Saád Béla adta ezt a címet 1967-ben a Zsinatról készített beszámoló könyvének. Ekkor még Budapest nem volt társnévadója a prímási egyházmegyének, Esztergomnak. „Budapest” egyházkormányzati jelentősége a politika kezében volt. A „budapesti szem” látványa egyike volt a háború utáni, kommunista befolyás alá került katolikus többségű országok látásmódjának. A tényleges zsinati megfigyelő az a hivatal volt, mely mértékadóan határozta meg akkoriban Budapesten a magyar egyház életét -- az ideiglenesen országunkban tartózkodó hatalom jóvoltából, egy helyi kormányzó szerv, az Állami Egyházügyi Hivatal, segítségével. Ezt az „állami egyházüldöző hivatalt” 1956. december 31-én maga a magyar kommunista adminisztráció szüntette meg, de az újabb egyházüldözésre készülődve -- 1959. júniusában, kibővített munkakörrel -- ismét felállította. Ekkor ültették be a püspöki aulákba az állam közvetlen ellenőreit, a „bajszos püspökök” néven elhíresült miniszteri biztosokat. A miniszteri biztosok aztán, mint teljhatalmú urak, rátették kezüket a püspöki hivatal pecsétjére és ellenőrizték a püspök levelezését. Folyamatos jelenlétükkel és a maguk mellé vett békepapi segítőkkel annyira ellenőrzésük alá vonták az egyházat, hogy a püspök egyházkormányzói szerepe sokszor alig volt több reprezentációnál. A püspöknek néha bújócskát kellett játszani a saját házában, ha ki akarta kerülni a nyakára ültetett állami spicliket. Ekkor még tart az országon belül az 1956-os forradalmat követő megtorlás és folyik még a magyar mezőgazdaság termelőszövetkezeti átszervezése, „kolhozosítása”. Az Egyesült Nemzetek évi közgyűlésén visszatérő napirendi pont a „magyar kérdés”. A magyar egyház feje, Mindszenty József bíboros-prímás politikai menekült az USA budapesti követségén.

Negyven évvel a Zsinat indulása után, napjainkban, már történelmi távlatból, hozzáférhetővé vált dokumentumok alapján is lehet értelmezni az egykori eseményeket és arra is van némi rálátás, hogy a Zsinat által javasolt és elindított egyházreformnak milyen terheket kellett maguk előtt görgetni a megújulási folyamat során.

A korszakra emlékezve tudatában kell lenni annak, hogy a mértékadó budapesti szemek a Zsinat alatt is változatlanul a „szocialista ember” kiformálásának útját keresték. A keresés módja azonban megváltozott, amennyiben az elnyomó adminisztratív eszközök egyoldalú alkalmazása helyett a megnyerés is módszer lehetett a cél eléréséhez. Az iskolákban szocialista eszményképeket próbáltak népszerűsíteni, oktatási tananyagként bevezették a kétkezi munkát („politechnikai oktatás”), stb. Elnyomó adminisztratív eszközöket csak a (hivatalos vélemény szerint) „ellenséges” viselkedésűekkel szemben alkalmaztak („aki nincs ellenünk, velünk van”). A taktikai változást egy 1958-as KB határozat vezette be, mely leszögezte, hogy a vallás eltűnését nem lehet kampányszerűen elérni, "mert az történelmi folyamat”, amit nem lehet adminisztratív módszerekkel siettetni. Az ideológia felé nyitott, de a cselekvésben vonakodó emberekkel szemben nem az erőszak, hanem a meggyőzés módszereit kell alkalmazni. Vagyis: a vallás eltűnésének "történelmi folyamat" jellegét elfogadva, a valláspolitikát csak feltételesen irányítja a közvetlen megsemmisítésre való törevés. Ezzel a vallás eltűnésének az átnevelés is legális eszköze lett. (Az ideológia további hozzáigazítását a való élethez a koexisztencia, majd ismét később a dialógus fogalmak bevezetése jelentette. Forgalomban volt még a részvétel az ország-, a társadalom építésében fogalom is olyan értelemben, hogy az egyház megtalálta a helyét a szocializmus építésében, de ennek nem volt konkrét tartalma, és legfeljebb azokat a kommunistákat nyugtatta meg, akik nehezen értették meg, hogy a párt miért tért le a vallás elleni harcban a tiszta adminisztratív útról.

Az állam a vallásszabadság önkényes, nemzetközi normáknak ellentmondó értelmezésével ekkor egyfajta „szalámi taktikát” követett a vallás elleni harcban. A stratégiája változatlanul a vallás "kiküszöbölése" volt az egyházra rákényszerített működési szabályzat által, melynek egyik alapelve az volt, hogy a "vallási szolgáltatásoknak" meg kell maradniuk a megegyezésben megállapított szinten. Illegálisnak, felforgatónak, államellenesnek számított ellenben minden megegyezésben nem szereplő vallási tevékenység. Az egyházzal való „egyezkedéseket” rendszerint lefogási hullámok, az ellenséges „konkolyt” kigyomláló munkálatok készítették elő, melyek egyrészt kikapcsolták a dinamikus elemeket az egyházi életből, másrészt lehetővé tették, hogy az állam az erősebb pozíciójából folytathassa a kikényszerített tárgyalásokat.

Ellenségeknek bizonyultak pl. 1959-ben a budapesti Központi Papnevelő Intézet növendékei, s ezért a 100 hallgatóból csak 17 folytathatta tanulmányait. 1960-ban „kigyomlálnak” az egyházból nyolc budapesti lelkipásztort és együtt véve 35 év börtön büntetést mérnek rájuk „ifjúsági szervezkedés” miatt. 1961-ben tiltott szervezkedés gyanújával letartóztatnak mintegy 40 papot, 15 világi apostolt és 12 koncepciós pörben elítélik őket. Ugyancsak letartóztatják Havass Géza szegedi püspöki számvevőt és tizenegy társát. A Fővárosi Bíróság együtt véve 70 év börtönre ítéli őket. 1964. december 8-án letartóztatnak és elítélnek hat jezsuita atyát és hét ifjúsági lelkipásztort tiltott ifjúsági szervezkedés vádjával. 1970. szeptember 9-én kigyomlálnak öt ifjúsági lelkipásztort tiltott szervezkedés vádjával, akik szintén súlyos ítéleteket kapnak.

A koncepciós pereket nagy személyi állományú gárda készítette elő egy adott forgatókönyv szerint. A politikai rendőrség hatalmas hálózatot tartott mozgásban a „vallásszabadság” felügyeletére. A hálózatban – ahogy Kahler Frigyes III/III-as Történelmi Olvasókönyvében írja – „hazafias alapon” beszervezett egyetemistáktól a zsarolással bekényszerített diákig, kompromittált, vagy karriervágytól hajtott papoktól, a fiatal orvosokon keresztül, a teológiáról eltávolított tanárig minden társadalmi réteggel találkozunk. Célszemélynek számított a hálózatnak minden egyházi személy s az egyháziakkal kapcsolatot tartók, akik fiatalokat hitoktattak, és értelmiségiekkel tartottak személyes kapcsolatot. A cél az egyház lehető legnagyobb elszigetelése volt a társadalomtól, különösen az ifjúságtól. A terhelőnek látszó adatokat dossziéban gyűjtötték és a politikai célszerűség alapján használták fel. A célszemélyeken büntetésük letöltése után is rajta tartotta a szemét a rendőrség politikai osztálya a hírhedt III/III-as ügyosztály beszervezett ügynökei által. A Történeti Hivatal által hozzáférhetővé tett egykor Szigorúan titkos! 1963. IV.8-án keltezett iratból ismerjük "Szigeti" fedőnevű ügynök jelentését. Ő egy volt börtönös pap bizalmába férkőzve jelenti a megfigyelt véleményét: "Börtön nélkül is el tudják ma már úgy intézni az egyház és a papok ügyét, hogy abból kifelé senki nem vesz észre semmit. Pl. Budapestre csak a leghitványabb tehetségű és jellemű papokat helyezték. akik mint ember is, de főleg mint pap nagy zérusok". A rendőrségi dokumentum szerint az ügynök újabb feladata az lesz "kérjen tanácsot" aktuális problémákról megfigyeltjétől. "E problémák felvetésével célunk az, hogy felderítsük /a megfigyelt/ elképzeléseit, esetleges keresztény szocialista irányba való törekvését illetőleg". Működik közben a megnyerési taktika is. Az üldözéssel párhuzamosan, 1963. március 22-én az Elnöki Tanács közkegyelmi rendeletet ad ki. Az 1963:4 tvr. alapján 54 börtönbüntetésre ítélt pap és szerzetes és több világi apostol visszanyeri szabadságát.

E rövid helyzetismertetés után tekintsünk a zsinat körüli magyar egyházi szereplés látványára. A Magyar Püspöki Kar a híveknek külön körlevélben adta tudtára a zsinat kezdetét, és elrendelte, hogy a Zsinat megnyitása idején öt percig zúgjanak az ország templomainak harangjai. Hamvas Endre csanádi püspök, a Rómába induló magyar csoport vezetője nyilatkozatot adott az Új Embernek melyben nyíltan kimondja: „Czapik Gyula vetése most szökken kalászba. Az ő magatartása két alapelvre épült: Egyházamnak hű papja vagyok és hűséges állampolgára hazámnak. /Nekünk/ feladatunk az is, sőt hivatásnak is mondhatnám, hogy az egyház helyét megtaláljuk a szocializmust építő országban. (…) Igaztalan tehát az olyan állítás, mintha nálunk „lehetetlenült” volna az egyház tevékenysége, bár természetesen nem állítható, hogy mindenben kielégítő és problémamentes a helyzetünk. (…) Az egyházhűség és hazafiság mellett magatartásunk harmadik pillére a határozott és tevékeny békeakarat. (…) Mi magyar püspökök (…) a béke mellett döntöttünk”.

„A magyar zsinati atyák elutazását megelőzően, október 3-án este ünnepélyes Veni Sancte, csendes szentmise és szentbeszéd volt a budapesti Szent István-bazilikában. A zsúfolásig megtelt szentélyben ott voltak a Magyar Püspökkari Konferencia tagjai, a zsinati atyák kísérői, pápai prelátusok, apátok, prépostok, a Ferencrend és a Piaristák küldöttsége, az Actio Catholica Országos Elnöksége, az Opus Pacis és az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága, a Központi Hittudományi Akadémia, a budapesti és a szegedi Szeminárium, a Szent István Társulat, az Ecclesia, a nagy-budapesti egyházközségek képviselői, valamint a fővárosban lelkészkedő papság majdnem valamennyi tagja”— számol be könyvében a magyar zsinati részvétel másik krónikása (Vitányi György: II. Vatikáni Zsinat, Ecclesia, Bp. 1967) a felemelő hangulatú béke demonstrációról, melynek szónoka, Várkonyi Imre országos A.C. igazgató XXIII. János pápa egyik rádióüzenetére hivatkozva kifejtette, hogy az emberek „békében akarnak élni népük, hazájuk és az egész föld népei körében.(…) Az elmúlt idők ezt a magatartást mindenben igazolták. Hazánkban az elmúlt években nemcsak ígéretekben, hanem tettekben is sok minden olyan történt, amelyekért más népek még csak küzdenek, szenvednek és véreznek is. Mi magyar katolikusok nem lettünk volna az igazság szolgái, mi magyar főpapok nem lettünk volna híveinknek állhatatos pásztorai, ha ezeket a jelenségeket nem ismertük volna el, ha szembefordultunk volna velük. Erős a hitünk és bizalmunk, hogy a jövőben is ezen az úton kell járnunk, mert ez szolgálja Egyházunk és népünk javát.”

Nagy búcsúztatás volt a Rómába utazók számára továbbá a pályaudvaron az indulás perceiben is. A protokollban a részvevők neveinek felsorolása még hosszabb, mint a Bazilikában megjelenteké volt. Cserháti József pécsi káptalani helynök intézte a búcsúbeszédet az indulókhoz, melyben arra kérte őket: „tegyenek hitet Rómában a magyar katolicizmus egyházhűsége mellett, és adja a jó Isten, hogy a zsinat új lehetőségeket biztosítson az Egyház és az állam jóviszonyának további alakításában magyar népünk boldogítása érdekében.” Az utazási protokollt még ünnepélyesebbé tette az, hogy Magyar Püspöki Kar helyettes elnöke, Kovács Vince püspök, apostoli kormányzó táviratot intézett XXXIII. János pápához pápaságának negyedik évfordulójára s erről levélben az Örökvárosban tartózkodó Püspökkari Elnököt is értesítette. XXIII. János pápa pedig kétszer is kihallgatásra hívta meg a Rómában tartózkodó magyar püspököket és egy művészi kivitelű kelyhet, két miseruhát, valamint tíz püspöki gyűrűt ajándékozott a magyar egyházmegyék püspökeinek.

A zsinatot meghirdető XXIII. János pápa megnyilatkozásai és személye rendkívül népszerű volt Magyarországon. Ennek ellenére a magyar hatóságok 1962-ben csak három meghívottat engedtek ki az október 11-től december 8-ig tartott zsinati ülésszakra. XIII. János pápa váratlan halálával (1963. június 3.) jogszerűen félbeszakadt a zsinat és VI. Pál pápának újra össze kellett hívnia (1963. június 27.).

A zsinati küldöttség az első ülésszakon Hamvas Endréből, Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspökből és Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzóból állt. Később résztvehettek rajta hosszabb-rövidebb ideig Bánk József, Cserháti József, Dudás Miklós, Klempa Sándor, Kovács Vince, Legányi Norbert, Papp Kálmán és Winkler József. A magyar zsinati delegáció mellett feltűnően sok volt a „kísérő”. A Vatikáni szálláshelyen, a Domus Mariae-ben kifogást is emeltek nagy számuk miatt és más szálláshelyre tették őket. (Az első ülésszakon 3:7 az arány a zsinati atyák és a kísérők között, második ülésszakon 10:3, a harmadikon 11:3, a negyediken 11:3). Kiszely Gábor könyve: Állambiztonság (1956-1990), Korona Kiadó Bp. 2001, III. fej.: „Isten dicsőségére.” – Ügynökhálózat a római katolikus egyházban, 97-143. A zsinati időszakban Rómában működő ügynökökről különösen 117kk. Kiszely alapos dokumentációval beszámol a BM-től az ügynököknek adott megbízatásokról (a fedőneveken szereplő egyházi és világi személyek kivoltát is feltárja). Az ügynökök szerepe volt a tájékozódás, hogy a BM-et tájékoztathassák; a külföldi és hazai közvélemény tájékoztatása az ÁEH által megszabott egyházpolitikai elvek és célok szerint; az emigráns magyarok „ellenséges tevékenységének” ellensúlyozása; vatikáni és egyéb intézményekbe történő ügynök-telepítés lehetőségeinek kikutatása. A zsinat második ülésszakára pl., amint említettük, tizenhárom tagú magyar küldöttség érkezett: tíz főpap és három kísérő; ügynök volt közülük összesen hat egyházi személy, akik megfelelő operatív feladatokat kaptak. A delegációtól független két magyar újságíró szintén ügynök volt. A befejezetlen I. Vatikáni Zsinatban „el nem végzett feladatok elvégzése várt a II. Vatikáni Zsinatra – írja Saád Béla említett könyvében -- de ezeken túlmenően közel egy század óta sok új feladat merült fel az egyház életében. Új filozófiai rendszerek léptek fel, amelyekkel szemben állást kell foglalnia Krisztus egyházának. (…) Reméljük, hogy az Egyetemes Zsinat figyelmet fog fordítani az Egyháznak a szocialista országokhoz való viszonyára is ott, ahol a katolikusok milliói élnek, és megvizsgálja az együttélés lehetőségét és módját ezekkel az országokkal a béke érdekében.” Szabó Ferenc annakidején a könyv jóindulatú ismertetésében (Katolikus Szemle 1967, 387-389) joggal bírálta a 2. fejezetet, ahol a szerző a magyar katolicizmus helyzetét ismertetve mintegy azt akarja igazolni, hogy a szocializmusban élő katolikusok ugyanazt akarják, mint a zsinatot meghirdető XXIII. János pápa (dialógus, békeharc). Amikor az egyház és az állam közötti „jóviszonyt” emlegetik, vagy a kényszerhelyzetekből fakadó „megegyezéseket”, elkendőzik az elnyomott egyház és pórázon vezetett főpásztorai valós helyzetét. Sajnos, a zsinaton résztvevő magyar főpásztorok és kísérőik nem tájékoztatták a zsinati atyákat és a nemzetközi közvéleményt a valós helyzetről. (Ez egyébként később is fájdalmas tény maradt, amikor Casaroliék kompromisszumok árán keresték a „modus vivendi”-t. -- A zsinat alatt csak a magyar emigránsok adtak tárgyilagos tájékoztatást a vasfüggöny mögötti hívők szenvedéseiről. – Lásd Barankovics István: Demokrácia, egyház, szabadság. Szent István Társulat 2002, különösen 34-35 old. – Vö. még: Orbán József Gyula: Katolikus papok békemozgalma Magyarországon, 1950-1956, Metem 2001. 15. old.)

A magyar egyházpolitika számára azonban nem az egyház és az állam közötti belső "jóviszony" fenntartása, vagy a fiatalság pasztorációjának akadályozása voltak a nagy célok, hanem -- amint ez a nyilvánosságra hozott magyar-osztrák diplomáciai kapcsolat dokumentumaiból kitűnik (Gecsényi Lajos: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatának történetéhez, 1956-1964, Bp. 2000) – „Mindszenty bíboros helyzetének” az állam által kívánt elrendezése és az Egyesült Nemzetek fórumán felszínen tartott "magyar kérdés" levétetése a napirendről. A magyar diplomácia az osztrák szerveknek ismételten szemére vetette, hogy Magyarország ellen szavaznak az ENSz-ben és vonakodnak bővíteni kapcsolataikat Magyarországgal.

A Szentszékkel szemben Magyarországnak megvoltak a maga elgondolásai. Azzal adtak nyomatékot céljaiknak, hogy akadályozták az új püspökök kinevezését az elhalt, vagy kiöregedett püspökök helyébe. A kommunista kormányzat tudatosan készített elő a magyar katolikus egyház számára, a püspökök kihalása útján, egy látványos „modus moriendi”-t, számítva arra, hogy a Vatikán kénytelen lesz elfogadni egy olyan „modus vivendi”-t, ami beleilleszthető a kormányzat egyházpolitikájába. 1963-ban Bécsben történt az első diplomáciai kapcsolatfelvétel. Mivel a Szentszék is úgy gondolta, hogy az adott körülmények között a legnagyobb segítséget a püspöki szolgálat biztosítása nyújthatja a szorongatott híveknek, valóban elkezdődtek a rendszeres tárgyalások a magyar kormánnyal. Egyrészt a püspökkinevezések lehetősége, másrészt a magyar papnövendékek külföldi tanulási lehetősége volt a központi téma. Utóbbival volt kapcsolatban a Római Magyar Akadémia átadása a Magyar Püspöki Karnak. (Ez a magyar egyházi továbbképző intézmény a magyar követség épületében volt elhelyezve, külföldön élő magyar papok vezették. Érthető, hogy az egyházüldöző kommunista hatalom embereivel rendkívül feszült viszonyba kerültek. Ennél fogva magyarországi papok nem tanulhattak benne.) A tárgyalások során mindkét problémára sikerült kompromisszumos megoldást találni. E tárgyalásoknak a jövőt illetően legfontosabb eredménye mégis az volt, hogy egy nyilvánosságra sosem hozott közös jegyzék is elkészült a függőben lévő ügyekről s a felek megegyeztek, hogy a jövőben ezekről rendszeres tárgyalásokat folytatnak. A tárgyalások alapján a Szentszék és a magyar állam a Zsinat harmadik ülésszakának első napján, 1964. szeptember 15-én Budapesten un. „Részleges Megegyezést” írt alá (intensa simplice). Ez az aktus egyik jelentős állomása volt a Vatikán un. „keleti politikájának”, melynek Magyarország egyébként is fontos alanya lett. A részleges megegyezés alapján lehetővé vált újra püspökök kinevezése és áthelyezéssel fontosabb állomáshelyek betöltése. Az új püspököket a Szentszék rendszerint először csak apostoli adminisztrátori feladattal bízta meg s csak bizonyos kipróbálás után lettek egyházmegyék felelős vezetői. A fiatal papok külföldi tanulási lehetősége csak enyhíteni tudta az a hiányt, amit a hazai szemináriumok nagy részének feloszlatása, a külföldi tanulási lehetőség akadályozása és a vallásos könyvek hazai kiadásának szinte teljes befagyasztása okozott.

A magyar katolikus egyház számára a zsinatnak nyújtott „budapesti szemrevételezés” mindenekelőtt a reménységet hozta. Akkor is, ha magyar zsinati részvételt a hatalom megpróbálta kulisszává átformálni a békepapság igazolásához. Akkor is, ha a kommunizmussal szembeni, vértanúságot is vállaló ellenállás az 1964-es részleges megegyezéssel a dialógust kereső útra lépett. Akkor is, ha szalámi taktikával, túszszedéssel, ügynök beszervezéssel próbálta a hatalom megnyergelni a szélvihart, melyet a Szentlélek segítségül hívása indított el a zsinaton. A Szentlelket a „budapesti szem” nem tudta észlelni, de attól még az ott volt. Azok látták jól a dolgokat, akik akkor Isten ereje hatékonyságának szolgálatába álltak, például azzal, hogy hittanos kiscsoportba jártak; hogy külföldön könyveket adtak ki s  azt az országba becsempészték az Igére éhes híveknek; stb. (Az igazán nehéz időkben, 1949-1967 között külföldön több magyar nyelvű vallásos könyvet jelentettek meg, mint Magyarországon!) A zsinat kezdetének 40 éves évfordulójáról is így kellene megemlékezni Magyarországon: tenni valami aktuálisat azért, hogy határozatait legalább most megismerjék és valóra váltsák.