszának Európában megjelenő társadalmi katolikus gyakorlatában gyökerezik, ami válasz volt az ipari kapitalizmus által létrehozott új szegénységi formára. Azonban ami 1975-ben változott és gyorsan mélyen vitatottá vált, az az elkötelezettség új széleskörű és testületi természete. A társadalmi igazságszolgáltatás - vagy társadalmi apostolkodás - a továbbiakban nem egy szolgálat a sok közt, hanem minden jezsuita szolgálatnak lényeges része az egyetem igazgatástól az egyházközségi igehirdetésig, nagyonis jezsuita hivatásból megérteni mint egészet. Ez nem csak a társadalmi igazságszolgáltatási státusz megváltoztatása volt, hanem meggyőződésem, hogy a vallási gyakorlat megváltoztatására is buzdít. Hatásában ez a vallás önazonosságának nemzetközi újjáépítése. Mielőtt felvázolom az átalakulás történelmét és elemezném néhány jellegzetességét, szeretném bemutatni az összejövetelt, ahol a döntést hozták és a kulcs okiratot, ami kifejezi és elrendeli ezt.
A két találkozó neve, melyre alapozom az elemzésem, általános közgyűlés (kongregáció). Az első három hónapig ülésezett 1974 decemberétől 1975 márciusáig. Ez volt a Jézus Társaság 32. általános közgyűlése, vagy 32. GC, amely bevezette a társadalmi igazságszolgáltatás felé valő új elkötelezettséget. A másik 20 évvel később, a 34. általános közgyűlés, vagy 34. GC, ami szintén három hónapig tartott és megerősítette, valamint bőségesen gazdagította az eredeti 32. GC elkötelezettséget. Az általános közgyűlés a Jézus Társaság legmagasabb szintű törvényhozó testülete és talán egyetlen, mikor a jezsuiták képviselő demokrácia alapján kormányozták magukat. Mindenhonnan magába foglalja a választott és kinevezett jezsuita képviselőket ahol a Társaság létezik, csak szükség esetén gyűlnek össze, rendszerint az új legfelső generális megválasztására, akit egy életre választanak, vagy alapvető döntéshozásra a Társaság munkájáról és életéről, ami meghaladja a normál jezsuita kormányzást.
A jezsuiták 32. GC társasági elkötelezettsége a társadalmi igazságszolgáltatás felé úgy volt tagolva, mint a Társaság hagyományos küldetésének újra kifejezése. A „Küldetésünk ma: a hit szolgálata és az igazság elősegítése” című okmányba foglalták, amelyre egyszerűen csak „Küldetésünk ma”-ként fogok hivatkozni. Újra kifejezte a jezsuita küldetést mint „a hit szolgálata amiből előjön az igazság egy feltétlen elvárás”[4]. A döntés meglepetés volt, még a legtöbb küldött közt is, szélesebb jezsuita körökben részben lelkesedéssel, részben zavarodottan megosztásként fogadták. Húsz évvel és majdnem 40 erőszakos halállal később egy általános közgyűlés, a 34. GC, újra megerősítette a 32. GC döntését és kibővítette, ez az elhatározás is meglepetésként hatott, bár nem olyan drámaian. A megújított és kibővített elkötelezettséget négy összefűzött okmányban tették közzé, hogy minden társasági szolgáltatásnak tájolást nyújtson: az első egy egyesített szövegmagyarázó kulcs a másik háromhoz és más társasági küldetés ügyintézéséhez, képviseléséhez, igazságszolgáltatásához, kulturális és vallások közti párbeszédhez. A négy közül az első az elemzésem alapokmánya, amit „Krisztus küldetésének szolgái”-nak neveznek. A megelőző 20 év társadalmi igazságszolgáltatási tevékenységét taglalja, mint tartós és testületi vallásgyakorlat, hatásában vázolja az új vallás azonosság és képviselet szerkezet körvonalait a társadalom iránt elkötelezett vallásos társadalmi tevékenység összefüggésében. A 34. GC-et, ami útmutató Jézus küldetéséhez és a vallásos hit és társadalmi igazságszolgáltatás egyesítéséhez, a jezsuiták nagy része békésen, értelmi belátással fogadta, ellentétben az ugyanerről szóló 32. GC változatra adott zavarodott és megosztott válasszal.
Mind „Küldetésünk ma” és „Krisztus küldetésének szolgái” jogi státusszal és magas erkölcsi tekintéllyel rendelkezik a jezsuiták számára. Az általános közgyűlés okmányai elfogadott iratok, még akkor is, ha nyelvezetük és szándékuk nem jogi, hanem lelkipásztori, lelkiségi, intő és néha tanító beállítottságú. Mindegyik okmány szándéka, hogy átfogó tájolást adjon a Társaság küldetéséhez és szolgálataihoz. A legutóbbi „Krisztus küldetésének szolgái” nem helyettesíti a „Küldetésünk ma”-t, hanem elővételezi és épít rá. Annak ellenére, hogy nagyon hasznos lenne a két szöveg összegzése, a rövidség kedvéért inkább tovább megyek.
Most vázolni fogom, hogy ez a jelentős átalakulás hogyan jött létre.
2.2 Az alapdöntést megelőző történelem
A történet első fejezete, a XX. sz. közepéig, a katolicizmus megváltozása. A jezsuiták be lettek vonva a társadalmi igazságszolgáltatási munkába, vagy „társadalmi apostolkodásba”, ahogy akkor nevezték, XIII. Leo pápa 1891-es Rerum novarum körlevele, a modern pápai társadalmi tanítás alapján, „A munkásosztály feltételeiről”. Ez pedig egy Európában, a XIX. sz. közepétől közel a végéig feltűnt nem hivatalos katolikus gyakorlatra válaszként a pápai kinyilvánítás és megerősítés, amire ma társadalmi katolicizmusként utalnak.
A XIX. sz.-ban számos keresztény, nem csak katolikus, válaszként megoldást keresett az ipari kapitalizmus miatt gyorsan növekvő új formájú szegénységre. Ez a szegénység városi formája volt, ami alapvetően az új városi, ipari, nagyrészt egyházon kívüli gyári munkásokra terjedt ki. Mivel az egyház még mindig vidéki mezőgazdasági életre alapozott, beteg felszereltséggel rendelkeztek az új kihívásra és a katolikus egyház részlegesen az európai forradalmi változás és növekvő elvilágiasodással szemben védekező álláspontú gondolataiba temetkezett. A pápa és a katolikus egyház más felépítésével szembeni zaklatás ellenére sok katolikus úgy gondolta, hogy megkülönbözteti a városi munkásosztályt. Néhányan, a szocialista és kommunista csoportok befolyására, mint Mainz érseke, betekintést adtak a szegénységbe, ami nem volt természetes, nem Isten akarata szerinti, nem a lustaság okozta (mint rendszerint), hanem a társadalom felépítéséből adódott. Ha ez az ok, akkor a megoldásnak is társadalmi felépítésűnek kell lennie. A hagyományos vallásnak ez a változása magyarázza a szegénység képviselésének kezdeti alapvető hozzáállását, a szegénység és hasonló problémák megoldása nem irgalmasság, hanem igazságszolgáltatás kérdése, különösen a társadalmi igazságszolgáltatásé.
XIII. Leó pápa 1891-es körlevele a munkásosztály feltételeiről ennek a belátásnak elismerés volt és a pápa megáldotta a társadalmi katolicizmust. Ez a pápai új nyitás kezdete volt a modern világra. A haladásellenes katolikus egyház váratlanul a munkásosztály mellé állt. Annak ellenére, hogy sok védekező álláspont még megmaradt mégis nagy változás volt. Valóban, a jelenkori hivatalos katolikus társadalmi gondolat kezdeteként rendszerint XIII. Leó pápa levelére utalnak.
Ekkor a jezsuiták új központokat kezdtek felállítani, hogy tanítsák az új gondolatot és oktassák a szervezett munkás csoportokat. Ez a hatás XX. sz. első évtizedeiben megsokszorozódott, szerte a Földön „társadalmi központ”-okat állítottak fel, főleg Déle-Amerikában. A jezsuiták széles katolikus hatásba kapcsolódtak, katolikus munkás-, tanuló-, és ifjúsági mozgalmakat állítottak fel, hogy megkíséreljék „katolizálni” vagy legalábbis a katolikusok jelenlétét biztosítani a munkás és ifjúsági mozgalmakban. Ezen az újításon keresztül a jezsuiták és más katolikusok olyan gyakorlatot alakítottak ki, ami gyakorlati alapja volt az átalakulásnak, amit itt vizsgálok.
A II. Világháború után jött a II. Vatikáni Zsinat, melyre rendszerint „Vatikán II.”-ként hivatkoznak. 1962-től 1965-ig üléseztek. XXIII. János pápa hívta össze a katolikus egyház megújítására, a modern világgal „naprakész állapotba” hozására. A katolikus világ legtöbb püspöke, tanácsadóikkal és keresztény csoportok megfigyelőivel, egymás követő négy éven keresztül minden ősszel Rómában ült össze. A katolikus egyházban a zsinat a pápával együtt a legmagasabb törvényhozó testület. A megfontolások és döntések megváltoztatták a katolikus egyházat: a katolikus magatartást önmagával szemben, egyéb keresztényekkel és más vallásokkal szemben, főleg a zsidósággal szemben, egy új nyitást hozott létre a modern világra. A régi védekező dialektikus, világi modernségű viszony nagymértékben eltűnt, habár még könnyen megtalálható. Vatikán II és az új katolikus nyitás kikövezte az utat a jezsuiták következő változásához, ami a társadalmi igazságszolgáltatás felé való átfogó elkötelezettséget eredményezett.
A történetünk most a katolikus egyházon belüli általános változásról a Jézus Társaság egyedi változására vált. Amint Vatikán II befejezte a munkáját a Jézus Társasága összehívta az általános közgyűlését, az általános generális meghalt, így újat kellett választani. A 31. általános közgyűlés két és fél hónapig ülésezett 1965 és 1966-ban és alkalmazni kezdte a II. Vatikáni Zsinat változtatásait a Társaságban. Nevezetesen két változtatás érinti lényegesen történetünk. Az egyik az ember, akit az általános közgyűlés vezetőül választott Vatikán II utáni időszakban, Pedro Arrupe. Észak Spanyolországi Baszk volt, aki orvosi képzésben részesült, mielőtt jezsuita lett, Japán gyakorlata mélységesen befolyásolta, ahol az atombomba ledobásakor papnövendék volt Nagaszaki-ban. A papnövendékekkel együtt gyorsan kisegítő kórházat szervezett a túlélők számára. Arrupe karizmatikus szeretett vezetővé vált, ma sokan szentnek tartják. Vezetése alapvető volt a társadalmi igazságszolgáltatás felé való elkötelezettség előmozdításában. Valóban, a meggyőződés növekedett a jezsuitákban, mivel a háború előtti igazságtalanul megítélt problémák mind komolyabbá váltak az egész Földön, és a „társadalmi apostolkodás” mindinkább központba került.
A másik változás, hogy a 31. GC megvalósítása a „küldetés” új, átfogóbb megértése. Azelőtt a „küldetés” a „küldetések”-et, vagy „küldetési munká”-t jelentette, amely kereszténységet visz oda, ahol nem volt, ahol kereszténységre téríti az embereket. Továbbá a „küldetések”-et úgy értelmezték mint munkát, vagy mások szolgálását. A 31. GC új módon használta a kifejezést, átfogó értelemben utalt a Társaság minden különböző munkájára vagy szolgáltatására, „a Társaság küldetése” vagy „a jezsuiták küldetése”. Ez egy új átfogó gondolkozási mód a jezsuiták vallásos azonosságuk megfogalmazására. Hatásában ez az egész Földet behálózó tudat a jezsuiták közt. Valóban ez az egész Társaság számára mindenfelé kikövezte az utat az elsőbbség érzékelésére, melyet Arrupe erőteljesen sürgetett a következő évben. Négy elsőbbséget látott: teológiai hozzászólást, művelődést, társadalmi cselekvést és hírközlést a tömegkommunikációs eszközökön[5]. A társadalmi cselekvést, amit később társadalmi igazságszolgáltatásnak neveztek, a harmadik volt a sorban.
Most érkezünk a változáshoz, ami közelebbről érdekel. A 32. GC nem egy új általános generális választásra lett összehívva, hanem a Társaság átfogó elkötelezettségének kiértékelésére és megújítására, részben a II. Vatikáni Zsinat leplezetlen hatásának fényében. A közgyűlés 1974 végén kezdődött, de az előkészítése már 1971 óta folyt. Ez az előkészítési idő egy izgalmas ideje volt a katolicizmusnak: Latin-Amerikában a felszabadítás teológia módszeresen tagolták és a katolikus vezetők a harmadik világ szerte egyre élesebben fejezték ki a társadalmi igazságszolgáltatással való törődésüket. VI. Pál pápa bizonyos írásai bátorították ezt a magatartást. Továbbá a pápa kérte, hogy a jezsuiták valahogy válaszoljanak istentagadásra (ateizmusra). A 32. GC-t megelőző hónapban több kilincselés volt, főleg a mexikói jezsuiták részéről, hogy a Társaság nevezze meg a társadalmi zavargás témáit és nemzetközi igazságszolgáltatással egy ismérvet (kritériumot) érjen el, a Társaság küldetését és életstílusát alakító minden szempontra.
Hatásában nagyjából ez történt. A 31. GC-n kezdődött átfogó gondolkozás kiterjesztésére számos küldött meg volt győződve arról, hogy a Társaságnak az „elsőbbségek elsőbbségére” van szüksége, aminek tartalmaznia kell a társadalmi igazságszolgáltatást. A pápának az ateizmussal kapcsolatos kérésének időszakában érezhető volt, hogy a hitetlenség vagy hitvesztés oka társadalmi igazságtalanság volt és a hit jobb szolgálatára lényeges volt az igazságosság előmozdítása. És így kijött. Az „elsőbbségek elsőbbsége” két formában bontakozott ki, amit korábban már említettem és most teljességében idézem:
Jézus Társaságának a küldetése ma a hit szolgálata, ami előmozdítja az igazságot, feltétlen elvárás. Az Istennel való kiengesztelődés kívánsága az emberek egymásközti kiengesztelődése[6].
A jezsuiták küldetésének megszövegezésére rendszerint rövidítve utalnak „a hit szolgálata és az igazság előmozdítása”, vagy még egyszerűbben „hit és igazság”.
A történet folyását itt egy pillanatra megállítom, hogy kimutassam a vallási megújulást. A tömör kifejezés „hit és igazság” olyan fogalmakat tesz össze, ami a vallás modern szövegkörnyezetében két külön világ szava: a hit a vallás világához tartozik, az igazság pedig a politikai és szekuláris világhoz. Az alap katolikus teológiai összefüggésben tanfolyamokon és teológiai karokon még ma is a társadalmi gondolkozás kétszeresen ki van véve a vallás tárgyalásának elsődleges vonatkozásából: Isten, Krisztus, Szentlélek, üdvözülés, kegyelem, egyház. Az erkölcs teológia, ezen meglátások alkalmazása a személyes és belső élet világára, fontos, de származtatott, egy alkalmazás. A katolikus társadalmi gondolkozás az intézményesített politikai, gazdasági, társadalmi, nemi, kulturális stb. viszonyokról még az erkölcs teológiának sem része, hanem egy további alkalmazás és származtatás. A jezsuiták küldetésének összefüggésében és a tudat általános fejlődésében, amit nyomon követek, a 32. GC megfogalmazása a 31. GC-nek a jezsuiták általános küldetésének megértését vette alapul és egyszerűen általánosította az igazságszolgáltatást, ami többé nem egy szolgálat a sok közt, hanem a jezsuita küldetés dimenziójának teljessége. Ez valóban a jezsuita munka „egyesítő tényezője”, közösségi élet és lelki élet[7]. A katolikus hit és gyakorlat összefüggésében, főleg a vallás modern megértésének az elvilágiasodás feszültségének összefüggéségben, ez a megfogalmazás az elvilágiasodottat, illetve legjobb származtatását veszi és a vallás legfőbb tárgyalási szintjére helyezi, az Istenhez való viszonyba és általában a természetfelettibe. Egy tömör kifejezésben a 32. GC a vallás lényegének nyugati megértésévé vált, a társadalmi igazságszolgáltatást a vallásba emelte és a vallásos hitet társadalmivá tette. A „hagyományos”, a felvilágosodás óta (mindkét oldalról) erősen szabályozott lehatárolások a vallás és világi közt, határozták meg a vallási azonosságot, ami a vallás szempontjából lényegtelen volt. Ez erősen érzékelteti, hogy egy megkülönböztető modernség mögötti vallási forma és gyakorlat alakult ki. Ezt rövidesen tovább elemzem, de most összefoglalom az átalakulás fejlődését ebben az időszakban.
A 34. GC összehívásának egyik elsődleges oka a 32. GC igazságszolgáltatásának megértésével kapcsolatban növekvő kielégítetlenség és a megértés alapos kibővítésének a vágya. A 32. GC igazságszolgáltatás fogalma társadalmi, politikai, és gazdasági értelmezés felé hajlik, de 1990 elején a társadalmi támogatásba bevont emberek látták, hogy az igazságszolgáltatásnak egyéb kapcsolatai is vannak, nemek és fajták viszonya, őslakosokkal való kapcsolat, kultúra tudat, más vallásokkal való kapcsolat, a párbeszéd gyakorlata, a környezettel való törődés. Tény, hogy a 32. GC-vel kapcsolatos probléma nemcsak a társadalmi igazságszolgáltatás megértése - ami azokban a napokban naprakész volt -, hanem még fontosabb: hogyan egyezteti össze az igazságszolgáltatást a hittel. A társadalmi igazságszolgáltatás előmozdítását a keresztények küldetésében egyesítő vallási szintre emelte, de ettől eltekintve nem adott más jelentős eligazítást a hit megértésével kapcsolatban.
Az igazságszolgáltatás megértésének gazdagításától eltekintve, amit még
összetettebbé tett, a 34. GC-nek a fejlődéshez való fő hozzájárulása, amit
vizsgálok, a megelőző 20 év hit szolgálatában való társadalmi
igazságszolgáltatási munka gyakorlatának nyílt olvasása, mint kitartó vallási
gyakorlat. Ez az értelmezés leleplezi a vallás gyakorlat alakulásának
hagyományosan jezsuita jellegű ösvényét, a társadalmi igazságszolgáltatás
megértését a keresztény küldetésből és valóban a vallásos hitből, amiről a 32.
GC éleslátóan és meggyőződésből rendelkezett, de jelenleg nem volt még elegendő
testületi gyakorlata a megvalósításában. Emiatt született az írásom,
feltérképezzem milyen vallási gyakorlat látható a jezsuitáknak a 34. GC nézetei
alapján.
3. A hit szolgálata és az igazság elősegítése:
egy új vallásgyakorlat
A „küldetésünk ma” és „Krisztus küldetésének szolgálata” okiratok nyelvezetét összehasonlítása jobb betekintést nyújt az új vallásgyakorlatba. A 34. GC vallási egyesítésének elkötelezettsége és a társadalmi igazságszolgáltatás iránti elkötelezettség a „Krisztus küldetésének szolgálata”-ban sokkal inkább varrat nélküli, mint a „küldetésünk ma”-ban. A „küldetésünk ma” nyelvezete inkább elvont és magyarázó, néhány helyen olyan mint egy tömör társadalom elemzés vagy politikai kihívás. Ott a főszereplő, vagy küldetési ügynök, mind nyelvtanilag és teológiailag, a Jézus Társasága volt, a „hit” és „igazság szolgáltatás” gyakran elvont kategóriaként került említésre. A 34. GC „Krisztus küldetésének szolgálata” nyelvezete sokkal gyakorlatiasabb, kevésbé elvont és magyarázó és kifejezettebben vallásosabb. A szöveg első harmada a megelőző 20 év igazságszolgáltatásának elősegítését taglalja a hit szolgálatában, hibáival és vigaszaival, mint huzamos vallásgyakorlat, mint a keresztre feszített és feltámadt, mai aktív küldetésben lévő Krisztussal való találkozás, főleg bárkiben, aki szegény, szélre szorult vagy elnyomott. Sokkal nyíltabban és alaposabban hozta felszínre Jézus lelki hagyományának vallási forrásait és a katolicizmust általában. Továbbá a szöveg főszereplője, nyelvtanilag és teológiailag, a jelenlévő Krisztus, aki mai is munkálkodik a világon. A valódi küldetés és a küldetés különböző szolgáltatása, mint a hit szolgálata és az igazság elősegítése nem elvont személytelen kategóriaként került megbeszélésre, hanem inkább mint teológiai alany vagy ügynök tevékenysége, mint Krisztusé, a Szentléleké, az Egyházé és a szegényeké.
Így a vallásgyakorlat és képviselet tudatossága jellemezte alapvetően a „Krisztus küldetésének szolgálata” nyelvezetét, ezután a vallásgyakorlat a jelenre törekedett. Valóban a testületi vallásgyakorlatra és testületi vallás átalakulásra való utalás volt a legközelebb ahhoz, amivel az okmány igazolta a hit és igazság összeegyeztetését, a vallás és az elvilágiasodás egyeztetésére. Ezt valóban nem vitatták, de a kapcsolat jogosultságát egyszerűen adták meg. Ez figyelemre méltó, a megelőző vitából adódott. A bennfoglalt vita, hogy az igazságszolgáltatás elősegítése a hit szolgálatában a jezsuiták vallásgyakorlatába került - Krisztus megtapasztalása a társadalmi támogatáson, a peremre szorultak és kirekesztettekkel való barátságon keresztül - inkább vallásilag jobbá alakította őket. Nem történt erkölcsi rábeszélés, nem félően tudatos megújítás, vagy úttörés, kis értelmi magyarázat, egyszerűen csak a vallási gyakorlat és átalakulás számvetése és ugyanerre való bennfoglalt felhívás.
Egy vallásgyakorlat egy valaminek a megtapasztalása. A „Krisztus küldetésének szolgálata”-n keresztül ennek a megtapasztalásnak a központi témája mindig Krisztust hangsúlyozza. De ez nem csak egy általános Krisztus. Ez egy határozott és következetes alakulás megtapasztalása. Ez Krisztus jelenléte, nem a mennyben, vagy valami tetem világban, hanem ebben a világban, itt és most, a történelemben és az emberek közt. Másfelől Krisztus nem csak egyszerűen jelen van, hanem cselekszik, elfoglalt, munkálkodik, a szöveg kifejezésére utalva: Krisztus „küldetésben van”. Továbbá küldetését itt és most teljesíti, nem önmagába szigetelten, hanem másokat is hív, hogy csatlakozzanak a küldetéséhez. Ezt a Krisztust gyakran megfeszített és feltámadt Krisztusként emlegetik. Valóban az egész közgyűlésen a legvitatottabb eszmecsere azon volt, hogy a hangsúlyt a keresztre feszített, vagy a feltámadt Krisztuson legyen. Akik a keresztre feszített Krisztus mellett voltak az együttérzést óhajtották hangsúlyozni a társadalmi igazságtalanságban szenvedőkkel, akik a feltámadt mellett döntöttek azok bátorítani akarták a szenvedéssel és igazságtalansággal megalkuvókat. Egy kiegyensúlyozott megegyezés értek el, de hangsúlyozták Krisztus folyamatos elérhető és aktív jelenlétét. Így a képviselés és cselekvés témája volt a központja az új vallásgyakorlatnak, ami egyaránt Krisztus és a jezsuiták vallási képviselése. Eléggé érdekes, hogy Latin-Amerikában, ahol a felszabadítás teológia mint a vallásgyakorlat egy hasonló társadalmi elkötelezettségű formája és nagyjából ugyanakkor jött létre, mint a jezsuiták átalakulása, hasonlóan erőteljesen hangsúlyozza Isten evilági folyamatos tevékenységének vallási megtapasztalását és felhívását a tevékenységéhez való csatlakozásra. Így egy vallási minta van ebben, a jezsuita megtapasztaláson túl.
A katolikus tárgyalásmódban a vallásgyakorlat mindig valaminek a megtapasztalása, egyben mindig egy elmélkedő megtapasztalás valami más által. A közvetítő ezáltal komoly vallásos jelentésre tesz szert. 20 éven keresztül az igazságszolgáltatásnak a hit szolgálatába állítása óta, „Krisztus küldetésének szolgálói” a vallási megtapasztalás közvetítőjeként jelentette a társadalmi igazságszolgáltatást, ezáltal az igazságszolgáltatás és világiasságát a túlvilági kölcsönhatás elsődleges vallási szintjére emelte, mint a 32. GC, de ez alkalommal a megtapasztaláson keresztül a magyarázaton keresztüliség helyett. Krisztus küldetésével való másik jellegzetes kapcsolat a szegények és peremre szorítottak, főleg a baráti viszonyban. Az Egyház szintén a vallásos megtapasztalás közvetítője. A 34. GC más küldetésre vonatkozó irataiban, más kultúrákkal és más vallásokkal való kapcsolat szintén széleskörűen fejlődött mint jellegzetes közvetítő, sőt átalakító vallási megtapasztalás. A vallásos megtapasztalás ezen a közvetítői a szent szövegek és mítoszok, a szertartás szent ideje, a rendházak és sivatagok szent helyei mögé mennek, valóban a Katolikus Egyház minden normál határa mögött vannak. Ez érzékelteti, hogy valami nagyon érdekes dolog történik a vallási határok körül és emiatt a vallási azonosság körül. Erre rövidesen visszatérek, de először az alanyra térek kinek a vallási azonossága ez.
A megtapasztalási árnyalatokra való gondos ügyelés, tárgyaira és közvetítőire, átalakító hatásaira és a képviselésére való fókuszálás mind magas fokú önmagára reflektálásra és kiemelkedő öntudatra utal, más szavakkal a vallási megtapasztalás és tevékenység alanyára visszaható figyelem. Az előbbi tárgyalásnak megfelelően, az öntudat kiértékelő figyelme a vallási megtapasztalásban ignáci és a jezsuita lelkiség jellemzője. Így hagyományos lelkiségi technikát látunk a személyes átalakításra a társasági önátalakítás összefüggésében. Továbbá a társadalmi igazságszolgáltatásban a cselekvés és képviselet kiemelkedő hangsúlyozása kiemelkedő öntudatot igényel és eredményez a jezsuita vallási összefüggésben, de társasági öntudatot. Valóban a szöveg alig említi a személyes jezsuitát. A vallásos alany szinte mindig az egész Jézus Társaság mint egyedüli társasági vallásos alany. A szöveg megengedi, hogy a vallási megtapasztalás, azonosság és képviselet alanya társasági lehet[8]. Az állandó társasági hangsúlyozás, vagy a társadalom vallási azonossága és képviselete az általános, vagy átfogó öntudat további kiterjesztésének látszik, ami a 31. GC-vel kezdődött. A küldetés átfogó megértését, az elsőbbségek általános érzékelését és a társadalmi igazságszolgáltatás vallásosan általános vagy átfogó érzékelését ki kell egészíteni a képviselés és azonosság átfogó érzékelésével. Ez az átalakulás nagyon hasonló az NGO és az 1990-es évek társadalmi mozgalmainak felismeréséhez, hogy a társadalmi megértésnek, tiltakozásnak és tevékenységnek általánosnak (globálisnak) kell lenni, de a nemzetközi társaságok és képviselek egész Földre kiterjedő (globalizáció) gyakorlatától eltérően. A jezsuiták vallási összefüggésében, hasonló belátással volt kiterjesztve az önmegértés természete.
A társadalmi igazságszolgáltatás vallási megtapasztalását pártoló elemzésemből következően, ahogy a „Krisztus küldetésének szolgálói” bemutatja, a vallásazonosságra és képviseletre szeretnék tekinteni a határok szempontjából, amint ígértem a vallási megtapasztalás közvetítőjének tárgyalásánál. A 32. GC a társadalmi igazságszolgáltatást a világi vagy származtatott vallási szintről az elsődleges vallási szintre emelte és a 34. GC-nEk a társadalmi igazságszolgáltatás képviselete, mint vallási megtapasztalás ténylegesen feloldja a határt, ami a modernség időszakában elválasztotta a vallás a világitól és valóban segít a modern időszak meghatározásában. Jelenleg ez a határ nélkül is a vallás azonosság ezideig tartott határa megkülönböztető és erős, a vallás azonosítás még mindig erős. Hogyan lehetséges ez? Hová került a határ? Mi helyettesíti azt, vagy helyettesíti-e egyáltalán valami?
A két okiratban az átalakított határok jellegzetessége és az új azonosság magába foglalja „a Világ” szerepkörét. „A küldetésünk ma”-ban „a Világ”-t magyarázó kategóriaként alkalmazzák, így az igazságszolgáltatás elősegítése a Szentlélek útja, az egyháznak és a társadalomnak fontos részesedése van a világban, ami által tanúja a Szentlélek felszabadító erejének. Ebben az érvelésben van egy feltétes megjegyzés, miszerint a hit és a jezsuiták a szenthez tartoznak, az igazságszolgáltatás pedig a szekularizált világhoz, vagy legalábbis „nem egyházi”-hoz tartozik. Így a 32. GC-ben az igazságszolgáltatás vallási átalakulása ellenére a vallási határ még mindig kívül is és belül is feltételesen jellemző. A 34. GC-ben már nincs szó erről. A jellemző határ az igazságszolgáltatás és igazságtalanság közt van, de ez nem szolgálja a vallás azonosság jelzését, ez a határ keresztülmegy a vallás alanyán, amint említettük és felépítettük. Bizonyosság erre, hogy a 32. GC elismeri, a jezsuiták is bűnösök, és a 34. GC okmányának fontos küldetése mindennek beismerése és bocsánatkérés azokért, amikor a jezsuiták megszegték az igazságszolgáltatást, beleértve a nemek viszonyát is[9].
A 34. GC által alkotott új vallási azonosság és képviselet nem függ egy „más” vallásostól, ahol a másik lehet egy elvilágiasodott vagy egy másik vallás. Az azonosság úgy látszik a kettő közül jön, vagyis a tevékenység melletti a visszaható tevékenység helyett. Ha bármilyen határ van az új azonosság körül - feltételezés szerint kell lennie - akkor az lyukacsos. Amint azt már a vallási megtapasztalás közvetítőjénél kimutattuk, a vallási megtapasztalás tárgyát, Isten tevékenységét Krisztus küldetésén keresztül, a normál vallási határ mögött találjuk és ez érinti a vallási tevékenység szerkezetét. Valóban az elsődleges tevékenység amit a „Krisztus küldetésének szolgálói” fontolóra vett, a küldetés, nem Isten hiányára való válaszként van taglalva, amivel egy nem létező űrt töltene be. Hanem a küldetés Istennek a már jelenléte alapján van taglalva, valóban mint egy felfedezés. Isten mindenütt jelenléte és tevékenysége megváltoztatja a természetet és a vallás határának szerepkörét, tehát az azonosság megtapasztalásának magtartását.
Az a vallásos tevékenység, ami ezeket az új lyukacsos határokat jellemzi, a
párbeszéd. Ez a kifejezés nem merül fel a „Krisztus küldetésének szolgálói”-ban,
de a 34. GC más küldetési irata gyakran tárgyalja, amiért a „Krisztus
küldetésének szolgálói” a szövegmagyarázó kulcs. A párbeszéd előfeltételezi,
hogy mindkét fél valahogy átalakul az eszmecserében. Valóban, a vallás azonosság
és képviselet társadalmi gyakorlatában, a jezsuita csoport, más cselekvő
csoporttal és számos vallással és elvilágiasodott azonosságokkal készen áll
társként bevonulni a társadalmi igazságszolgáltatásba. A jezsuita NGO belső
ökumenikus és vallások-közti összetétele egy további kifejezése ennek a
társ-létnek és párbeszédnek.
Összegző megjegyzés: Elkötelezett vallás, egy új vallásos forma
A társadalmi igazságszolgáltatás vallásos gyakorlata a hagyományos vallásgyakorlat és hit társadalmi kifejezésének megújítására vezetett. Ez a megújítás mind hangsúlyozza mind átalakítja a vallásos gyakorlatot, határokat, azonosságot és képviseletet, tisztelettel arra, hogyan lettek ezek kialakítva a modernség befolyása alatt. Ezzel egyidőben számos összefüggésben ehhez nagyon hasonló vallásos átalakulás tűnt fel a társadalmi elkötelezettségben, például a felszabadítás teológia Latin-Amerikában, amely mind katolikus és protestáns megnyilvánulás, az „elkötelezett Buddhizmus” szintén mint a Buddhizmus egy formája, akik először Vietnámban kapták ezt a nevet az 1960-as években, mikor a Buddhista szerzetesek a buddhizmus alapján próbáltak békét teremteni a háborúzó felek közt. Ezen és más esetek részleteinek mellőzésével, mégis lenyűgöző a megjegyzés, hogy hasonló vallási átalakulás tűnt fel különböző földrajzi és vallási összefüggésben, mikor az emberek megpróbálták a társadalmi és vallási elkötelezettséget egyeztetni. A jezsuiták átalakulása nem teljesen egyedülálló, de nagymértékben tanulságos. Valóban a jezsuiták egy jó esettanulmányt készítettek és jól dokumentálták magukat. (Mit mondhatok…)
A vallásfajta, amit vizsgáltam egy kis jelenség a nagyobb vallási hagyományban, ebben az esetben a katolikus kereszténységben. Egyfelől a megújított új forma nem vezetett a nagyobb testtől való elszakadásra, hogy a rendben új vallási formát hozzon létre. Másfelől ez a megújulás hatással van a szélesebb hagyományra, mégha a gyakorlók nagyobb többsége nem osztja közvetlenül ezt a változást. Például a katolikus nyelvezet egyre inkább része a hivatalos nyilvános megbeszéléseknek.
Ez a vallás nyilvános formája. Valóban az elmúlt néhány évtizedben a nyilvánosság területén megújult a vallás, ismét főszereplőként tevékenykedik. Azonban a sajtó tudósításokban és ösztöndíjasok által kutatott főszereplő vallásformák inkább megrögzöttek (reakciósok), sőt az írást szó szerint értelmezők (fundamentalisták) és nagyon különböznek azoktól a határoktól, amit fentebb taglaltam. Az általam elemzett vallás fajta a mának egy másik vallási főszereplője és újjászületője, ami maradandó. Ez további tanulmányozásra érdemes.
Miben különbözik a főszereplő vallási forma más formáktól, ami az írást szószerint értelmezőnek van bélyegezve? Utolsó érvem az elkötelezett buddhizmusból veszem, a kifejezés „elkötelezett” nagyon megfelelőnek látszik a jezsuiták vallási átalakulásának és hasonló formák megnevezésére, ami igazságszolgáltatás-mozgatottságú vallás gyakorlat. A főszereplő vallások minden kortársi formája valahogy be van vonva a világba, de nem mindegyikük elkötelezett iránta. Az elkötelezettség, legalábbis a kifejezés használatának kezdetekor, a vallásos forma kibontakozását jelentette, egy kölcsönösen javasolt eljárást, ahol valaki nemcsak a világ önzetlen megváltoztatását kereste, hanem valaki megengedte önmagának az eljárás megváltoztatását. A belebonyolódás egy egyszerű azonossági igény eljárás lehet, míg az elkötelezettség hajlandóságot is mutat a változásra. Ez a hajlandóság nemcsak az új vallás azonossági és képviseleti lyukacsos és könnyen vitatható forma határait teszi magáévá, hanem szándékosan növekvő öntudatot is érzékeltet, ami megengedi, hogy elkötelezze magát és változzon. Így úgy tekintem a dolgot, hogy a vallásosan mozgatott társadalmi igazságszolgáltatás a vallás elkötelezett formáját eredményezi, a vallásnak egy új formáját, ami az egész Földre kiterjedés (globalizáció) összefüggéséből emelkedett ki. A jezsuiták esetében először a 32. GC-ben jött létre válaszként a világ égető válságára, a súlyos társadalmi igazságtalanságokra. 1995-ben a 34. GC bizonyára nem tüntette el a válságot és valójában senki sem tudja, hogy javult-e vagy sem, de az új elkötelezett vallás gyakorlati forma nem a válságra való válaszként lett taglalva, hanem elsődleges vallás gyakorlati kifejezésként.
Ez vezet a végső nézőpontomra. Mi a helyzet ma a társadalmi igazságszolgáltatás vallási forrású elkötelezettségével? A jezsuitáknál úgy látom, hogy az átalakulás, amit elemeztem, maga vált az elkötelezettség forrásává, mert érzékenységként használták, amely feltételből származtatják a cselekvést és kiértékelést. Ez nem feltételen jelenti, hogy a változás zárt hurokká alakult, hanem inkább azt, hogy magukévá tették. Folytatólagosan táplálják a szélesebb katolikus hagyományt, melybe beletartoznak a jezsuiták és gyanítom, hogy más elkötelezett vallási formák szintén forrásokra találtak a társadalmi igazságszolgáltatás iránti elkötelezettség felé a szélesebb hagyományban, melynek részei. A jezsuiták esetében a katolikus képzeletbeli hasonlatosság használatának hajlama a társadalmi igazságszolgáltatás felé való elkötelezettség forrása. A képzeletbeli hasonlatosság azt jelenti, hogy a katolikus inkább az azonosságot keresi és hangsúlyozza a különbözőség helyett, beleértve az Istent és ember közt, a teremtésben, az emberi fajban, Isten és a környezet közt stb. A hasonlatosság keresése a közösség érzékelésére vezet bárhol is találja a hasonlatosságot. Mikor a közösségnek ez a tagolatlan érzéke megsérül, akkor megjelenik az igazságszolgáltatás utáni vágy, hogy helyrehozza azt. Az igazságszolgáltatás érzékelésének más vallásos forrása is lehetséges például a protestantizmus dialektikus képzelete, amely a dolgok különbözőségére figyel, érzékenységet fejleszthet a másság iránt. Szóval mindegyik hagyománynak megvan a maga forrása.
Végül a vallás maga is egy társadalmi jelenség. Mindegy milyen forrásból, de minden sajátos vallás létrehozhatja az érzékenységét a társadalmi igazságszolgáltatás iránt, a globalizációval kapcsolatos pozitív és negatív változások úgy tűnik az alapvető társadalmi dimenziónak olyan új nézőpontjait hozzák felszínre, amit előzőleg még nem aknáztak ki, az elkötelezett vallásosság ezek egyike.
Részleges irodalom
A Jézus Társaság 31. és 32. általános közgyűlésének iratai; az általános közgyűlés latin szövegének egy angol fordítása és a kísérő pápai irat; Szt Lajos: a jezsuita források intézménye, 1977.
A Jézus Társaság 33. általános közgyűlésének iratai, az általános közgyűlés latin szövegének egy angol fordítása és a vonatkozó irtok; Szt Lajos: a jezsuita források intézménye, 1984.
A Jézus Társaság 34. általános közgyűlésének iratai; a 34. és a visszaállított Társaság 15. általános közgyűlésének aktái, kísérő pápai és jezsuita iratok; Szt Lajos: a jezsuita források intézménye, 1955.
A Jézus Társaságának alapítványa és kiegészítő szabályzatai; Szt Lajos: a jezsuita források intézménye, 1996.
Bisson, Peter, S.J.; A társadalmi igazságszolgáltatás üdvözléstani és teológiai megalapozása felé: lonergani teológiai hozzászólás a Jézus Társasága 34. általános közgyűlésének küldetésről szóló 2. aktájához; Ph.D. tézis, Róma: Pontifical Gregorian University, 2002.
Dykstra, Craig – Bass. Dorothy C.; „A keresztény gyakorlat teológiai megértése” Volf, Miroslav – Bass, Dorothy C., eds.; Gyakorlati teológia: A keresztény élet hitei és gyakorlatai; Grand Rapids, MI – Cambridge, UK: William B. Eerdmans Publishing, 2002; 13-32
Keck, Margaret E. – Sikkink, Kathryn; A határok mögött tevékenykedők: képviseleti hálózat a nemzetközi politikában; Ithaca – London: Cornell University Press, 1998.
Klandermans, Bert – Saggenborg, Suzanne, eds.; A társadalmi mozgalmak kutatásának módszere; a sorozat 16. kötete „Társadalmi mozgalmak, tiltakozás és küzdelem”; Minneapolis – London: University of Minnesota Press, 2002.
Langstaff, Keith, S.J; Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlatának 3. hete és a zsidó ellenes felhang, Th.D. tézis, Toronto: Toronto School of Theology, 1995.
Neusner, Jacob, ed.; Isten szabálya: a világvallások politikusai; Washington: Georgetown University Press, 2003.
Queen, Christopher S. – King, Sallie B. King; Elkötelezett buddhizmus: buddhista felszabadító mozgalmak Ázsiában; Albany: State University of New York Press, 1996.
Lábjegyzetek:
[1] Lásd a Jézus Társaság alapszabálya és kiegészítő szabályzata, „A Jézus Társaság intézményének előírásai”, n. 1, 1(Szt Lajos: a jezsuita források intézménye, 1996), p. 3-4.
[2] A „Lelkigyakorlatok” és az ignáci lelkiség teljes egészében katolikusnak nevezhető, bár olyanok is sokan használják, akik nem nevezik magukat katolikusnak vagy kereszténynek.
[3] Keith Langstaff, Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlatának 3. hete és zsidó ellenes felhangja, Torontó 1995, p. 226.
[4] „Küldetésünk ma: a hit szolgálata és az igazságszolgáltatás elősegítése”, a Jézus Társaság 32. általános közgyűlésének 4. aktája, Roma, 1975, n. 2.
[5] Pedro Arrupe, „A négy apostoli elsőbbségünk” a Jézus Társaság 1971-1972. évkönyve.
[6] „Küldetésünk ma: a hit szolgálata és az igazságszolgáltatás elősegítése”, a Jézus Társaság 32. általános közgyűlésének 4. aktája, n.2. bekezdés
[7] „Jezsuiták ma”, a Jézus Társaság 32. általános közgyűlése 2, n. 9. Húsz évvel később a „Krisztus küldetésének szolgálói”-t egy „egyesítő elv”-nek nevezték.
[8] Számos lelki technika, ami ezen nyugszik és kifejleszti ezt az érzéket Kanadában volt kifejlesztve az 1970-es és 1980-as években.
[9] Lásd a 34. GC 14. aktáját, „Jezsuiták és
nők helyzete az Egyházban és a polgári társadalomban”.
(Szilvássy Gábor fordítása)