Szeptember 11-én került sor a torontói magyar Róma Békéje (Pax Romana) Mozgalom 17. találkozójára, melynek témája "A Béke forrása" volt. Mint minden évben, az idén is szinte minden földrészről küldtek be hozzánk előadásokat: Magyarország, Szlovákia, Kanada, Zimbabwe, Guatemala, Fülöp-szigetek és Mexikó. Ezek főbb gondolataiból készítettem az itt következő tarka válogatást.

A XX. század az emberiség történelmének legerőszakosabb százada volt. Bár az emberi agressziónak öröklött tényezői vannak, hiszen agresszió nélkül az állatok kipusztulnának, itt mégis valami félelmetesről van szó, amihez képest a vadállatok szelíd bárányok. Pszichológiai szempontból a probléma abból adódik, hogy a technológiai haladás következményeképpen, "hála" a lőfegyverek nagy távolságú horderejének, a gyilkos érzelmileg büntetlen marad, más szóval, nem érez semmiféle lelkiismeret‑furdalást, mivel nem szembesül az áldozat szenvedésével. S itt persze a legszomorúbb fejezet a vallások perverzálása, amikor a hatalom eszközeivé válnak. A vallás ilyen szempontból nagyon veszélyes: nem a tűz okozója, hanem inkább olaj a tűzre.

Melyek a kiváltó okai a mai háborúknak és hogyan lehetne ezeket orvosolni? A föld lakosságának és fogyasztásának növekedésével arányosan csökkennek a föld természetes kincsei. Az ezek ellenőrzéséért folytatott közdelem bizonyára szintén ki fog éleződni. Egyben a nemzeten belüli és a nemzetek közötti kötödéshez szükséges lelki források elapadóban vannak, ahogy a hangsúly eltolódik a politikai hatalom és pénz felé. Sokak szerint a béke legkomolyabb akadályozója ez a szűklátókörű haszonkeresés. Ennek eredményeként egy elenyésző kissebség kezében óriási gazdagság és hatalom összpontosul. Ha ez a kissebség fenyegetve érzi magát, hatalmas erőforrások állanak rendelkezésére a közvélemény befolyásolására, és ha ez is csődöt mondd, akkor jön a hadsereg. Ennek az irányzatnak csak egy olyan civil társadalom tud hatékonyan ellenállni, melynek tagjai önszerveződés által fejezik ki kollektív óhajaikat.

A gazdag kissebség ellenpólusaként ott van a másik oldal, a szegénységben élő többség. A kapitalizmus legújabb fázisa bolygónkra nézve gazdasági növekedést hozott ugyan, de ez nem terjedt ki egyenletesen minden emberre. Helyette olyan folyamatokat indított el, amelyek a gazdag országokat gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé teszik. Ez az egész világot érintő helyzet a melegágya annak a terrorizmusnak, melynek szeptember 11-én lehettünk szemtanúi és szenvedői. A globális egyenlőtlenség gyökeresen összeegyeztethetetlen a globális biztonsággal. Ne felejtsük el, hogy a célpontnak kitűzött tornyokat "Világkereskedelmi központ"-nak hívták. A terrorizmus elleni, pusztán katonasággal való küzdelem a hétfejű sárkány legendájának a megismétlése: minden levágott fej helyébe hét újabb nő. Bár az egyház tanítása megengedettnek tartja az igazságos háborút, hosszú távon csak a szegénység elleni harc és a környezetvédelem, vagyis az igazságosságon nyugvó társadalom a globális biztonság záloga. Sokan a globalizációt tartják az igazságosság legfőbb akadályának. Manapság a globalizációt szóbálvánnyá alakították át, részben megfelel egy valós jelenségnek és folyamatnak, de részben egy fegyver, melyet egyesek azért forgatnak, hogy fenntartsanak, vagy meghosszabbítsanak igazságtalan helyzeteket. Nincs értelme, hogy minden kritika nélkül legyünk a globalizáció hívei vagy ellenzői iránt. A kérdés inkább az, hogyan juthat hozzá mindenki, a szegények is, a globalizáció nyilvánvaló előnyeihez, anélkül, hogy a hátrányait is el kellene szenvednie. A globalizáció ugyanis irányítható és civilizálható folyamat. Pozitív oldalai már ma is megfigyelhetők, ugyanis nemcsak globális piac és haszon van, hanem kialakult a globális igazságosság fogalma is. Jó példa erre a jezsuita mozgalom legújabb átalakulása.

1975-ben a jezsuiták a szociális igazságosság elősegítése mellett szálltak síkra. Úgy érezték, hogy az Istennel való kiengesztelődéshez először embertársainkkal kell kiengesztelődni, és hogy a szegénységet és más bajokat nem a jótékonykodás fogja orvosolni, hanem az igazságosság helyreállítása. Először szociális, politikai, és gazdasági problémákkal foglalkoztak, majd hozzávették a nemek és a fajok kapcsolatát, a bennszülöttekkel való bánásmódot, a kultúrákhoz és más vallásokhoz való viszonyulást, és ökológiai kérdéseket. Ennek eredménye lett az úgynevezett "tevékeny vallásosság" gyakorlása, amely egy olyan kölcsönösséget hangsúlyoz, ahol az ember nem csak a világot próbálja semleges megfigyelőként, úgymond kívülről megváltoztatni, hanem annak lehetőségét sem zárja ki, hogy eközben saját maga is megváltozik.

A felszabadítás teológiája egy másik jó példa a tevékeny vallásosságra. Követői próbálják talán a legradikálisabban egybekötni a keresztény hitet a társadalom megjavítására való elkötelezettséggel. Központi célja az egyházat és a hitet e változás aktív előmozdítójává tenni. Kapcsolatot lát az eukarisztia megülése és a társadalmi igazságosság között. Az eukarisztia elfogyasztása tulajdonképpen a megváltói mennyei lakoma előképe, ezért akik ebben részesülnek, az igazságosságért, a békéért és a testvériségért kellene, hogy munkálkodjanak, vagyis azokért az értékekért, amelyek Isten országának az alapelvei közé tartoznak. A felszabadítás teológiájának a szemszögéből nézve tehát az eukarisztia megünneplése a béke forrása. Az egyéni és társadalmi bűn elleni való elkötelezettség nélkül az eukarisztia megülése képmutató, üres szertartásos megemlékezés csupán.

Mennyiben kivitelezhető azonban a béke és testvériség a mai világunkban? A nyugat szembetalálja magát egy gyorsan túlnépesedő és egyre agresszívabbá és nacionalistává váló iszlám blokkal. A kérdés, ami már több száz évvel ezelőtt is felvetődött az, hogy mennyire maradhatunk közömbösek az eltérő világnézettel és életfelfogással szemben csak azért, hogy az együttműködés lehetőségét biztosítsuk. A vallásos türelmetlenség, az embertelen elnyomás, a nőkkel szembeni igazságtalanság durva tényei az egyesülő világ számára egyre fontosabb lelkiismeretbeli problémává is válnak. Ezeknek a megoldására a keresztesháborúk nem bizonyultak jó eszköznek. Hosszabb távon tehát az a kérdés, hogy mennyire leszünk képesek a történelem tanulságából okulni. A nyolc boldogság lelkületében gyökerező pacifista beállítottság fokozódó szerephez jut az Egyház életében és egyre nagyobb figyelmet nyer az egyházi tanításban.

Mások szerint a pacifizmus járhatatlan út, és az Egyház sohasem hirdette azt. A keresztesháborúk segítették távol tartani Európát az Iszlám vallási és társadalmi bajaitól. Ha jobban belegondolunk, a vallásháborúkat még mindig nemesebb célokért vívták, mint a világháborúkat, amelyek kizárólag területek megszerzéséért folytak. Az iszlám terrorista fenyegetés után az erőszakról való lemondás légüres teret teremtene az anarchia és káosz számára. Gandhi is csak a brit birodalom katonai oltalma alatt tudta gyakorolni a pacifizmust. Miután a britek kivonultak Indiából, milliókat mészároltak le. Jézus sem pacifizmust és békét hozott a földre, hanem kardot (Mt.10,34).

Kérdés azonban, hogy lehet-e a "kard" szót ennyire szószerint értelmezni. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik az Ószövetségből próbálja kiolvasni a háborúk jóváhagyását. Itt ugyanis figyelembe kell venni, hogy mit is akart kifejezni a szerző korának és kultúrájának nyelvén, az akkori irodalmi műfajok segítségével. A háborúk többségét például a környező népek kényszerítették rá Izraelre, amely sokszor csak játékszer volt a nagyhatalmak kezében. Ebből a hozzáállásból adódtak azok a túlzások, amelyek szerettek volna Jahvéból antropomorf módon harcos nacionalista Istent csinálni. A próféták határozottan fölléptek az Isten‑kép ilyen elferdítése ellen. A próféták számára a béke nem egy lélegzetvételnyi időt jelent két háború között, hanem a világ természetes állapotát.

A Kinyilatkoztatás könyvében leírt apokaliptikus háborúk sem azt jelentik, hogy nekünk itt a földön is háborúskodnunk kellene. A gonosz elleni küzdelem életünk szerves része, és ez az a jihad (igazságos háború), amelyben mindannyian, a muzulmánokat is beleértve, ugyanazon az oldalon állunk, ámbár, ahogy Szent Pál mondja, lelki fegyverekkel kellene hogy harcoljunk. A szónak ebben az értelmében Gandhi és Oscar Romero püspök vívott igazságos háborút, nem pedig Bush vagy Bin Laden. Ha a keresztények felfognák és megélnék Máté evangéliumának ötödik fejezetét, ez radikálisan megváltoztatná a világot. Gandhi is ennek szellemében alkalmazta az erőszakmentes ellenállást ellenségeivel szemben. Egyesek szerint a pápának szentekké kellene nyilvánítani mindazokat, akik erőszakmentesen küzdöttek népük méltóságáért a huszadik század folyamán: Gandhi Indiában, Nelson Mandela Dél-Afrikában, Martin Luther King az Egyesült Államokban és más emberjogi harcos szerte a világon.

Ma még sajnos azonban az ilyen békés eszközökkel harcoló egyének inkább a szabályt erősítő kivételek. Nem véletlen az sem, hogy csak egy nagy világvallásról tudunk, amely az emberölést feltétel nélkül radikálisan megtiltja, ez a Hinduizmus Janinista változata. Ugyanakkor a józan tapasztalatban gyökerező római bölcsesség azt is tanította, hogy a béke ára a háborúra való készség. Azonban ahogy a fegyverek romboló ereje növekszik a második világháború után, úgy nehezedik ennek az álláspontnak az erkölcsi igazolása. Totális háború esetén a mai pusztító eszközök sokkal nagyobb kárt fognak okozni mint a háborútól remélhető összes jó.

Mi a helyzet azonban a korlátozott, atomfegyverek nélkül vívott háborúkkal? Itt úgy tűnik egyfajta kettőség jellemzi az egyház tanítását: egyrészt azt tanítja, hogy az erőszak a problémák megoldásának elfogadhatatlan eszköze, nem méltó az emberhez. Elpusztítja azt, amit meg akarunk vele védeni: az emberek méltóságát, szabadságát és életét. Másrészt azonban elismeri, hogy a háború lehetőségét, mint az igazság védelmének és a béke helyreállításának végső eszközét, nem lehet mindig elkerülni bűnnel terhelt világunkban. Ez ugyanis a nemzetek jogos önvédelmének végső eszköze.

Végső soron a béke forrása csak az a meggyőződés lehet, hogy Isten minden egyes embert egyformán szeret, engem nem szeret jobban, mint téged, és a pápát sem szereti jobban, mint Szaddam Husszeint. Isten szeretete tehát a béke forrása és erről a szeretetről kell tanúságot tennünk életünkkel abban reménykedve, hogy ez másokat is szeretetre ösztönöz majd. Mivelhogy mi olyannyira tökéletlenek vagyunk, tanúságunk csak Isten erejére támaszkodhat. A világ csak győztesekben és vesztesekben gondolkodik és lépten-nyomon arra ösztökél, hogy egymás közti kapcsolatainkban mi is ezeket a kritériumokat alkalmazzuk. Istenünk azonban azt akarja, hogy családként és testvérként viszonyuljunk egymáshoz, egymást úgy szeretve, ahogy Ő szeret minket.

(összeállította: Gáspár Gyula)