Sztálin nyomorgatja a római és görög katolikusokat Ukrajnába. Molotov felhívja a figyelmét a pápaság fontosságára. Sztálin kérdezi: a pápának hány hadosztálya van? A válasz: egy sem. Mi a történet tanúsága? A sztálinizmus eltűnt a történelem forgatagában, míg a pápaság még mindig áll.

De hol a kereszténység? Miként állnak az államok az egyházakhoz képest és fordítva? Milyenek az egyházak közötti kapcsolatok? Könyvem mottójára odakívánkozik Szent Pál rómaiknak írt leveléből a következő gondolat: „Nincs görög és zsidó, szabad és rabszolga, mindannyian Krisztusban egyek vagyunk”.
 

A könyv felépítése:

0.   Nyugatiaknak, illetve fiataloknak szóló bevezetés és keretezés, beleértve a politikai elemzés megalapozását;
1. a hit és a hatalom teológiája és politológiája: a hit társadalmi megalapozottsága és képzete;
2. „a jogar és a pásztorbot” („a trón és az oltár” vagy az árpád korabeli „kündű és gyula”) viszonya: „ki használ kit?” vagy „kölcsönösen akarják egymást kihasználni?”
3. az egyházak geopolitikája: a „három Róma küzdelme, egymás ellen, egymással együtt”.
4. következtetések és újabb kérdések.

Elemzés vagy aggódás? Mindkettő!

Mondanivalóm röviden:
A. Kiindulásipont
B. A tanulmány kerete és a szerző fajlagossága
C. Három feltételezés, illetve állítás
D. Következtetések, újabb kérdések
 

A. Kiindulásipont

1. Manapság mindenki egyetért abban, hogy egyéb tényezők mellett az egyházak is kivették a maguk részét a Köztes-Európában nemrégiben lezajlott politikai rendszerváltozásokból. Bizonyos mértékig szerepet játszanak az új rendszerek jelenlegi alakulásában is. A kormányon lévőknek nem közömbös az egyházak létezése.

A köztes-európai országok államai és egyházai az újdonsült szabadságot, amely szinte szó szerint az ölükbe hullott, mintha nehezebben tudnák megélni az azt megelőző elnyomásnál. Kétségtelen, hogy a szabadság megsokszorozza a választási lehetőségeket, míg az elnyomás ezek visszaszorítása révén egyszersmind egyszerűbbé is teszi az életet.

Napjaink magyarországi vitája mutatja az egyházak nagyfokú habozásait:
az egyházfők átvilágítása + a csanádi püspök körlevele vagy a kalocsai érsek megjegyzése a menekültekkel kapcsolatosan + Hegedűs és a MIÉPség + az újabb Bulányi ügy + az egyházak szeretet szolgálatai + az egyházak 40-50 millárdja + a II. vatikáni zsinat lassú begyűrődése + hallgatás a vadkapitalizmusról és az emberkereskedelemről +  választási felvállalások.

2. Akár milyen is Kelet és Nyugat hagyománya^[2], a hit nem áll ma már a köztes-európai társadalmak gondolkodásában.

= A vallás viszonylagossá vált,
= kiszorult a társadalom peremére és
= kisebbségi helyzetbe került.

Az egyházak ezért politikailag legyengültek.

Ugyanakkor, a hatalom kérdése ebben a régióban már jó néhány évtizede a demokratizálódás felé haladás jegyében játszódik le s ez a Nyugat felé való – némileg kétértelmű – nyitás kíséri. Ez a kérdés nyilvánvalóan érinti a civil társadalmat, az egyházakat, az államot és a nemzetet is.

3. Egy ellenmondásos helyzet alakult ki.

Egyrészt, a vallás egyfajta politikai, sőt geopolitikai tényezővé vált, annál is inkább, minthogy a huszadik századi kilencven év tekintélyuralom: félfeudális-korlátozott demokrácia, nácizmus, sztálinizmus és neo-sztálinizmus után és a mai eléggé vadkapitalizmusban „köztes- Európa” polgárai, úgy tűnik, tartós vonatkoztatási pontnak híján volnának (lásd a bolgár trónkövetelő 2001-es választási sikerét).

A nemzetek fölötti vallások és egyházak, legalábbis a legnagyobbak, viszonyítási szempontot jelentenek. Általános geopolitikai helyzetük ugyancsak elkerülhetetlen befolyást gyakorol a régióra.

Másrészt, a hit és ennek következtében az egyházak politikai problematikájának hátterében ott áll e közép-európai társadalmak által a közelmúltban megélt részleges elvilágiasodása is. Az egyházak és tevékenységük ennélfogva többféle politikai szerepkörben és egyensúlyi tényezőként jelenhet meg az államokkal szemben.

4. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ebben a régióban az egyházak alapvetően betagolódtak a politikai életbe, legyen az akármilyen és sokak számára túlságosan és még ma is. E tapasztalatok közül legyen itt elegendő az alábbiakat említeni:
(i) a nemzeti, vallási, politikai és társadalmi vonatkoztatási pontok összekeveredését;
(ii) a vallás politizálására, illetve a politikai arénában való felléptetésére tett megújuló kísérleteket;
(iii) az etnikai és egyházi tényezők egybemosódását;
(iv) a vallásgyakorlás alacsony fokát és a meglehetősen általános vallási közömbösséget, amelyet olykor túlságosan is magabiztos vallási propaganda ellenpontoz.

Az egyházak problematikája tehát nagyon is nyilvánvaló, minthogy ezek továbbra is jelentős szocio-kulturális, sőt szocio-politikai szerepet játszanak a régióban.
 

B. A tanulmány meghatározott kerete és a szerző fajlagossága

1. Elemzéseinkben, csak a legfőbb vallásokkal és a az úgynevezett történelmi egyházakkal, illetve vallásokkal foglalkozunk.

Megkülönböztetünk az egyházon vagy a valláson belül : egy közösséget és ezen belül a vezető hierarchiát és a maradék „Isten népét”.

Ezek a közösségek igen különböző fokon demokratikusak és türelmesek egymásközt.

2. Különleges hangsúlyt fektetünk négy országra: a többségi katolikus Lengyelországra, a megosztott Ukrajnára és a többségi ortodox Romániára, úgyis mint Magyarországra: egy érdekes, de másodlagos fontosságú vegyes vallású országra.

3. A jelen tanulmány nem lehet, csupán kísérleti hozzájárulás akar lenni, egy ilyenfajta átfogóbb geopolitikai elmélet kidolgozásához. Inkább esszének szánjuk, semmint átfogó tanulmánynak; inkább bevezetőnek, semmint elmélyült vizsgálatnak.

4. Végül a jelen elemzés esetleges részrehajlásaiért nagy valószínűséggel a szerző keresztény hite, magyar származása és mindenekelőtt erőteljes geopolitikai szemléletmódja okolható. Engedtessék meg ennyi neki.
 

C. Három feltételezés, illetve állítás

1.Az ancien régime ezekben az országokban egészen 1917-ig, sőt 1945-ig fennmaradt. Az egyházak vezetői mint feudális birtokosok mindig is szorosan kötődtek ehhez a régime-hez. Az ancien régime ma is továbbél az egyházi gondolkodásban, jóllehet ezek az országok az elmúlt nyolcvan évben igen erőteljes ütemű iparosodáson és városiasodáson mentek keresztül, amelyet bizonyos mértékű szekularizáció kísért.

80 év fasizmus, nácizmus, liberalizmus és sztálinizmus hasonló eredményei: elvilágiasodás, belső és külső szektásodás, kapitalizmus és közömbösség a kirekesztettekkel szemben. A köztes-európai egyházak néhány évtizede egyfajta átmeneti, s mindenekelőtt választási helyzetben vannak, amely döntő hatással lesz a 21. század társadalmában betöltött szerepükre.

2. Minden politikai elemzés társadalomhoz, térhez és időhöz kötődik. A jelen vallás és állam elemzés a közép-európai országokat, s lényegében a „rövid” 20. századot, azaz az 1914-től a század végéig tartó időszakot tekinti át. Európának ez a „közepe” Oroszország és az Európai Unió, illetve a Földközi- és a Balti-tenger között terül el, s körülbelül húsz országot foglal magában.

A térképre vetített vallási hovatartozás segíthet különbséget tenni a különféle közép-európai országok között. Egykori birodalmak határvidékének olyan széles sávjáról van szó, amelyen belül a különféle vallások régóta megtanultak együtt élni és ellenállni a egyöntetűvé tevésnek. Nem vagyok biztos, hogy ez az övezet egészen Moszkváig ér.

Ezek az országok az eurázsiai kontinens különleges övezetét jelentik, ahol a hasonlóságok jóval nagyobb szerepet játszanak a különbözőségeknél. Egyöntetűségük mindenekelőtt alapvető geopolitikai körülményeikből, sokszínűségük pedig egyedi helyzetükből és sajátos történelmükből fakad.

Ezt a bonyolult valóságot a „gyarmati sorból való felszabadulás” történetileg lassú folyamata és a megkésett modernizáció kíséri, ami a társadalom válságaival és azonosságkereséssel párosul. Felmerül a kérdés, vajon Európának ez a régiója ma nem a harmadik világ, a peremvidékké válás felé tart-e a nemzetközi kapitalizmus és saját helyi elitjei vezetésével.

3. Bármi legyen is Kelet és Nyugat hagyománya, a hit, illetve az egyházak nem állnak ma már a közép-európai társadalmak gondolkodásának középpontjában. Viszonylagossá váltak, politikailag a társadalom peremére sodródtak, s egyre inkább kisebbségi jelenséggé lesznek.

Még a többségi egyházak is egyszerűen régi alapítású és nemzetközi jellegű civil szervezeteknek tekinthetik magukat, amint az a nyugati világban is történik. Ehhez járul hozzá a sokféle megosztottság élménye, amelyet a keresztény egyházak mindenütt ismernek a világon, ám itt, Európa közepén különösen, s az ebből fakadó legitimitás-vesztés is.
 

D. Következtetések, újabb kérdések

Hét következtetés vagy kérdés :

1. Az egyházak hívei és vezetői túlnyomó többségükben roppant ellentmondásos képet mutatnak. A legalábbis kétértelműek Nyugat behatolásával szemben és Nyugatra való nyitásra. Többségükben egyaránt hallgatásba burkolóznak, s a személyes jámborságba és erkölcsbe menekülnek.

Ugyanakkor „Isten népe”, olykor veszélyes módon is, „a nemzeti és kulturális önazonosság forrásává” válhat. Ez a „forrás” lehet az egész népet kulturálisan építő hazafiságé, és a dühödt nacionalizmusé is, még ha jelenleg az utóbbinak talán kisebb a kockázata.

A „vallás visszatérése” jelszava ellenére a hit veszít átható erejéből és a társadalmi képzet szervezésére való képességéből. Felvetődik a kérdés maga : vajon a „vallás visszatérése, nem a vallás vége-e?”

A vallásos hit és a politikai hatalom közötti viszonyok ilyenformán kevésbé fontossá váltak, mint amilyenek még a közelmúltban is voltak. Az új helyzet nyilvánvalóan hatással van a közép-európai egyházak és államok, illetve az utóbbiak és az előbbiek nemzetközi szervezetei közötti kapcsolatokra is.

A neo-konzervatizmus térhódítása: a rend feltételezi a hagyományos társadalmi közösségek (család, nemzet, osztály, haza, stb.) szilárdságát; ezt a szilárdságot egyedül az egyházak képesek biztosítani; ezért a politikum egy része támogatja az egyházakat; az egyházfők elégedettek, tehát támogatják ezt a részt, illetve pártokat és a pártok így remélik választási sikereiket.

2. Az egyház és az állam szétválasztása, illetve a laikusok szerepvállalása újdonságot jelentenek a közép-európai országok és egyházak többsége számára, s mindezek csupán részlegesen valósultak meg az 1980-as évek óta: lásd a kormányok és az egyházak kölcsönös gyakori udvarlását.

Az egyházak és az államok éppen ellenkezőleg ismét megpróbálják a maguk érdekében felhasználni a másik hatalmi központot, vagy amit annak tartanak.

Kérdés, vajon az egyházpolitikai próbálkozások sikertelenségéhez és az egyházakon belüli megosztottsághoz kötődő, s egyre inkább elismert elvallástalanodás nem fordítja-e az egyházakat saját helyzetük és jövőbeli stratégiáik átértékelése felé? A Vatikán bizonyos lépései, úgy tűnik, inkább más út felé terelik az egyházakat.

Mintha az utóbbi években az egyházi hierarchiák mind egymással, mind a közhatalommal szemben visszavonulóban lennének a politika terepéről. Mintha a hierarchiák egy része egyre inkább tudatára ébrednének, hogy a „páli maradék” fölötti befolyásuk megőrzése érdekében a leglényegesebbre kell korlátozniuk magukat a hit üzenetére, amelynek elsődleges tétje nem a hatalom.

Az egyházak túl sokat harcolnak és túl keveset működnek együtt. Különféle geopolitikai játszmákat folytatnak, amelyek során olykor nyilvánvalóan nyernek, olykor túl sok hívet veszítenek. A nagy keleti és nyugati egyházak között kialakult erőviszonyok számomra nevetségesnek, ha nem tragikusnak tűnnek. Geopolitikai akcióik inkább szánalmasan színre vitt diplomáciai hadonászásnak tűnnek, s az ezek által létrejött megosztás csak még tovább csökkenti tekintélyüket híveik egyre fogyatkozó táborának szemében.

Egyházszervezeti és vallási szempontból Köztes-Európa alapvetően ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a nyugati országok. Nyolcvan év fasizmus és sztálinizmus nem nagyon hozott más eredményt, mint ugyanannyi évnyi, többé-kevésbé (neo)liberális demokrácia.

Mindkét oldalon rámutathatunk (i) a szekularizáció, az individualizmus és a materializmus előrehaladására, (ii) a neoprotestantizmus és az egyre kevésbé keresztény kultuszok burjánzására, (iii) a kapitalizmus negatív hozadékaira, a szüntelen profithajhászásra, a prostitúcióra, a kábítószerre, az elveszőben lévő fiatalságra, a különféle maffiákra, stb., amelyekkel szemben a „történeti egyházak” képtelenek fellépni, s ilyenformán képtelenek megújultan felkészülni a 21. századra.

3. Az egyházak mind Keleten, mind Nyugaton hozzá szoknak-e önnön kisebbségi – de nem szektás – helyzetükhöz egy, „a viszonylagosság korába” átlépő társadalmon belül? A „vallás visszatérése” nem szabad, hogy túl sok illúziót keltsen: s még ha maradandónak bizonyulna is, akkor is inkább a szektás vagy már-már szektás mozgalmaknak fog kedvezni, semmint a történeti egyházaknak. Sőt, a hagyományos történelmi egyházakon belüli szektásódásról is lehet beszélni, sőt egy bizonyos radikalizmus is feltűnik^[3].

4. Ezeknek a fejleményeknek a tudatában vajon képesek lesznek-e az egyházak megfelelő határokat kialakítani, hogy betöltsék nem csupán e világra szóló hivatásukat? Mindezidáig a nemzeti üggyel való azonosulásuk, még ha ez magától értődőnek is tűnt az adott népek szemében, mindig magában hordozta a messianizmus veszélyét, amelynek nevében nem kevés háborút robbantottak már ki. Képesek lesznek-e az egyházak elhatárolni ettől magukat?

Sikerülni-e számukra, hogy életben tartsák a hitet és annak megtestesülését a társadalomban, anélkül, hogy hagynák magukat eszközként használni a közhatalom által, illetve ez utóbbira támaszkodni?

5. Vajon elég figyelmet fordítanak-e az egyházak a társadalmi igazságosságra és az együttes kötelezettségre és felelőségre egy demokráciában?

Határozottan elutasítják-e a „piac utópiájának” inkább egyenlőtlen, mint igazságos, inkább győzedelmes, mint szolidáris, inkább brutális, mint keresztény megoldását?

Hol az egyházak prófétai hangjuk és társadalmi tanításuk?

Vajon el tudják-e ismerni valamennyi keresztény nevében önnön szergianista, erasztianista, jozefinista vétküket?

Mikor válnak le végleg az egyházak az államokról, és fordítva? A jövőjüknek csak három lehetőségük lenne: a többi szereplő általi pusztulás, a lassú felszívódás vagy a felújulás.

6. Mit tesznek a hajdani és még mai is tovább élő „tiszteletlenségeikkel” a kisebbségekkel szemben, legyen zsidókról, kisegyházakról vagy ma elsősorban a romákról szó? Hajdan és még talán mai is, a tisztelet hiány és időnként bűnös hallgatás, elnyomás és népirtás cselekvő részvételé válhat!

7. Az egyházakra eredetüknél fogva a nemzeti, s ezen túl nemzetközi szinten is prófétai szerep vár. Az egyházi hierarchiák képesek lesznek-e a hiábavaló harcok helyett valódi kiengesztelődésre törekedni, majd együttműködni „a krisztusi egység és az emberi különbözőség” jegyében, hogy így töltsék be „Isten népének” vágyát? A sok vallás között, nem vész-e el a Krisztusban és Krisztussal való hit?

Úgy tűnik, az egyházak a világ geopolitikai színterén jelenleg veszélyesnél veszélyesebb ábrándokat kergetnek, ahelyett, hogy kiengesztelődnének egymás között, s felfedeznék, miként tudnák Krisztus békéjében kialakítani jelenlegi önmagukat, hogy sikeressé tegyék önnön jövőjüket^[4].

---

[1] Balassi-Polis, Budapest-Kolozsvár, 2001.

[2] A római vagy görög katolikus, úgymint az ortodox és a reformációból származtatható egyházak, illetve vallásoknak a tapasztalatai igen hasonlóak. De az iszlám sem tapasztal nagyon mást, minden látszat ellenére.

[3] Számomra az a radikális, aki igen eltérő véleménye van másokhoz képest vagy a nagyon általános véleménnyel szemben; a szélsőséges az, aki erőszakot alkalmaz a radikális véleményének megvalósításához; a radikális ellenében a türelmesség a legjobb fegyver, míg a szélsőségesek lefegyverzése rendőrségi munka.

[4] A „könyvre”, az írásbeliségre támaszkodó vallásoknak, a szeretet áll az tanításuk és elgondolásaik központjában. De mindegyik ölt, gyilkolt és háborúzott, közvetlenül vagy közvetve, kifejezetten vagy hallgatólagosan, a hallgatása által. Vezetőik mind, így vagy úgy és nem ritkán, elárulták híveiket saját érdekeikből.