A szabadság filozófiai fogalma
 
Rev.Dr. Weissmahr Béla S.J.
München, DE


A szabadság minket elsősorban hétköznapi értelemben, és különösen mint politikai szabadság, tehát mint jog érdekel. Ez azt jelenti, hogy az embernek joga van ahhoz, hogy a közösségen belül maga határozza meg az életét, a dologhoz való hozzáállását, maga döntsön a saját sorsa felett, feltéve, hogy ezt nem önzően teszi, hanem úgy, hogy a közösségen belül, annak a javát szem előtt tartja.

A szabadság mint jog azonban feltételezi azt, amit metafizikai szabadságnak nevezhetünk. Azt ti., ami az emberi létnek a jellemzője, hogy ti. képes önmagát meghatározni. A tudatos önbirtoklás, a képesség arra, hogy döntsön (latinul ez a liberum arbitrium), ez a szabadságnak a veleje. A szabadságnak a filozófiai fogalma - s ezt rögtön hangsúlyozom, mert mondanivalóm is ezt közelíti meg koncentrikus körökben - nagyon nehezen érthető dolog, annak ellenére, hogy mindnyájan tudjuk, mit jelent az: én döntök. Mindnyájan tudjuk, mit jelent az, hogy egy cselekedet tőlem függ. Én magam határozom meg, hogy mit teszek. A szabadság fogalma ugyanis magába foglalja az önmozgatást: azt, hogy magam határozom meg önmagamat. Ez olyasmit is jelent, mint öntökéletesítés, önkifejlesztés. A paradoxon pontosan az, hogy adok magamnak valamit, amit ez előtt az adás előtt még én sem birtokoltam. Mondhatom persze, hogy ez képesség, és képességileg megvan bennünk, de a képességnek a ténylegességbe való átvitele hozzáad valamit ehhez a képességhez. Meg kell vizsgálni, hogy ez pontosan mit is jelent.

Vegyünk egy nagyon egyszerű, banális példát. Részt veszek egy vacsorán, különböző dolgokat kínálnak, kiveszek egy dobostortát, eszem belőle. Utólag feltehetem magamnak a kérdést: megtehettem volna-e azt, hogy nem eszem ebből a tortából? Erre nyilvánvalóan mindenki azt fogja mondani: persze hogy megtehettem volna, mert az, hogy én eszem belőle vagy nem eszem, az én dolgom, én magam határozom meg. De tovább kell gondolkodnunk, mélyebbre kell mennünk: valóban megtehettem volna, hogy nem eszem a dobostortából? Igen, lehet mondani, de feltéve, hogy akkor úgy ítéltem volna, hogy ezt számomra nem jó megcselekedni, nem jó megenni a dobostortát. Az, hogy ez jó vagy nem jó számomra, ez az én akkori, ott meghozott ítéletemnek volt a következménye. A kérdés most az, hogyha kicsit mélyebbre megyünk, hogy tudtam volna-e akkor úgy ítélni, hogy a dobostorta megevése számomra nem jó. Ténylegesen úgy ítéltem, hogy az számomra jó, de tudtam volna-e úgy ítélni, hogy az számomra nem jó, és ha úgy ítéltem volna, hogy számomra nem jó, akkor nem ettem volna meg a tortát.

Itt rögtön megmutatkozik, hogy az emberi ítélet egy cselekedetre nézve nincs egyértelműen determinálva, illetve pontosan az a kérdés, hogy determinálva van-e vagy sem. Sokféle szempont merülhet fel. Kérdés, hogy ezen felmerülő szempontok közül melyik az, amely végül is arra indít, hogy ítéljek, vagyis válasszak, és ezzel meghatározzam magamat. Akik vallják a pszichológiai determinizmust, voltaképpen azért tagadják az akarat szabadságát, mert azt tartják, hogy ítéletünk, amitől elhatározásunk függ, külső és belső hatások által már eleve meg van határozva. Az akaratszabadságot bizonyos felületes értelemben általában mindenki elismeri. De hogy valóban képes vagyok-e ítéletem és döntésem által magamat szabadon meghatározni, ez a nagy kérdés. Nyilván mindennek meg kell legyen a maga elégséges oka. Ami egy adott helyzetben számomra megteendőnek látszik, azt meg fogom tenni. Persze az a kérdés, hogy az, ami megteendőnek látszik, mennyire van már eleve meghatározva. Ha ugyanis elvonatkoztatok ezektől a meghatározó tényezőktől, akkor a szabad döntéseim tulajdonképpen teljesen önkényesnek tűnnek, ami igen valószínűtlen.

Ennek az egész kérdésnek a veleje az, hogy mit jelent meghozni egy ítéletet: mit jelent az, hogy számomra valami jó vagy nem jó. Aki abból indul ki, hogy mindannak, ami történik, teljesen egyértelműen megvan mindig az oka, a háttere, az összefüggésekbe való beágyazódása, az szükségszerűen azt fogja mondani, létezik ugyan, mint felületes lehetőség, de végeredményben mindaz, amit az ember tesz és egyáltalán mindaz, ami történik, már meg van határozva. Aki mindent csak az analizáló értelem szempontjai szerint ítél meg, az szükségszerűen tagadni fogja az akarat szabadságát. Tulajdonképpen azt kell megmutatni, ill. azt kell kifejteni, hogy az akaratszabadság nemcsak azt jelent, hogy ezt vagy azt megtehetem, ha ez vagy az nagyobb értéknek látszik, mint a másik, hanem pontosan azt, hogy maga az értékítélet mint olyan is tőlem függ. Én magam határozom meg azt, hogy mi számomra értékesebb. A szabad akaratban van egy bizonyos ismeretelméleti vagy hermeneutikus körforgalom: meghatározom magamat, amennyiben hagyom magamat meghatározni, és hagyom magamat meghatározni, amennyiben meghatározom önmagamat. Az, hogy mi az értékes számomra, persze nagyon sok szemponttól függ, neveltetéstől, benyomásoktól, amelyek értek, de végeredményben az emberi szabadság azt a titokzatos valóságot jelenti, hogy én magam képes vagyok arra, hogy abból, ami engem meghatároz, én magam szűrjem ki azt, amitől hagyom magam meghatározni. Érthető, hogy a szabad akarati döntés az általában sokkal mélyebbre, sokkal kevésbé megfogható dimenzióba megy vissza: oda, ahol én magam már kialakítottam a saját életfelfogásomat úgy, hogy ez az általam kialakított értékfelfogás lesz annak alapja, ami szerint én magamat meghatározom.

A szabadság tehát fogalmilag paradoxon dolog. Fogalma filozófiai értelemben ugyanis úgy, amint Kant meghatározta, azt a képességet jelenti, hogy egy tevékenykedni tudó valóság, az ember, önmagától egy oksági sorozat elindítója lehet, vagyis valami újat hozhat a világba, olyasvalamit, ami azelőtt még nem volt. A szabadság, minden szabad tett, valamilyen értelemben a létfelülmúlás képességét jelenti.

Ez a kifejezés azt hiszem elegendő ahhoz, hogy megértsük, hogyan kell értelmeznünk a szabadságot. A kérdés az, hogy mik az érvek arra vonatkozóan, hogy ez a paradox valóság nemcsak egy elképzelés, hanem olyasvalami, ami ténylegesen megvalósul. A szabadság létére vonatkozóan két érvet szándékozom egészen röviden kifejteni.

Az első érv egészen hagyományos, minden tankönyvben előfordul. A modern filozófia számára Kant gondolatmenete volt meghatározó és döntő, az ti., hogy a szabadság mint a praktikus észnek, vagyis az emberi moralitásnak a posztulátuma. Persze, ez az érv csak azok számára érv, akik elfogadják azt, hogy van ténylegesen erkölcsi követelmény és kötelezettség. Hogy van erkölcsi kötelezettség, az Kant szerint Faktum der Vernunft, az észnek egy ténye. Valamilyen formában ez is bizonyítható, kifejthető, de persze, ezen a téren semmi nem bizonyítható úgy, hogy valakit kényszerítsen elfogadására.

A szabadság tehát, mint a praktikus észnek a posztulátuma, abból indul ki, hogy az ember a cselekedeteiben különbséget tesz jó és rossz cselekedetek között, és főképpen tudja azt, hogy nem mindegy, hogy mit tesz. Ez az alapvető "nem mindegy" megmutatja azt, hogy egy jó és egy rossz tett között, például egy igazságtalan, más embert elnyomó rendelkezés vagy pedig egy nagylelkű önfeláldozás között olyan különbség van, amire nem lehet azt mondani, hogy ez mindegy. Ez a "nem mindegy" ez a feltétlen különbség a jó és rossz között, az erkölcsi tudatnak és az erkölcsi felelőségnek az alapja. Itt mutatkozik meg, hogy tulajdonképpen minden ember találkozik, legalábbis ezen a téren a feltétlennel, mint kötelezettséggel. Ha pedig van olyasmi, mint erkölcsi felelősség, az csak akkor lehetséges, ha van szabadság. Felelősségről beszélni ott, ahol minden csak automata úgy folyik le, hogy nem lehet másként, ha nem az illetőnek a saját személyes döntése, ha végeredményben nem egy személyes, egy önmagáért felelni tudó lénynek a cselekedetéről van szó, akkor a felelősségnek a fogalma már teljesen elveszti az értékét. Egy villámot nem lehet felelőssé tenni azért, mert agyonütött egy embert. A felelősség tehát feltétlen követeli a szabadságot. Ha elfogadjuk a szabadság morális vonatkozását, vagyis az erkölcsi felelőség tényét, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a szabadság önmeghatározási lehetőséget jelent.

A második érv bizonyos értelemben még általánosabb és úgy gondolom, még döntőbb, bár nehezebb követni, mint az első érvet. A szabadság melletti második érv az érvelés tényéből indul ki. Úgy is lehetne mondani, ez a dialógus lehetőségéből vett érv a szabadság valósága mellett. Másképp kifejezve ez az érv nem más, mint a determinizmusnak a retorzív cáfolata. A tétel az, hogy a teljes determinizmus mellett nem lehet érvelni önellentmondás nélkül. Persze itt nincs kifejezetten formális ellentmondásról szó, hanem arról, hogy aki a determinizmus ellen érvel, az az érvelés tényével bizonyítja azt, hogy van szabadság, vagyis éppen azáltal, hogy érvel, kirántja önmaga alól a talajt. Minden érvelés ugyanis egy belátásra való hivatkozáson áll és annak lehetőségétől függ, vagyis arra apellál, hogy az illető, akihez érvelésünkkel fordulunk, maga meg tudja határozni a saját álláspontját, mégpedig az igazságnak megfelelően, vagyis annak megfelelően, hogy belátta, mint igazságot. Ha az igazság melletti állásfoglalás nem lehet a saját hatalmamban, hanem eleve determinált lenne, akkor azoknak, akiknek ellentétes volna a nézetük, nem volnának képesek változtatni rajta, vagyis nézetük szükségszerű volna. Ebben az esetben teljesen fölösleges volna a vita, sőt nem is volna ésszerű, mert igaznak lenni és igaznak tartani ugyanaz volna. Márpedig pont itt a különbség: nem-egyszer más az, ami igaz, és más az, amit igaznak tartunk. Az "igaznak lenni" és az "igaznak tartani" közötti különbség pontosan megfelel annak, ami az igaz és téves közötti különbség lehetősége. Aki ezt el akarja tüntetni, az eltünteti az igazságnak és a tévedésnek a különbségét, és ezáltal mindenféle tudásnak és tudománynak a lehetőségi feltételét. Aki tehát determinizmust vall, az szükségszerűen tagadja az igazságot. Márpedig aki a determinizmust vallja, az szükségszerűen igaznak tartja a determinizmust, tehát önmaga alól húzza ki a szőnyeget.

Mégegyszer röviden összefoglalva: ha minden belátás determinált lenne, akkor mindenféle vita, mindenféle eszmecsere olyan lenne, mintha két magnetofont egymással vitatkoztatnák. Értelme sem lenne több.

E két alapvető érv alapján beláthatjuk, hogy van szabadság. Persze a belátás sem könnyű, mert ez is szabadságunkra van bízva.

Van még egy komoly ellenvetés, és ezt is Kant fogalmazta meg a Tiszta ész kritikája harmadik axiomájában. Sokan hivatkoznak rá, ezért röviden foglalkoznunk kell vele. Hogy van szabadság, az Kant szerint, mint a praktikus ész posztulátuma belátható, de elméletileg nem bizonyítható. Meggyőződésem, hogy súlyosan téved, s ezt szeretném megmutatni. Azt állítja, hogy szabadságunk léte ideális követelmény, de ha bizonyítani akarjuk, akkor aporiákba önellenmondásokba keveredünk.

Tézise ez: Az okságnak a természet törvényeiben érvényesülő elve nem az egyetlen, amelyből a világban tapasztalható jelenségek levezethetők volnának. Feltételeznünk kell, hogy bizonyos jelenségek magyarázatára egy másfajta okságra is szükség van, s ez a szabadságból ered. Szabadság nélkül bizonyos jelenségeket a világban nem lehet megmagyarázni. Kiindulásának alapja az okságnak a természet törvényeiben érvényesülő elve. Ez Kant szerint a világ megismerésének egy alapvető feltétele. Minden jelenséget, mindazt, amit észlelünk, szükségszerűen összekötjük egy már meglévő állapottal, amelyből ez a jelenség törvényszerűen be fog következni. Ebben a rendszerben az önmeghatározásnak nincs helye. De ez a fajta okság nem lehet az egyetlen - mondja Kant -, mivel akkor minden okozat mindig mástól lenne, és végeredményben semminek sem lenne elégséges oka, létének nem lenne megokolt alapja. A végtelenségig mehetnénk, és sohasem jutnánk el oda, hogy valamit igazán meg is okoljunk. Tehát kell lenni szabadságból eredő okságnak is.

Megjegyzem a szabadság és determinizmus vitájában annak, aki az akarat szabadságát állítja, nem szükséges a részleges determinizmust tagadnia. Sokféle szempontból meg vagyunk határozva, ez egészen természetes. De ennek ellenére a minket meghatározó tényezők bonyolult szövevényében magunk fölé tudunk emelkedni úgy, hogy képesek legyünk magunkat valóban meghatározni, és azt, ami minket meghatároz, valamiképpen befolyásunk alá tudjuk vonni.

Kantnak ez a fenti gondolatmenete, azt hiszem, teljesen helytálló. Az antitézis, amit felállít, a következő: Nem létezik szabadság, hanem minden a világon a természet törvényei szerinti okság alapján történik. Érvelése a következő: a szabadság olyan okságot feltételez, amely nem egyeztethető össze az okság elvével, pontosabban az oksági törvénnyel, mert azt állítja, hogy egy tevékeny ok, egy oksági sorozat elkezdődhet anélkül, hogy erre előzőleg meg lenne határozva. Ha azonban ezt elfogadnánk, érvel tovább Kant, akkor már nem indulhatunk ki abból, hogy a természetben létezik egy egységes törvényszerűség. Márpedig ennek az egységes törvényszerűségnek a feltételezése a feltétele annak, hogy a természetet tudományos értelemben meg tudjuk tapasztalni. Mivel tehát a szabadság feltételezése megsemmisítené a természet megtapasztalási lehetőségét, azért a szabadság fogalma csak egy üres, egy ember által konstruált fogalom lehet. Természet és szabadság, determinisztikus természetes okság és szabadság úgy állnak egymással szemben, mint törvénynélküliség és törvényszerűség - mondja Kant. És ha megkísérelnénk a szabadság törvényszerűségéről beszélni, akkor a szabadságból természetet csinálnánk. A szabadság eszerint egy vak okságot jelent, amely a törvényszerűség fonalát megszakítva megakadályozza a természet megismerési lehetőségét.

Ehhez a híres gondolatmenethez azonban meg kell jegyeznem, hogy egyrészt a modern fizika megmutatta, hogy azért a dolgok másként állnak, tehát amikor Kant ezt leírta, teljesen a newtoni világkép hatása alatt állt.

De még abban a korban is egyoldalúnak kell tekinteni gondolatmenetét. Igaz ugyan, hogy a törvényszerű természeti összefüggéseket fel kell tételeznünk, mert enélkül nincs egységes világ, de ez nem zárja ki a sokszerűséget. Ezért a szabad tettet, a szabad történést nem úgy kell elgondolnunk, hogy az semmiféle kapcsolatban nem áll azzal, ami megelőzi. A szabadság a természetszerű okság körülményei közt és feltételei mellett is magmarad valódi önmeghatározásnak, ami képességet jelent az önkiteljesítésre, a személyi tökéletesedésre - s nyílván, sajnálatosan, ennek ellenkezőjére is.

Befejezésül csak egy végső gondolat: a szabadság a maga valóságában, mint valódi önmeghatározás, csak az emberben van meg, csakis abban a létezőben, aki szellemi létező, vagyis aki valóban jelen van önmaga számára, de a szabadságnak vannak a természetben is előzményei. A szabadság az egész teremtett világnak alapvető dimenziója.