A torontói Szent Erzsébet Egyházközségben működő Pax Romana csoport 18. Találkozóját a Niagara vízesés mellett rendezte meg szeptember 10-én, „Csodák akkor és most” címmel. A következő előadók osztották meg bölcs gondolataikat a jelenlévőkkel: Rev.Dr. Juhász László SJ, Buffalóból, Rev.Dr. Deák István és Dr.Mester Fiore, Torontóból, valamint Fr Murray Watson Londonból. Az elhangzottakból, az írásban beküldött előadásokból, valamint a jelenlévők hozzászólásaiból lett egybeválogatva a következő eszmefuttatás.

A csodát sem tudományosan, sem bármilyen más módon nem tudjuk megmagyarázni. Nyilvánvaló azonban, hogy a tudomány is fejlődik, és így, amit ma még nem tudunk megmagyarázni, azt talán már holnap tudományosan bizonyítani is tudunk. Akkor most csodák-e a csodák, vagy csak eddig megmagyarázhatatlan események, melyekre a tudomány előbb-utóbb kielégítő magyarázatot talál?

Ez utóbbi nézet főleg a 18. és 19. században volt elterjedve, bár gyökerei visszanyúlnak egészen a reformáció kezdetéig. A protestánsok ugyanis a Szentírásra helyezték át a hangsúlyt a katolikus oltáriszentséggel szemben és emiatt a teológiai hatalom a papságról  – a papokról és püspökökről, akik ellátják a templomi szertartásokat –  fokozatosan áthelyeződött az egyetemi tanárokra, a képzett tudósokra, akik tökéletesen ismerik az ókori nyelveket és kultúrákat, és olyan helyzetben vannak, hogy másoknak magyarázhatják a Szentírás „igazi jelentését.” A Szentírás tanulmányozása, talán a keresztény történelemben először, különvált a vallás gyakorlásától; ahhoz, hogy valaki hozzáértő és megbecsült Szentírás-tudós legyen, inkább egyetemi tanulmányokra volt szüksége, semmint a Szentírás iránti hűségre, vagy hite gyakorlására. Valójában ezeket a „független” kutatókat hitelt érdemlőbbnek és tárgyilagosabbnak tartották, mert (legalábbis látszólag) nem függtek semmiféle intézménytől, ezért nyugodtan vitathatták és kétségbe vonhatták az egyházi véleményt.

A teológia a világi tudományok része lett, mint bármely más tudomány. Úgy tűnt, hogy a modern tudományos felfedezések felszámolják a „régimódi” Szentírási világképet és hitet, beleértve a csodákban való hitet is. Paulus (1761-1851) például természetes jelenségekre vezette vissza a csodákat. A kenyér és hal szaporítása például véleménye szerint nem isteni hatalom által történt, hanem pusztán Jézus és tanítványai nagylelkűségének a példája, hogy felajánlják azt a kicsit, amijük van, és ez azt sugalmazta a tömegnek, hogy azok is vegyék elő elemózsiájukat. Az igazi csoda itt a tömeg ösztönös nagylelkűsége, akik előzőleg csak önzésre és saját szükségleteinek kielégítésére gondoltak.

Egy másik német tudós, Strauss (1808-1874) még tovább ment. Elődjétől eltérően nem keresett természetes magyarázatot a csodákra, mert szerinte a csodák történelmileg egyáltalán meg sem történtek, hanem a hitregékben gyökereznek, amelyet később az evangéliumok írói átdolgoztak. Véleménye szerint Jézus nem volt több egy kiváló embernél, vagy a társadalmi változások egyik prófétájánál, vagy egy mintaszerű erkölcstanárnál.

Rudolf Bultmann (1884-1976) középutat próbált találni a fundamentalista és liberális protestánsok közt, amikor a Szentírást mentesíteni akarta a mitológiai máztól, amely mögött meg kell keresni az üdvözítés üzenetét. Később, 1985-ben, Bultmann tanításaiból indult el az úgynevezett „Jézus Szeminárium”, de őket már nem jellemezte a középútra való törekvés. Szavazással arra a következtetésre jutottak, hogy az evangélium csak 20%-os pontossággal adja vissza Jézus szavait, a tetteiről már nem is beszélve. Az olyan alapvető csodákat, mint a teremtést, megtestesülést, feltámadást és a mennybemenetelt kapásból elutasítják, mint lehetetlenséget. Szerintük az ókori ember könnyen rászedhető és gyermeteg volt és gyorsan elfogadta a természetfölötti állításokat, annak ellenére, hogy a Szentírás szerint Jézus csodáit a szemtanúk sem egyhangúan hitték, és az emberek más lehetséges magyarázatokat is javasoltak. Gyakori ellenvetésük, hogy miért sértené meg Isten a saját maga által alkotta természeti törvényeket. Szerintük ez olyan lenne, mintha Isten a saját kezére csapna. Viszont ha jobban belegondolunk abba, hogy Isten öröktől fogva gondolta el a természet törvényeit is és a csodákat is, akkor ez és sok más ellenvetés is szertefoszlik.

És hogyan vélekednek a csodákról a keleti vallások? Egyértelműbben hisznek bennük, mint a keresztények, nincsenek ilyen komoly viták valódiságukról. Keleti meditálók is szert tudnak tenni csodás képességekre, de többnyire mégsem használják ezeket, mert mesterük szigorúan megtiltja abból a meggondolásból kiindulva, hogy a legfontosabb dolog Isten akaratának a teljesülése. Márpedig mindakkor, amikor láthatólag Isten akarata „ellen” teszünk valamit, vagy pedig azt valamilyen formában hatálytalanná tesszük, mint pl. halottak feltámasztásával, a dolgok kellő folyását akadályozzuk meg, és bár látszólag segítünk valakin, valójában a saját „Énünket” hizlaljuk. „Ha sietsz valahová”, mondják a mesterek, „egész biztosan nem fogsz az út szélén virágokat szedegetni”. A csodák könnyen ilyen virágok lehetnek, amelyek egyáltalán nem segítenek a cél elérésében, sőt hátráltatnak benne.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy akkor miért művelt Jézus csodákat? A magyarázat erre az, hogy Ő már elérte célját az isteni akarattal való eggyé-válásban, s így csodatevése egyáltalán nem esett a dolgok természetes folyamatának, azaz Isten akaratának útjába. De amikor mi, akik még úton vagyunk, kíséreljük meg a csodatevést, a dolgok rendjét felkavarjuk, aminek súlyos következményei lehetnek.

Szembetűnő a különbség a keleti és a keresztény álláspont között: Keleten úgy tűnik elegendően hosszú meditáció után elméletileg bárki képes csodákat tenni. Akarat és kitartás kérdése csupán. A keresztény hit szerint viszont az isteni kegyelem az, ami az embert képessé teszi csodák véghezviteléhez. Ha kiélezetten akarnánk fogalmazni, úgy is mondhatnánk, hogy aki a csodát az emberi psziché működésével próbálja magyarázni, az valójában nem is hisz a csodákban, mert emberi tevékenységre redukálja.

És végül: mi a véleményük a csodákról a természettudósoknak? Nem is olyan régen még úgy tűnt, az ámulatba ejtő felfedezések teljesen kizárják a csodák lehetőségét. Szerencsére Einstein óta a fizika és más tudományokban történt drámai haladás oda vezetett, hogy sok tudós egyre kevésbé hajlandó dogmatikus lenni abban a kérdésben, hogy világunkban mi lehetséges és mi nem, és manapság sokkal nagyobb nyitottság és szabadság van a csoda tárgyának vizsgálatára mint a múltban volt. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy a csoda csak a hit szemüvegén keresztül látható, bár a teremtett világ, vagyis a természet csodálatosságának a szemlélete talán mindenkiben csoda-érzést vált ki.

Kétezer év után is csak azt mondhatjuk, hogy a csodákra a megfelelő válasz nem a kételkedés, hanem a hitetlen embertől is minimum egyfajta tiszteletteljes agnoszticizmus, vagyis annak elismerése, hogy az isteni beavatkozás gondolata túlmegy azon, amit a tudományos beállítottságú szakértők 2000 éves szövegekből bizonyítani tudnak. A hívő ember pedig természetesen tovább megy: ha Jézus az Isten-Ember valóban feltámadt a halálból, ha csak egyetlen egy ember is kiszabadult a halál karmai közül, akkor mi más lehetséges még? Miféle meglepetésekre számíthatunk? Miféle csodákra?

(összeállította: Gáspár Gyula)